Kis elit, túlnyomó többségű középosztály és csekély legalsó réteg – ezt jelentené, ha a magyar társadalom babapiskóta formában létezne. A jelenlegi Magyarország azonban határozottan nem ilyen – és ennek az Orbán-rendszer fennmaradásához köthetően is fontos implikációi vannak.
El kell-e fogadja a demokratikus baloldal, hogy olyan mértékben beszűkült a nemzetállamok mozgástere, hogy nincs másra lehetőség, mint az utóbbi évtizedek neoliberális gazdaságpolitikájára? Ezt az alapvető kérdést teszi fel Bill Mitchell és Thomas Fazi 2017-es könyve.
A válságkezelő csomag lényegi logikája, hogy a „családbarát” kormány a családoknak szinte semmit nem ad, a cégeknek viszont annál többet.
Magyarország problémáit nem valami „turáni átok” vagy „velünk élő feudalizmus” hozza létre, de nem is a „Nyugat” vagy a „globális háttérhatalom”.
A gyergyóditrói eset először muris kis színesnek indult. Azután lett belőle egy olyan konfliktus, ami tökéletes esettanulmányként zanzásítja magába a rendszerváltás utáni Kelet-Európa minden búját, bánatát.
A felső osztály által uralt hegemón diskurzus elhitette a választókkal, hogy a kapitalizmus megváltoztathatatlan. Pedig teljesen világos, hogy a kapitalizmus drámai végjátékának vagyunk tanúi.
Fábry Ádám szerint Kelet-Európa, és benne Magyarország a neoliberalizmus éllovasa volt, az Orbán-rendszer pedig nem más mint a neoliberalizmus átmentése, tekintélyelvű formában.
Milyen értékek nyertek a magyar EP-választásokon?
Egész életében egy olyan politikai mozgalomhoz kötődött, amely az alullévőket képviselte. Akár a tágabb népi mozgalomra gondolunk, akár a Parasztpártra, ezek alapvetően az alullévők érdekeinek megfogalmazói, azaz baloldaliak voltak.
Az infláció semmiképpen nem a szegények adója.