Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogyan lehetséges a rendszerkritika? A bírálat három regiszteréről

Most, amikor az lehet a benyomásunk, hogy a tekintélyelvű kormányzatokról minden bírálat lepereg, amikor úgy tűnik, hogy a hatalommal szembeni protestálás nem lehet eléggé hatékony, hatványozott intenzitással merül fel a kérdés: miképpen lehetséges olyan rendszerkritika, amely rátapint a „lényegre”, de egyúttal számottevő politikai következményekkel is járhat. Nehéz.

Az állami média háborítatlanul monolit hatalmi eszközként szolgál a maga kormányhű „szakértőivel”, az információs monopóliumot pedig látványosan kiterjesztik a még érintetlen felületekre is. A népakaratra (vagy legalábbis a „többségre”) való szüntelen hivatkozással csúfolják meg újra és újra a demokratikus értékeket, s a választások korántsem a döntés lehetőségét jelentik, hanem puszta erőforrást, ami legfeljebb az uralmi gépezetnek a szavazóbázis által szentesített újratermelésére jó. Az alternatív-kritikai hangokat elfojtják és kiszorítják, a háborgó civil szervezeteket betörik, a szakszervezetek és az intézményekhez kötődő ellen-szerveződések tiltakozásának hangja elhal.

A nemzeti újjászületés ideológiája, a lelkes vezérkultusz, a nemzetárulókként beállított „balliberálisok” ostorozása, a tomboló idegengyűlölet, a(z ál)vallási és (ál)történelmi tanok újjáéledése, a rég elfeledettnek hitt represszív nézetek felmelegítése és általában véve a propagandagépezet monoton zúgása olyan lármát támaszt, hogy indokolt a félelem: a mégoly határozott egyenes bírálatok sem ejthetnek karcolást a rendszeren.

Mindannyian hosszan sorolhatnánk azokat az ellenálló kezdeményezéseket az elmúlt évekből, amelyek végül kudarcot vallottak, semmivé foszlottak. És nem, nem csupán Magyarországról van szó, de nem is pusztán Szerbiáról (ahol e sorok szerzője él), hanem sokkal általánosabb tendenciákról. Ami azt is kétségessé teszi, hogy máshol sokkal jobb és könnyebb lenne, s majd kívülről valaki megszán és megsegít bennünket (persze nem is ez a leginkább kívánatos).

Kövér László, az Országgyűlés elnöke köszönti a Szentegyházi Hagyományõrzõ Huszáregyesület, a Kárpát-medencei Búzaösszeöntés Ünnepén a történelmi Magyarország közepén, Szarvason 2020. július 31-én. MTI/Rosta Tibor

Napnyugati etimológiájukat tekintve a válság (krízis) és a bírálat (kritika) egyazon tőről fakadnak (forrásuk az ítélkezéssel, a döntéssel összefüggő krinein) – és nem véletlenül. Amikor kizökken az idő, amikor sokasodnak felettünk a felhők, amikor a dolgok kisiklanak az egyébként sem tökéletes vágányukról – nos, ilyenkor van leginkább szükség a kritikára. Olyanra, amely a szó teljes értelmében információ: differenciát tud képezni a fennállóhoz és a hozzá tapadó ideologikus képzetekhez képest.

Meggyőződésünk, hogy a kritika nem feltétlenül egységes, vagyis az egyes szintjei nem feltétlenül vonják magukkal a többi regisztert. Mi több, a bírálat soha nem is lehet teljesen homogén. Sokkal inkább konfliktusmezőről van szó, amelyben a kritikai modellek vetélkednek egymással, olykor az egyik kiszorítja vagy elhomályosítja a másikat.

Amikor Marx és Engels megírták A szent családot, alcímmel egészítették ki: A kritikai kritika kritikája. A mű egésze, a címével és az alcímével együtt, egyszerre szolgált paszkvillusként, gúnyiratként és szatíraként, de a fő cél mégiscsak az volt, hogy megmutassák: az ifjúhegeliánusok kritikai attitűdje elhibázott. Vannak ugyanis félrevezető, elhibázott kritikák, amelyek alkalomadtán megerősítik, nem pedig gyengítik a hatalmat – mellékúton, alternatív eszközökkel járulnak hozzá az újratermeléséhez. Elegendő, ha eszünkbe jut az erdélyiekkel kapcsolatos lehetséges ellenérzésekkel játszó DK-s kampány, vagy azok, akik a korrupciót csupán azért leplezik le, hogy egyébként a háborítatlan piaci versenyt magasztalhassák, mint Mészáros Lőrinc tevékenységének számos rutinos ostorozója.

Összességében véve tehát nem elegendő a kritika és a hatalom egymással való naiv szembeállítása, a jó kritikáért meg kell küzdeni.

Úgy hisszük, a releváns rendszerkritikát mindenekelőtt három regiszterben lehet megfogalmazni, amelyekre érvényesek a fentebb elmondottak. Ezek pedig: (1) a társadalmi alrendszerek, elsősorban a kései kapitalizmus struktúrái, valamint (2) a mélyállam bírálata; továbbá (3) az affirmatív kritika: az ellenállás – lehetséges vagy megvalósult – folyamatainak a feltérképezése.

A strukturális dimenzió nélkül a kritika elszigetelt marad,

esetleges-alkalomszerű, puszta empirikus kifogás. Ha munkahelyi zaklatásra kerül sor, a tiltakozásunkból akkor lesz rendszerkritika, ha figyelembe vesszük, mely intézményes vagy szervezeti körülmények teszik lehetővé az efféle visszaéléseket, ha feltérképezzük a munkahelyi felettes–alkalmazott, férfi-nő viszonyokat, ha utánanézünk, a munkáltató és a jogrendszer normái-szabályai milyen jóvátételt kínálnak (vagy sem) a kárvallottnak, és így tovább.

Ha akad egy környezetszennyező cég, az alkalmi felháborodásunkból úgy lesz rendszerkritika, ha meggyőződünk róla, milyen szubvenciókkal segítik ki közpénzből a cég profittermelését; ha utánanézünk, a cégen belül akadtak-e kritikai ellenhangok, amelyeket elfojtottak; ha megtudjuk, a jogrendszer milyen szankciókat tesz ilyenkor lehetővé és így tovább. Persze vannak esetek, amelyek izolált kisiklások, ám olyanok is, amelyek valósággal rendszerkritikáért kiáltanak.

A rendszerkritika annyi, mint felfedezni a tartalomban a formát, a konkrétban az absztraktot, az esetszerűben a rendszerszintűt, a személyes hátterében a rejtve maradó erőviszonyokat.

Az elszigetelt, ad hoc kihívásokra a hatalmi szervek és az illetékesek számos esetben rugalmasan reagálnak, sőt, olykor még hivalkodhatnak is azzal, hogy sikerült gyorsan „megoldást találniuk”. Saját példával élve: amikor a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézetünknek sikerült rákényszerítenie a szerbiai kormányt, hogy távolítsa el a ránk kényszerített ideiglenes igazgatót és – számunkra is elfogadható – új Igazgatóbizottságot nevezzen ki, Aleksandar Vučić elnök személyesen írt levelet legjelesebb nyugati pártfogóinknak (mellesleg a hatáskörén messze túllépve), hogy megnyugtassa őket: Szerbiában az oktatással és a tudománnyal minden a legnagyobb rendben.

Célja nyilvánvaló volt: előnyt kovácsolni a keletkezett károkból, az ügyünkön élősködve learatni a babérokat, megmentőként és bölcs vezetőként tündökölni. Hogy ezt megakadályozzuk, tettük, amit kellett: nem győztük hangsúlyozni, hogy a probléma rendszerszintű, hogy a kormánynak a törvényi szabályozás teszi lehetővé, hogy minden további nélkül pártembereket nevezzen ki az intézmények élére, hogy a tudományra és az oktatásra mint közjavakra botrányosan keveset fordítanak – és mindezt összefűztük a vučići rendszerre vonatkozó általános bírálatunkkal.

Ha az elnöki stratégia láttán csak bólogattunk (sőt, örültünk) volna, nyilvánvalóan jól jártunk volna (teszem a kormány egyszerűen tovább finanszírozta volna a kutatási projektjeinket), de asszisztáltunk volna a rendszer háborítatlan kontinuitásához és az esetünkből való aggályos nyerészkedéshez.

Orbán Viktor és Aleksandar Vucic szerb elnök a tárgyalásuk után tartott belgrádi sajtótájékoztatón 2020. május 15-én. MTI/Koszticsák Szilárd

Ami egy-egy alrendszerre igaz, érvényes lehet az összes többire is. Hasonlóképpen kell viszonyulnunk azokhoz a folyamatokhoz, amelyek elsőre talán esetlegesnek tűnhetnek, holott szervesen beágyazódnak a tőke–tőke, a tőke–munka vagy a centrum-periféria ellentétekbe, a tőkeszaporítás és az expanzív újratermelés rendszerszintű tényezőibe.

A mélyállam (és az elemzése) gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza,

a huszadik század azonban e jelenség számottevő proliferációját tette lehetővé. A terminus a török derin devletből ered, korántsem véletlenül, de alkalmazták már egyéb (fél)perifériás vagy „fejlődő” országok esetében (Kolumbiától Olaszországig, Egyiptomtól Oroszországig), ezzel rokon módon pedig a „totalitárius” rendszerek kapcsán is (mint a náci duális állam Ernst Fraenkel-féle analízisében).

Mi több, a mélyállami elemzések éppen egy egyébként átláthatónak, transzparensnek hitt entitással kapcsolatban a legszámosabbak, ez pedig az Egyesült Államok (olykor szó szerint a mélyállamról [deep state], olykor szinonimákkal, mint a sötét állam, a kettős kormányzat vagy a „negyedik hatalmi ág”, Peter Dale Scottól Michael Lofgrenig, Tom Engelhardttól Michael J. Glennonig). A kifejezés olyannyira elterjedt, hogy még trumpista kizsákmányolásának-kisajátításának kísérletére is sor került.

Ezt a szempontot a régiónkban többek között Tamás Gáspár Miklós érvényesíti, amikor arról beszél, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere „a főhatalmat gyakorló csoportot kiszolgáló paraállami (»mélyállami«) apparátus és a közigazgatás (most éppen honvédegyenruhába bújtatott) hivatalnokuralma”, és hogy „Orbán paraállama … egyszerre formális közjogi állam és informális  »mély állam«”.

Szerbiában a Brankica Stanković fő- és felelős szerkesztő nevével fémjelzett Insajder oknyomozó portál (no meg a mostanában hasonló utakon járó krik) tekinti küldetésének a mélyállami összefüggések feltárását, hogy – mint a neve is mutatja – belülről mutassa meg, amit elrejtenek a honpolgárok szeme elől. A Đinđić-gyilkosság politikai hátterétől a koszovói albán-szerb bűnözői kapcsolatokig, a titkosszolgálati visszaélésektől a koronavírus-válság sötét dimenziójáig.

A mélyállam kritikájának legfőbb hozama természetesen ugyanaz, ami a legnagyobb nehézsége: pontosan azt kell feltárnia és láttatnia, ami természeténél fogva nem hozzáférhető, nem látható a nyilvános ész számára. Nem egyszerűen társadalmi alrendszerről van szó, hanem annak feltárásáról, ami a – konszenzuális és formális, mindenki által elfogadott – rendszeren kívülre esik.

Bár az információkhoz való hozzájutás olykor szinte lehetetlen, az ilyen elemzés óriási haszonnal kecsegtet: nem csak a feltárt összefüggések révén rántja le a leplet a mélyerőkről, a tartalmat illetően kritikával élve, hanem már a formára való puszta rámutatással is – kimutatja a közérdekű műveletekről és gyakorlatokról, hogy a közt, a közöst kizárva zajlanak.

Nincsen olyan hatalom, amely valamilyen formában ne idézné elő a vele való szembenállást

mint a fennálló uralmi formáktól való, konfliktussal járó eltérést, csupán az a kérdés, miként csatornázódnak a rendszerellenes indulatok. Felmerült, hogy az ellenállásnak voltaképpen prioritása van a hatalomhoz képest (Michel Foucault), hogy a hatékony ellenállás a hatalmon belül keletkezik affirmatívan, és nem a hatalom ellenében, fausti szellemben (Antonio Negri, John Holloway), vagy hogy elegendő, ha egyszerűen nem működtetjük tovább, tétlenítjük vagy inoperatívvá tesszük a hatalmat (Giorgio Agamben).

Számos lehetséges módja van még, hogy az ellenállásról gondolkodjunk, ám aligha megkérdőjelezhető, hogy nem csupán maga az ellenállás lehet felszabadító, hanem az ellenállás feltárása is. Többek között Silvia Federici mutatott rá, hogy a kapitalizmus létrejötte korántsem volt háborítatlan, egyenesvonalú folyamat, hanem egy konfliktusokkal teli, alternatívák sokaságát felkínáló fejlődés eredménye, olyan mozgalmak kísérleteivel, mint a radikálisan egyenlőségpárti diggerek, az anabaptisták vagy a táboriták.

Ha a múlt fejleményein megmutathatjuk, hogy korántsem voltak szükségszerűek – könnyebb megmutatni, hogy a jelenünk is kontingenciával, azaz esetlegességgel telített. Valami effélét céloz a népi történetírás, mint a Howard Zinn és sokan mások által is művelt people’s history, amely azokat juttatja szóhoz, akiket a fősodrású történetírás elhallgat(tat), vagy legalábbis szinte soha nem szabad emberként láttat: így – Amerika esetében – a nőket, a feketéket, az indiánokat, a munkásokat, a börtönlakókat, az intézetekbe kényszerített abnormálisokat, a kizsigerelt katonákat…

Nem csupán a mélyállam és a társadalmi alrendszerek egyes struktúrái vannak elfedve; többnyire felfedezhető egy historia abscondita, az ellenállás rejtőzködő történelme, még ha föltárásra is szorul. Az ellenállásra való rámutatás vigasztal és reményt kelt, segít felmérni a lehetőségeket és önszerveződésre buzdít. Széltében-hosszában rendszerkritika azáltal, hogy rendszerek kritikusairól szól. Nincsen olyan totális hatalom, amellyel szemben ne képződne ellenállás: Sophie Scholl, a dachaui táborban szervezkedő szociáldemokraták vagy a kolimai zendülés kezdeményezői még a legbrutálisabb elnyomó uralmat is megkísérelték megingatni.

Tata, 2020. július 11.: A Stop Avalon Tata civil szervezet tünetése az Öreg-tó partjára tervezett ötcsillagos szálloda ellen / Fotó: Dián Ákos, Mérce.

Ahol az ellenállás elhalóban van, még ott is feleleveníthetjük a múlt vagy más kortársak alternatív kezdeményezéseit – de igazából, az ellenállás valamiképpen mindenütt jelen van. A 2012-es magyarországi diákmozgalomtól, Sándor Mária kezdeményezésén át, a Város Mindenkié által a hajléktalanokért szervezett tüntetésekig, vagy – részben analóg szerbiai példákkal – a diákok 2011-es egyetemi blokádjától, a munka új törvénykönyve elleni tiltakozáson át, a kilakoltatások ellen küzdő, Tetőt a fejünk fölé mozgalom tevékenységéig: van ma is ellenállás.

Hogy e három szempont jelentőségét demonstráljuk,

illusztrációképpen az 1980-as évek Jugoszláviáját vesszük példának

– egy olyan esetet, amely nincs tőlünk túlontúl távol, vagyis nem igényel különösebb magyarázatot, de nincs is hozzánk túl közel, hogy aktuálpolitikai meggyőződéseink elhomályosíthassák a tekintetünket. Nos, a felületes értelmezés szerint Jugoszlávia az egyik kitüntetett szocialista ország volt; nem is véletlen talán – mondanák a cinikusok –, hogy az évtized végén a Szovjetunióval párhuzamosan összeomlott…

Ez a felületes megállapítás azonban figyelmen kívül hagy olyan, az események alakulásában döntő tényezőket. Így pl. azt, hogy az 1980-as évek elejétől a tagköztársaságok közötti verseny és az egyes szereplők gazdasági nacionalizmusa folyamatosan nőtt (konföderalizáció); hogy az elmaradottabb Dél és a fejlettebb Észak közötti szakadék is mind jobban mélyült; hogy Jugoszlávia az IMF-fel folytatott egyeztetések nyomán az adósságcsapda örvényébe került.

Végezetül pedig, erre az országra is jellemző volt az 1980-as években mindaz, ami a többi neoliberalizált társadalomra: az állam „bal”-, vagyis újraelosztó-egyenlősítő kezének amputálása és a „jobb”-, vagyis szankcionáló-erőszakos kezének megerősítése, a köztulajdon privatizálása, a munkanélküliség növekedése, a szakszervezetek letörése, a megszorító intézkedések megkezdése…

A menedzserek és a piaci fundamentalisták ideológiai befolyása nőttön nőtt ebben a perverz, laissez-faire szocializmusban. A korszakban lépett fel a pódiumra Slobodan Milošević, aki egy „önigazgató vállalat”, a Tehnogas vezetőségében volt, illetve a Beobanka New York-i képviselőjeként működött. Mint jóravaló technokrata kezdte el megvalósítani az ország neoliberális átalakítását. A jugoszláviai rezsim tehát a nemzetközi kapitalizmussal együtt lélegzett – ha pusztán kudarcos szocializmusnak tekintenénk, elvétenénk a lényegét.

Bill Clinton amerikai elnök Slobodan Milosevic szerb elnökkel beszélget a párizsi amerikai nagykövet rezidenciáján, a nagykövet Richard Holbrooke és a külügyi tárcáért felelős Warren Christopher társaságában. Fotó: CIA / William J. Clinton Presidential Library / Wikipedia

Ehhez kapcsolódik, hogy a munkanélküliség közepette a fekete gazdaság mind nagyobb teret nyert, mind fontosabbá váltak a kriminogén szereplők. Nem szokták figyelembe venni, pedig tény, hogy az 1990-es évek szervezett bűnözése és titkosszolgálata összefonódásának (a fegyver-, a cigaretta- és  a drogcsempészet, a speciális katonai alakulatok, az emberrablások és gyilkosságok) gyökerei legalább egy évtizeddel korábbra nyúlnak vissza.

Željko Ražnatović / Wikipedia

A jugoszláviai titkosszolgálat egyik kedvenc foglalkoztatottja az 1980-as években az a Željko Ražnatović „Arkan” volt, akit nem csak Belgium, Svédország és Hollandia körözött, hanem az Interpol is, hogy aztán a Szerb Önkéntes Gárda [SDG], más néven Arkan Tigrisei alapító-vezetője legyen. A Zoran Đinđić miniszterelnököt 2003-ban meggyilkoló zimonyi klán tagjai megirigyelhették volna az 1980-as évek Ljubomir Magaš „Ljuba Zemunac”-féle maffiájának kapcsolatrendszerét. A jugoszláviai állambiztonság egyik fő feladata az ellenséges – és gyakran csakugyan terrorista – politikai emigráció csetnik, usztasa, bosnyák iszlamista és albán tagjainak a likvidálása volt (az 1990-es években csupán ezt a gyakorlatot folytatták, immár ügyelve, hogy lehetőleg ki-ki ne tegyen keresztbe annak, aki a saját etnikumához tartozik). Nem köztudomású, de az évtized végén Milošević úgy jutott hatalomra a később szintén meggyilkolt Ivan Stambolićtyal szemben, hogy titkosszolgálati vezérlésű médiahadjáratot folytatott ellene a Politika című lapban.

Aljas rágalom, hogy az egyes tagköztársaságok népei a természetes inerciájuknál, tehetetlenségüknél fogva lettek volna a törzsi-etnikai indulatok hívei. Míg 1980-ban 247 sztrájk volt, 1988-ban már 1851 – ezen adatok alapján a mondott időszakban globális szinten Jugoszláviára volt jellemző a legnagyobb sztrájk-aktivitás. Százezrek vonultak országszerte az utcákra, tiltakozva a piacosodás lejtőjén lefelé haladó Jugoszlávia visszásságai ellen: a koszovói bányászoktól a szlovéniai szakszervezetekig sokan tüntettek, a nép minden tagköztársaságban a parlament elé vonult.

Ezek az események csupán járulékosan, ellentmondásoktól terhelten segítették hozzá Miloševićet, hogy a tartományokban és Montenegróban véghez vihesse az „antibürokratikus forradalmat”. A „nép történését” (događanje naroda) az általános kontextusba, a munkások lázadásának keretei közé kell helyezni. A piacpárti elemzők nem véletlenül figyelmeztettek arra, hogy a gyári munkások és a Kommunista Szövetség konzervatívabb tagjai között veszélyes szövetség alakulhat ki.

A meggyökeresedett közhely szerint az emberek munkásokként mentek el Rakovicára, de – miután meghallgatták Miloševićet – szerbekként tértek vissza. Bár Milošević valóban visszakozásra késztette őket, kevésbé ismert, hogy a munkások kiküzdötték az önigazgatást, majd később is tüntetést szerveztek, amelyen a szakszervezeti tagok bírálták a köztársasági vezetést, mert végül nem tett eleget a követeléseiknek. A felületes értelmezéstől eltérően létezett egy öntudatos és önszerveződő proletariátus, amelynek az ezután következő évtizedekben is fontos szerepe volt. A munkások nem voltak az elitek puszta bábjai, hanem aktív, sajátos céllal bíró osztályként léptek fel.

Összefoglalva: úgy látjuk, e korszakot akkor világíthatjuk meg a teljességében, ha a kor pártállami ideológiájával és a mai mainstream értelmezéssel szemben is mind a strukturálisan ható tényezőket, mind a mélyállamot, mind pedig a széleskörű ellenállást figyelembe vesszük (a regionális analógiákhoz lásd még Gagyi Ágnes könyvét, A válság politikáit).

Vegyük észre – immár a példánktól eltávolodva –, hogy e dimenziók nem feltétlenül járnak együtt.

Vannak olyan hiperstrukturalista marxisták, akik lefitymálják a mélyállam elemzőit, mondván, elvétik a rendszer elvont lényegét. Vannak olyan, a sötét viszonyokat górcső alá vevő elemzők, akik azt hiszik, csak egy-egy összeesküvés leleplezése számít – mondjuk, csakis a törvényellenes korrupció feltárása, a standard tőkés viszonyok azonban nem. Olyanok is előfordulnak, akik a szubkultúrájuk buborékjába, csoportnárcizmusába belefeledkezve nem vesznek tudomást a környezetükről.

Természetesen alig akad bárki, aki mindhárom regiszterben képes megszólalni (csodaszámba megy az ilyen). Mindazonáltal számos baj fakadhat abból, ha egy kritikai kultúra teljességében nélkülözi e dimenziók bármelyikét.

Az, aki csupán az alrendszerekről és a mélyállamról vesz tudomást, az ellenállást pedig teljesen elhanyagolja, tehetetlennek fogja érezni magát. Mivel a hatalom totálisnak és ellentmondást nem tűrőnek tűnik számára, cselekvésképtelen lesz, pontosabban a fölébe kerekedett hatalmak állítólagos mindenhatósága folytán elfogja a cselekvési pánik (agency panic).

De végzetes lehet az is, ha azt hisszük, csupán a látható struktúrák és a velük való, szintén látható ellenállás létezik – megfeledkezve a láthatatlan dimenzióról. Tudjuk jól, hiszen a Church-bizottság is rámutatott, hogy az 1960-as, 1970-es években a COINTELPRO művelet keretében a titkosszolgálatok szisztematikusan (és persze törvénytelenül) követték és represszió alá vonták az amerikai honpolgárokat, a vietnami háború ellen tiltakozó békeaktivistákat vagy a hazatérő háborgó katonákat, a fekete polgárjogi mozgalom híveit, az újbaloldali szervezkedőket…

Arról is tudunk, újabb példával élve, hogy az FBI hatékonyan részt vett az Occupy mozgalom letörésében és a mozgalmárokat terroristáknak minősítette (és állítólag akkor sem zavartatta magát, amikor egyesek sniperrel készültek ellenük; lásd itt, illetve itt és itt). Ez persze a régi történet: általában véve, mint Ward Churchill és Jim Wander Wall írják A represszió ügynökei című könyvükben, az FBI sokkal kevésbé volt érdekelt a szervezett bűnözés üldözésében, mint a hivatalostól eltérő politikai véleménynyilvánítás felügyeletében és üldözésében. 2001. szeptember 11-e után az Egyesült Államok katonai és titkosszolgálati vezetősége a hazai honpolgárokban (is) ellenséget látott, amiként az engedély nélküli lehallgatás és letartóztatás rendelettel szentesített gyakorlata mutatja, valamint a hadijog bevezetése, amelynek keretében belföldön is számottevő katonai erők vethetők be.

Nem véletlen, hogy a New York Times egy cikkében többek között úgy írták le a mélyállamot, mint „ami szétzúzhatja a népi mozgalmakat vagy a radikális változást”. Hogy adott esetben milyen tényleges következményekkel járnak a hatalom efféle lehetőségei, az állam „mélységétől” függ. Minél naivabb és óvatlanabb az ellenálló a vele szemben állókkal kapcsolatban, annál könnyebb ellehetetleníteni.

Végül aligha kell hangsúlyozni, hogy rendszerkritikára nem kerülhet sor, ha éppen az alrendszerek formabírálata sikkad el. Enélkül hatékony, hosszú távon gyümölcsöző és működőképes alternatívát kínáló ellenállás aligha lehetséges. Például, a marxista államelméletek művelői  – akik egyébként nagy előszeretetettel vitatkoznak az instrumentalizmus és a funkcionalizmus áldilemmáján – gyakran felteszik a kérdést, a gyakorlati folyományokra is gondolva: miért van az, hogy az összes modern társadalomban az államok kivétel nélkül a kapitalizmus újratermelését segítik elő? Az, aki csak a mélyállamról vagy csak az ellenállásról tud, sosem lesz képes megválaszolni a kérdést.

Talán mondanunk sem kell, az egyes regiszterekben soha nem lehetünk elég alaposak. Kifejezetten örvendetes például, hogy a Partizán csatorna egyre több adása foglalkozik mélyállamiaknak (is) tekinthető elemzésekkel, Csányi Sándortól Simicska Lajosig, Pintér Sándortól Hernádi Zsoltig – érdemes lenne többet gondolkodnunk azon, hogy pontosan mire (lehetnek) valók az efféle megközelítések kritikai kultúránkban. Azonban felmerül a kérdés, hogy ezek az elemzések igyekeznek-e rendszerben gondolkodni, vagy pedig megelégszenek az elszigetelt esetekkel.

Különösen kirívó ez a probléma a magyarországi titkosszolgálatokat illetően. A rendszerváltozás óta a magyar közvéleményt e tekintetben csakis két dolog foglalkoztatja: az ügynökakták kérdése, melynek valóságos kultusza alakult ki, valamint a külföldi szolgálatok agresszív vagy hathatós intervenciói, melyek olykor ugyancsak botrányt gerjesztenek. Az foglalkoztatja tehát a fantáziát, ami a múltban történt („az »ügynökakták« kérdése és a többi álszent álprobléma” – írta nemrég Tamás Gáspár Miklós); vagy az, amit mások tesznek ellenünk (általában egy adag ruszo- vagy sinofóbiával fűszerezve). Vagyis legfeljebb harmadsorban foglalkoztatja, ha egyáltalán, a magyar kritikai kultúrát, amit tulajdon politikai közössége, a magyar állam itt és most művel.

Nemrégiben például megjelent a hír, hogy „mindent is megtudhatnak ezután a nemzetbiztonsági szolgálatok az emberekről”. A Mérce – tudomásunk szerint – két, a témát érintő informatív cikket jelentetett meg (itt és itt). Mindazonáltal elmaradtak a széleskörű viták, a felkészült elemzők által kidolgozott diagnózisok (amelyek és akik akár meg is kérdőjelezhették volna a módosítás jelentőségét – ki tudja?). A nemzetbiztonsági törvény korábbi módosításakor némelyek például Orwell 1984-ének felolvasásával tiltakoztak, de úgy tűnik, mára mindez tovatűnt. Mintha a biztonságunk szent érdeke megkérdőjelezhetetlen, sziklaszilárd adottság lenne (e ponton ajánljuk az olvasó figyelmébe Mark Neocleous A biztonság kritikája című művét).

A nemzetbiztonság kérdései iránti érdektelenség több aggasztó jel miatt is meglepő. A Nemzeti Együttműködés Rendszere ugyanis szemlátomást nem átallja kiszervezni az erőszakot; ennek jól ismert példái azok a Fradi Security Kft., vagyis a Ferencvárosi Torna Club biztonsági szolgálatában álló férfiak, akik 2016 februárjában a Nemzeti Választási Irodánál akadályozták meg, hogy át lehessen adni egy népszavazási kezdeményezést. Ha már többször szerbiai párhuzamokkal éltünk, említsük meg itt, hogy Arkan a Crvena Zvezda szurkolóinak vezetőjeként toborzott a paramilitáris – egyszerre gyilkos és háborús nyerészkedő – alakulatokba, a 2000-ben történő meggyilkolása idején pedig az Obilić futballkub elnöke volt.

Nem kevésbé aggasztó a – nemzetbiztonsági törvény módosítása után mindössze két hónappal megjelent – hír, miszerint a Mészáros Lőrinc körüli cégbirodalom személybiztonsággal és nyomozással kezdett el foglalkozni. Amennyiben ez az államra tartozó biztonsági hatásköröknek az outsource-olását is magával vonja (márpedig a cégvezető mélyállami kapcsolatai miatt ez aligha kizárható), a veszélyek sokrétűek: az immár privát „biztonsági” vállalkozások (még) kevésbé ellenőrizhetőek és elszámoltathatóak, törvényellenesen avatkozhatnak be a honpolgárok magánéletébe, és ráadásul a profitszerzés motívuma miatt rendszerint irracionálisan eltúlozzák a biztonsági kockázatokat a megbízójuk irányában, rettenetes következményekkel (mint azt a Booz, Allen & Hamilton, a SAIC vagy a Blackwater klasszikus példáiból megtanulhatjuk).

De hadd említsünk meg egy, a veszélyekre vonatkozó példát egyenesen a nemzetbiztonság szférájából. Földi László, Tarlós István biztonságpolitikai tanácsadója így nyilatkozott az Echo TV-n három éve (azóta menesztették): „Most háború van. Ezek az emberek [a menekültekkel foglalkozó civil szervezetek tagjai] kollaboránsok, háborús bűnösök, hazaárulók, és így tovább. Ez egy egészen más fogalmi rendszer. Embercsempész a háborúban nem embercsempész, hanem egy olyan, gyakorlatilag szabotőr, akinek nincs jogállása. Magyarul ő szabadon likvidálható. Ugye ezt írja a háborús törvény: kémeket, szabotőröket nem viszünk bíróságra, hanem azonnal kiiktatjuk”.

Nyilvánvalóan minderre a biztonságunk érdekében lett volna szükség.

*

Egyesek szerint Margaret Thatcher a követendő példa, aki képes volt az ellenfeleinek beszédmódját is megváltoztatni, rájuk erőszakolva a neoliberális premisszákat. Ezért mondhatta, hogy a legnagyobb teljesítménye az új – a neoliberális diskurzust maradéktalanul elfogadó – munkáspárt. Mi azonban inkább úgy hisszük, ha rendszerkritikát kívánunk, nem az ellenféllel közös térfélen kell játszanunk, kritikátlanul elfogadva azt, ahogyan mások meghatározzák a lehetséges témákat, és nem is az a feladatunk, hogy másokra erőszakoljuk a saját nyelvünket. Természetesen nincs okunk rá, hogy a felszíni államot, az apparátusait és a különböző nyúlványait, a parlamentáris politikát, a pártokat és az általuk propagált ideológiákat megkíméljük.

Az alrendszerek, a mélyállam és az ellenállás azonban három olyan regiszter, amelyekről a kormányzati lakájmédiában aligha hallhatunk. Márpedig pontosan arról kellene mindenekelőtt szólnunk, amiről a hatalom nem csupán nem beszél, hanem természeténél fogva csakis hallgathat. Szintet kell váltanunk, meg kell tanulnunk másról és másként beszélni. Ne fojthassák belénk a szót.

A szöveggel kapcsolatos javaslataiért köszönet jár Sipos Balázsnak.

Kiemelt kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsõdi Balázs