Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ellenállás és rock: Van-e élet a Földön a szervilizmuson túl?

Nagy Ferenc (Feró) táncdalénekes és a nemzet trikolorjával fölpántlikázott Blatta orientalis nemrég (rock)zene és hatalom elkerülhetetlen összefonódásáról elmélkedett. Tételének igazolását a rendszer látványos gesztussal előlegezte meg: Szörényi Levente és Bródy János bekukkantott Demeter Szilárdhoz, erősítendő a szakmában azt a hitet, hogy nyílik még a sárga rózsa, meg hogy nincs más út, csak az Isten útja. Madame Tussaud panoptikuma megelevenedett – de miért perdültek táncra a bábok?

Persze, mi egyebet tehetnének, ha a Loyal zenekar micisapkás basszusgitárosa fölpattan Kulturkampf márkájú motorjára, és nekilódul farzsebében az Entartete Kunst[1] című kézikönyvvel. Iparkodásuk aligha véletlen, hiszen míg a mainstream kultúra (a fogyasztás logikájának a /high/magas és a /low/popkultúra egyaránt megadja magát, miközben föloldódnak egymásban) mindig is játszi könnyedséggel rendelődött alá a tőke vonatkozásainak, a kultúra egyéb rétegeinek – ott, lenn – betagosítása, térdre kényszerítése sokkal nehezebb feladat, könyörtelenebb elhivatottságot igényel, és van, aki háborog. Az underground underdogjait, a kultúra nomádjait, a peremvidéken kóborlókat nehezebben fogják levadászni, kitömetni, kiállítani a vitrinekben.

Autonóm punk, autonóm poszt-punk, autonóm reggae

Pop és rock dichotómiájában utóbbit az autoritásnak nem megfelelni attitűdjével azonosítjuk, az ellenállás különféle gesztusaival, de csak akkor (mint a fentiekből következik), ha intézményeihez, szereplőihez hozzá biggyeszthető a független, alternatív, underground stb. előtag. (Ezek megkülönböztetése persze igen problematikus.) Ezen attitűd legismertebb története a RAR (Rock Against Racism): érdemes felidézni, elgondolkodni a magyar állapotokra vonatkoztatható tanulságain.

Eric Clapton 1976. augusztus 5-én a birminghami Odeonban kijelentette (egy folyamat betetőzéseként), hogy Enoch Powellnek[2] igaza van, a brit fekete közösség tagjait vissza kellene paterolni oda, ahonnan jöttek. Clapton köztudottan éppen tőlük nyerte bizonyos zenei inspirációit, ezzel is bizonyítva: a fősodorba kerülés ára a meghasonulás. A korabeli brit társadalomban tapasztalható etnikai feszültségekre (a National Front, a British National Party és a paki-bashing fénykora) rátelepedő politikai haszonlesők és mainstream kulturális aktorok egymásra találása törvényszerűnek tűnt, hiszen mindkét mezőben betegesen ragaszkodtak, ragaszkodnak az üzenetek leegyszerűsítéséhez, a heterogenitás=pokol, homogenitás=paradicsom képletének szajkózásához.

Red Saunders fotós, a Szituacionista Internacionálé és a 68-as lázadások eszményeinek követője, valamint Roger Huddle tipográfus, William Morris és a szocializmus lelkes híve, további három barátjuk társaságában, kötelességüknek érezték fölhívni a (zenei) közvélemény figyelmét a szélsőjobb elleni cselekvés szükségességére, ezért nyílt levelet fogalmaztak, amit lehozott az NME, a Melody Maker, a Sounds és a Socialist Worker. Három hónappal később, 1976 novemberében a kelet-londoni Princess Alice pubban útjára indult a RAR, az esemény fő fellépője Carol Grimes[3] volt, a helyszínt Huddle dokkmunkás cimborái biztosították a szélsőjobbos bomlasztók ellen. A mozgalom rövid idő alatt rendkívüli energiákat szabadított fel, miközben sikeresen láttatta, kibékíthetetlen az ellentét az egymással szolidáris, belső dinamikájukat a heterogenitás szociokulturális hatásmechanizmusaiból nyerő, autonóm közösségek, és a tőke vonatkozásaitól statikussá dermedt társadalmat eszményítő elit között. A punk, a poszt-punk és a reggae nagyágyúi (Buzzcocks, Joy Division, The Clash, The Ruts, The Slits, Generation X, Stiff Little Fingers, Sham 69, X-Ray Spex, Elvis Costello, Misty in Roots, Aswad, Steel Pulse stb.) képezték meg azt az ellenkulturális frontot (a RAR „himnuszát” egy rockbanda, a Tom Robinson Band komponálta – Power In The Darkness), amelyik, áthagyományozódásai révén, egészen Margaret Thatcher lemondásáig kitartott.

A RAR pozitív hatásainak két legfontosabb színtere Leeds és London. Leedsben a Leeds University és a Leeds Polytechnic hallgatóságának antikapitalista, anarchista és egyéb szélsőbalos csoportjai néztek farkasszemet a National Front, a British Movement és a League of St. George bandáival, s nem álltak nyerésre. Ebbe a fojtogató légkörbe hozott alapvető változást a Paul Furness alapította helyi RAR-klub, illetve a vele egyidejűleg formálódó poszt-punk zenei szcéna (Gang of Four, The Mekons, Delta5, és később a The Three Johns); a tagok és a hallgatóság a Fenton pubban vertek tanyát. Eleinte öntudatlanul, majd hamarosan felismervén, hogy a szórakoztatóipari gépezet által előállított, túlhajszolt, de látványosan üres zenei előadói individualizmust kifigurázó punk dühös útmutatásai nyomán egy új művészi hozzáállásra van szükség. Ennek alapja pedig a közösségi kapcsolódás.

Az összesereglők egyenrangú partnerek, nem elszigetelt individuumok, hanem egy kollektív szubjektivitás képviselői. Minden alá-fölérendeltségi viszonyt tudatosan próbálnak meghaladni útjuk során. Ez autonómiájuk, a tőke logikájától többé-kevésbé függetlenített, töretlen művészi attitűdjük tagsági záloga. Erre pedig azért volt szükség, mert

nem akartak sem a tőkés, sem a politikai elit szolgálatába állni (e szétválasztásnak akkoriban még volt értelme), hiszen az ő céljuk a művészeti ágak szereplőit instrumentalizálni, a művek alkotásának folyamatát kontrollálni, asszimilálni, a műalkotásokat termékké, árucikké silányítani, körforgásukat biztosítani.

A művészet nem lehet lázadás a thatcheri neoliberális kapitalizmusban, csupán az üresség színes, illatos antológiája. Ebből nem kértek, ezért megalkották a tőke által nem asszimilálható, decentralizált, kollektív művészi tereket (együttesek, klubok, stúdiók, lemezkiadók, fanzinok stb.). Legalábbis hittek benne, és kitartottak mellette. E gondolat rendkívül termékenynek bizonyult: így lett például a lemezkiadók koronázatlan királya (erre a titulusra aligha tartanak igényt) a Factory (Manchester), a kortárs elektronikus zenéé Richard H. Kirk, Adi Newton és köreik (Sheffield), valamint a Bourbonese Qualk (Southport), a Nurse with Wound és a Coil (London), a költészeté a The Fall (Manchester), az ipari ritmusoké a Throbbing Gristle, a Fad Gadget és a Test Department (London) meg az SPK (Sydney) és az Einstürzende Neubauten (West Berlin), a feminista lázadásé Lydia Lunch és követői (New York), a kortárs kísérleti és komolyzenéé pedig a Laibach (Trbovlje, Ex-Jugoszlávia).

Kiszorították a nácikat

Londonban a RAR (és a társuló Anti-Nazi League) konkrétabb ügyek miatt próbálta mozgósítani a közvéleményt abban a hitben, hogy a politikai üzenetek közvetítésére legalkalmasabb médium a punk, amennyiben elege van a kétszínűség mindent átható, orrfacsaró bűzéből, miközben ellentmond a gyarmatosító logikának, kijelentve, hogy muzikalitásának alapja az afroamerikai blues és a karibi ritmusok. Céljuk elsősorban a National Front programjának (fasizálni a társadalmat) blokkolása, népszerűségének megtörése, az ellenoldali tábor közösségeinek egymás mellé állítása volt. Noha az 1978. április 30-ára, a Victoria Parkba tervezett demonstrációt a Greater London Council engedélyezte, különböző szélsőjobboldali csoportok egyértelmű, sokkoló üzeneteket küldtek a szervezőknek: jobb lenne visszavonulót fújni. A Column 88 bombákat robbantott, míg a tizedik évében járó Kenneth Singhet nyolc késszúrással gyilkolták meg otthonától nem messze, Kelet-Londonban, április 21-én az azóta is ismeretlen tettesek. (Mindez történik néhány hónappal azután, hogy Margaret Thatcher egy tévéinterjúban kijelentette, az emberek félnek attól, hogy ezt az országot más kultúrájú emberek elmocsarasítják.) A Victoria Parkban felépített színpadot az Anti-Nazi League aktivistái őrizték éjjel-nappal (a szakadó eső dacára) az esetleges szélsőjobbos támadások ellen.

Gyülekezőhelyként a Trafalgar Square-t jelölték meg, innen indult a menet (kb. 10 000 fő) Kelet-London felé. Estére nyolcvan-százezer ember (angol, bangladesi, indiai, karibi, pakisztáni, skót – egyedül Glasgow 42 busznyi demonstrálóval képviseltette magát–, szikh, zsidó stb. fiatalok sokasága) töltötte meg a Victoria Parkot. Gurinder Chadha filmrendezőnő így emlékezik, látva a The Clash számaira beinduló tüntetőket:

„Rendkívül emocionális pillanat volt, mert életemben először az az érzésem támadt, olyan emberek vesznek körül, akik mellettem állnak. Akkor gondoltam arra először, hogy valami egyszer s mindenkorra megváltozott ebben az országban”.

A demonstrációt (hasonló koreográfiára felfűzve) még az év folyamán megismételték Manchesterben és Brixtonban, illetve lezajlott kb. 300 kisebb koncert vidéki és londoni klubhelyszíneken. A hatás nem maradt el: a National Front 1979-re eljelentéktelenedett, a szélsőjobboldal működési elveinek, manipulációs modelljeinek leleplezését, kifigurázását és nevetségessé tételét már nem kizárólag a szubkulturális főszereplők, illetve az ún. ska-revival protagonistái (tehát a legismertebb 2-tone bandák: Bad Manners, Madness, The Beat, The Bodysnatchers, The Selecter, The Specials) tűzték napirendre; sikeresen reprezentálván a homogén társadalom víziójának tarthatatlanságát. Az 1981 júliusában feloszló RAR záróeseményén, Leedsben már a The Specials volt a húzónév.

A hatalom azonban soha nem nyugszik bele a kapitalizmus mint válság elleni cselekvés plebejus módozataiba. Így a formálisan csak 1979. május 4-én hatalomra jutó Margaret Thatcher felismerte, nyilvánvalóan a fenti események hatására is, hogy az alulról szerveződő, mozgósító kampányok nyomán az egymás iránti szolidaritás különböző formáit elsajátító és gyakorló közösségek hálózatának széttördelése, aprítása, lebontása nélkül programja nem megvalósítható (a neoliberális elit álma: közfinanszírozott intézmények helyett öngondoskodás, kiszorítani a közügyekből a közösségeket, az elit játszóterévé silányítani a politikát). De talán ennél még fontosabb a szolidaritás hagyományosan legismertebb formájának, a szakszervezetiségnek a megtörése. A cikk második részében ezért az 1984-85-ös bányászsztrájkról lesz szó, az ellenállás és a zene vonatkozásában.

Az írás 2. részében a ’84-85-ös brit bányászsztrájkot és az underground zenei ellenállást idézzük fel, valamint azt, hogy hogyan használta fel a lázadás gesztusait a mainstream.

[1] – ’Degenerált/elfajzott művészet’ – rövid magyarázata itt

[2] – A konzervatív párt egykori képviselője (1912-1998), 1968-as Rivers of Blood c. elhíresült beszéde az angol bevándorlás-ellenesség és rasszizmus új fejezetét nyitotta meg.

[3] – Carol Grimes (1944) énekes, tanár, terapeuta így vall művészi indulásáról: „Azért kezdtem énekelni, hogy értelmet adjak életemnek és formát énemnek. Hogy gyógyuljak és elétek tárjam, amit igaznak vélek. Kétségbeesetten kerestem az identitásomat, egy törzset, ahova tartozhatok. Hazudoztam, füllentettem, színészkedtem, franciának, amerikainak adtam ki magam. Idegenekkel hitettem el pubok és klubok mélyén, hogy én vagyok a messziről jött ember. Énekesi képességemre szinte véletlenül döbbentem rá, de ahogy számtalan énem megképzésekor, ekkor is inkább imposztornak éreztem magam.”

Kiemelt kép: Wikimedia Commons