Néhány éve koncertre mentem a barátaimmal. Azt mindannyian sejtettük, hogy az egyik barátnőm partnerével nincs minden rendben, de arra senki nem számított, hogy a szórakozóhely közepén fog hatalmas féltékenységi jelenetet rendezni.
Magyarországon az abortusztilalmat a legtöbben még mindig az államszocializmushoz kötik.
Van abban valami egészen durva cinizmus, hogy a nőket éppen akkor infantilizálják leginkább, amikor gyerekük lesz, és még inkább akkor, amikor ennek kapcsán a saját igényeiket vagy a gyerekeik igényeit fogalmazzák meg.
Több mint nyolc éve hallgatják a magyar nők a „szüljetek már!” mantrát, a családpolitikában újra a „lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség” a fő elv, és várhatóan ez a következő négy évben így is marad. Ha nem lesz rosszabb.
Az állam a pénzügyi erőforrásokat és a munkaerőt nem arra fordítja, hogy a szegénységet felszámolja, hanem arra, hogy a szegény embereket mint egyéneket megregulázza, hiszen abból indul ki, hogy a baj nem az ő anyagi-társadalmi helyzetükkel, hanem a viselkedésükkel van.
Március 15-én és a választások előtt mindenki a harc, küzdelem képéhez nyúl, de az ellenzéknek, főleg a baloldali ellenzéknek ezzel szemben azt is meg kellene mutatni, mit is jelent a szólamokon túl a szolidaritás és szabadság.
A Katolikus Munkások egy olyan, az Egyesült Államokban alapított mozgalom, amelynek alapvetően vallásos céljai vannak, de ugyanakkor kiállnak a legszegényebbek, legkiszolgáltatottabbak mellett. Nem szociális munkásokként, hanem lakótársakként.
A nőnap kapcsán rendszeresen felmerül olyan követelések, mint az Isztambuli Egyezmény ratifikációja, a nők elleni diszkrimináció megszüntetése, stb. Ezek viszont nem olyasmik, amiket egy átlagember egyedül el tudna érni. Van viszont olyan dolog, amit egyéni szinten is teljesíthetünk: a nőket bántalmazó emberek felismerését és a bántalmazás elismerését.
Úgy tűnik, március elején nemcsak a nőnapot ünnepelhetjük, hanem annak mintegy előszezonjaként a szexuális zaklatók felmentésének emléknapját is.