Christian Mungiu R. M. N. című alkotását az a konfliktus inspirálta, amelynek során a helyiek egy része összefogott, hogy elüldözze a pékségbe felvett Srí Lanka-i vendégmunkásokat.
A tény, hogy az orbáni politikai képzelet túlmegy az államhatárokon, hogy van valamifajta imperialista képzelőereje, azért elgondolkodtató.
Magyarország egy olyan kft., amelynek csak HR-osztálya van, ezt nevezzük puszta megszokásból kormánynak. Ami kormányzás helyett van, az a hatalmon lévők marketingje.
Csak valami hideg fény, a csupasz szó pislákolása marad, a visszavonulás a szótlan gesztusokba.
A kapitalizmus okozta sebeket nem lehet kizárólag szociális és egyenlőségi eszközökkel orvosolni, ami nem jelenti, hogy ezek ne lennének létfontosságúak.
A munka társadalmi tartalmának megszűnése az, ami erodálja, sőt felszámolásra ítéli a politika értelmét és funkcióját.
A munka kritikája nem tűnik lehetségesnek, a munka létét el kell fogadnunk, és örülnünk kell a szerencsének, ha nekünk jobb jutott.
A mozgalmi esztétika a létező, a valóságos mozgalomnak van címezve, nem a nagyvilágnak, nem az utókornak, nem a szocializmus polgári vagy más kritikusainak, nem az úgynevezett nagyközönségnek. De mi marad ebből érvényes, ha maga a mozgalom eltűnt?
Orbán ellenforradalmisága abban áll, hogy igenli a Nyugatot, de csak „libernyák” és demokrácia nélküli formájában, vagyis a „hódító és férfias Nyugat” az ideálképe.
A szocialista politika heroizmusa, amíg létezett, azt jelentette, hogy az ember megválaszthatja politikai sorsát. Az etnicista antipolitika azt kéri tőlünk, arra kényszerít, hogy válasszuk a sorsot a politika helyett.