Michel Foucault egyszer úgy fogalmazott: „A marxizmus olyan a tizenkilencedik századi gondolkodásban, mint hal a vízben: vagyis sehol máshol nem képes lélegezni.” ^[1] Mégis, a marxizmus újra és újra dacol saját halálával, és kísértete évtizedek elteltével is képes újra bejárni a világot. Már a hatvanas évek újbaloldala is váratlanul hozta el a marxizmus reneszánszát, az azóta is sokszor eltemetett eszme pedig az utóbbi években ismét élénk érdeklődést váltott ki. Foucault azonban a lényeget illetően nem tévedett – minél távolabb kerülünk a XIX. századtól, annál kevésbé egyértelmű, miképp lehetne újra gyakorlatba ültetni a marxista elméletet.

Marxizmus osztályharc nélkül?

A „marxizmus” számtalan, gyakran akár egymásnak is ellentmondó irányzatait két nagy áramlat alá szokás besorolni. Egyfelől léteznek azok az értelmezések, amelyek abból a kézenfekvő tényből indulnak ki, hogy Marx nem csak elmélkedő, hanem cselekvő mozgalmár is volt, akinek életműve elválaszthatatlan a XIX. században szárbaszökő munkásmozgalomtól és a szocialista politikától. A másik megközelítés nem arra fekteti a hangsúlyt, hogy Marx mit igenlett és mit helyeselt, hanem arra, hogy mit és hogyan kritizált.

Robert Kurz, az értékkritikai iskola alapítója a marxizmusnak ezt a kettősségét úgy fogalmazta meg, mint „exoterikus Marx” és „ezoterikus Marx” közti különbséget. Az „exoterikus Marx” a politikai aktivista, aki a munkásmozgalomban látta a szocializmus megvalósításának lehetőségét, és aki a munkások legkövetkezetesebb pártfogója volt. Az „ezoterikus Marx” az, aki nem csak támogatta a munkásmozgalmat, hanem kritizálta is; aki nem a már készen talált mozgalmi gyakorlatnak kovácsolt elméletet, hanem kritikai elmélettel próbálta előremozdítani a gyakorlatot; aki nem csak építette a mozgalmat, hanem kész volt kíméletlen kritikát is gyakorolni a szocialista kortársaival szemben; s aki egyáltalán nem látta feladatának előírni a szocializmus mibenlétét sem, mert úgy gondolta, hogy annak organikusan kell kibomlania a kapitalizmus kritikájából. Az „exoterikus Marx” a sztrájkok, a szakszervezetek és a munkásegyletek, az „ezoterikus Marx” a kapitalizmuskritika és a tagadás teoretikusa.

Marx életében ez a kettősség azért nem állt még fönn, mert ő már készen találta azt a gyakorlatot, a munkásmozgalmat, amelyet kritikai öntudatra akart ébreszteni. Marx nem buzdított sztrájkra, nem szervezett szakszervezetet, sőt, a szocializmus vagy kommunizmus eszméit sem ő fedezte föl.

Ő történelmi perspektívát próbált nyújtani az életében már javában létező mozgalom számára. Ennek fényében pedig fel kell tennünk azt a kérdést – releváns-e még egyáltalán a marxizmus ma, amikor már nem létezik érdemben szocialista munkásmozgalom?

A munkásmozgalom rekonstruálásával talán újra relevánssá tehetjük a marxizmust – ezesetben viszont azzal kell szembesülünk, hogy valami olyasmit próbálunk életre hívni, amit nem Marx talált fel, hanem aminek Marx csupán kritikai támogatója volt. Egy másik lehetséges út, ha lemondunk arról, hogy a XXI. században újrateremtsük a XIX. században spontán kialakult munkásmozgalmat, és a marxizmus változatlanul érvényes, kritikai mondanivalóját próbáljuk megőrizni – az említett Robert Kurz pontosan ezt javasolta. De vajon igaza volt-e?

A humanizmus veszélye

Ha viszont lemondunk a munkásmozgalomról, és Marx kritikai filozófiáját próbáljuk továbbgondolni, nem fenyeget-e minket az a veszély, hogy visszatérünk ahhoz az általános humanizmushoz, amelytől maga Marx is el akart szakadni?

Lukács György Az eldologiasodás és a proletariátus tudata c. írását^[2]Lukács György, Történelem és osztálytudat, Magvető, 1971, 319-519. o. [/footnote a filozófiai, „humanista” marxizmus egyik alapító szövegeként tartják számon. A humanista olvasat szerint Lukács ebben az esszében szakított a gazdasági alapokon nyugvó marxizmussal, és a marxizmus filozófiai gyökerét, hegeliánus eredetét hangsúlyozta. Mondhatni, Lukács visszatért az „osztályharcos” Marxtól az „emberi lényeget” kutató Hegelig, hangsúlyozva, hogy materialista kritikái ellenére Marx is hegeliánus volt, és maradt.

Lukács esszéjének kulcsfogalma, az „eldologiasodás” is a kapitalizmus egyfajta humanista kritikájának tekinthető.

Az eldologiasodás azt a tudati formát írja le, amikor a kapitalizmusban az emberi viszonyokat dologi viszonyként látjuk, s amikor az árutermelő társadalomban az ember szem elől veszti önnön emberi lényegét, és dologként látja azt, ami valójában ember alkotta uralom más emberek fölött. Ilyen látszólagos dologi viszony például maga a gazdasági rendszer is, amely hiába emberi akarat függvénye, a kapitalizmusban a társadalomtól elválasztott, öntörvényű rendszerként, „dologként” tekintünk rá.

Az eldologiasodás fogalma azt a hegeliánus – tehát „humanista” – törekvést is implicit magában hordozza, hogy az embernek vissza kell találnia önnön lényegéhez, újra rá kell ébrednie saját emberi természetére a civilizációban.

De az ilyesfajta általános humanizmus vajon nem zárja-e ki az osztályharcot? Vajon nem mond-e ellent az emberi lényeget kutató filozofálás a gyakorlati, osztályharcos marxizmusnak? Emlékezetes, hogy Marx és Engels a Kiáltványban azt írják a német szocialistákról:

„Német filozófusok, félfilozófusok és széplelkek mohón rávetették magukat erre a(z) [francia] irodalomra, és csak arról feledkeztek meg, hogy ezeknek az írásoknak Franciaországból való bevándorlásával nem vándoroltak be egyszersmind a francia életviszonyok is Németországba. A német viszonyokkal szemben e francia irodalom elvesztette minden közvetlen gyakorlati jelentőségét és tisztán irodalmi ábrázatot öltött. Az igazi társadalomról, az emberi lényeg megvalósításáról való üres spekulációként kellett megjelennie. […] A francia szocialista-kommunista irodalmat ilymódon valósággal kiherélték. És minthogy német kézben ez az irodalom nem fejezte ki többé egyik osztálynak a másik elleni harcát, a német abban a tudatban volt, hogy legyűrte a „francia egyoldalúságot”, hogy igazi szükségletek helyett az igazság szükségletét, és a proletariátus érdekei helyett az emberi lényeg érdekeit képviselte, az emberét egyáltalában, azon emberét, aki nem tartozik semmiféle osztályhoz, aki egyáltalában nem a valósághoz, hanem csak a filozófiai fantázia ködfellegeihez tartozik.”

Igaz-e vajon ez a diagnózis Lukács esszéjére?

Lukács egyik legélesebb kritikusa, Louis Althusser, úgy vélte, igen. Althusser szerint a humanista marxisták tévednek, amikor Marx korai, 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratait központi jelentőségűnek tekintik, mert Marx gondolkodása csak később, a Tőke megírásakor érte el a tudományos szintet. A „humanista marxizmus” irányzata — amelyet Lukács Történelem és osztálytudata inspirált — Althusser értelmezésében az osztályharcot egy általános ember eszmével, az „emberi lényeg” ideológiájával helyettesíti, és ezzel szem elől téveszti a marxizmus proletár és tudományos jellegét.

Lukácsnak azonban a szándéka ezzel épp ellentétes volt. Egy letűnt forradalmi hullám után, 1923-ban igyekezett összegezni a tanulságokat, és elméleti leírását adni annak, amit az elmulasztott forradalmak során képtelen volt belátni a reformista szocialista értelmiség.

Lukács eldologiasodás-esszéje nem pusztán Hegel újrafelfedezése volt marxista szemmel, hanem egyszersmind szakítás azzal a reformista szocialista vezetéssel, amely a gazdasági jelenségeket természeti törvényeknek tekintette, és ezekhez a látszólagos törvényszerűségekhez alkalmazkodva akart jobb anyagi körülményeket biztosítani, azaz reformokat végrehajtani a munkásosztály számára.

Lukács ellenjavallata, hogy a kapitalizmus törvényszerűségeit nem természeti, hanem történelmi adottságoknak kell tekinteni, amelyeket tudatosan felül kell írnia a szocialista mozgalomnak.

Tehát amikor Lukács az esszében olyan újságírókról ír, akiknek tudatában eldologiasodnak az emberi viszonyok, nem csak az általában vett újságírást kritizálta, hanem a szocialista értelmiséget is, akiknek zöme szintén újságíró volt. Arra hívta fel „a Párt” figyelmét, hogy a szocialista újságíró-értelmiség elvesztette történelmi tudatát, következésképpen azt is elfelejtette, hogy az árutermelő társadalom nem öröktől való, hanem új jelenség a történelemben, és ezért meg is haladható.

Nem Lukács György volt az egyetlen, aki hasonló következtetéseket vont le a bukott forradalmi hullám után. Karl Korsch Marxizmus és filozófia c., szintén 1923-ban megjelent munkája történelmi folyamatában mutatja be azt, amit Lukács elméletileg ragadott meg.

Korsch felidézi, hogy a II. Internacionálé marxistái a dialektikus materializmusból csak a materializmust őrizték meg, és fokozatosan elhagyták a marxizmus dialektikus, hegeli gyökereit. Korsch szerint ezzel nem egyszerűen csak eltorzították a marxizmust, hanem reformista ideológiává alacsonyították le azt, és így csupán inkrementális változásokat, a munkások anyagi helyzetének javítására irányuló reformokat voltak képesek kitűzni célul.

Korsch ezzel azt is állítja, hogy nem puszta akaratgyengeség miatt szavazta meg a német szociáldemokrata elit a háborús kötvényeket az I. világháború kezdetén, és árulta el később a német forradalmat, hanem azért, mert nem értette meg kellőképpen a marxizmus filozófiai, forradalmi gyökerét – vagyis az opportunizmus kérdése nem csak jellembeli, hanem elméleti kérdés is. Korsch, Lukácshoz hasonlóan egy olyan korszak elméleti tanulságait vonta le, amely a történelem egyetlen és azóta is utolsó kísérlete volt egy világforradalomra – és amely nem a munkásokon, hanem a németországi szocialista vezetésen bukott el.

A dialektika értelme

A Történelem és osztálytudat tehát nem ragadható ki történelmi kontextusából, sőt. Szorosan kapcsolódik az 1917-18-as forradalmi kísérletekhez. Nem egyszerűen a marxizmus egy sokadik irányzatát vázolja föl, hanem a reformista szocialista értelmiség kritikáját, annak a szocialista értelmiségnek a kritikáját, amely a történelem legnagyobb szabású munkásforradalmát mulasztotta el véghezvinni. De vajon van-e még relevanciája a mára nézve – egy olyan jelenben, amikor reformista szocialista értelmiség is csak kis számban létezik, számottevő munkásmozgalom híján pedig még maga a marxizmus relevanciája is kérdéses? A kérdést úgyis föltehetnénk, hogy van-e vajon gyakorlati haszna a Történelem és osztálytudatnak az osztályharc szempontjából, vagy eldologiasodás-elmélete csupán általános humanista szépelgés? Marx és Engels kifejezésével élve, „filozófiai ködfelhő”-e csupán, amelyre több mint száz év elteltével legföljebb csak rácsodálkozhatunk, de nem használhatunk?

Többet beláthatunk a Történelem és osztálytudat gyakorlati hasznáról, ha felismerjük, hogy amit Lukács utólag, az elmulasztott világforradalom tanulságaként fogalmazott meg, azt nyomokban már a gyakorlatias Lenin is fölfedezte.

1902-es Mi a teendő? c. munkája tetemes részében Lenin, Lukácshoz hasonlóan, az ökonomizmust kritizálja – vagyis vitatkozik azokkal a szocialista kortársaival, akik úgy gondolták, a szocializmushoz a munkások spontán anyagi önérdekére való apelláláson keresztül vezet az út.

Lenin híres tézise, hogy a munkásosztály önmagától csak szakszervezeti tudatra képes, ezért a történelmi tudatot a Pártnak kell őriznie, hogy a megfelelő alkalom adtán a Párt ráébreszthesse a munkásosztályt a történelmi feladatára, a kapitalizmus meghaladására.

Anarchista kritikusai szerint Lenin nem bízott a munkásosztályban, ezért akarta kívülről ráerőszakolni a kommunista tudatot. De amit Lenin megfogalmaz a Mi teendőben?, az sokkal több a munkásosztály vezetésének puszta gondolatánál – a lenini élcsapat feladata egyben mélyen hegeliánus, filozófiai feladat: a történelmi tudat hordozása.

Lenin ráadásul tökéletesen tudatában volt annak, hogy milyen is az a történelmi korszak, amelyben él: miben más, miben új, s az új helyzet milyen új lehetőségeket hordoz magában.

A világkereskedelem kialakulása új szakasz volt az emberiség történelmében. Jól szemlélteti a világpiac létrejöttének radikális újdonságát az a tény, hogy a „hajsza Afrikáért” alig pár évtized alatt, történelmi léptékben rendkívül gyorsan, 1881 és 1914 között zajlott le. Amikor pedig a gyarmatosítható helyek többségét Anglia és Franciaország már elfoglalta, az alulmaradt Németország háborút indított a világ újrafelosztásáért – és ezzel bekövetkezett a történelem első világháborúja.

Lenin ennek a helyzetnek az újdonságát pontosan értette. Nem véletlen, hogy Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka c. könyve eredetileg azt a címet viselte, hogy Az imperializmus mint a kapitalizmus legújabb szakasza.

De ami ennél is fontosabb, hogy Lenin nem „dologként” kezelte azokat az újszerű gazdasági folyamatokat, amiket beazonosított, hanem dialektikusan negálta azokat – a kapitalizmus világkrízisét próbálta világforradalommá átalakítani; úgy gondolta, hogy a kapitalizmus válságának világszintre emelkedésével, az imperializmus korszakával az előző kísérleteknél is nagyobb lehetőség nyílik a szocialista világforradalomra, s hogy a nemzetek közötti háború átalakítható nemzetközi polgárháborúvá.

Mindezekből tehát világosan látszik, hogy Lukács eldologiasodás-esszéje valójában nem új törés a marxizmus történelmében, és nem egy új irányzat, a „humanista marxizmus” kezdete, hanem a lenini skizma egy folytatása.

Konklúzió

Előadásomat azzal kezdtem, hogy megállapítottam, nincs ma számottevő spontán szocialista munkásmozgalom, és ezzel kétségbe vontam a marxizmus jelenlegi relevanciáját is.

A munkásmozgalom rekonstruálására tett kísérleteknek az a veszélye, hogy akaratlanul is, de nem a szocialista munkásmozgalom emancipatorikus, filozófiai lényegét teremtik újra, hanem a mozgalom másodlagos díszleteit, puszta eszközeit.

Ilyen eszközök és díszletek voltak például a szakszervezetek is, amelyek már a XX. századra szellemtelen-bürokratikus intézményekké váltak, és amelyek bővítése nem hoz önmagában változást. Az új szakszervezetek létrehozása valójában nem teremti újra automatikusan a szocialista munkásmozgalmat, hiszen a szakszervezeti szervezés bernsteinista módon csak az eszközt veszi figyelembe, csak a mozgalom látszólagos meglétét tekinti lényegesnek, a célt – amely szükségszerűen filozófiai – nem. Pedig ahogy Luxemburg is írta,

„A szocializmus végső célja az egyetlen döntő tényező, amely a mozgalmat nemes tartalommal tölti meg, és nélküle a napi küzdelem csupa hasztalan kínlódás.”

Léteznek még spontán ellenállások, sztrájkok, tüntetések, amelyek többnyire öntudatlanok és célnélküliek. A marxista teória relevanciája az lehet, hogy ezeket a már meglévő praxisokat vetjük össze a marxizmussal, a történelmi marxizmus tükrében vizsgáljuk őket.

Nem a munkások megszervezésére van szükség – ők is kapcsolatba tudnak lépni egymással, ha akarják -, hanem arra, hogy történelmi tudatot adjunk a kapitalizmus veszteseinek, hogy tudják honnan hová tartanak, s hogy még mi mindent érhetnének el; hogy a szenvedésüknek jelentést adjunk.

A gazdasági struktúra csak az elégedetlenséget determinálja, az elégedetlenség kimenetelét nem. A valódi feladat a tudatosítás, és ennek megértésében segíthet Lukács.