Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A szegényellenesség gyerekeket tesz tönkre

Majdnem egy éve történt, hogy zokogva hívott fel: reggel bevitte a bölcsődébe a gyerekét, majd napközben felhívták, már ne is menjen érte, elvitték. Az ok az volt, hogy nem tartották megfelelőnek a munkásszállót, ahol élt, de ezt nem mondták el neki. Az előző kisgyerekét neki kellett bevinni a gyámhivatalba. A kisbaba épp aludt a hordozóban, és amikor felébredt, már idegen embereknél volt. A nevelőszülőknél, majd egy-két hónap múlva új nevelőszülőknél.

Neki jutott néhány hónap a gyerekeivel, de más, szegénységben élő anyáknak ennyi sem, tőlük egyből, a kórházban elveszik a gyereket. Az első három kórházi nap után nekik maximum néhány szoptatási lehetőség jut a csecsemőotthonban. Az alapvető jogok biztosának legfrissebb jelentése szerint a nevelésbe vett gyerekek közel harmadát anyagi okokból emelik ki.

Az ő szüleik nem követtek el semmit a gyerekük ellen. Etették, öltöztették őket, kötődtek hozzájuk – már azok, akiknek erre egyáltalán megadták a lehetőséget. Az ő bűnük az volt, hogy szegények voltak, általában nem volt megfelelő lakhatásuk.

Egyértelmű, hogy ők és gyerekeik is jobban jártak volna, ha az állam a lakhatási helyzetüket rendezi, és nem a gyereket emeli ki a családból. Ez az állam azonban büntető állam: a rendszer logikája alapvetően eszerint működik. Ha nincs megfelelő lakhatásod, akkor az a te hibád, hiába nincs elég hely otthonokban, és lehetetlen még egy alsó középosztálybelinek is piaci áron lakást bérelnie. Kit érdekel? Oldd meg! Ha nem tudod, akkor visszük a gyereket. Eleve minek szültél?

Ebben a rendszerben minden az anya hibája. Évekig dolgoztam aktivistaként szegény anyákkal, és a rendszer ezeket a nőket mindig csak hibáztatta. Ha otthon voltak, miért nem intéztek ügyeket? Ha ügyeket intéztek, miért csavarogtak a gyerekkel? Ha nem dolgoztak, akkor lusták voltak. Ha dolgoztak, elhanyagolták a gyereket. Ha csendben voltak, akkor túlságosan bezárkóztak, nem voltak együttműködőek. Ha kiálltak magukért, akkor persze főleg nem voltak együttműködőek.

Pont úgy bánt velük a rendszer, mint egy bántalmazó szülő a gyerekével: jót tenni nem tudtak, minden lépésüket kritizálták, nem hagytak nekik magánszférát, folyton fenyegették őket, akár azzal, hogy utcára teszik őket, akár azzal, hogy elveszik a gyereket (bár a kettő általában ugyanaz). Eközben a rendszer képviselőitől semmit nem szabadott elvárniuk, mert majd „elkapatják őket” – pont, mint a kisgyereket a gyakori babusgatással. Nem segítettek munkát, lakhatást találni, nem nyújtottak gyerekfelügyeletet.

Mert ezek a nők elkövették az „ősbűnt”, szegényként szültek, vagy legalábbis utána azzá váltak, és a rendszer sokszor teljesen nyílt, kimondott alapelve az volt, hogy innentől kezdve vezekelniük kell, és ha nem elég megalázkodóak, ha nem segítenek magukon, akkor jöhet a végső büntetés: a gyerek kiemelése.

Nem az a lényeg, hogy a gyerek vagy az anya mennyire traumatizálódik, hogy a gyerek – sokszor még csecsemő – a hozzá legközelebb álló gondozóját az állandó együttlét helyett hirtelen kéthetente láthatja. Nem is az, hogy innentől kezdve a gyerek elindul az állami gondozás, az anya pedig az összeomlás útján. Hanem az, hogy beteljesült a rendszerlogika, a bűnös elnyerte méltó büntetését.

Pontosabban nem csak a bűnös. A gyerek a rendszer szemében nem bűnös, de az anya büntetésének következményeit ő is elszenvedi. Semmi nem mutatja jobban az országban egyre mélyülő egyenlőtlenségeket, hogy míg a középosztálybeli anyáknál egyre inkább elfogadottá válik a kötődő nevelés (a szoros testi kontaktus a babákkal, igény szerintiség az etetésben, stb.) fontossága, addig a szegény anyáktól egyre jobban elveszik ennek lehetőségét: míg a büntető logika erősödik, a kiutak (bérlakások, pénzbeli juttatások, stb.) folyamatosan elzáródnak.

Éppen a gyermekvédelmi rendszernek kellene a legjobban tudnia, hogy egy gyerek nem pusztán logisztikai kérdés. Nem úgy működik a gyerek, hogy ha az anyja szegény, akkor megfogom, és odaszállítom a másik nőhöz, akinek van lakása, jövedelme (ráadásul épp onnan van ez a jövedelem, hogy az állam inkább neki fizet, minthogy a szegény nőt segítse).

Mit élhet át az a csecsemő, akit születése után három nappal drasztikusan elválasztanak attól, akinek a szívverését, hangját ismeri csak a világból? Akit csak három napig szoptatnak, pedig már a csapból is az folyik, az anyatej mekkora kincs? Vagy az a gyerek, aki már tudatosan kötődik az anyjához, esetleg már kialakult nála a szeparációs szorongás, tehát már akkor sír, ha az anya nincs egy pillanatra előtte?

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy mindez megéri. Még azok sem, akik az anyát bűnösnek tartják. Mégis a büntető logika annyira mélyen átitatja az államot és az egész társadalmat, hogy inkább elfogadjuk ezt, csak nehogy az anya bármilyen segítséget kapjon. Mert akkor majd megint szülni fog. Ez a félelem annyira része a rendszernek, hogy többször mondták anyák, hogy a családgondozó megvádolta őket, már megint terhesek, és emiatt elmentek nőgyógyászhoz, hogy bebizonyítsák, nem azok.

Tényleg azért fizessen az állam egy szociális munkást, hogy arról faggasson egy nőt, gyereket vár-e, vagy a hasa tényleg csak az előző terhességek miatt olyan, amilyen? Félretéve, hogy ez mennyire megalázó, az adott szakembernek nem azzal kellene inkább foglalkozni, hogy munkát vagy más támogató szolgáltatást nyújtson a gyanúsítgatás helyett?

Az is jellemző a rendszerre, hogy akármilyen gondozó ráaggathat bármilyen pszichiátriai diagnózist az anyára. Ha túl csendes: antiszociális, esetleg depressziós; ha túl hangos: akkor skizofrén. Vagy igazából bármi. A rendszer traumatizálja őket, majd egyből meg is találja a megfelelő bélyeget. Innentől kezdve pedig sokszor erre hivatkoznak a valódi probléma, a szegénység helyett. Aztán jön a kiemelés, ami után az anyák végképp összeomlanak, a rendszer pedig beteljesíti saját jóslatát: ugye-ugye, hogy itt egy beteg, érdemtelen emberről van szó, csak rá kell nézni.

Pedig nem az anyák és nem a gyerekek betegek, hanem a rendszer és a társadalom, amiben ez a rendszer működhet.

A rendszer, ahol a büntetés mindenható, ahol a szülők és gyerekek jogfosztottak, mert hiába tiltja a gyermekvédelmi törvény a szegénység miatti kiemelést, és mondja ki, hogy ,,Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz”, a fenti példákból látjuk, ez mennyire érvényesül. Beteg az a rendszer, amelyben a félelem, hogy egy újabb szegény gyerek születik, felülírja a szegény anyák és gyerekeik szenvedését.

Olvass tovább!