A kapitalizmus személyiségformáló intézményrendszere nem működik tökéletesen, belecsúsznak hibák, porszemek kerülnek a gépezetébe, melyek révén olyan személyiségek is felbukkanhatnak, akik nem tudnak és nem is akarnak belesimulni a rendszerbe.
A kizsákmányolás fokozása a ’68-as forradalmak árnyékában megnövekedett szabadságnak álcázott, erősödő kitettséget okoz a hálózatok egyre bonyolódó rendszerében testet öltő termelési viszonyoknak.
Miként a munkásság, úgy a kizsákmányolás is atomizálódik, és a kizsákmányolás mértéke többek között azért lehet egyre nagyobb, mert az egyes munkás nem élvezi, vagy csak egyre kevésbé sorstársai védelmét.
A tudós legfontosabb feladata, hogy az embereket felvilágosítsa az általa a homályból feltárt társadalmi viszonyok természetéről, főként azok a cselekedeteiket gúzsba kötő sajátosságairól.
Mit lát az elit a válságban, milyen kiutat javasolnak? És vajon alkalmasak-e arra, hogy az országot a válságból kivezessék?
Ha a válság nyomán a német tőke elveszti érdeklődését hazánk iránt, akkor az Európai Unió teljesen magunkra fog bennünket hagyni. És akkor végképp betagozódunk az autokrata, sőt helyenként diktatórikus Keletbe. De akad egy optimista szcenárió is.
A közelmúltban két kiemelkedő társadalomtudományi monográfia látott napvilágot Scheiring Gábortól és Sebők Miklóstól. Szalai Erzsébet recenziója.
Amíg a munkások és dolgozók nemzeti életviszonyainak globális kiegyenlítődése nem megy végbe, vagy nem jön létre ahhoz közeli állapot, addig a rendszerkritikai baloldal nemigen válhat erős társadalomformáló erővé.
Szinte már itt az az idő, amikor az egyéni szintű kizsákmányolások kollektíve felismerhetővé összegződhetnek, az ellenük való harc pedig így társadalmi hatóerővé válhat.
Akármi lesz is, mozgalmas, küzdelmes idők előtt állunk, melyben a baloldaliak végre kiléphetnek a hosszan tartó depresszió állapotából…