Képtelen megelőzni a gyermekvédelmi rendszer a gyerekek állami gondozásba vételét – erre már a kórházakban ragadt több száz újszülött tragédiája is rávilágított. Sok szó esett az elmúlt két évben a gyermekotthonokba, valamint a javítóintézetekbe kerülő gyerekeket érő bántalmazásokról is, érdemi lépéseket mégsem tettek a döntéshozók a problémák feltárása és orvoslása érdekében. A megrázó gyermekvédelmi visszaélések pedig az indulatos közbeszéd szintjén ragadtak, a társadalom is nehezen jut el a mélyebb megértésig az óriási zajban. A gyerekek családjukból való kiemelésének e három jelentős típusa mögött rendkívül súlyos rendszerhibák húzódnak, például, hogy a gyermekvédelemben a szükségletalapú ellátást mára nagyrészt felváltotta a szegénységalapú – és azt büntető – megközelítés. Ez a rendszer túlterheltségével párosulva azt eredményezi, hogy a családok életkörülményeinek javítása helyett a gyerekeket kiemelik otthonukból. Minderre és még számos, a gyermekvédelmet érintő problémára a Helsinki Bizottság által életre hívott Falakon Túl Munkacsoport 70 oldalas „Javítóba az állammal” című, szerdán publikált javaslatcsomagja szeretné felhívni a figyelmet, melyet a leendő kormány, a szakemberek és a társadalom figyelmébe ajánlanak. 

A független, civil munkacsoport elsősorban a zárt gyermekvédelmi intézményekben, javítóintézetekben, fiatalkorúak börtönében zajló gyermekbántalmazások felszámolása érdekében alkotta meg a konkrét megoldási javaslatokat kínáló reformtervet, amely ugyanakkor a teljes gyermekvédelem hiányosságaira is rámutat: a gyerekek jelentős része ugyanis be se kerülne az őket tovább bántalmazó rendszerbe, ha még a családjukban megfelelő segítséghez jutnának.

Véletlenszerű veszélyeztetettség

Az elmúlt évtizedek forráskivonásai és a szakmai megbecsültség hiánya súlyos szakemberhiányhoz vezettek a gyermekvédelmi alapellátásban (amely elvileg abban hivatott segítséget nyújtani, hogy a gyerekek a saját családjukban juthassanak hozzá mindenhez, amire az egészséges fejlődésükhöz szükség van), így az túlterheltté vált.

„A rendelkezésre álló kapacitások nem teszik lehetővé az intenzív, hosszú távú családgondozást, ezért az alapellátás sok esetben „tűzoltó” jelleggel működik. Ennek következménye, hogy a családgondozás nem éri el célját: a problémák nem oldódnak meg, hanem eszkalálódnak, és végül hatósági beavatkozáshoz, gyermekkiemeléshez vezetnek.”

A rendszer így nem megelőzi, hanem újratermeli a problémákat, és „átpasszolja” a gyerekeket a szakellátásnak (vagyis a családjukból kiemelt gyerekeknek otthont, nevelést és gondozást nyújtó intézményrendszernek).

„Mindezek alapján kijelenthető, hogy jelenleg a szakellátásban, zárt intézményekben lévő gyerekek, fiatal felnőttek jelentős része megalapozatlanul van ott, vagy legalábbis megelőzhető lett volna az állami gondozásuk”

– állapítja meg Tóth Anita, jogvédő, aktivista, a Polgár Alapítvány az Esélyekért Gyermekjogi Programjának vezetője az általa jegyzett fejezetben.

Az anyag szerint gyermekvédelmi alapellátás működésének egyik legsúlyosabb torzulása, hogy a családok nem valós gondozási szükségleteik alapján kerülnek a rendszer látókörébe, hanem elsősorban alacsony társadalmi és szociális státuszuk miatt.

„A szükségletalapú ellátást mára nagyrészt felváltotta a szegénységalapú megközelítés. Noha a jogszabályok egyértelműen tiltják az anyagi okból történő beavatkozást és gyermekkiemelést, a gyakorlatban az alacsony jövedelmi helyzet az egyik legmeghatározóbb tényezővé vált.”

Az alapellátás kliensei alapvetően a veszélyeztetettnek tekintett gyerekek és családjuk. Magyarországon számuk nagyságrendileg is csak becslésekkel határozható meg, mert a statisztikai adatgyűjtés módját megváltoztatta a kormány 2012-ben. Így a részletes okok nem ismerhetők meg, egyedül csak a hátrányos (HH) és halmozottan hátrányos helyzet (HHH) maradt meg mint kategória, ami a szakemberek szerint semmilyen módon nem alkalmas a veszélyeztetettség szélesebb spektrumának meghatározására. A hátrányos helyzet és halmozottan hátrányos helyzet megállapításának alapja a szülők vagy családba fogadó gyám alacsony iskolai végzettsége, alacsony foglalkoztatottsága, elégtelen lakókörnyezete, a rossz lakáskörülmények és ezek kombinációi – olvasható a Herczog Mária családszociológus, gyermekvédelmi szakértő által jegyzett fejezetben.

A „veszélyeztetettség” kategóriáját azonban rendszerint önkényesen használják a gyermekjólét és gyermekvédelem területein dolgozók, így elsősorban az elhanyagolás esetén keveredik a szegénység és a szülői kapacitás-, ismeret- és készséghiány a tényleges és szándékos elhanyagolás eseteivel. Ezeket nem mindig könnyű megkülönböztetni, de az esetek túlnyomó többségében nincs is lehetőség felmérni a helyzetet, ami mögött a kapacitáshiány mellett „az érintett szolgálatok, szakemberek megfelelő ismereteinek, érzékenységének hiánya vagy korlátozottsága, a döntéshozók és fenntartók, helyi, ágazati vezetők és a kormányzat szociális érzéketlensége és felkészületlensége, a pártpolitikai szempontok is szerepet játszanak az egyértelműen szegény- és romaellenes, kirekesztő és diszkriminatív megközelítés következtében.”

Az alapellátásba a legtöbb esetben esetlegesen kerülnek be a gyerekek és családok, miközben vélelmezhetően a bármely okból ténylegesen veszélyeztetett gyerekek többsége láthatatlan a rendszer számára.

Tombol az intézményi rasszizmus

A roma gyerekek jelentősen felülreprezentáltak a szakellátásban: egyes kutatások szerint arányuk elérheti az 50–60%-ot, miközben a teljes gyermeknépességen belüli arányuk mindössze 20% körül lehet. „Ez az akár háromszoros felülreprezentáltság nem magyarázható kizárólag szociális helyzettel, hanem összefügg a diszkriminációval és az intézményi működés torzulásaival.” A roma családok nagyobb valószínűséggel kerülnek a jelzőrendszer látókörébe, fokozottabb ellenőrzés alá, és velük szemben gyakoribbak a szankcionáló beavatkozások. Tóth szerint a romaellenesség nem feltétlenül egyéni előítéletekben jelenik meg, hanem a rendszer működési logikájában: a veszélyeztetettség tág értelmezésében, a szegénység és a gondozási hiányosságok összemosásában, valamint a döntéshozatali gyakorlatokban. Mindez pedig hozzájárul a roma gyerekek indokolatlan kiemeléséhez és a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődéséhez.

„Ez a működés torzítja a rendszer beavatkozási logikáját: a társadalmi marginalizáció esélyét csökkentő, támogató szociálpolitika helyett végeredményben a szegénység kriminalizálódik, miközben a valós veszélyeztetettségi helyzetek egy része rejtve marad. Ráadásul a magasabb társadalmi státuszú családok problémái nagyobb valószínűséggel látensen maradnak, így a rendszer nem képes egyenlő eséllyel reagálni a gyermekeket érő kockázatokra.”

Így fordulhat elő például, hogy egy mélyszegénységben élő háromgyerekes, magát közmunkából fenntartani próbáló családnak egyhetes határidőt ad a családgondozó egy fürdőszoba felépítésére, majd miután ezt – a lehetetlen küldetést – nem sikerül teljesíteni, kiemelik a gyerekeket – idéz fel egy megtörtént esetet Tóth. Mindeközben a Mércén évente több esetről is beszámolunk, amikor nem veszik komolyan egy anya jelzéseit arról, hogy volt partnere bántalmazó, aminek következtében egy kapcsolattartás alkalmával a férfi megöli közös gyereküket.

„A szakellátásba kerülés okai az alapellátáshoz hasonlóan esetlegesek. Joggal vélelmezhető a jelenlegi szakellátási adatok alapján, hogy a szakellátásra szoruló gyerekeknek csak egy része kerül szakellátásba, amire részben a feltárások elmaradása, részben a helyhiány miatt kerül sor.”

A KSH adatai szerint növekvő mértékű a védelembe vételek száma, vagyis olyan gyámhatósági eljárásoké, melyeknek célja elvileg a családban észlelt veszélyeztető okok megszüntetése és a gyerek családban tartása. Az okok között a magas óraszámú iskolai hiányzás (különösen a tizenévesek körében), az elhanyagolás és a bántalmazás szerepel. „Azonban esetleges a védelembe vételi intézkedések eredményessége, különösen úgy, hogy döntően a szülőt, gyereket anélkül kötelezik magatartási szabályok vagy életviteli előírások betartására, hogy érdemi segítséget nyújtanának ennek megvalósításához.”

Sem a családoknak, sem az érintett szociális munkásoknak nincs megfelelő eszköztára ahhoz, hogy ezt meg is valósítsák, így végül mégis kiemelésig fajul a helyzet.

A szakemberek szerint az utóbbi években azonban a súlyos, kritikus férőhelyhiány miatt sok gyámhivatal hallgatólagosan elhalasztja vagy elkerüli a családból való kiemelést, mert nincs hová elhelyezni a gyereket, és/vagy nem lesz jobb a helyzete, mint otthon.

És ezzel bezárul az ördögi kör: hiszen továbbra sem segít az állam abban, hogy otthon jobb legyen a helyzet.

Újratermelődő kirekesztettség

A bűncselekményt elkövető gyerekek számára külön intézménytípusokat tartanak fent: ha a bíróság úgy rendelkezik, 12 éves kortól lehet előzetes fogvatartást, azaz letartóztatást elrendelni, ami eddig a 14 év alattiak esetében csak a javítóintézetekben, a 14-18 évesek esetében fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében is történhetett. Mint emlékezetes, a Szőlő utcai botrány nyomán a javítóintézetek felügyeletét a büntetésvégrehajtásra bízta a kormány, a tényleges struktúra kialakítása – mint az eset kezelésével kapcsolatban oly sok minden – azonban még bizonytalan.

Beszédes, hogy a legnagyobb, a büntető igazságszolgáltatási rendszer látókörébe kerülő gyermekcsoportot a szociális-gazdasági okok, a mélyszegénység, lakhatási szegénység, jövedelmi szegénység, munkanélküliség okozta hátrányok miatti társadalmi kirekesztődés hozza létre és termeli újra.

Az ügyészségi statisztikai adatok szerint 2024-ben, 14 évnél fiatalabb 4350 gyerekkel és 8444 14-18 éves fiatalkorú gyerekkel szemben indult büntetőeljárás, amelyek döntően vagyon elleni bűncselekmények, főleg lopás miatt indultak. Emellett rablás (csoportosan elkövetett is), garázdaság, testi sértés, növekvő mértékben online bűncselekmények fordultak még elő gyakrabban. A 2024-ben regisztrált 13 194 bűncselekményt elkövető gyerek közül 2078-an éltek gyermekotthonban vagy lakásotthonban, 93-an pedig javítóintézetben.

Korábban a Mércén írtunk arról is, milyen könnyen javítóintézetben találhatják magukat krízishelyzetben lévő gyerekek, ha nincs kihez fordulniuk a családjukban vagy a szűk környezetükben, és nincs senki, aki olvasna a jelekből, amit egy bajban lévő gyermek valójában mindig közvetít a külvilág felé. 2025-ben például emberölés miatt négy év javítóintézetre ítélték első fokon azt a lányt, aki 15 éves korában terhesen kezdte meg a tanévet egy pécsi gimnáziumban, majd a kollégiumi mosdóban szülte meg, és hagyta magára újszülöttjét, aki meghalt. A lány mindvégig bő ruhákkal leplezte állapotát saját családja előtt is, a testnevelés órákon inkább vállalta a felszerelés hiánya miatti szaktanári figyelmeztetést.

Egy 12 éves bőnyi lányt emberölés kísérletével vádoltak meg, miután 2024-ben kis híján szíven szúrta az egyik osztálytársát, aki csodával határos módon túlélte a támadást. Csak az eset után vált nyilvánvalóvá, hogy a lány anyját bántalmazta az apa, amit nagyon nehezen élt meg. A késes támadást megelőző napon a férfi kidobta a nőt a házukból, a kislányt pedig nem tudta magával vinni. A hírek szerint apja megölte az édesanyját annak a 15 éves körömi fiúnak, aki bombariadóval fenyegetett meg több tucat iskolát 2025-ben, őt szintén hatósági eljárás alá vonták. Mindhárom esetben időben közbeléphetett volna az alapellátás – de ehhez értő fülekkel, érzékenyen látó szemekkel rendelkező felnőttekre is szükség lett volna.

„A problémák gyökere gyakran nem egyéni, hanem a társadalmi egyenlőtlenség, diszkrimináció, családi erőforráshiány, szakember- és intézményi kapacitásprobléma, ezek okozzák a kialakult krízishelyzetet. Az alapellátás nem tudja betölteni a funkcióját, ezért is esetleges, hogy végül kit és miért emelnek ki a családjából. Tekintettel a gyermekvédelmi szakellátás ugyancsak kritikus helyzetére, az is esetleges, hogy ki milyen segítséget, támogatást kap a szakellátás keretében. A traumatizált, magatartási problémákkal küzdő, súlyosan bántalmazott, bármely okból speciális szükségletű gyerekek ellátása megoldatlan, részben közülük kerülnek ki a bűncselekményt elkövető gyerekek, akik nevelése, reintegrációja szerény esélyű az ellátórendszer gyengeségei és a visszakerülést követő kedvezőtlen körülmények miatt. A speciális gyermekotthonok, javítóintézetek és a fiatalkorúak börtönei azonos okokból nem tudják betölteni (re)szocializációs funkciójukat” – összegzi Herczog.

A javaslatcsomag szerdai bemutatóján Jánoskúti Boglárka jogász, gyermekjogi szakértő hangsúlyozta: elsősorban szembenézésre lenne szükség a döntéshozók részéről. Mint emlékeztetett, a kormány ugyan bejelentette 2024 tavaszán, a kegyelmi botrány nyomán, hogy végigvizsgálja az állami fenntartású 300 gyermekvédelmi intézményt, de ennek az eredményéről a mai napig nem tudunk semmit.

A munkacsoport problémaként jelöli meg többek közt, hogy a zárt intézményekben nincs semmiféle civil kontroll, ahogy a dolgozók megbecsülése és folyamatos, traumatudatos szemléletű képzése, valamint a szupervízió biztosítása is elengedhetetlen. Égetően fontos lenne, hogy létezzen a gyerekek számára hozzáférhető bejelentő- és panaszrendszer, amihez gyermekvédelmi protokollokra van szükség, hogy a gyerekeknek világos legyen, kiknek, hogyan jelezhetik, ha bajban vannak, és ezek a panaszok valóban célt is érjenek – és független vizsgálatok kövessék a jelzéseket.

„A nemzetközi normák és a hazai jogszabályok elviekben egy olyan keretrendszert teremtenek meg, amelyek alkalmasak arra, hogy a jogsértéseket a hatóságok és más állami szervek megelőzzék, kezeljék. Számos mechanizmus van, ami a zárt intézetek ellenőrzését és szükség esetén a jogkövetkezmények alkalmazását írja elő. Az intézményrendszer tudatos kormányzati erodálása, illetve elhanyagolása, a belső intézményi bizalmatlanság, a jogállami elvek lebontása, azok a strukturális folyamatok, amelyek kiégéshez, motiválatlansághoz vezetnek számos dolgozó esetében, valamint a hierarchizált, autoriter, bezárkózó működés, a problémák elfedése, adott esetekben tudatos elrejtése következtében a súlyos jogsértések csak akkor törtek felszínre, amikor azok már elleplezhetetlenek voltak. Számtalan gyermekvédelmi gondoskodásban lévő gyerek immár a nyilvánosság számára is világossá vált szenvedése ellenére a kormány nem az őszinte, kritikus szembenézés útját választotta, a jogsértések átlátható feltárása, a megelőzésre vonatkozó intézkedési terv megalkotása a mai napig várat magára.

Emellett a külső kontrollmechanizmust biztosító intézmények, az ombudsman vagy az ügyészség a korábbi megkérdőjelezhető hozzáállást folytatva a közvélemény és a szakma előtt passzívnak mutatkozik. Ugyanígy nem volt érzékelhető a hatáskörrel bíró Belügyminisztérium és a szakpolitikai háttér megteremtéséért, a döntéshozatal előkészítéséért, hatásmérésért felelős Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság felelősségvállalása a helyzet szakmai alapokon nyugvó rendezéséért. Egyedül a kormány tagjai szólaltak meg röviden, akik azonban rendszerszintű és hosszasan fennálló hiányosság feltárása helyett egyrészt az áldozatok felelősségét firtatták, másrészt pedig egyéni esetekként, anomáliákként értékelték a visszaéléseket, és a gyanúsítottak kiiktatásával látszólag megoldottnak tekintik a kérdést. Ha azonban néhány elkövető büntetőjogi felelősségre vonásánál és a javítóintézetek büntetés-végrehajtás alá rendelésénél több nem történik, akkor súlyos jogsértések nemhogy közép- és hosszú távon strukturálisan, de rövid távon sem előzhetők meg” – olvashatjuk Iványi Borbála, a Magyar Helsinki Bizottság állandó megbízott ügyvédje helyzetértékelését.

Mint Paulusz Boglárka ügyvéd, büntetőjogász fogalmaz, szerencsére „nem kell a melegvizet feltalálni ahhoz, hogy az elmúlt évek alatt szép lassan teljesen magára hagyott szociális és gyermekvédelmi ellátórendszer eredeti céljának megfelelően működhessen”.

Csak a büntetőpolitikának kellene változni, amely most csak a szigort tudja elképzelni, és ha valami történik, akkor arra pusztán a jogszabályok szigorításával válaszol.

„Az aktuális, politikailag is kínos helyzetet nem kellene nagy hirtelenséggel, szakmai egyeztetések nélkül, egész egyszerűen a szőnyeg alá söpörni, és minél zártabb világba száműzni a gyerekeket, hogy a jövőben semmi ne tudjon kiderülni, hanem az adott probléma alapos kivizsgálását követően, szakmai és társadalmi egyeztetés mellett, rendes jogalkotás keretében a szükséges mértékig kellene módosítani a jogszabályokon.” Paulusz úgy véli, a Szőlő utcaihoz hasonló ügyek elsikkadása megakadályozásának egyik kulcsa, hogy minél több és más eljárásjogi pozícióval bíró, egymástól független szereplőt vonjanak be a vizsgálatokba.

Mindehhez pedig számtalan szakmailag alátámasztott megoldási javaslatot kínál a munkacsoport a döntéshozók számára, melyeket meg is küldtek a pártoknak.