Nagy Feró, Szörényi Levente és Bródy János a NER kultúrfőnökeivel kokettálnak, amiben semmi meglepő nincs: a mainstream mindig alárendelődik a tőkének és az államnak. Az underground története viszont mutatja: van, ami nem eladó.
A propagandagépezet monoton zúgása olyan lármát támaszt, hogy indokolt a félelem: a mégoly határozott egyenes bírálatok sem ejthetnek karcolást a rendszeren.
Azzal, hogy a média nem ad hírt a szélsőjobb szervezkedéséről, valójában az ellene való társadalmi reakciót is ellehetetleníti – ami Budapest ostromának 75. évfordulója kapcsán szégyen.
Ha nekem abban a luxusban van részem, hogy nem függ a kormánytól se a munkám, se a megélhetésem, akkor mégis mi tart vissza attól, hogy a szavazásnál többet is tegyek a változás érdekében?
Noha a rezsimhez kötődő burzsoázia mesés meggazdagodása miatt érzett düh alkalmanként a felszínre tört, ez a harag mindeddig nem vert éket abba az osztályokon átívelő szövetségbe, amely a Fideszt hatalomra juttatta.
Polt Péter és Handó Tünde verte ki a biztosítékot.
Egy sereg riadt, tájékozatlan, az ügyről ellentmondásos információkkal rendelkező, eltérő vérmérsékletű emberből „MTA-t”, „szakszervezetet”, „tanárokat”, „devizahiteleseket” csinálni valójában politikai feladat.
Remélni tudom, hogy a többség is úgy gondolja, a Magyar Tudományos Akadémián olyan kutatói kiválóságoknak van helyük, akik szerint, ha nem lehet autonóm kutatást végezni, akkor egyáltalán nem is érdemes.
Miért nem változnak az MTA melletti tiltakozási stratégiák, valamint az azokat alátámasztó érvrendszerek annak ellenére sem, hogy az ellenállási formák haszontalansága egyértelműen látszik.
A közösségi média és az általa rossz irányba tolt sajtó is a kiemelkedő pontokat veszi észre, és nem folyamatokat, megnehezítve ezzel, hogy politikai diskurzusok és küzdelmek jöjjenek létre.
