Kizsákmányolás az újkapitalizmusban
Szinte már itt az az idő, amikor az egyéni szintű kizsákmányolások kollektíve felismerhetővé összegződhetnek, az ellenük való harc pedig így társadalmi hatóerővé válhat.
Szinte már itt az az idő, amikor az egyéni szintű kizsákmányolások kollektíve felismerhetővé összegződhetnek, az ellenük való harc pedig így társadalmi hatóerővé válhat.
A rabszolgatörvény elfogadása utáni tiltakozások és a parlamenti visszatérés mikéntje utáni mérések fontos üzenete, hogy a 2010 utáni formációk felett van vagy nincs üvegplafon.
Amint az elnyomás láncai egyre súlyosabbá válnak, amint az erőszak globális rezsimje uralomra tör, ki merészel még hinni abban, hogy a kiegyezés, a megalkuvás nem járható út? Hogy a célunk csakis az egyetemes emancipáció lehet és semmi egyéb? Ki őrzi még a reményt úgy, ahogy azt Rosa Luxemburg tette?
Akármi lesz is, mozgalmas, küzdelmes idők előtt állunk, melyben a baloldaliak végre kiléphetnek a hosszan tartó depresszió állapotából…
A valódi magyar baloldalnak ki kell találnia, hogy miként lehet horizontális szerkezetű, uralom nélküli, a végsőkig toleráns intézményeket a világra hozni, amelyeknek ugyanakkor van intézményi memóriájuk, képesek hagyományt és történetet költeni és rögzíteni, amelyben a barátság egyenlősége uralkodik.
A legfőbb probléma a rabszolgatörvénnyel az, hogy kizsákmányoló. De mit jelent pontosan a kizsákmányolás, miért kellene azt problémának tartanunk?
Egyesek azt állítják, ha önreflektívek vagyunk, az egyenlő az önfeladással, de én úgy hiszem, ennek épp az ellenkezője igaz. Ha aggaszt minket a jobboldal erősödése, akkor legfőbb érdekünk, hogy megnevezzük az ideológiai konfliktusainkat.
Mit olvastak a Mérce szerzői idén?
Maga a tény, hogy az események az egyetemeken törtek ki, végeredményében majdhogynem a véletlen műve. Senki nem akart itt már az egyetemektől semmit – hacsak nem lerombolni azokat.
Interjú Krausz Tamás történésszel.