Új, „országos javítóintézetet” alakít ki a kormány a büntetés-végrehajtás-fennhatósága alatt. A döntés azt követi, hogy januárban villámgyorsan bezárták a visszaélésekről elhíresült, ám funckióját tekintve egyedi és kulcsfontosságú Szőlő utcai intézetet  és kilátásba helyezték a többi hasonló intézet felszámolását is. Az eddig ismert, gyermekvédelem alá tartozó javítóintézeti rendszernek ezzel lényegében vége, de mi lép a helyére? Mi lesz a fiatalokkal, ha rendészeti kontroll alá kerülnek? Milyen árat fizet a társadalmunk, ha a bv. korlátozásra, büntetésre alapuló módszerei hatják át a javítóintézeteket?

A Szőlő utca mint speciális hely

2025. december 10-étől a kormány – az ukrajnai háborúra hivatkozó – veszélyhelyzeti rendeletével a javítóintézetek irányítását a büntetés-végrehajtás alá rendelte, a gyermekvédelmi rendszerből egy tollvonással kiszervezve azokat. 2026 januárjában a kormány továbblépett: belügyminiszteri rendelettel azonnali hatállyal megszüntették a korábbi vezetés által elkövetett visszaélésekről és több nevelő által elkövetett bántalmazásokról hírhedté vált Szőlő utcai Budapesti Javítóintézetet, és egyértelművé tették, hogy a teljes, másfél évszázados múltra visszatekintő javítóintézeti rendszer felszámolása is napirenden van. A tervek szerint a jelenlegi rendszer helyett egyetlen országos javítóintézet működne a büntetés-végrehajtás keretein belül. 

A javítóintézetek felszámolása általában is drasztikus és káros lépés szakemberek szerint, amely sokkal inkább a problémák kiradírozására, mint kezelésére alkalmas. A Budapesti Javítóintézet bezárása azonban ezen belül is különösen érzékenyen érinti a hazai gyermekvédelmet. A Szőlő utca a rendszeren belül is speciális funkciót töltött be: itt ugyanis csak letartóztatásban lévő fiúk voltak. 

A letartoztatás a feltételezett bűnelkövetőkkel foglalkozó szakemberek számára rendkívül összetett helyzet – fogalmazta meg a Mérce kérdésére Krámer Lili kriminológus-szociológus, a Magyar Helsinki Bizottság Büntető Igazságszolgáltatás Programjának munkatársa. A javítóintézetben végrehajtott letartóztatás természete ugyanis kettős: miközben a büntetőeljárás zavartalan kimenetét biztosítja, a hazai jogszabályok és a nemzetközi egyezmények megkövetelik, hogy a végrehajtás során érvényesüljön a gyermek mindenek felett álló érdeke, így komoly nevelési elemeket is kell tartalmazzon ez az időszak.

Ebben a sajátos, nehezített pedagógiai környezetben egyszerre kell nevelni az érintetteket, biztosítani a társadalmi beilleszkedésüket, és megelőzni a bűnismétlést.

„Azok esetében, ahol már van egy jogerős ítélet, és világosan tudható, mennyi időt fognak eltölteni fogvatartásban, a velük foglalkozó szakmák megtervezhetik azt, milyen intervenciókat fognak alkalmazni a szocializáció, a pszichés működés, a nevelés irányára, hogy a lehető legjobban minimalizálják azt a kockázatot, hogy újból bűncselekményt kövessen el ez az ember.” 

A letartóztatás ehhez képest egy „lebegő helyzet”, ahol az eljárás hossza és kimenetele is bizonytalan: „Ez minden embert rendkívül megvisel, a gyerekeket még inkább. A munkát ezért „nehezített terepen” végzik az ehhez értő szakemberek. Sok esetben az eljárás terhével is dolguk lesz, segíteni ezzel megküzdeni” – mondja Krámer Lili. 

A javítóintézeti módszereket kellene átvinni a börtönökbe, nem pedig fordítva

Ha a Szőlő utcai mellett a többi – szám szerint négy – javítóintézetet is a büntetés-végrehajtás alá sorolják, az várhatóan azzal jár, hogy a túlnyomó többségében rendkívül terhelt családi, szociális környezetből, sok esetben állami gondozásban élt fiatalok számára is csökken annak lehetősége, hogy valódi esélyt kapjanak a társadalmi integrációra.

„Ez a társadalomnak is rendkívül káros és drága. Sokkal inkább arra lenne szükség, hogy a javítóintézeti nevelés módszerei hassák át a büntetés-végrehajtást, nem pedig fordítva”

– véli a szakember.

A javítóintézetek létrejöttük óta, az előző másfél évszázad során végig a börtönrendszertől önálló rendszert alkottak. E mögött annak az a felismerés, hogy ha egy gyerek el is követ valamit, elsősorban gyerekként kellene vele viselkednünk. Krámer Lili szerint sokkal inkább támogatható irány lenne, ha a felnőttek rendszere közelítene ahhoz a szakmai ideálhoz, ami a javítóintézeti rendtartásban még ma is szerepel: „Ha több teret kapna a pszichológia, a neveléstudomány, ha gondolkoznánk demokratikus pedagógiában – ha felismernénk azt, hogy ezek az emberek előbb-utóbb szabadulni fognak, és segítse a társadalmon kívül töltött idő az újrakezdésüket” – mondja a szakember.

„A reintegráció egyik kulcseleme a speciális sajátosságokra való reagálás a végrehajtás alatt. Ebben a kontrollra épülő rendszerben nehéz a növendékek egyéni sajátosságaira figyelni akkor, ha mindenkinek kuss a neve. Nem fogunk tudni reagálni arra, ha valaki valamiért – legyen az figyelemzavar, traumatizáció vagy akár csupán a saját igazságérzete – nem tud olyan könnyen kussolni” – véli Krámer Lili. 

Hogy a javítóintézetek büntetés-végrehajtási irányítás alá rendelése az ott dolgozók mindennapjait pontosan hogyan alakítja át, az még nem világos. Mindenesetre ezzel kapcsolatban Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter egy decemberi kormányinfón azt mondta: „a vezetés veszíti csak el a munkáját, mert új vezetése lesz az intézményeknek, de a teljes személyzetet nem cserélik ki”. A miniszter akkor azt is hozzátette, „a Belügyminisztérium és a bv. feladata lesz kialakítani az egyensúlyt a nevelés és a megtorlás között”. Azóta tudjuk a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) jóvoltából, hogy az elsőként felszámolt Szőlő utcai intézetben dolgozó 72 fő közül 9 fő próbaidős munkavállaló munkaviszonya szűnt meg, a többi dolgozót a munkáltató állásidőre rendelte (vagyis bár munkát nem végeznek ilyenkor, az alapbért és a bérpótlékokat is megkapják, mindezalatt pedig a munkáltató rendelkezésére kell állniuk). Az is bizonytalannak látszik, hogy a fent említett nevelői funkció, valamint a nevelők munkája mennyiben lesz szakmailag összeegyeztethető azzal rendészeti kontrollal, amely teljesen ellentmond a javítóintézetek eredeti szellemiségének.

„Nincs megnyugtató válasz arra, hogy a Szőlő utcai javítóintézetet érintő súlyos ügyek miatt miért küldenek el bárkit is – akár a vezetőség tagjait – más intézetekből, akivel vagy akikkel kapcsolatosan nem merült fel bántalmazási gyanú, vagy egyéb elfogadhatatlan munkahelyi magatartással összefüggő eset” – kommentálta az átalakítási terveket Krámer Lili, azt is hangsúlyozva, hogy ezzel kapcsolatosan sincsen semmilyen párbeszéd a döntéshozók részéről, így sem a nyilvánosság, sem az érintettek, sem a szakma nem tudhatja, pontosan milyen megfontolások húzódnak e döntés mögött. A Helsinki Bizottság munkatársa ugyanakkor rámutatott, az eddig közzétett jogszabályok egyelőre nem szólnak arról, hogy bárkit is elküldenének a többi intézetből. 

„Egy ideális rendszerben a nevelők és a felügyelet együttműködik, előbbi támaszkodhat arra, hogy utóbbi ott lesz, ha szükség van rá, de arra is, hogy a felügyelet nem nyomja agyon a szakmai, nevelési munkát. A börtönrendszert nagyon nem ilyennek látjuk civil jogvédőként. Úgy látjuk, mindent felülír az általában túlzóan és indokolatlanul alkalmazott biztonsági érv, amely sokszor önkényt is jelent. A biztonság fontos, de legalább ugyanolyan fontos szempont, hogy emberséges környezet uralkodjon fogvatartási helyeinken. Ezt ma nem látjuk, sajnos” – tette hozzá a szakember. 

A börtönrendszertől független javítóintézeti modell felszámolása Krámer szerint semmiképpen nem a gyerekek védelmét szolgálja.

Ugyanis a büntetés-végrehajtás zárt, hierarchikus működése épp azokat az elhallgatási mechanizmusokat erősíti, amelyek a Szőlő utcai jogsértéseket is lehetővé tették.

A Magyar Helsinki Bizottság évek óta jelezte a büntetés-végrehajtásban, egyes börtönökben rendszerszinten is megjelenő, ott fogvatartott emberek sérelmére a dolgozók által elkövetett bántalmazásokat. A jelzések sokáig megválaszolatlanul maradtak. Végül az Európa Tanács nemzetközi monitoring bizottságának jelentése kellett ahhoz, hogy a büntetés-végrehajtás elismerje a súlyos jogsértéseket és lépéseket tegyen ezek csökkentése érdekében. Mindez Krámer Lili szerint azt is jelenti, hogy a börtönben sincsenek biztonságban a gyerekek, a puszta átcímkézés nem jelent előrelépést, sőt jelen esetben visszaesést hoz. 

Krámer szerint azért nem lehet szakmailag indokoltnak tekinteni az eddigi javítóintézeti rendszer felforgatását, mert a Szőlő utcai esetekből az mindenképpen levonható tanulság, hogy az intézmények külső kontrollja nem működött megfelelően. Erre a megfelelő válaszlépés a szakember szerint az lenne, hogy helyrehoznánk ezeket a hibákat: például lehetővé válna a független civil monitoring. Tehát, ahogyan a Magyar Helsinki Bizottság friss állásfoglalása fogalmaz: a javítóintézeti rendszert nem beszántani kell, hanem megjavítani.

„Aki azt állítja, hogy ő másfél hónap alatt pontot tesz ezeknek a súlyos, rendszerszintű mulasztásokból adódó, hosszú évtizedre visszanyúló problémáknak, az nem mond igazat, mert ez lehetetlen. Itt most szembenézésre lenne szükség, a hibák, mulasztások őszinte beismerésére, ez a gyógyulás megkezdésének első néhány feltétele. Szükség volna az érintett szakmákkal párbeszédre, a tudományosan megalapozott szakmai érvek meghallgatására” – véli a Helsinki Bizottság munkatársa. 

A forma marad, a tartalom változik

„Valószínűnek tartom, hogy formailag megtartják majd a javítóintézeti nevet – ez ugyanis törvényben rögzített – és annak egyes szakmai elemeit, de azokat a büntetés-végrehajtás szellemében fogják működtetni” – ezt Meleg Sándor, a Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének elnöke mondta a Mércének, akit arról kérdeztünk, hogy hogyan lehet mégis elképzelni egy ilyen drasztikus reform után a javítóintézeti rendszert, illetve a javítóintézetiség mint speciális funkció egyáltalán túlélheti-e a most látható átszervezést. A szakember Krámer Lilihez hasonlóan aláhúzta, hogy a büntetés-végrehajtás intézményrendszerének teljesen más a működési filozófiája, mint a gyermekvédelmi rendszeré. 

Meleg Sándor szerint a nevelés és a korlátozás aránya várhatóan eltolódik a büntetés-végrehajtási irányba, a reintegrációs munka kárára.

„Hogy ez milyen mértékű lesz, és mit jelent majd konkrétan, arra szerintem ebben a rendszerben nem lesz rálátásunk” – tette hozzá. 

Meleg szerint azt, hogy a javítóintézetek központosítása és gyakorlatilag régi funkciójának felszámolása az egész társadalomra nézve mivel járhat, nehéz megmondani. A javítóintézetek működésének társadalmi hatásairól most sem tudunk sokat, egyszerűen nem születtek erre átfogó empirikus vizsgálatok, életút-követések. 

„Egy 2020-ban megjelent kutatásban a javítóintézetekkel kapcsolatban alapvetően pozitív volt a vélekedés. A válaszadók többsége egyetértett azzal, hogy megfelelő módszerekkel, szaktudással, hozzáállással és támogatással a korrekciós nevelés igenis sikeres lehet, de sokan vélték úgy, hogy a szabadulás után úgymond az utcára visszakerülve a visszaesés csaknem elkerülhetetlen” – válaszolta a szakember a Mércének. 

„Annak viszont jelentős társadalmi hatása lesz, hogy a kormányzat elkezdte a javítóintézetet egy speciális gyermekvédelmi intézmény felől átkeretezni a büntetésvégrehajtás irányába, a problémás viselkedésű (többnyire sokszorosan traumatizált, elhanyagolt fiatalokat) áttenni a bűnöző kategóriába, akik maguk tehetnek a saját helyzetünkről. Ez borzalmasan veszélyes, áldozathibáztató szemlélet és azok alapján, amiket tudunk ezeknek a fiataloknak az élethelyzetéről, történetéről még csak nem is igaz” – folytatta Meleg Sándor, aki szerint ez a folyamat közel sem a javítóintézetek büntetés-végrehajtás alá szervezésével kezdődött. 

„A jelenlegi kormányzat 2010 óta folyamatosan keretezi át társadalmi és egyéni szociális problémákat egyéni morális felelősséggé, majd erre alapozva a támogató-segítő intézkedéseket kényszerítő-büntető intézkedésekre cseréli. A gyermekvédelem sem maradt ki ebből, elég itt az iskolai hiányzók családi pótlék megvonással és hatósági intézkedéssel való kezelésére gondolni – aminek hatékonyságáról, hatásosságáról szintén mai napig nem tudunk semmit” – értékelt az SzMME elnöke. 

A gyermekvédelmet 2024 elején előtérbe helyező, magyar belpolitikát pedig alapjaiban felforgató kegyelmi botrány kapcsán korábbi cikkünkben azt kérdeztük Meleg Sándortól, hogy a K. Endrének adott elnöki pardon ügyével és azt övező figyelemmel jól járt-e valójában a gyermekvédelmi rendszer. Most ugyanerre voltunk kíváncsiak a Szőlő utcai visszaélésekre vonatkoztatva: a társadalom, a gyermekvédelem mit tudott profitálni ebből az ügyből, és mit veszített vele? 

Mint arról több cikkünkben is írtunk, a kegyelmi botrányból maga a szociális szakma semmit nem tudott profitálni, a kormányzat szisztematikusan kikerült minden olyan javaslatot, ami a gyermekvédelmi szakma részéről érkezett. Ehelyett lett drága és hatástalan „kifogástalan életviteli vizsgálat”, idei évtől a gyermekotthonokban megjelentek a rendészek – mindkét intézkedés komoly milliárdokba került. A gyermekvédelmi intézményrendszer helyzetét valóban javító intézkedéseket egyszerűen lesöpörték az asztalról. A Szőlő utcai ügy esetében Meleg Sándor szerint ugyanez történik:

„Minden szakmai feltáró és javító javaslat ment a kukába, helyette jöttek mindenféle pótcselekvések. A javítóintézeti növendékek átköltöztetése, a szervezeti átstrukturálás sem volt olcsó valószínűleg, ráadásul itt megint az a helyzet, hogy azok lettek az elszenvedői ezeknek az intézkedéseknek, akik a visszaélések áldozatai voltak, miközben a bántalmazók elleni eljárások igencsak lassan és átláthatatlanul zajlanak” – mondta szakember.