Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lehetséges-e az állam baloldali visszahódítása a globalizáció korában?

Mit tud kezdeni a demokratikus baloldal a globalizációval? El kell-e fogadja, hogy az olyan mértékben beszűkítette a nemzetállamok mozgásterét, hogy tényleg nincs másra lehetőség, mint az utóbbi évtizedek neoliberális gazdaságpolitikájára? Ezt a két alapvető kérdést teszi fel Bill Mitchell és Thomas Fazi könyve, a 2017-ben megjelent Reclaiming the State: A Progressive Vision of Sovereignty for a Post-Neoliberal World[1]. Ezek a kérdések Magyarországon is meghatározóak, hiszen a hazai neoliberális „modernizátor” elit erre hivatkozva vitte keresztül 2010 előtt azt a társadalompolitikát, amely végül összeomláshoz és Orbán Viktor hatalomra jutásához vezetett.

Annál is inkább aktuális a kérdés, mert Orbánhoz hasonlóan a jobboldali vezérek világszerte igenis képesek voltak szembemenni a globalizációval. Ez a nemzetállami újrarendeződés nacionalista, paleo-konzervatív és kirekesztő, viszont mivel jelenleg az egyetlen működő szembeszállási lehetőség a sokakra sok szempontból káros globalizáció ellenében, ezért gyakran az olyan választók számára is tiltakozási lehetőség elkeseredettségükben (lásd a Brexit, illetve Trump, Salvini támogatói), akiket társadalmi helyzetükből adódóan inkább egy baloldali globalizációkritikus mozgalomnak kellene megszólítania.

Mitchell és Fazi könyvükkel ahhoz kívánnak hozzájárulni, hogy a baloldal képes legyen ilyen saját nemzetállami alternatíva megfogalmazására. Érvelésük szerint a progresszió először mindig nemzetállami keretek között nyert teret, és csak ezután volt képes elterjedni modellként nemzetek feletti intézményekben.

A nemzetközi és szupranacionális intézmények, a függési viszonyok megváltoztatása ma sem reális addig, ameddig a baloldal nem képes uralni a nemzetállam meghatározó szintjét.

Bill Mitchell ausztrál közgazdász professzor, a modern monetáris elmélet egyik kidolgozója, Thomas Fazi pedig brit-olasz származású újságíró. Történetüket a keynesi korszak virágzásától indítják.

Keynes tündöklése, majd elnyomása

A baloldal sikerkorszaka a keynesiánizmus (kb. 1936-1973) volt. Ahol a keynesi anticiklikus keresletmenedzsmentet az állam már a harmincas években felvállalta, mint az Egyesült Államokban vagy Svédországban, ott sikeres volt a baloldal. Ahol nem, mint Németországban, ott jött a szélsőjobb, és megcsinálták ők.

Ami azonban az Egyesült Államok és Németország kettősében volt közös, az az, hogy a polgári célú keynesiánizmus helyett a hadiipari komplexum sajátította ki a keresletélénkítést. Míg a New Deal idején felépítettek 24 000 km csatornát, 480 repülőteret, 78 000 hidat, 780 kórházat, 572 000 km autópályát, és több mint 15 000 iskolát, bíróságot és más közösségi épületet, addig a második világháború kitörése után az állami megrendelések a hadiipari komplexum felé terelődtek. Majd ez a háború után is így maradt. Eisenhower tábornok híres beszédében figyelmeztetett is ennek veszélyeire. Mitchell és Fazi szerint mindez nem volt véletlen.

A kereslet-menedzsment növekedési előnyeit a tőkeoldal megértette, azonban azt is, hogy ha az skandináv módra szociális célokra fordítódik, akkor az megváltoztatja a társadalmi erőviszonyokat, gazdasági demokratizálódáshoz, a munkásság emancipálódásához vezetne.

Miközben Keynes meghaladni kívánta a neoklasszikus közgazdaságtant, a főáram elég hamar képes volt arra, hogy elméleteit domesztikálja, eltérítse. Ebben központi szerepet játszott John Hicks, aki létrehozta az úgynevezett IS-LM formalizációt, melyet mind a mai napig keynesiánizmusként tanítanak egyetemeken. Ez azonban lényegi pontokon basztardizálja Keynes eredeti mondanivalóját, visszavezetve azt a neoklasszikus iskolába. Ennek nyomán jött létre az úgynevezett neoklasszikus szintézis és a neo-keynesiánus iskola, melyeknek azonban kevés köze van az eredeti szerzőhöz.

A Keynes elleni intellektuális támadást a Chicagói Egyetem professzora, Milton Friedman vezette. A célkeresztben az úgynevezett Phillips-görbe állt. Ezt egy új-zélandi közgazdász, A. W. Phillips javasolta még 1958-ban, és az volt a mondanivalója, hogy magas infláció mellett alacsony a munkanélküliség, alacsony infláció mellett pedig magas.

Ennek az összefüggésnek nyilvánvaló gazdaságpolitikai tanulságai voltak, hiszen azt jelentette, hogy a kormányzat némileg magasabb inflációért cserébe el tudja érni az alacsonyabb munkanélküliséget keresletélénkítéssel, azaz a költségvetési kiadások emelésével.

Friedman ezzel szemben úgy vélte, hogy hosszabb távon a Phillips által feltételezett összefüggés nem áll fenn. A munkások előre látják az inflációt, ezért még magasabb béreket akarnak. Ettől viszont öngerjesztően még magasabb lesz infláció, de egyben ki is árazzák magukat a piacról, azaz a munkanélküliség is emelkedik. Létrejön az a jelenség, aminek a Phillips-görbe értelmében soha nem szabadna megjelennie, és amit Paul Samuelson később stagflációnak nevezett el: a stagnálás és az infláció együttes jelenléte.

Friedmann javaslata az volt, hogy a kormányzatnak passzívnak kell lennie a költségvetési politikában (kiegyensúlyozott vagy pluszos költségvetés), a jegybanknak pedig a kamatpolitikában, mert ezekkel az eszközökkel csak inflációt teremtene. A jegybank alapvetően szorítkozzon arra, hogy stabilan tartsa a forgásban lévő pénz mennyiségét, ezzel elérve az azt a munkanélküliségi szintet, amely mellett még nem emelkedik az infláció. Friedman feltételezte, hogy létezik egy ilyen „természetes szint”, ám hogy ez pontosan hol van, azt kritikusai szerint lehetetlen meghatározni, azaz egyfajta mitikus elem egy amúgy tudományos elméletben.

A Friedman által javasolt politika, a monetarizmus a gyakorlatban kivitelezhetetlennek bizonyult, amikor azt a jegybankok megpróbálták alkalmazni.

A bankrendszer hagyományos modellje szerint ugyanis a jegybank képes a forgásban lévő pénz mennyiségének szabályozására, úgymond „kívülről”.  E szerint az exogén (külső) pénzteremtési modell szerint a jegybank megszabja, hogy mekkora tartalékokkal kell rendelkeznie a kereskedelmi bankoknak, és mivel azok csak ezekre a tartalékokra alapozva hitelezhetnek, ezért a jegybank ezen keresztül képes a forgásban lévő pénz mennyiségének meghatározására.

A valósában azonban a pénzteremtés nem így működik, hanem a bankrendszer szempontjából nézve endogén (belső) módon. A folyamat onnan indul, hogy a kereskedelmi bank hitelt nyújt egy vállalatnak, ezt a hitelt pedig a vállalat banknál vezetett számláján elkönyvelik. Azaz a kereskedelmi bank teremti a pénzt. Ezt akkor is megteszi, ha van megfelelő tartaléka, és akkor is, ha nincs. A lényegi kérdés, hogy megfelelőnek ítéli-e a vállalat üzleti tervét. A kereskedelmi bank ezután a jegybankhoz fordul tartalékért, amelyet a jegybank biztosítani kényszerül.

Fontos észrevenni, hogy innentől a jegybank nem képes kontrollálni a forgásban lévő pénz mennyiségét, hiszen azt a kereskedelmi bankok határozzák meg. Friedman monetarizmusa a gyakorlatban működésképtelen.

A neoliberalizmus mint osztálykonfliktus

Friedman monetarizmusa csak az intellektuális, ideológiai ékje volt egy szélesebb politikai mozgalomnak, melyet neoliberalizmusnak nevezünk. Egy ennyire látványosan megvalósíthatatlan közgazdasági teória nem terjedhetett volna el, ha nem állnak mögötte nagyon komoly gazdasági érdekek. A konfliktus valójában ennél sokkal mélyebb: a kapitalizmus osztálykonfliktusa. Mitchell és Fazi ennek az ellenreakciónak a kibontásában a neoliberalizmus olyan ismert kutatóira támaszkodnak, mint a francia Gérard Duménil és Dominique Lévy, a brit David Harvey, Andrew Glyn és sokan mások.

A keynesiánus időszak rendkívüli módon megerősítette a munkás oldalt. A teljes foglalkoztatás korszakában a szakszervezetek olyan erősek voltak, hogy jelentősen növelni tudták a bér arányát a hozzáadott értékben a profit kárára.

A baloldali politikai mozgalmak pedig annyira megizmosodtak, hogy immáron a kapitalizmus fokozatos felszámolásába kezdtek bele, legyen szó a német Mitbestimmung [beleszólási jog; a szerk.] rendszer radikális kiterjesztéséről, a svéd munkavállalói tulajdonalapok létrehozataláról, a vegyes gazdasághoz vezető kiterjedt államosításokról, vagy az indikatív tervezés francia eredetű mintájáról.

Nem meglepő, hogy a tőkeoldal számára a neoliberális ideológia azonnal szimpatikussá vált, és mindent megtett annak anyagi támogatására. Ez nagyon sok formát öltött, legyen szó a nagyvállalatok által működtetett sajtó kulturális hegemóniájáról, az általuk finanszírozott think tankek világáról (Mont Pélerin, Cato, Heritage, ALEC és még rengeteg további), egyetemi katedrák megfinanszírozásáról (többek között Hayek és von Mises), illetve a neoliberális propaganda ezer más formájáról.

Nem véletlen, hogy Friedman Free to Choose című, a piaci dogmákat népszerűsítő filmsorozatát például sok más vállalat között olyan nagy cégek támogatták, mint a Getty Oil, a Firestone, a Pepsi, a GM és a Bechtel.

Bretton Woods összeomlása

Nemzetközi szinten a Bretton Woods-i rendszer összeomlása jelentett kihívást. Ebben a szisztémában az egyes valuták árfolyamát a dollárhoz rögzítették, a dollárt pedig az aranyhoz. Azaz ténylegesen egyfajta arany standardról beszélhetünk.

Egy ilyen rendszer azonban egyáltalán nem kedvező azon országok számára, ahol gyakori a kereskedelmi deficit. Szabadon lebegő árfolyam esetében egy ilyen ország valutája leértékelődne, ezáltal versenyképesebbé válnak exporttermékei árai, ettől pedig csökken a kereskedelmi deficit. Ilyen stabilizáló automatizmus rögzített árfolyamnál nincs, a deficites országnak az árfolyam fenntartása érdekében folyamatosan vásárolnia kell a saját valutáját a nemzetközi piacokon a valutatartaléka terhére, emelnie kell a hazai kamatlábat (ami visszaveti a növekedést), és csökkentenie kell a kormányzati kiadásokat az import visszafogása érdekében.

Azaz a rögzített árfolyamrendszer (így az euró is) nagyon komolyan korlátozta a szegényebb országok gazdaságpolitikai mozgásterét, és lassította növekedésüket.

Ráadásul a dollár nemzetközi tartalékvaluta szerepe fokozta a Bretton Woods-i rendszer destabilizációját. Lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok egyszerűen dollár nyomtatásával fizessen más országok termékeiért.

Robert Triffin belga közgazdász azonban már a hatvanas években figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államoknak folyamatosan nyomtatnia kell a dollárt, hogy más országok tartalékvalutaként hozzájussanak ahhoz. Ez oda vezetett, hogy a nemzetközileg forgásban lévő dollár volumene messze meghaladta az elvileg azt alátámasztó arany mértékét.

Ekkor egyes államok – élükön de Gaulle francia elnökkel – aggódni kezdtek dollártartalékaik értéke miatt, és elkezdték ténylegesen elkérni az Egyesült Államoktól az azért járó aranyat. Ez viszont természetesen tovább csökkentette a dollár iránt érzett nemzetközi bizalmat. Ugyan az Egyesült Államok e ponton megemelhette volna a dollár kamatlábát, vagy csökkenthette volna költségvetési kiadásait, ezek azonban recessziót okoztak volna, illetve ellehetetlenítették volna a vietnami háború és a globális katonai jelenlét finanszírozását.

Nem meglepő módon az USA azt választotta, hogy 1971 augusztusában Nixon elnök felmondta a dollár aranyra történő átválthatóságát.

Mitchell és Fazi felhívják a figyelmet arra, hogy a politikai baloldal nem ismerte fel annak a jelentőségét, hogy a Bretton Woods-i rendszer összeomlása nemhogy szűkítette volna a nemzetállamok mozgásterét, hanem egyenesen bővítette.

Számos neves baloldali gondolkodó elfogadta a jobboldal azon tézisét, hogy a globalizáció miatt a nemzetállam elveszítette adóztatási képességét.

E szerint az olvasat szerint a szabad tőkeáramlás, a nemzetközi adóverseny, a transzferárazás és az offshore korszakában az állam egyszerűen képtelen olyan mennyiségű adót beszedni a tőke oldalon, hogy a jóléti állam fenntarthatóságát biztosítsa. Mindez azonban egyáltalán nem jelent problémát.

A modern monetáris elmélet baloldali alkalmazása

E hosszas bevezető után érkezik el a könyv a lényegi üzenetéhez, ami Mitchell közgazdasági munkásságának fényében nem meglepő módon a modern monetáris elmélet (MMT – Modern Monetary Theory) alkalmazásának kívánatossága.

A főáramú neoklasszikus közgazdaságtan szerint az állam működése olyan, mint a háztartásoké: hosszú távon nem költhetünk többet, mint amennyi jövedelmünk van. Ebből az következik, hogy az államháztartásnak legalább hosszabb távon (radikálisabb nézetek szerint rövid távon is folyamatosan) egyensúlyban kell lennie, sőt, ha lehet, akkor pozitív egyenleget kell mutatnia. Az állam eladósodása mindig rossz dolog, amelyet minden áron meg kell akadályozni.

A modern monetáris elmélet szerint azonban a háztartás és az állam közötti analógia téves, hamis. Fennáll ugyanis egy lényegi különbség a kettő között: a háztartás nem nyomtathat saját magának pénzt legális körülmények között. Az állam ezzel szemben saját pénzegységét nyomtatja, amivel bármilyen terméket vagy szolgáltatást megvásárolhat, amire ebben a pénznemben kínálat van, illetve teljesíthet jövőbeli kifizetéseket is. Sőt, az állam a magángazdaságnak is rendelkezésére bocsáthat forrásokat.

Az állam tehát saját pénzegységében nem mehet csődbe, és nem szorul adókra a kiadásai finanszírozására.

Fontos mondanivalója az MMT-nek, hogy a kiegyensúlyozott vagy egyenesen többletet mutató állami költségvetés csak első látásra felelősségteljes politika. A választópolgár ezt a helyzetet több évtizednyi neoliberális indoktrináció után hajlamos úgy értékelni, hogy a kormányzat „nem költekezett túl”.

A valóságban azonban látni kell, hogy a két szektor, a magángazdaság és az állam forrásainak összege véges. Azaz, ha az állam költségvetése pozitív, akkor az azért állt elő, mert adóztatással forrásokat vont el a magángazdaságtól, a lakosságtól, és ezt maga sem költötte el.

Ezt a magánszektor szempontjából nehéz pozitívan értékelni. Amikor viszont az állam költségvetése negatív – a neoliberális tanítások szerint az állam „többet költ, mint amennyit szabadna neki” – akkor valójában forrásokat bocsát a magángazdaság rendelkezésére. Természetesen az államháztartási hiányt az államadósság kibocsátásából finanszírozza, ezt azonban képes kiegyenlíteni, hiszen saját pénznemét maga nyomtatja.

A fentiekből következően az állam képes például arra, hogy recessziós időszakban pénznyomtatással élénkítse a gazdasági keresletet, Keynes tanainak megfelelően a hiányzó magánkereslet helyébe lépve. Sőt, az MMT egyes irányzatai kifejezetten támogatják azt az elképzelést, mely szerint recessziós időszakban az állam legyen végesetben a foglalkoztató, ha a magángazdaság nem képes munkahelyeket teremteni.

Az állam mindig képes erre, hiszen pénzt nyomtatva keresletet teremthet rájuk. Értelmes munka pedig mindig van az állam, az önkormányzatok feladatköreibe tartozó területeken.

Csodaeszköz tehát a pénznyomtatás az MMT szerint? Nem, hiszen itt is van egy kemény felső korlát, az infláció. A pénzmennyiség növelése inflációt gerjesztő hatású lehet. Ez azonban csak akkor jelentkezik, ha a gazdasági kibocsátás nem nő a pénzmennyiséggel együtt.

A kapitalista gazdaságok szinte soha nem működnek teljes kapacitáson, még jó időszakban sem, a kibocsátás pedig az esetek többségében gyorsan alkalmazkodik felfelé, ha a piacon növekvő kereslet tapasztalható. Sőt, egyáltalán nehéz ma már értelmezni, hogy mi a teljes kapacitás. Nem kell gigantikus gyárakat felhúzni hosszú évek alatt, egy megvásárolt szoftvert végtelen sokszor le tudnak tölteni. A recessziót ellensúlyozó keynesiánus beavatkozások esetén még nagyobb az esély rá, hogy a kibocsátás is bővül, hiszen a recesszió definíciószerűen azt jelenti, hogy nincs elég kereslet.

Fontos megjegyezni, hogy a külföldi valutában történő eladósodás a modern monetáris elmélet szerint is problematikus, ugyanis e pénznemeket a szuverén állam nem jogosult kibocsátani, csupán megvásárolhatja saját valutájából, melynek értékét ezzel gyengíti. A más pénznemben történő eladósodás kiszolgáltatottá teszi az államot a külföldi befektetők irányába, hiszen az árfolyam gyengülése esetén annak értéke nő. Ezért azt az MMT ugyanúgy nem javallja, mint a főáramú közgazdaságtan.

A modern monetáris elmélet az elsősorban Milton Friedman nevéhez köthető monetarista irányzattal is szemben áll. A monetarizmus szerint a jegybank elsődleges feladata, hogy a forgásban lévő pénzmennyiség szabályozásával, középtávon mennyisége szinten tartásával támassza alá a gazdasági növekedést.

Az MMT szerint az ilyen jegybanki tevékenység illúzió, megvalósíthatatlan, mivel téves képre alapoz a bankrendszer működésével kapcsolatosan. Ahogy azt feljebb már írtuk, a valódi pénzteremtés endogén (a kereskedelmi bankok által történik), nem pedig exogén (a jegybank határozza meg a forgásban lévő pénz mennyiségét).

Érdemes még megemlíteni, hogy az MMT szerint az állam nem szorul rá az adóztatásra ahhoz, hogy kiadásait finanszírozza. Ezt ugyanis a költségvetési kiadások jegybanki finanszírozásával teszi.

Hogy adóztatásra mégis szükség van, annak oka egyrészt a forgásban lévő pénz áramoltatása (a befizetett adót a jegybank megsemmisíti), illetve elosztási, igazságossági elvű szabályozás. Mindezt azt is jelenti, hogy érdektelenné válik a neoliberális korszak állandó kérdése, a „miből kívánod ezt finanszírozni”?

Azt is látni kell azonban, hogy az MMT nem működhet közös valuta (például az eurozóna) esetében, mivel az Európai Központi Bank nem járulna hozzá, a tagállam szempontjából pedig az euró külső valutát jelent, rögzített árfolyamot, mint annak idején Bretton Woods. Ez még akkor is így van, ha az EKB leköszönő elnöke, Mario Draghi maga is felhívta a figyelmet arra, hogy érdemes lenne az MMT javaslatain elgondolkodni.

Állásgarancia a Feltétel Nélküli Alapjövedelem helyett

Mivel Mitchell és Fazi egyetértenek az MMT azon állításával, hogy az állam bármikor képes extra forrásokat teremteni, ezért szerintük ezáltal ismét elérhető a keynesiánus korszak teljes foglalkoztatása.

A neoliberális korszak (kb. 1974-2008) osztálykonfliktusában a tőke oldalnak jól jött a magas munkanélküliség, mert gyengítette a szakszervezeteket és lenyomta a béreket. A baloldalnak azonban ezt nem szabad elfogadnia, ha nemzetállami keretek között akar igazságos társadalmat.

Mitchell és Fazi szerint az automatizáció okozta kihívásokra az állásgarancia program lenne a megfelelő válasz. Ha a gépek és az algoritmusok tényleg elveszik a munkánkat, akkor az államnak kell belépnie, és új típusú (embertől emberig, fenntarthatóságot elősegítő, közösséget építő) munkahelyeket megfinanszíroznia. Ehhez, ahogy láttuk, nincs szüksége adóra.

Az ismert alternatív javaslat ugyebár a Feltétel Nélküli Alapjövedelem FNA). Ennek azonban a szerzők szerint hátrányai vannak. Egyrészt a baloldal nem tudná meggyőzni a munkát érdemnek vélő közvéleményt arról, hogy (legalább is átmenetileg) miért kellene valakinek munka nélkül pénzt adni.

Másrészt pedig szerintük az FNA-t adózásból tartanák fenn, ami folyamatosan napirenden tartaná a neoliberális „miből kívánod finanszírozni?” kérdést. Ebből adódóan az FNA nem tudna elég széleskörű lenni.

Ha pedig az tudna lenni, akkor inflációt generálna, hiszen ellentételezés nélküli támasztana keresletet. (Mitchellék ezen érve kérdéses: ha az FNA-t a profit adóztatásából finanszírozzuk, akkor a tőke oldalán az keresletet csökkentene…) A munkagarancia programok azonban soha nem gerjesztenek inflációt, hiszen a másik oldalon a dolgozó részt vesz a kibocsájtás növelésében is.

Vissza tehát a nemzetállamot!

A nemzetállami keretek visszaerősítése nem nacionalizmus. Sőt, csak ezáltal lehet kifogni a szelet a globáltrumpizmus vitorlájából. Ehhez azonban a baloldalnak bátornak kell lennie, és meg kell fogalmaznia a saját deglobalizációs stratégiáját. Mitchell és Fazi könyve ehhez adnak kiindulópontot.

(Köszönöm Zoltán F. Bexley, Joób Márk és Simor Máté segítő kommentárjait.)

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

[1] – Bill Mitchell-Thomas Fazi, Reclaiming the State: A Progressive Vision of Sovereignty for a Post-Neoliberal World[Az állam visszavétele: A szuverenitás progresszív víziója a poszt-neoliberális világban], Pluto Press, 2017.