Az utóbbi egy-másfél évben a legfurcsább politikai folyamatok mentek végbe a gázai krízis és népirtás kapcsán a nyugati közvéleményben. Azt megszokhattuk, hogy palesztinpárti kijelentések, tiltakozások, megszólalások, tüntetések és akciók leginkább a politikai baloldalhoz köthetőek. Az utóbbi négy-öt évtized politikai kiállásai alapján egyre nagyobb nyilvánosságot és figyelmet kap az az igen kétséges Izrael-párti elmélet, mely szerint az „új antiszemitizmus” a palesztinbarát progresszívek és baloldaliak retorikája, amely „Izrael állam legitimitását kívánja aláásni”. Most viszont a dolog mintha ismét megfordult volna: a Gáza miatti felháborodás nyugaton immár tényleg a radikális jobboldalra is hatással van, új életet lehelve a valódi antiszemitizmusba. Mi történt? És mit rontott el a progresszív baloldal, hogy mindez így történt?

A klasszikus amerikai republikánusok elkötelezetten Izrael-pártiak maradtak, ugyanúgy, ahogyan az európai jobboldal és a szélsőjobboldal egyre jelentősebb része is. Izrael Benjamin Netanjahu alatti külpolitikájának sarokpontja volt, hogy a klasszikus jobboldal után az iszlamofób szélsőjobbot is maga mellé állítsa nyugaton. Ebben pedig olyan partnerekre talált, mint a hollandiai Geert Wilders, az angliai szélsőjobb szinte összes ága-boga, avagy Orbán Viktor magyar miniszterelnök és pártja.

Az Izrael által elkövetett bűnök 2023 után viszont olyan mértékű nyilvánosságot kaptak, hogy mára a teljes Gáza elleni, tömeggyilkossággal kísért katonai akció széles tömegek szemében vált védhetetlenné és igazolhatatlanná. Ez pedig a Republikánus Párt és a Trump-mozgalom köreiben is töréssel fenyeget. Immár szabad szemmel is látható az a sokaság, amely a helyzetért Izraelt okolja, és az amerikai kormány Izrael támogatásától való visszavonulását helyesli.

Eközben a gázai helyzet, a palesztinok szenvedésére irányuló növekvő figyelem ellenére is tragikus.

A többek között Greta Thunberggel a fedélzetén szeptember elején Gázába indult, jelképes segélyt szállító Szumud flottillát már Tunéziában, majd pedig Kréta partjainál is drónos támadások érték, megfélemlítés céljából ismeretlen összetételű anyagokat fecskendeztek a hajókra. Az összesen 44 hajóból álló „flotta” útja végül  október 2-ának éjjelén ért véget, amikor az izraeli erők még nemzetközi vizeken körbevették a járműveket, és letartóztatták azok utasait, a tudósítások szerint 530 főt.

Francesca Albanese, a gázai humanitárius katasztrófát kivizsgáló ENSZ-különmegbízott, sőt, a Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Büntetőbíróság is ezeknek a progresszív hangoknak ad igazat. Álláspontjuk világos: a nyugati államok által pénzelt és erkölcsileg támogatott Izrael államot nem lehet más mércével mérni, mint más háborús bűnöket elkövető államot. Nincs az a kivételes helyzet és kivételes státusz, ami népirtást indokolna.

A helyzetről eddig keveset tudó milliók viszont mégsem elsősorban tőlük, hanem a Trumpot is nyíltan kritizáló Tucker Carlsontól tudnak a gázai krízisről. Carlson és társai burkoltan, de olykor nyíltan  antiszemita megfejtésekkel házalnak, ellentétben Thunberggel és Albanese-vel: Izrael „bűnösségéről” és az elkövetők büntetlenségét biztosító „összeesküvésről” beszélnek. Carlson minden gázai halottban a „zsidók” felelősségét látja. Az emberiesség elleni súlyos bűncselekmények – meggyilkolt gyerekek, nők, újságírók, tömeges éheztetés, teljes kiirtott gázai nagycsaládok – pedig Carlson tálalásában egy „exkluzív globális csoport” évezredes bűneinek kicsúcsosodását jelentik. Ez a logika azt is jelenti, hogy Benjamin Netanjahu válláról egyrészt lekerül a felelősség, csökken a nyomás. Másrészt pedig az izraeli miniszterelnöknek van mire mutogatnia: „lám-lám, ide vezet Izrael kritikája!”

Ehhez a folyamathoz köthető az az amerikai jobboldalon egyre népszerűbb összeesküvés-elmélet is, amely szerint a szeptember 10-én meggyilkolt Charlie Kirk amerikai influenszerrel „Izrael végzett”, mivel Kirk már nem kívánta védelmezni a zsidó állam palesztinok ellen elkövetett tetteit. Carlson, aki erre az elméletre finoman ugyan, de még Kirk temetésén elmondott szavaiban is utalt („Jézust is Jeruzsálemben ülő, humuszt eszegető idős emberek ölték meg…”). J. D. Vance alelnökkel folytatott interjújában már nyíltan is így elemezte a helyzetet.

Úgy tűnik, egyre több emberben tudatosodott tehát a gázai tragédia. Vannak kormányok, amelyek reagáltak is, például Nyugat-Európában Palesztina eddig elmaradt „elismerésével” államként. Míg Magyarország, Afrika és Ázsia, de Dél-Amerika nagy része is államiságukat elismerve, már hivatalos szinten is a nyolcvanas évek óta rendes diplomáciai kapcsolatot ápolunk Palesztinával, a NATO nem ex-szocialista országai viszont Izrael miatt nem tették eddig ezt meg. Most Kanada, Nagy-Britannia és Franciaország mellett Spanyolország is pótolta elmaradását. De ha minden pontosan úgy folyik tovább, mint idáig, akkor két dolog biztosan bekövetkezik: egyrészt Gázában külső erő nem állítja le a tömeggyilkosságot. Az emiatt támadt nemzetközi haragot és felháborodást pedig könnyen kihasználhatják majd reakciós, szélsőjobboldali antiszemiták, becsatornázva a már így is óriási mozgalmaikba.

Erre utal a magyarországi helyzet is. Míg különböző, kisebb, progresszív-balos-szocialista csoportok Gáza-tüntetéseit „Hamasz-párti akciókként” tiltották, a Mi Hazánk és Novák Előd a rendőrségtől háborítatlanul részt vehettek egy gyertyagyújtáson a gázai áldozatok emlékére, amit a Palesztin Hatóság szervezett. Az esemény botránymentes, csendes, méltóságteljes volt. De valljuk be: ha mindezt nem a szélsőjobboldal részvételével zajlik le, már „antifa-botrányról” cikkezne a kormánysajtó.

Lehetett volna mindez másképpen is.

A szocialisták és kommunisták világszerte tényleg az első intifáda óta és még azelőtt is, a még eleven nemzetközi szolidaritás elvei szerint foglalkoztak a palesztinok ügyével. Viszont egyrészt az elmúlt néhány évben a palesztin üggyel kapcsolatban a mozgalmon belül uralkodóvá vált a progresszív elméleti tálalás. Másrészt pedig palesztin mozgalmak liberális és balközép kormányok általi nyílt elnyomása, amit nagyjából a 2014-es Gáza elleni, izraeli hadjárat óta figyelhetünk meg, összességében ide vezetett el minket.

Kezdjük a második problémacsoporttal. A történelmi európai szociáldemokrata pártokban az Izrael-kritikának, Izrael-ellenességnek, anticionizmusnak és a „palesztin ügynek” mindig volt helye. Az amerikai liberális közteret eközben szelíd öncenzúra szabályozta: mindenkit tudta, az Izrael-ellenességen és anticionizmuson karrierek, megélhetések úszhattak el, de a nyomást sem érezték az előző háborúk alatt az érdekeltek.

2023 végén azonban fordult a helyzet, mert az izraeli hadsereg nyílt brutalitása nyomán a kérdés addig nem látott tömegeket megmozgató, óriási érdeklődést, felháborodást, tehát nyomásgyakorló képességet jelentő ügy lett. Olyan szimbolikus ügy, ami már a hatalmon lévők addigi pozícióját, sőt hatalmuk erkölcsösségét és jogosságát is megkérdőjelezte.

Az ellenreakció ehhez mért volt. A gázaiakkal szolidaritást vállalók Európa-szerte az állásukkal, megélhetésükkel játszottak, az ügyben tüntetők pedig a testi épségükkel is. Az egyetemeken, iskolákban, médiában az erről való szabad beszédet szankcionálni kezdték. Magyarországon is tüntetéseket tiltottak be az ügyben a politikai elit majdnem teljes egészének egyetértésével és áldásával. Az Amerikai Egyesült Államokban a demokraták 2024 májusában erőszakszervezetekkel verették szét az egyetemi kampuszokon sátrazással tiltakozó diákokat, Trump kormánya pedig véleménycikkek és tüntetéseken elmondott beszédek miatt ugyanezeket az embereket deportálni próbálja most az országból.

A nyugati rendszerellenesség mára szélsőjobbos

Mindeközben Tucker Carlson, Joe Rogan és társaik ilyen komoly következményekkel nem néznek szembe. Annak ellenére, hogy nyíltan, sokszor durván kritizálják Izraelt támogató republikánus párttársaikat, őket az ilyen konzekvenciák elkerülték. Carlsont népszerűsége miatt Trump kormányzata még a Kirk temetése köré szerveződött óriási arizonai tömegrendezvényen is engedte beszédet tartani.

Az átlagos megfigyelőnek mindettől olyan érzése támadhat, hogy miközben Greta Thunberget palesztinpárti akciói miatt a – klímaaktivizmusának még minden lépését követő – liberális média egyszerűen „ejtette”, és többé nemigen kíván róla beszélni, addig Tucker Carlson és társai számára a Trump-politikumban szabad az út a kritika előtt. Csupán enyhén (vagy éppen hangsúlyosan) zsidógyűlölő, „sorosozó” felhanggal kell a mondókát keretezni. Például kiemelni azt, hogy Izraelben a zsidók kereszténygyűlölők is. Ezt szabad, itt könnyebb a dolga bárkinek.

Mindez nem speciálisan a palesztin kérdéssel van így: egyszerűen minden rendszerrel szembeni kritikát igyekszik egy olyan látszólag rendszerellenes politikai konglomerátum, az új populista jobboldal, elnyelni, amely tőkeerős, valójában szövetségben áll a techmilliárdosokkal, és a radikális baloldal létrejöttének megelőzésére hivatott.

Van  egy másik, mélyebb oka annak, hogy a palesztinpárti populizmusból ismét hízik a szélsőjobboldal. Ez pedig a nem elégséges magyarázat és nem elégséges kritika, amit a progresszív és palesztinokkal szolidáris baloldal egy része a magáévá tett.

A Mércén is publikáltuk Arundhati Roy Gázáról írt cikkének fordítását, illetve Sipos Balázs Nakba-esszéjét, amelyek ezt az irányvonalat igen jól reprezentálják. A mai nyugati baloldal elsősorban a gyarmatosítás évszázados folyamata szemszögéből néz Gázára és a palesztinokra. Ebből a szempontból a palesztinok a saját történetüket elmesélni és érvényesíteni nem tudó őslakosok – míg Izrael jelképezi a fehér, telepes gyarmatosítót, aki az őslakos világát eltörli és helyébe saját kizárólagosságát helyezi, holott semmi köze a földhöz, amelyen lépked.

De az Izrael palesztinok elleni atrocitásait és kegyetlenkedését kiváltó történelmi okok nem magyarázhatóak pusztán a gyarmatosító és gyarmatosított fogalmaival.

A Palesztinával sokszor összehasonlított Dél-Afrika polgárjogi küzdelme esetében mindezt már felvetették. Ahogyan az ottani búr telepeseknek is a britektől kellett kiharcolni saját – kizárólagos, sőt, rasszista – szuverenitásukat, úgy ez történt a cionista mozgalommal és annak palesztinai zsidó telepeivel is. Ugyanez a történet a puszta őslakosként elképzelt palesztinai arabok esetében is lejátszódott, ők a cionista mozgalommal egy időben ébredő nemzeti mozgalmuk soraiban szervezték meg fegyveres ellenálló és politikai csoportjaikat.

A több mint száz éve tartó harc tehát két, a posztkoloniális térben „megképzett” nemzetállami vagy kvázi-nemzetállami struktúra harca, ebből a szempontból persze a gyarmatosítási folyamat eredménye – de új jelenség. A nemzetállami vagy nemzetállamot elérni kívánó népmozgalmak közül Izrael kétségkívül a Nyugat legerősebb államainak teljes és széleskörű támogatását bírja. Ez elsősorban az amerikai birodalom érdeke. Ahogyan Joe Biden későbbi elnök még a nyolcvanas években a Kongresszusban fogalmazott:

„ha Izrael nem létezne, az Egyesült Államoknak ki kellene találnia”, ugyanis a Közel-Kelet ellenőrzését ez az erős, helyi hadállás biztosítja.

De Palesztinának mint nemzeti entitásnak is vannak erős külföldi támogatói: Irán kifejezetten pénzeli a Hamaszt, a Palesztin Iszlám Dzsihádot és működő kapcsolata van a Palesztin Hatósággal is. A Perzsa-öböl gazdag arab emírségei, bár meg nem segítik a palesztinokat, de elitjükkel gazdasági kapcsolatban állnak. A népirtást és az izraeli hadsereg ellen fegyveres harcot folytatókat nagy- és „kis”-hatalmak finanszírozzák. Az izraeli terrort ugyanúgy, ahogyan a palesztin terrort is.

Ebben a felállásban nem lehet „nemzeti” alapon oldalt választani. A progresszív baloldal hangadó része viszont a „telepes-gyarmatosítók” elleni harcban mégis ezt tette. A gyarmatok felszabadítása és a gyarmatok utáni államok problémái és a gyarmati tudat egyik legjobb ismerője, Frantz Fanon intésének kevés figyelmet szentelnek manapság. Ő nemcsak a gyarmatosított tudat lázadásáról és immanens igazságáról ír, hanem arról is,

a felszabadított állam kitermeli saját burzsoá elitjét, akik maguk is elnyomókká válnak.

Gázában a zárt zóna-jelleg és a borzalmas körülmények miatt már 2023 októbere előtt is jóformán csak proletárok éltek – vékonyka, de megbélyegzett „pénzesebb” réteggel. Ez tehát egy szélsőséges osztályháborúnak is tekinthető. De a szegregált palesztin társadalomnak Ciszjordániában megvan a saját „burzsoáziája”, ami maga is függ Izraeltől, de saját munkásaiból hasznot húz.

Ez nem is egyedi eset. A gyarmatosító ellen felkelt nemzetállam politikai elitjének, vagy akár a Hamasz-elitnek a valójában a népirtás befejezését elodázó bűneire az a magyarázat, hogy osztályérdekeiket előbbre valónak tartják a tömegek érdekeinél. Ez még az osztályegyüttműködésre stratégiát építő Hamaszra is igaz, sőt, ennél is súlyosabb a helyzet: hiszen éppen emiatt az összefüggés miatt Izrael hosszabb ideig támogatta a Hamaszt, mint ameddig harcolt velük történelme során.

Nacionalizmus és sovinizmus

Egyik nemzetállami sovinizmus (az izraeli) egy másikkal (a szimplán nacionalista honvédő háborút hirdető Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) a helyét elfoglaló, soviniszta Hamasszal) találta szemben magát. „Vesszen az összes palesztin! A gyermekek is bűnösök! Költözzenek egy másik arab országba!” – szól a domináns izraeli követelés. „Vesszen az összes izraeli! Mind bűnös. Költözzenek vissza Európába!” – szól a hangos palesztinbarát radikális szekció egyes sarkainak online válasza, sajnos sokszor a baloldalról is.

Szeretik az ilyesmit manapság „populizmusnak” hívni, pedig ez egyszerűen a nacionalista sovinizmus.

Ironikus módon a palesztinokkal szolidáris és népirtásellenes mozgalom Izrael-szimpatizáns kritikusainak egy dologban igaza van. Amikor az ilyen emberek számon kérik a tüntetőket és blokádot szervezőket, vagy az Izraelt kiszolgáló brit légibázisra támadókat azért, mert Jemen, Szudán, a mianmari rohingják, a kurdok, jazidok, drúzok és mások szenvedéseiért nem állnak ki.

Persze többségük nem azért mondja ezt, mert törődnek ezeknek a népirtásoknak vagy háborúknak az áldozataival. De valóban minden aktivizmus alapja, hogy nem lehet úgy hitelesen és hatékonyan sem támogatni a palesztinokat, hogy közben nem gondoljuk úgy, a jemenieknek, rohingjáknak, szudániaknak, kurdoknak, jazidoknak, drúzoknak ugyanott van a helyük, ahol nekik és nekünk. Az égvilágon semmit nem számít viszont, hogy a megámadottak, megkínzottak, megnyomorítottak fehér bőrűek-e, vagy sem, „autentikus” őslakosok-e, vagy sem.

Csakhogy ennek az esszencializáló taktikának a végeredménye éppen a jobboldali erősödés.

Elégtelen kritika

Hiszen Tucker Carlsonnál és elvbarátainál az elnyomott őslakosok telepesek általi gyilkolása már az őslakosok és „a nemzetközi zsidóság és csatlósainak” harcaként kereteződik át. Nem csoda hát, ha végül az ő táboruk erősödik az „elégtelen kritika” (Benjamin) hangoztatása következtében.

Ahogyan korábban a 2008-as globális gazdasági világválság esetében is ez történt. Ahelyett, hogy a pénzügyi katasztrófa valódi felelősét, a kapitalizmust megnevezték volna az Occupy aktivistái, beszéltek minden másról: az 1%-ról, az „elitekről” és a „finánctőkéről”, mintha a (külön jelző nélküli) tőke azért mégse lenne ennyire hibás. Az eredmény? Lagymatag baloldali mozgalom, és arra válaszul kíméletlen és kőkemény jobboldali reakció, amely természetesen nem a kapitalistát, hanem pusztán „a bankárt” (és mint a korabeli magyarországi Jobbik és társai esetében: végső soron „a zsidót”) vette célba.

A helyzet most is súlyos. Az őslakos és a „telepes” ellentétéből a jobboldal könnyebben csinál magának propagandát, mint a baloldal – még akkor is, ha ugyanez a jobboldal támogatja Netanjahut és rémtetteit. Hiszen az őslakos mint hős már számukra is adott, a „telepest” pedig, ha az érvelés úgy kívánja, cserélhetik a „globalistára”, aki a jobboldal szerint minden nyomorunk okozója.

És ez súlyos elterelés. Ugyanis minden bajunk, a hosszú és brutális munkahét, a szabadidő hiánya, az ember ellen forduló techipar és igen, a pusztító háború és mindennapi erőszak a kapitalizmusból, a tőkés termelési módból származik.

Ehelyett viszont a tőkés társadalmat nem lerombolni, hanem megmenteni akaró erők uralják a baloldali-liberális és a jobboldali-szélsőjobbolali-fasisztikus nyugati politikai mezőt is. Az egyik a gyarmatosítót, a fehér felsőbbrendűségben hívőt okolja. A másik a „globalistát” (régebben: „a nemzetközi zsidót”) és általában az „idegeneket.” Egyikük sem okolja viszont a tőkések egészét. Ennek fontos oka, hogy egyik oldal sem kíván forradalmat – még elméletben sem.

Greta Thunberg és a Szumud flottilla az első, aki ezt az ellentmondást megpróbálja áttörni, és hatékonyabb módszereket keresni a kiirtásra ítéltek megsegítéséért. Eredményeik – az eddigi baloldali palesztinbarát akciókhoz képest – kolosszálisak és dicséretesek. A rengeteg verbális és fizikai támadás, ami a nemzetközi csoportot és támogatóik, munkások, értelmiségiek egyre nagyobb csoportját éri, csak bizonyíték arra, hogy jó irányba tartanak. Nem csupán a közvetlen segítségnyújtás eszméjét elevenítik fel, legalább szimbolikusan, de akciójukba úgy vonnak be széles tömegeket, hogy azok nem csupán tüntetnek, tiltakoznak vagy képviselőiknek írnak levelet petíciót.

Ehelyett sztrájkolnak, blokádolnak, megakasztják a kapitalizmus vérkeringését, a tragédia folytatásának megakadályozása céljából próbálnak rendkívüli helyzetet teremteni.

Ezek a 2023. október 7-i Hamasz-támadás utáni történet első konkrét és kézzelfogható tettei a nyugati világot illetően a borzalom megállítására.

Viszont félő: erőfeszítéseik nem lesznek elegek arra, hogy a szélsőségesen kulturalista, „identitás”-alapú beszédmódnak végleg ellentartsanak. Ha pedig nem sikerül ellentartaniuk, akkor nem a szélsőjobboldal híveit hódítják majd vissza. Épp ellenkezőleg: a szélsőjobboldal sorai a  „palesztin üggyel” és az „Izrael-kérdéssel” gyarapodhatnak –  és így a közbeszéd tovább fasizálódik.

És minden bizonnyal ezért nem tiltják le annyi helyről az Izraellel foglalkozó szélsőjobboldalt. Mert ez utóbbi cél végső soron a hatalom célja is.