Szerzőnk Londonban találkozott Miklós bácsival. Az idős férfit ekkor már évekkel korábban elmebeteggé nyilvánították, kórházi kezelésre kötelezték. Ekkor mesélte el szociális munkásának az állami gondozásban töltött gyerekkor, a rendőrséggel való konfrontációk és pszichiátriai kezelése történetét, amelynek során fokozatosan megfosztották önrendelkezésétől. Történet gyerekbántalmazásról, migrációról, a pszichiátria hatalmáról és a hatalomban való hit végzetes voltáról.

Amikor a 90-es évek végén, egy londoni pszichiátriai kórház hosszú folyosóján először megpillantottam Miklós bácsit, azonnal láttam, hogy faluról származik. Fekete kalapot viselt, és azokra az öreg paraszt bácsikra emlékeztetett, akiket az 1960-as évek elején ismertem, amikor gyerekkoromban a Velencei-tó körüli kis falvakban töltöttem a nyaraimat Magyarországon.

Oda nem illőnek tűnt. Londonban még egy átlagos utcán is feltűnt volna, de ebben a pszichiátriai kórházban úgy nézett ki, mint egy kérdőjel. Maga volt a megtestesült ellentmondás.

Még mielőtt találkoztam volna vele, az ápolók figyelmeztettek, nem biztos, hogy szóba áll velem. Általában senkivel sem beszél, se az ápolókkal, se az orvosokkal, se a többi beteggel. Mint megtudtam, az elmúlt hónapokban csak egyetlen emberrel állt szóba, egy korábbi szociális munkással. Elmagyarázták, hogy általában egész nap ágyban marad, de mivel tudták, hogy én (az új szociális munkása) jövök meglátogatni, ma gondoskodtak róla, hogy felkeljen és felöltözzön.

Ismertem az előző szociális munkását. Kedves, megértő ír nő volt, talán a kedvenc kollégám. Többféle módon próbált segíteni Miklós bácsinak, de néhány hónap után zátonyra futottak az erőfeszítései. Ekkor megkért, hogy vegyem át az ügyet, remélve, hogy magyar származásunk és a közös anyanyelv miatt talán én jobban megértem őt, és többet tudok tenni az érdekében.

Végigsétáltam a hosszú folyosón, ahol több nő és férfi unatkozva álldogált. Magabiztosan odaléptem a falusi kalapos öregemberhez, és magyarul bemutatkoztam. Miklós bácsi bizonytalan mosollyal válaszolt, majd bemutatkozott, szintén magyarul. Eltartott néhány percig, mire elkezdett beszélni hozzám. Kérdéseket tett fel, hogy ki vagyok, hogyan kerültem oda, én pedig minden kérdését megválaszoltam. Később én is feltettem néhány kérdést, és ő láthatóan szívesen válaszolt. Láttam, mennyire élvezi, hogy végre az anyanyelvén beszélgethet valakivel. Nem érdekelte a hivatalos beosztásom, valószínűleg semmit sem jelentett neki, hogy állítólag én leszek az új „mentálhigiénés szociális munkása”. Ehelyett úgy tekintett rám, mint egy régi ismerősre.

Akkoriban 63 éves volt, én pedig 45. Gyakran hívott „magyar lány”-nak. Mondta, elég fiatal vagyok ahhoz, hogy akár a lánya is lehetnék. Tegezett, én viszont mindig magáztam. Piroskának szólított, én pedig Miklós bácsiztam.

Mire megismertem, már három évet töltött ebben a londoni pszichiátriai kórházban. Kezdetben egy akut osztályon volt, de körülbelül egy év után áthelyezték a „rehabilitációs” osztályra, ahol azok a betegek voltak, akiknek az állapotát az orvosok „krónikusnak és tartósnak” minősítették. Elméletben néhány hónapig maradtak az intézményben, de gyakran évekig is eltartott, mire valahova kikerültek innen.

Amikor csak tudtam, hetente egyszer meglátogattam Miklós bácsit, több hónapon keresztül. Minden alkalommal életének egy másik szeletét mesélte el, a magyarországi gyermekkorától az angliai felnőtt évekig. Néha nem volt kedve beszélni, és csak ültünk csendben. De legtöbbször beszélni akart, és tudta, hogy engem őszintén érdekel az élete.

Egy kis magyarországi faluban született. Apja meghalt, amikor ő kétéves volt, és édesanyja nem sokkal később újra férjhez ment. Mostohaapja naponta verte, sokféle módon ijesztgette és megfélemlítette. Ötéves kora körül Miklósnak elege lett, és elszökött otthonról. Úgy emlékszik, körülbelül egy hétig a vadonban élt. Éhezett, és végül vonakodva belátta, hogy nincs más választása, haza kell mennie. Amikor hazaért, csodálkozva tapasztalta, hogy az édesanyja nem volt ott, ő is elmenekült, de nem sokkal később visszatért. Miklós bácsi elmondta, hogy a szökése után mostohaapja kétszeres intenzitással verte őt. Kénytelen-kelletlen néhány évig még otthon maradt, és ez idő alatt édesanyja szült még egy fiút és egy lányt. A féltestvéreivel jobban bánt a mostohaapja, de őt továbbra is rendszeresen és kegyetlenül bántalmazta.

Állandó félelemben élt. Többször elszökött, folyton menekülni próbált, de a hatóságok rendre hazavitték. Körülbelül 10 éves korában döntés született, elvették a szüleitől, állami gondozásba és „gyerekotthonba” került, ún. intézeti gyerek lett.

Miklós bácsi leszögezte, hogy szörnyű volt a „gyermekotthonban” élni, de még mindig jobb, mint a mostohaapjával. Ez már önmagában is mutatja, hogy milyen mértékű bántalmazást szenvedhetett el otthon. 1936-ban született, 1946 és ’56 között élt intézetekben. Nem tudom, milyenek voltak akkoriban ezek az intézmények, de emlékszem, hogy egy kicsit később, a 60-as években, az én gyerekkoromban nagyon rossz hírük volt. Ismertem egy gyermekotthont, nagy, szürke épület volt, kis ablakokkal. Félelmet keltett bennem a laktanyaszerű kinézete, és nagyon sajnáltam a gyerekeket, akiknek ott kell élniük.

Én úgy hallottam, hogy a 60-as években ezek a szegény intézeti gyerekek gyakorlatilag foglyok voltak, nem mehettek ki egyedül, csak csoportosan, tanárok kíséretében. Mindig egyenruhát kellett viselniük, hogy könnyen felismerhetőek legyenek, ha esetleg megszöknének.

Azt hallottam, hogy gyakran verték, megalázták őket. Saját speciális iskoláik voltak az internátusokkal egybeépítve. Az a hír járta, hogy főleg rossz tanárok dolgoznak ott, akiket nem vettek volna fel a „normál” iskolákba, és akik következmények nélkül bántalmazhatták a gondjaikra bízott növendékeket. (Valószínűnek tartom, hogy volt néhány olyan tanár is, aki magas szinten és empátiával tanított intézeti gyerekeket, de ez lehetett a kivétel.)

Az oktatás és az elemi bizonyítványok, amelyeket az intézeti gyerekek és tinédzserek kaptak, nem sokat értek, az elképzelés az volt, hogy kétkezi munkára képezzék őket. Szinte olyanok voltak, mint a társadalom „érinthetetlenjei”. Elkülönítve éltek és tanultak, gyakorlatilag alig érintkeztek a társadalom többi részével. Egy nyári táborban „intézetisekkel” üdültünk, de őket teljesen külön tartották, nem játszhattunk együtt, külön ettek és más sátrakban aludtak.

Bár én csak a hatvanas évektől ismertem valamennyire az intézeti gyerekek sorsát, valószínűnek tartom, hogy korábban legalább ilyen rossz lehetett a helyzetük.

Ezektől a gyerekektől elvárták, hogy fiatal koruktól dolgozzanak. Miklós bácsi már 14 évesen, 1950-ben elkezdett dolgozni egy gyárban. Mesélte, mennyire kemény munka volt, és milyen rosszul bántak velük a munkahelyén.

1956-ban 20 éves volt. Menekülni akart a helyzetéből, megtudta, hol tud titokban átkelni a határon, és átszökött Ausztriába. Először menekülttáborban élt, de néhány hónap múlva Angliába vitték. Egyetlen idegen nyelvet sem beszélt, és nem voltak hivatalos papírjai.

Mire találkoztam vele, már 43 évet töltött Londonban. Ez idő alatt végig ugyanazon a címen lakott és ugyanazon a munkahelyen dolgozott.

Közvetlenül a kivándorlás után felvették éjjeliőrnek, az albérlete közelében volt a munkahelye, és soha nem próbált váltani. Szerette a munkáját.

Hitt a munka értékében, és úgy vélte, az igazság a tisztességes, keményen dolgozó emberek oldalán áll.

Valószínűleg gyerekkora falusi erkölcsi érzékét hozta magával, és mindig igyekezett ezeknek az értékeknek megfelelni. Lelkiismeretesen dolgozott, keveset költött, spórolt, kuporgatott, és sikerült harmincezer fontot félretennie. Csak használt ruhákat és használt árukat vásárolt. Egyszerű, hagyományos magyar ételeket főzött. Nem volt tévéje, de rendszeresen olvasott újságot, és évtizedekre visszamenőleg több száz újságkivágást őrzött az 1956-os magyar forradalommal, Kelet-Európával és a Szovjetunióval kapcsolatban.

Soha nem nősült meg. Angliában nagyon kevés embert ismert. Elmondta, hogy kivándorlása után volt egy román barátja, szintén falusi ember, de néhány évvel később az illető eltűnt, és azóta senkivel sem sikerült összebarátkoznia.

Családjával is megszakadt a kapcsolata. Angliába érkezése óta nem hallott róluk. Kezdetben nem mert nekik írni, nehogy a hatóságok zaklassák őket, mert a levelek bizonyítanák, hogy ő nyugatra menekült, ami akkoriban nemcsak illegálisnak, hanem államellenes bűncselekménynek is számított. Azt mondta, később nem tudta, hol keresse a családját, mert meggyőződése volt, hogy elköltöztek a faluból. Bár folyton rájuk gondolt, fogalma se volt, hogyan lépjen kapcsolatba velük. (Én azt hiszem, attól tarthatott, hogy nem akarnak majd hallani róla, és talán ez a félelem akadályozta meg abban, hogy a régi címre írjon nekik.) Ha a családja próbálta is keresni, az nem járt sikerrel, sosem kapott tőlük levelet. Persze ők valószínűleg azt se tudták, él-e, és nem ismerhették az angliai címét. Miklós bácsinak eszébe sem jutott, hogy felvehetné a kapcsolatot a londoni Magyar Nagykövetséggel.

Éjjeliőrként építkezések biztonságáért felelt. Alkalmanként szemtanúja volt kisebb bűncselekményeknek. Ezeket kötelességtudóan jelentette a helyi rendőrségnek. Először úgy tűnt, hogy örültek a jelentéseinek, mivel kitüntették a szolgálataiért. Ez felbátorította, és egyre több esetet jelentett.

Egy idő után azonban az a benyomása támadt, hogy egyes helyi rendőrök már nem örülnek a jelentéseinek. Kezdetben azt gondolta, talán túl lusták ahhoz, hogy utánajárjanak ezeknek az eseteknek. Végül ráébredt, hogy a helyi rendőrkapitányságon már egyáltalán nem látják szívesen, és korrupcióra kezdett gyanakodni. Panaszt tett a rendőrök ellen a feletteseiknél. Amikor semmi sem változott, megpróbált magasabb hatóságokhoz fordulni. Közben a rendőrség tétlensége ellenére továbbra is jelentette a pitiáner bűncselekményeket, amiket éjszakai munkája során észlelt. Egyre negatívabb fogadtatás érte, amikor besétált a helyi rendőrkapitányságra egy-egy új jelentéssel, és egyre többször fordult a felettes hatóságokhoz – eredménytelenül. Egy ponton attól kezdett tartani, hogy bizonyos helyi rendőrök el akarják lehetetleníteni, hogy megbosszulják az ellenük tett hivatalos panaszait.

Teljesen egyedül volt. Nem voltak barátai, se kollégái − éjszaka mindig egyedül dolgozott. Fogalma sem volt arról, hogy milyen szervezetekhez fordulhatott volna, és soha nem hallott róla, hogy Londonban létezik ingyenes jogi tanácsadás. Egyre gyanakvóbbá vált a hatóságok képviselőivel szemben.

Gyermekként megtanulta, hogy nem bízhat meg a szüleiben, majd az intézeti gondozókban. Aztán 14 éves korában a gyárban megtanulta, hogy nem bízhat meg a főnökeiben. Igazán soha nem érdekelte a politika, de fiatal munkásemberként az új magyarországi „szocialista” rendszer legsztálinistább időszakában szerzett tapasztalatai azon rendszer ellen fordították, már csak azért is, mert akkoriban a gyárakban és a legtöbb munkahelyen a legtöbb vezető posztot a kommunista párt képviselői töltötték be, akik nem feltétlenül értettek a munkához, viszont gyakran terrorizálták az alattuk dolgozókat.

Valójában, amit a „gyermekotthonban”, majd a gyárban tapasztalt, ugyanannak a bánásmódnak a folytatása volt, amit már gyerekkorában otthon megtapasztalt: megaláztatás, megfélemlítés és brutalitás − különböző formákban. Folyamatosan ki volt szolgáltatva olyan embereknek, akik teljes kontrollt és hatalmat kaptak felette és mások felett, és ezzel visszaéltek. Ahol nem bízhatott meg senkiben, nem fordulhatott senkihez, csak önmagára számíthatott. Ahol csendben kellett maradnia a túléléshez.

Miklós bácsi sokáig abban a naiv hitben élt, hogy Anglia gyökeresen másfajta ország. Azt hitte, hogy Angliában az emberek alapvetően tisztességesek, hogy a rendőrség célja megvédeni a polgárokat és megállítani a bűnözés minden formáját. Azt hitte, hogy a korrupció ismeretlen, hogy tisztességes emberek vezetik az országot és az intézményeket, például a rendőrséget.

Hitte, hogy éjjeliőrként fontos szerepe van ebben a tisztességes rendszerben: őt azért alkalmazták és azért fizették, hogy biztonságot nyújtson, segítsen fenntartani a törvényes rendet. Mivel az volt a munkája, hogy a telepen a tolvajokat, betörőket figyelje, és megakadályozza a bűnözést, úgy érezte, bizonyos értelemben a rendőrök munkatársa. Eredetileg felnézett a rendőrökre, tudta, hogy az ő szerepük fontosabb, mégis úgy gondolta, hogy ugyanazért az ügyért dolgoznak. Számára ez erkölcs, becsületesség, tisztesség és integritás kérdése volt, egész identitása és büszkesége az általa végzett munkán alapult. És úgy vélte, a rendőrségnek tett jelentései munkakörének fontos részét képezik. Ezért hatalmas csapás volt számára, amikor a rendőrök figyelmen kívül hagyták a bejelentéseit. Kiábrándult a rend őreiből, és úgy gondolta, nem végzik megfelelően a munkájukat.

Tökéletes logikával arra a következtetésre jutott, hogy ha a rendőrök nem hajlandóak rá, neki kell elvégeznie a munkájukat, neki kell a rend őrévé válnia. És kötelességének érezte még éberebben figyelni a bűnözést a környéken. Tevékenységét ekkor már nem tudta volna − jó lelkiismerettel − a fizetett munkájára korlátozni. Így hát elkezdte mindenütt és mindig figyelni a kisebb kihágásokat. Például feljegyzéseket készített a parkolási szabálysértésekről. Pszichiátriai jelentése szerint a kórházba kerülése előtt „megszállottan” figyelte, hol és mikor szegik meg az emberek a törvényeket és a szabályokat.

Elmagyarázta nekem, hogy fokozatosan tovább romlott a kapcsolat közte és a helyi rendőrök között. Továbbra is kötelességtudóan jelentette az eseteket, és időnként panaszt tett a rendőrök feletteseinél, mert remélte, hogy végül valamelyik felsőbb hatóságnál felfigyelnek rá, és akkor lenyomozzák a bejelentéseit. De azt is érezte, hogy egyes rendőrök már igyekeztek akadályozni a jelentések benyújtásában, és különösen abban, hogy panaszt tegyen a tétlenségük miatt.

Egy nap észrevette, hogy a bejárati ajtaja ürülékkel volt összekenve. Nem volt biztos benne, de gyanította, hogy bizonyos helyi rendőrök tehették ezt. Nem sokkal később, amikor elment ugyanarra a rendőrőrsre, hogy újabb bejelentést tegyen, a rendőrök − akiket most már főellenségnek tekintett − hívtak egy pszichiátert azzal a szándékkal, hogy „őrültnek” minősítsék. Ez sikerült is nekik.

Miklós bácsit „szekcionálták”: akarata ellenére pszichiátriai kórházba kényszerítették, először a vonatkozó törvény 2. paragrafusa (Section 2) szerinti kényszerintézkedést alkalmazva.^[1]

Miklós bácsi a kórházban eleinte bizalommal fordult a pszichiáterekhez, tört angolsággal próbálta elmagyarázni, mi történt. Bár az életében nem sokszor járt orvosnál, de tisztelte őket. Tudta, hogy a pszichiáterek is orvosok, ezért kezdetben bízott bennük.

Miklós bácsinak volt néhány testi tünete, ami aggasztotta, bár korábban nem sokat foglalkozott ezekkel, most azonban úgy gondolta, itt az ideális alkalom, hogy orvosi segítséget kérjen. Például volt egy nagy fekete folt a hátán, és attól tartott, hogy talán rákos. Az első néhány alkalommal megpróbált erről a fekete foltról és más testi tüneteiről beszélni, de úgy érezte, ez nem érdekelte az orvosokat, és nem akarták kivizsgálni. Egyikük végül megnézte a hátán lévő fekete foltot, de csak egy pillanatra, és legyintett. Miklós bácsi nagyon csalódott volt, hogy nem vizsgálták ki alaposan. Fokozatosan arra a következtetésre jutott, hogy az orvosokat egyáltalán nem érdeklik a testi problémái, így nincs értelme tovább előhozakodnia ezekkel.

Eltartott egy darabig, mire megértette, hogy ezeket az orvosokat az sem érdekelte, hogy mi történt vele, hogyan került oda. Amikor próbálta elmagyarázni, milyen események vezettek oda, hogy a rendőrök kihívták a mentőt és a kórházba kényszerítették, nem figyeltek rá.

Idővel rájött, hogy a kórházban senkit nem érdekel az ő valósága, az ő perspektívája, életének döntő fontosságú közelmúltbeli eseményei. Néhány hónapnyi próbálkozás után feladta.

Ahelyett, hogy meghallgatták volna, minden orvos ugyanazokat a furcsa kérdéseket tette fel, és ő nem értette, miért. Azt kérdezték például: „Hall a fejében beszélő hangokat?” Miklós bácsi soha nem hallott beszélő hangokat a fejében, így ez a kérdés értelmetlen volt számára.

A pszichiátriai jelentésében olvastam, hogy kezdettől fogva „paranoidnak” diagnosztizálták. „Paranoid téveszme” kifejeződéseként értelmezték azt, amikor elmesélte, hogy szerinte a helyi rendőrség miatt van kórházi kezelés alatt, mert egyes lusta vagy korrupt rendőrök el akarják hallgattatni, nem akarják kivizsgálni az általa bejelentett bűneseteket, és haragszanak rá, mert hivatalos panaszt tett ellenük a felettes hatóságoknál. A riportok nem említettek más okot, amiért „paranoidnak” diagnosztizálták.

A következő címke szinte automatikusan jött: „skizofrén”. „Paranoid skizofrén”.

Erős antipszichotikus gyógyszereket adtak neki, és mivel ezek semmi „eredményt” nem hoztak, folyamatosan növelték az adagot, és többféle gyógyszert is kipróbáltak.

Miután lejárt a kezdeti „Section 2” 28 napja, a „Section 3” hatálya alá helyezték, tehát már 6 hónapig tarthatták bent akarata ellenére, és kényszerkezelésben részesíthették. Majd ezt többször megújították.

Bár törvényadta joga lett volna fellebbezni az ellen, hogy akarata ellenére kórházban tartják és kezelést kényszerítenek rá, Miklós bácsinak fogalma sem volt a jogairól. A legtöbb bezárt emberhez hasonlóan ő sem értette a folyamatot, ami során elveszítette szabadságát azáltal, hogy bekerült a pszichiátriára. Miért mondogatják, hogy „Section 2”, „Section 3”, ez mit jelent? Azt viszont tudta, hogy akarata ellenére tartják a kórházban, és mindent meg kell tennie, amit az orvosok rákényszerítenek, mert különben még rosszabb lesz. Ezt mindenki érti, aki Angliában pszichiátriai kórházban megfordul.

A pszichiáterek szemében Miklós bácsi nem javult, mert a nagy dózisú gyógyszerek sem tudták eltéríteni attól a hitétől, hogy a helyi rendőrök ellene fordultak, és ők a felelősek a kórházi kezeléséért. Az orvosok ezt a „belátás hiányának”, egy mentális probléma tüneteként értelmezték, ami „bizonyította” számukra, hogy még mindig elmebeteg, és még több gyógyszerre van szüksége.

Miklós bácsi egyre frusztráltabb és boldogtalanabb lett, és végtelenül magányosan érezte magát. Miután hónapokig sikertelenül próbálta elérni a kórházban, hogy megértsék az ő nézőpontját, teljesen elvesztette bizalmát az orvosokban, és úgy döntött, hogy nem beszél velük többé. Az ápolókkal sem akart beszélni, mivel látta, hogy ők is osztják az orvosok véleményét. Nem volt kedve a többi beteggel sem beszélgetni, mivel nem talált velük semmilyen kapcsolatot. Így néhány hónappal a kórházba kerülése után elnémult.

Feladott minden reményt, és annyira depressziós lett, hogy legtöbbször az ágyában akart maradni. Amikor időnként mégis felkelt, hatalmas erőfeszítésébe került, hogy bármely testrészét megmozdítsa, mert az orvosságok hatására mindene elmerevedett, a mozgása lassúvá vált, és a kezei megduzzadtak. Az egész teste fájt.

Amikor elhallgatott, a pszichiáterek orvosi magyarázatot kerestek. Fel sem tételezték, hogy Miklós bácsi tudatosan döntött úgy, hogy elnémul. Bár soha nem találták nála a „skizofrénia” úgynevezett „pozitív tüneteit”, mint például hallucináció vagy beszélő hangok belső hallása, az orvosok ekkor azt állították, hogy Miklós bácsi a „skizofrénia” úgynevezett „negatív tüneteiben” szenved, amelyek közé tartozik az emberek kerülése, az érdeklődés hiánya, az érzelmi eltompultság és a kommunikáció elmaradása. Természetesen mindezek a viselkedések és állapotok kiválthatók pszichiátriai gyógyszerekkel és hosszú kórházi tartózkodással, de kényelmesebb azt képzelni, hogy ezek egy „mentális betegség tünetei”, amelyet a pszichiáterek, állításuk szerint, értenek.

További diagnózist kapott: „katatón depresszió”.

Tragikus módon egy sor elektrosokkot alkalmaztak, ami után még depressziósabbá vált. Nem kelt fel többé, nem ment ki a kórház udvarára, és nem mosakodott. Gyakran napokig nem evett. Minden iránt elvesztette az érdeklődését.

Ezek után a „kezelésre rezisztens paranoid skizofrénia” diagnózist adták neki.

Nem tudom, hogy a pszichiáterek feltették-e maguknak a kérdést: hogyan lehet, hogy ez az „őrült” több mint hatvan éven át egyedül, mentálhigiénés szakemberek bevonása, kórházi beutalás és gyógyszeres kezelés nélkül tudott élni, dolgozni és önmagát ellátni? De ha feltették volna ezt a kérdést, valószínűleg akkor is olyan választ adtak volna, amivel önmagukat igazolják: például, lehet, hogy egész életében mentálisan beteg volt, de elkerülte a pszichiátriai szolgálatok figyelmét, és így elmaradt a „jogos” diagnózis. Talán „határeset” volt. Talán már „skizofrén” volt, de az életmódja lehetővé tette, hogy ezt elrejtse.

Mivel a pszichiátriai jelentéseiben nem hivatkoztak más „paranoid” gondolatokra, így ahhoz, hogy elutasítsák annak a lehetőségét is, hogy Miklós bácsi talán a valóságról beszél, képtelenségnek kellett tartaniuk, hogy a helyi rendőrség valóban zaklatta őt. Azaz, a pszichiátereknek abban kellett hinniük, hogy a rendőrség (mint intézmény) nem lehet hibás. Más szóval, a pszichiátereknek ugyanolyan naiv nézetet kellett vallaniuk a rendőrségről, mint amiben Miklós bácsi hitt a múltban. Csak így volt lehetséges arra a következtetésre jutniuk, hogy Miklós bácsi nem a valóságról beszél. Csak a rendőrséggel kapcsolatos naiv nézetből következhetett a paranoia diagnózisa. A többi már történelem.

Amíg a rendőrséggel való konfliktusáig Miklós bácsi azt hitte, hogy az angol rendőrség és más angliai hatóságok tisztességesek, hogy az ezekben az intézményekben dolgozó emberek becsületesek, ő nem ártott senkinek a meggyőződésével. Amikor azonban a pszichiáterek ugyanezt feltételezték, és ennek következtében Miklós bácsit „paranoid skizofréniás”-ként diagnosztizálták, naiv nézetük − társulva abszolút hatalmukkal − azt eredményezte, hogy Miklós bácsi agyát és testét végérvényesen tönkretették.

Bizonyára nem Miklós bácsi az egyetlen ember Angliában, akinek a pszichiáterek azért adták a „paranoid skizofrénia” diagnózist, mert hinni akartak az intézményi és hatalmi rendszerben. Azaz a saját hitrendszerük következményeként, ami lényegében egy politikai vélemény. Ez egy választás, még ha reflektálatlan is: támogatni a hatalommal rendelkezőket és hitelteleníteni a hatalom áldozatait.

Tudvalevő, hogy azok a felnőttek, akik gyermekként vagy tinédzserként szexuális visszaélés áldozatai lettek, gyakran szenvednek mentális problémákkal, és egy részük pszichológus vagy pszichiáter elé kerül, és olyanok is vannak közöttük, akik pszichiátriai kényszerkezelésben részesülnek. Érthető, hogy a gyerekkori szexuális visszaélés olyan szörnyű és gyakran feldolgozhatatlan tapasztalat, ami összezavarhatja az elmét és elviselhetetlen érzelmeket ébreszthet. Amennyiben a pszichológus vagy a pszichiáter nem hisz az áldozatnak, aki a szexuális abúzusról beszámol, vagy a szakember nem mutat valódi érdeklődést az áldozat korábbi életének eseményei iránt, akkor ezek a traumatizált felnőttek a Miklós bácsiéhoz hasonló helyzetbe kerülhetnek a pszichológiai vagy pszichiátriai kezelés következtében.^[2] [3]

Vajon a pszichiáterek figyelembe vették-e valaha is, hogy Miklós bácsi élete, mentális és fizikai állapota csak a kórházba kerülése után kezdett romlani? Felfogták-e, hogy ők okozták a nyomorúságát és a „tüneteit”, részben a „kezeléssel”, részben pedig azzal, hogy Miklós bácsi saját gondolkodását, érvelését, problémáit, következetesen az agya kémiai-biológiai egyensúlyhiányának tulajdonították, amelyet erős gyógyszerekkel (szörnyű mellékhatásokkal) és agypusztító elektrosokkokkal kell megváltoztatni?

Ha valaha is megértették, hogy Miklós bácsi nem-kommunikációja racionális, tudatos döntés eredménye volt − mert Miklós bácsi csalódott bennük, amikor rájött, hogy nem érdekli őket a valóságérzékelése, és paranoid fantáziaként utasították el a szavait − akkor talán megértettek volna valami fontosat: ők voltak a felelősek a hallgatásáért. Ők lettek Miklós bácsi igazi problémája.

Miklós bácsi egész életében ki volt éhezve az emberi figyelemre, az egyszerű emberi figyelemre. Azt hiszem, szeretetre soha nem számított. Sokat hallgatott, de néha beszélni akart, és bízni akart az emberekben, de ez nem jelenti azt, hogy automatikusan elmondaná a gondolatait és az élettörténetét valakinek csak azért, mert az orvosnak vagy pszichiáternek nevezi magát.

A bizalmat ki kell érdemelni, az nem jár automatikusan együtt a diploma megszerzésével.

Amikor három évvel a kórházba kényszerítése után találkoztam vele, Miklós bácsi úgy nézett ki, mintha súlyos szívrohamot vagy mindkét oldalára ható sztrókot kapott volna. Lábai és karjai merevek voltak, az öltözködés akkora kihívást jelentett számára, hogy igyekezte elkerülni. Bár a kórházba kerülés előtt minden ételt maga főzött, most még egy szelet kenyeret sem tudott megkenni. A keze állandóan remegett, deformáltnak tűnt, és alig tudta behajlítani az ujjait. Néztem, ahogy a cipőfűzőjét kötögeti, ez körülbelül 10 percig tartott. Jó napokon 22 órát töltött ágyban, rossz napokon 24 órát. Járni tudott, de csak nagyon lassan, és minden lépés fájt neki.

Miklós bácsi élőhalottá vált, pszichiátriai kezelés tette zombivá. A kórházban látva őt, senki sem gondolta volna, hogy ez az ember egész életében önállóan élt.

Néhány hónappal azután, hogy megismertem, a pszichiáterek úgy döntöttek, Miklós bácsit el kell bocsátani a kórházból, de nem engedték, hogy visszatérjen saját bérelt otthonába, mondván, nem tud magáról gondoskodni – ami sajnos akkor már igaz is volt. Találtak neki egy helyet az egyik mentális betegek szállójában, amely a „krónikus és súlyos” idegbetegségben szenvedők gondozására szakosodott. Ezek a szállók hasonlóak az öregek otthonaihoz, de a lakók vegyes korosztályúak, és az intézményi hitvallás szerint megpróbálják az embereket bizonyos fokig „rehabilitálni”. Egyfelől lemondanak róluk, másfelől azt az üzenetet közvetítik, hogy törekedjenek „normális életre”.

Mint korábban említettem, Miklós bácsi a pszichiátriai kórházban töltött három év alatt mindössze egyetlen olyan emberrel találkozott, akiben megbízhatott. Ez a kiváló ír szociális munkás őszintén akart segíteni Miklós bácsinak. Látta, mennyire magányos, és komoly erőfeszítéseket tett, hogy megtalálja Magyarországon élő rokonait, felvéve a kapcsolatot annak a falunak az egyházával, ahol Miklós bácsi felnőtt. Hónapokig tartó próbálkozás után kiderítette, hogy Miklós bácsi édesanyja és mostohaapja már meghalt, de a két féltestvére még él. Írt nekik, és húga kedves levéllel válaszolt Miklós bácsinak, amelyben biztatta, hogy térjen vissza Magyarországra.

Miután én lettem Miklós bácsi szociális munkása, megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e visszatérni Magyarországra. Igennel válaszolt – bár mint később elmondta, nem hitte komolyan, hogy ez megtörténhet. A félretett 30 000 fontja akkoriban bőven elég lett volna egy kényelmes, kertes ház megvásárlására abban a faluban, ahol a féltestvérei éltek. De neki soha életében nem volt útlevele. Hivatalos dokumentumok nélkül vándorolt ki 1956-ban, és mióta Angliába költözött, nem kérvényezte a brit állampolgárságot. Beszéltem a nagykövetséggel, megpróbáltam elérni, hogy magyar útlevelet kapjon és hazaköltözhessen, de a hivatalnokok ragaszkodtak hozzá, hogy személyesen kell elmennie a nagykövetségre, én nem képviselhetem őt. Emellett olyan dokumentumokat kértek, amelyekkel Miklós bácsi sohasem rendelkezett. Hiába ajánlottam fel maximális segítséget, ekkorra már képtelen volt megbirkózni ezekkel a feladatokkal, nem bírt elmenni a nagykövetségre, és feladta a visszaköltözés gondolatát.

Azokban a hónapokban, amikor vele dolgoztam és minden héten meglátogattam őt a kórházban, az első néhány látogatás után a kórház személyzete megbízott bennem, így megengedték, hogy alkalmanként néhány órára visszavigyem őt a bérelt szállására. Amikor először kísértem el, megdöbbentem. Egyetlen szobát bérelt, valójában csak egy fél szobát, mivel az eredeti helyiséget egy vékony falemezzel kettéválasztották. A másik felét egy idegen férfi bérelte. Hallották egymás lélegzését. Heti 35 fontot fizetett ezért a (fél)szobáért – a 90-es években volt, amikor 35 font még sok pénznek számított. Büszkén mesélte, hogy mindig időben fizette a lakbért. A házban körülbelül tíz másik bérlő élt, akiknek egy undorítóan koszos fürdőszobán kellett osztozniuk. Az épületben nem volt konyha, de Miklós bácsi szobájában állt egy kis tűzhely és egy hűtőszekrény. Észrevettem, hogy az ablaka betört. Elmondta, hogy ez öt évvel korábban történt, és többször is megemlítette a főbérlőnek. Mondta, ő kizárólag akkor látta a főbérlőt, amikor egyszer egy hónapban eljött a pénzért. Később felhívtam a főbérlőjét, megkértem, hogy javítsa meg a törött ablakot, és megkérdeztem, miért nem történt ez meg évek óta. Azt állította, hogy Miklós bácsi nem engedte be a szerelőket. Ezt nem tartottam valószínűnek. Az egész épület borzalmas állapotban volt, látszott, hogy a főbérlőt az se érdekelné, ha összedűlne, csak a bért fizessék be időben.

Miklós bácsival sok órát töltöttünk a bérelt szobájában, és átnéztük a holmiját. Ki kellett választania néhány dolgot, amit magával vihet az új „otthonába”, a mentális betegek szállójára, a többitől pedig, elméletileg, meg kellett szabadulnia. Nagyon nehezen tudott döntést hozni a tárgyaival kapcsolatban. Egész gyűjteménye volt olyan mezőgazdasági és házépítő szerszámokból, amelyekre egy falusi embernek feltétlen szüksége van, de a városban használhatatlanok. Számára ezek a szerszámok jelentették a kapcsolatot korábbi életével és a fiatalemberként szerzett képességeivel, és nem állt szándékában megszabadulni egyiktől sem.

Találkozásaink során nem csak az élettörténetéről beszélgettünk. Bár az én szerepem volt, hogy odafigyeljek rá és meghallgassam, amit mondani szeretne, kedvesen kérdezett rólam is néhány dolgot. Már az elején elmondtam neki, hogy három gyermekem van. Minden egyes találkozásunk alkalmával megkérdezte, „hogy vannak a gyermekek?”.

Amikor fontos magyarországi dátumokhoz közeledtünk, ügyeltem arra, hogy együtt emlékezzünk meg ezekről az ünnepekről. Márciusban bevittem neki egy könyvet az 1848-as forradalomról, ami tele volt képekkel. A látása gyenge volt, olvasni már nem tudott, de a képeket élvezettel nézegette. Karácsony előtt vittem neki bejglit. Láthatóan meghatódott, amikor az ajándékokat átadtam neki, de ezek az alkalmak soha nem voltak vidámak. Mély lelki sebei voltak, úgyhogy szinte minden emlék fájdalommal töltötte el. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan szokta a családja ünnepelni a karácsonyt. Elfordult, és azt mormogta, hogy neki soha nem volt karácsonya, és gyerekkorában csak egyszer kapott ajándékot.

Miután átköltöztették a mentális betegek szállójára, néhány alkalommal meglátogattam ott is. Bár kényszerből költözött oda, fizetnie kellett a lakásért és az ellátásért is. Összesen heti 350 fontba került. Tízszer annyiba, mint amennyit korábban a bérelt félszobájáért fizetett. Ha nem lett volna megtakarítása, az állam fedezte volna ezt az összeget. De mivel élete során sikerült félretennie 30 000 fontot, kénytelen volt maga fizetni az egész díjat.

Így az a pénz, amiből egy magyar faluban egy kertes házat vehetett volna magának, gyorsan elpárolgott, két évig tudta fizetni a szállót. A magas költségeket olyan helyen kellett fizetnie, amit nem választott és nem szeret. Ezért a pénzért egy olyan pici szobát kapott, ami még a korábbi bérelt félszobájánál is kisebb volt. Ő ezt „galambdúcnak” nevezi.

A díj tartalmazza az étkezést is, tipikus angol ételekét, amelyeket utál. És benne van a szálló személyzetének „szolgáltatása”, ők „mentálhigiénés szakembereknek” tartják magukat − olyan emberek, akikben Miklós bácsi egyáltalán nem bízik.

Nem érdekli a „rehabilitációjára” tett erőfeszítéseik, nem akar részt venni a művészeti foglalkozásokon, miközben megkapja a maréknyi erős gyógyszert, ami zombiszerű állapotban tartja. Új „otthonát” tizenkét másik emberrel osztja meg, akiket nem választott, többnyire fiatalabbak, a többségük sokkal zavartabb, mint ő, némelyiküknek drog- vagy alkoholproblémái is vannak − olyan szerek, amelyeket Miklós bácsi egész életében került. Semmi kapcsolatot nem érez a szálló többi lakójával, sem a személyzettel.

Amíg a szociális munkása voltam, a következőket szerettem volna elmagyarázni a pszichiátereinek és ápolóinak:

„Tegyük fel egy pillanatra, hogy Miklós bácsinak talán igaza volt a helyi rendőrséggel való konfliktusával kapcsolatban, ami oda vezetett, hogy néhány rendőr zaklatta őt. Tisztában vagyok vele, hogy nem tudhatjuk, és nem is ellenőrizhetjük, hogy igaza van-e vagy sem. De mindannyian tudjuk, hogy ez megtörténhet, nem példa nélküli. És ha feltételezhetjük, hogy ez megtörtént, és Miklós bácsi a valóságról beszélt, akkor NEM paranoiás, mivel pszichiátriai jelentései soha nem említettek más okot a ’paranoia’ diagnózisára. És ebben az esetben Miklós bácsi talán soha nem is volt ’paranoid-skizofrén’. Talán nem kellene ’negatív’ skizofrénia-tüneteket belemagyarázni, csupán megérteni, hogy egyszerűen azért nem hajlandó beszélni az orvosokkal és ápolókkal, mert csalódott bennük, amikor a valóságról alkotott képét és a fizikai egészségével kapcsolatos aggodalmait elutasították. Talán azért nem barátkozik más betegekkel, mert sajátos élettapasztalatai, köztük nehéz gyermekkora miatt bizalmatlan az emberekkel. És ne felejtsük el, hogy bár több mint 40 éve Angliában él, ő egy egyszerű magyarországi falusi ember, és számára az angolok ’idegenek’.

Az angolja alapszintű, nem tudja magát könnyen kifejezni ezen a nyelven, és bevándorlóként nem feltételezi, hogy az angolok valóban érdeklődnének iránta. Tehát lehet, hogy a félénkség egy sajátos formája az, ami visszatartja attól, hogy megpróbáljon beszélgetni más betegekkel, és ez nem a „mentális betegségének’”újabb jele. És talán a „katatóniája’”is csak egy reakció, a hosszú kórházi lét egyik következménye. Az ezt követő depressziót és vegetatív állapotot pedig valószínűleg mesterségesen idézték elő, az erős gyógyszeres kezelés, az elektrosokkok sorozata, a hétköznapi élettel való kapcsolat és az értelmes elfoglaltság hiánya, a megszokott munkájának és egyéb kötelezettségeinek elvesztése és a teljes unalom miatt alakult ki.

Mindenekelőtt, Miklós bácsi elvesztette minden reményét arra, hogy az élete megváltozhat, miután három évet volt kénytelen kórházban tölteni. Szerettem volna elmondani, hogy ez az intézményesített reménytelen állapot jellemző a bántalmazott gyermekekre, és jellemző az állami gondozásban nevelkedett gyermekekre is, különösen azokra, akiket a nagy létszámú gyermek-intézményekben neveltek, ahol gyermek- és tinédzserévei nagy részét ő is töltötte. Valószínű, hogy Miklós bácsi nemrégiben visszatért a reménytelenség pszichológiai állapotába, amelyet gyermekkorában nagyon is jól ismert.

De képzeljük el egy percre, hogy a fenti nézőpont téves! Képzeljük el, hogy Miklós bácsi valóban elmebeteg, és jogosan diagnosztizálták nála a „paranoid skizofréniát”! Még ebben az esetben is, mit ért el a hároméves „kezelés”? Jobb-e most a mentális és fizikai állapota, mint három évvel ezelőtt? Jobb az élete? El tudják képzelni, hogyan élne most, ha soha nem kerül pszichiátriai kórházba? Valószínűleg pontosan ugyanúgy élne, mint korábban, még nyugdíjas korában is folytatná az éjszakai őrködést, mert szerette a munkáját, ugyanazokat a bejelentéseket tenné a rendőrségnek, főzné a saját egyszerű ételeit, újságokat olvasna, és kivágná a számára fontos híreket. Mit árthatna ez?”

Mindezt meg akartam magyarázni, de nem adtak rá lehetőséget. Emlékszem, meghívtak egy kórtermi gyűlésre, ahol az ügyét a kórház fontos pszichiáterei, ápolói és foglalkozás-terapeutái vitatták meg. Őt nem hívták meg. Az én véleményemet, aki hivatalosan a szociális munkása voltam, csak egy apró kérdésben kérték ki. Megpróbáltam kihasználni ezt az alkalmat, hogy elmagyarázzam a fentieket, elkezdtem, de ellenséges tekintetük, a nézőpontom meg-nem-értése pillanatok alatt belém fagyasztotta a szavakat. Egy olyan tapasztalat, amit Miklós bácsi nagyon jól ismert. Ha meghallgatták volna, amit mondani akartam, a tükörbe kellett volna nézniük. Ehelyett úgy néztek rám, hogy legszívesebben a padló alá süllyedtem volna.

Miklós bácsi kénytelen volt feladni a függetlenségét és a szabadságát, a munkáját és saját otthonát, az életmódját. Mások hoztak meg helyette minden döntést, és olyan módon értelmezték át az életét, gondolkodását és a mondanivalóját, hogy annak számára semmi értelme nem volt. Nem vették figyelembe a gondolatait, érzéseit, vágyait és emberségét, értékeit, erkölcsét, büszkeségét és integritását. Tönkretették az életét, és ezt orvosi kezelésnek nevezték.

Merev testét és egyre lassabb mozdulatait figyelve az volt a benyomásom, hogy az elektrosokkok és az évekig tartó gyógyszeres kezelés együtt kínzással ért fel. Ő nem használt ilyen szavakat, egyszerűen csak értetlenül állt az orvosok ragaszkodása előtt, hogy ennyi gyógyszert adjanak neki; soha nem értette, miért. Egy másik beteg azonban azt mondta nekem, hogy az erős antipszichotikumok, amelyeket kénytelen volt szedni, úgy hatottak, mint egy belső kényszerzubbony. És pontosan így nézett ki Miklós bácsi is: mintha a testét belül egy kényszerzubbony szorította volna.

„Alienist” (elidegenítő) volt a pszichiáter régi angol neve. A külföldieket egészen a közelmúltig „alien”-nek (idegen) hívták, és sokáig az ún. Alien’s Registration Office-nak nevezett idegenrendészeti hivatalban kellett regisztrálniuk – még nekem is 1979-ben. Miklós bácsi esetében az „alienisták” sikeresen, teljesen és végleg elidegenítették őt, az idegent.^[4]

Amikor elmentem elbúcsúzni tőle, mert otthagytam a munkahelyemet, Miklós bácsi sokáig beszélgetett velem. Egyszer csak azt mondta: „Természetesen vannak mentális problémáim. De nem olyanok, amilyeneket az orvosok elképzelnek. Ha egész gyerekkorodban félelemben kellett volna élned, te nem váltál volna félőrültté?”