Az emberek már nem csak azért mennek el, hogy legyen lakásuk, legyen szép autójuk, még csak azért sem, hogy megéljenek valamiből, hanem azért is, mert nincs semmilyen jövőkép, amiben reménykedhetnének, van viszont egy torz jelen, amiben senkinek az élete nem számít.
Az anyaság sajnos erről szól: a folyamatos bizonygatásról, bizonyítgatásról. Nem a gyereknek, hanem a társadalomnak.
A közösségi média mechanizmusai, illetve azok tudatos felhasználása a politikai közösség manipulálására, egybemossák az üzletet a politikával, a fogyasztót az állampolgárral.
Meghosszabbított kilakoltatási moratórium ide vagy oda, mégis előfordul, hogy kilakoltatnak embereket a lakásukból.
Megszervezni olyan közösségeket, amelyeket a mélyszegénység, kirekesztettség miatt mások nem tudtak, esetleg olyan embereket, akik eddig rejtőzködtek saját problémáikkal. Ezekhez ugyanolyan hosszú távú és kitartó gondoskodó munka kell, amit az anyáktól otthon elvárnak – legtöbbször elismerés nélkül -, és ami a politika fősodrából jellemzően hiányzik.
Néhány évvel ezelőtt nem értettem ezt az egész Geréb Ágnes-mozgalmat. Aztán jöttek a szüléstörténetek, videók, amikben a férfi orvos minősíthetetlen stílusban ordítja le az éppen a gyermekét kitolni próbáló, kimerült nőt.
Az EMMI bejelentette, hogy a kormány „elengedi” a jelzálog- vagy diákhitel egy részét gyermekvállalás után. De ez is csak egy eszköz arra, hogy a választások előtt a korrupcióról a családtámogatásra terelődjön a figyelem.
A médiában, a politikában elsősorban úgy beszélnek a női hajléktalanságról, mint valamiféle kuriózumról, pedig nem az. Ez a cikk azonban nem statisztikáról, szolgáltatásokról, közpolitikáról szól, hanem Lakatosné Jutkáról.
Majdnem egy éve történt, hogy zokogva hívott fel: reggel bevitte a bölcsődébe a gyerekét, majd napközben felhívták, már ne is menjen érte, elvitték.
Az „engem vertek, mégis ember lettem” mondás remekül összefoglalja, hogyan látjuk a gyermekeink életét és saját életünket: nem az a lényeg, hogy boldog emberek legyünk, hanem nagyjából csak annyi, hogy túléljünk.