Az orosz-ukrán békefolyamat kicsit mindannyiunkat „putyinistává” tesz. De ez a logika veszélyes, fel kell alóla szabadulnunk. Egy friss tanulmány utat mutat arra, hogyan tegyük meg ezt.

Tartozom egy vallomással.

Miközben az elmúlt években számtalanszor kárhoztattam a végtelen és számolatlan rövidhírből álló információfolyamot és a globális háborúkra adott ékegyszerű, nyugatos válaszokat; a heves fektcsekkelésben és hírcáfolat-gyártásban sokszor magam is elvesztettem a fókuszt. Hiszen nem csak a nyugati állítások hamisak, és nem ez a legfőbb baj a mostani egyezkedéssel.

Augusztus 15. és 18. között az orosz-ukrán háború folyamán először beindulni látszott egy folyamat, amit bár a legpesszimistább kommentátorok már az első próbálkozások után temetnének, valószínűbb, hogy mint minden diplomáciai egyezkedési folyamat, a harcok lezárásához picit ismét közelebb vezetett mindenkit. Először pénteken, Alaszkában találkozott egymással Donald Trump, Vlagyimir Putyin, valamint 3-3 emberük, ezt követően pedig Trump hétfőn a Fehér Házba várta Ukrajna elnökét és a legfontosabb európai uniós szövetséges államok vezetőit.

A megbeszélésekről kevés konkrét dolog szivárgott ki nyilvánosan, de két problémacsoport mégis a figyelem középpontjába került. Az egyik a területi engedmények kérdése, a másik pedig az úgynevezett biztonsági garanciáké.

A vita tehát a közéleti sajtóban Magyarországon és azon kívül is olyan kérdésekről folyik, mint például, át kell-e engednie Ukrajnának az amúgy is orosz ajkú többséggel rendelkező Donyeck és Luganszk megyéket Oroszországnak, ha Putyin cserébe legalábbis „befagyasztja” a háborút? Le kell-e mondania Kijevnek hivatalosan a Krím-félszigetről – ezzel a fennálló helyzetet jogilag is rögzítve? Ha mindezekre a válasz igen, hogyan „vegyük rá” az ukránokat minderre?

A másik oldalról pedig: hogyan és milyen módon garantáljuk a megegyezés után, hogy Oroszország nem támadja meg újra Ukrajnát? Milyen mértékű garanciák kellenek? Voltak-e már garanciák az 1994 decemberében aláírt Budapesti Memorandumban Ukrajna területi integritására, vagy nem voltak? Ha voltak, elárultuk-e már egyszer Ukrajnát, és ha igen, hogyan kerüljük el azt, hogy ez újra megtörténjen? Küldjünk-e nyugati „békefenntartó” csapatokat a háború utáni Kis-Ukrajna területére? 

Tapasztalhattuk tehát: ma már a háború orosz szempontú megközelítése egyre nagyobb teret kap a nemzetközi közvéleményben is. A „győzelemig vívott” ukrán háború és „az addig, amíg csak szükséges” alapon folyósított nyugati támogatások ígérete helyett immár „területmegosztásról”, „stratégiai orosz igényekről”, NATO-terjeszkedésről, s a Donyec-medence jövőbeni hovatartozásáról vitatkozik mindenki. Trump amerikai választási győzelme után nem hallani immár azt a 2022-es szólamot sem, hogy „az agresszorral nincs tárgyalás”.

Úgy tűnik, a putyini álláspont mégis egyfajta magasabb érvényű igazsággá formálódott, hiszen az orosz hadsereg nem vonult ki Ukrajnából, és a teljes ukrán-nyugati győzelemre aligha van még esély.

Tévedés, avagy naivitás persze azt gondolni, hogy Vlagyimir Putyin valós hadicéljai egybeesnek a háborús megszállás kiterjesztése előtt és után nyilvánosan meghirdetett célokkal. Ez utóbbiak meglehetősen grandiózusak és lehetetlenek voltak. Ukrajnában teljes rendszerváltást és „nácitlanítást” kívánt elérni. Egy ilyen követelés beteljesítése a béketárgyalások konkrétumaitól, az Ukrajnától elvett terület mértékétől és a maradék-Ukrajna politikai életképességétől még függhet, de kérdéses, hogy a jelenleg kitaposott út végül ide vezet-e. A NATO terjeszkedésének megállítása kétségtelenül olyan meghirdetett politikai cél, amely nem látszik valószínűnek: hiszen Svédország és Finnország NATO-csatlakozási folyamata, és így a NATO északi terjeszkedése közismert tény. Ugyanígy aggasztó lehet a Kreml számára az agressziójuk nyomán beinduló európai háborús retorika is.

De kétséges, hogy valóban ezek lehettek Vlagyimir Putyin és az általa védelmezett orosz uralkodó osztály háborús céljai. Az, hogy birodalmi követelések, érdekszférák, a NATO-terjeszkedés mértéke és az orosz nemzetiségi jogok mentén beszélgetünk – jóformán immár mindenhol – az ukrajnai háború lezárásához vezető útról, pontosan azt jelenti, hogy ilyenkor mind kicsit Putyin elnök úr fejében élünk, hiszen az ő propagandája nyomán gondolkodnunk így a helyzetről. Az én jó néhány előző cikkem is éppen ezeknek, a nemzetközi diplomácia által is immár a legfontosabbnak tartott kérdéseknek a logikáját visszhangozza.

Számos olyan, baloldali körökben szintén népszerű antiimperialista Ukrajna-megfejtést is olvashattunk, amelyek alapvető „reálpolitikai” tételeket is elfogadtak: az orosz vezetés félelme a NATO-tól valós, igazolható, az USA és Oroszország „érdekszféráit” valóban fel kell osztani, a birodalmi egyensúlyon múlik a világ stabilitása.

Ezek a legjobb esetben is csak féligazságok, bár igaz, hogy a felmerülő kérdések (a Krím és Donbasz hovatartozása) csupán látszólag kötődnek kizárólag a háborúhoz. Igaz az is, hogy az orosz elnök célja most augusztusban minden bizonnyal az volt a megjelenéssel, hogy az amerikai elnök és a kormány ne csak a háborúról egyeztessen, hanem az oroszok által „eredendő okokként” megnevezett globális, stratégiai kérdések is rendezésre tudjanak kerülni. Többek között ezért érvelt úgy a háború alatt Putyin végig, hogy Zelenszkijjel nem, csupán az amerikaiakkal tárgyalna, hiszen a háborút is Ukrajnán messze túlmutató, az amerikai és orosz (kínai) egyensúlyt és annak felborulását érintő kérdések váltották ki.

De megvan az oka annak is, hogy a fenti dilemmák csak részben érintik a lényeges kérdéseket: mert ezek kizárólag diplomaták, üzletemberek és nagyhatalmú vezetők zárt ajtók mögötti tárgyalásai, követelései, megegyezései, amelyekre a harcoló katonák, a hátország, a termelők nem látnak rá, és amelyhez nem szólhatnak hozzá. A háborúhoz és a helyzethez eközben mégis konkrét, a posztszovjet társadalmakban megfigyelhető érési folyamatok vezettek, amelyekre a térségben érdekelt amerikai kormányok, Putyin és a többi vezető is reagáltak, hatalmuk és befolyásuk megőrzésének érdekében.

„A fő ellenség itthon van!”

Azt kell tehát elsősorban megértenünk, hogy a háború természetéről és okairól eddig közkézen forgó magyarázatok alapvetően egytől-egyig hamisak.

Volodimir Iscsenko, Ukrajna és a háború társadalomtörténetének legjobb tudományos monográfusa nyomán feltehetjük például a kérdést: milyen amerikai proxyháború az, amit éppen az Egyesült Államok akar a leginkább elhagyni és lezárni? Nem éppen a proxyt működtető nagyhatalmaknak kellene a leginkább háborúpártiaknak lennie?

És milyen ukrán „nemzeti védekezés” ma az, amelyben éppen az ukrán társadalom széles rétegei nem akarnak részt venni, a háborút távolról szemlélő európai értelmiség és gazdasági elit pedig jobban támogatja azt, mint egy átlagos ukrán?

Továbbá: gyakran elhangzik még az is, hogy az Ukrajna elleni háború oka az orosz „imperializmus”. De milyen imperializmus az, amely nem bánja, hogy dél-amerikai, afrikai, szíriai globális pozícióinak nagy részét elveszíti, csak azért, hogy nacionalista okokból egy darab Ukrajnát megszerezzen Oroszországnak?

Iscsenko szerint a fő ok, amiért mindezek a háborús narratívák hamisak, az, hogy a konfliktus osztályvetületét nem tudják, avagy nem akarják észrevenni. Éppen ezért az ukrajnai szociológus és Don Kalb, a Bergeni Egyetem politikatudósa nemrég hosszabb, német nyelvű szakcikket tettek közzé arról, amiről sohasem beszélünk. A háború előidézésében és kirobbantásában kulcsszerepet játszó oligarcharéteg és középosztály ukrajnai és oroszországi, határokon átívelő konfliktusáról.

Iscsenko és Kalb elemzésének fontos előzménye van. 1914 után a szociáldemokraták soraiban politizáló, háborúellenes Karl Liebknecht próbálta összeszedni a világégés kitörésének és a munkásmozgalom kudarcának okait. Ekkor paradoxonra bukkant. A Németországi Szociáldemokrata Párt szerinte ugyanis sikere áldozata volt, tehát „túlnyerte magát” a választójogi harcban, így a német tőkének lényegében meg kellett alkotnia a német imperializmust, fel kellett használnia a porosz militarizmust a szocdemek elleni győzelemre, akik végül évtizedekre visszanyúló antimilitarizmus után a háború mellé is álltak 1914-ben. Akik velük szemben a kapitalista háború ellenzése mellett kitartottak, 1919-ben végül kommunistává váló mozgalmuk téziseként fogalmazták meg:

a háború nemzetközivé vált, de Németországban mint polgárháború indult, és bizonyos mértékben mindig is az maradt.

Hogyan lehet tehát megállítani? Úgy vélték, ha a viszonyok polgárháború jellegét bebizonyítják, és a világháborút átfordítják a munkásság és az uralkodó, tőkés állam tényleges polgárháborújába. Azaz „a fő ellenség itthon van”. Erre tettek kísérletet Liebknecht hívei és követői végül 1919-ben, a szpartakista felkelés és a Müncheni Tanácsköztársaság során.

A két társadalomtudós, Iscsenko és Kalb nem lázít és belső háborút sem akar, de a maguk tudományos eszközeivel mégis hasonló konklúziókra jutnak az orosz és ukrán társadalmakat vizsgálva. Iscsenkó és Kalb szerint ehhez a legjobb értelmezési keretet a marxistának tartott társadalomelmélet kínálja. Polányi Károly például már az 1929-es válság nyomán, a Nagy Átalakulás című könyvében leszögezte, hogy a kapitalista erők nemzetköziesedése, sőt globalizálódása Nyugat-Európában 1929 után a gazdaság összeomlásához, ezt követően az elszegényedő többség politikai erők általi elhanyagolásához, „cserbenhagyásához”, majd nagy mértékű elvándorlásához vezetett.

Ha pedig mindezt Kelet-Európa 1989-1991 utáni történetére alkalmazzuk, az összefüggések szembetűnőek.

A szovjet blokk összeomlása egy egyre kevesebbek által támogatott, mégis totális, civilizatorikus, integratív társadalmi szervezőerőt rombolt le. Helyette az európai termelő tőkéből folyamatosan pusztán pénzügyi piaci forgótőkét gyúró, az útjában álló államokat és ipari kapacitást kisgömböcként elfogyasztó neoliberalizmus került. Ez a Polányi által a „nagy világválság” kapcsán már leírt folyamatokhoz járult hozzá.

Voltak, akik az új, neoliberális rendszerben megtalálták a helyüket, sőt korábbi társadalmi státuszukból felemelkedtek, győztesek lettek: üzletemberekké, nemzetközi cégek fontos vezetőié vagy dolgozóivá, menedzsereivé, programozóivá, titkáraivá, stb. váltak.

Közülük sokan éppen olyan figurák, mint akik a nyugati mintára Magyarországon is főműsoridőben vetített Cápák között című műsor zsűrijében ülnek. Szerepüket is hasonlóan látják: nekik kellene eldönteniük, hogy a szabad piacon ki és hogyan kaphat lehetőséget, kinek jár a befektetők pénze, és ki nem kaphatja meg, ki reménytelen és ki „fejlődőképes”, ki hasznos és ki haszontalan. Szerepük fontos háttere, hogy nincs szükségük a helyi politikusokra gazdasági érvényesülésükhöz, hiszen már eleve nemzetközi pénzpiaci-banki, befektetői-kereskedelmi-egyetemi kutatói hálózatokba „bekötött” helyi sikeremberek. Legalábbis erős énképük szerint. Termékeik, tudásuk az ország és a régió határain kívül is értékesek és elkelnek, ők maguk az országon kívüli, nyugati milliárdosok, oligarchák által uralt gazdasági rendszertől függenek, a helyi állami struktúrát és adórendszert pedig csak mint érvényesülésük előtti akadályt érzékelik.

Van viszont velük szemben egy politikai szövetség, amit a közbeszédben gyakran „a szélsőjobboldalnak”, „az illiberálisoknak”, avagy mint Iscsenkó és Kalb, „a nacionalistáknak” nevezünk: mindazok, akik nem férnek a neoliberalizmus nyerteseinek sorába.

Alapvetően kétféle csoport alkotja: a klasszikus munkásosztályba tartozó többség és azok a fontos szereplők, akiket a két szerző kelet-európai „politikai tőkéseknek” minősít. Utóbbiak a kapitalizmusban jelentős, sokszor óriási tőkével vesznek részt, külalakra gazdag vállalkozók, pénzemberek, de csak azért, mert a miniszter/elnök és a kormánytagok gyerekkori barátai, szakkollégista társai, KGB-s kollégái, a régi stand-up comedy klubbeli haverjai, és így tovább. Számos esetben éppen azért kerülnek vezető gazdasági pozíciókban – és válnak oligarchákká -, mert a politikai vezetés megbízik bennük és tőlük várja, hogy a hozzájuk lojális gazdasági elitet kialakítsák -, többek között ne engedjék oda a fent említett művelt multis, nemzetközi szervezetes városi középosztályt, tehát a trónkövetelőket. Politikai kapitalisták, hiszen tőkéjüket a politikai elithez való közelségük folytán szerzik: ők a térség „Zuckerbergnél okosabb” Mészáros Lőrincei, Ihor Kolomojszkijai, Rinat Ahmetovjai, Vlagyimir Potanyinjai, Mihail Fridmanjai.

Önmagukban viszont hatalmuk ingatag, ezért politikai stratégiájuk során a társadalom legszélesebb rétegeit kívánják megnyerni szövetségeseiknek. A politikai szövetség pedig éppen a neoliberalizmus romboló-felszámoló logikáján alapul. Ennek károsultjai a kelet-európai munkásosztály, nyugdíjasréteg és kispolgárság – azok a társadalmi csoportok, akik a szovjet blokk összeomlásával a legtöbbet vesztették, és akik a „nyertes középosztály” szemében mindig „a szovjetek”, a „komcsik”, a „prolik” és a „nyuggerek” voltak. A 2008-09-es gazdasági világválság és a hagyományos, politikailag is nyílt neoliberalizmus után ezek a társadalmi csoportok az ultranacionalista mítoszokba menekültek. Amit tehát illiberális-nacionalista kormányaink „szuverenitásnak” neveznek, az elsősorban a nyugati tőke és a velük szövetséges városi középosztály „megregulázását” és féken tartását jelenti a politikai tőkések kulcsfontosságú segítségével.

Elvetélt forradalmak

A városi középosztály eközben a Baltikumtól Belaruszon át Romániáig, Prágától Kisinyovig saját, ugyancsak erős legitimációt talált magának.

A kilencvenes években elterjedt „nyugati felzárkózás” (elzárkózás?) mellé új elemként integrálták a „korrupció” elleni küzdelmet. A korrupció tehát Iscsenko és Kalb megfejtése szerint a politikai kapitalisták vagyonszerzési-hatalommegőrzési projektje és informális hálózatai elleni „átláthatósági” küzdelem; az a nemzetközileg is elfogadott, képzelt jogalap, amely alapján a középosztály és a multis üzleti réteg „megmentené az országot”, „normális életet” teremtene. Úgy is értelmezhető mindez, hogy a korrupció üldözése az ő piaci alapon keletkező hatalmukat szilárdítja meg. Ők nem fogják az adóforintjainkat zebrákra költeni Hatvanpusztán, cserébe viszont eltörölnék a piactorzítóként leírt rezsitámogatást, mint az oligarchia és munkásosztály-nyugdíjasok szövetségének fő (és a középosztály értelmezésében igazságtalan, immorális) kötőerejét. 

A 2010-es évek relatív növekedési időszaka, a tech-buborék a politikai kapitalisták és a városi fejlett középosztály tőkeerejét is elég nagy mértékben megnövelte. Akik pedig tőkét szereznek, egy idő után hatalmat is akarnak, hogy vagyonukat megvédhessék. Ukrajna nem különleges, hanem tipikus példája mindennek – ahol a 2004-es „narancsos forradalomtól” a 2014-es „Majdanig” vezető út már a két politikai tábor egymásnak feszülése.

Egy komoly különbség van. Az antikorrupciós és elitista-nacionalista városi középosztály pozíciói az Egyesült Államok és az Európai Unió szövetsége folytán erősek és egységesek voltak, míg a sokszor „oroszbarát” oligarchia és iparvidéki társadalom szövetségére épülő ellenoldal nem volt képes a marginalizáltak mozgalmának sikeres megalkotására. Így 2013-14-ben a „Büszkeség Forradalmában” heterogén politikai táborukat és Janukovics elnököt könnyedén elsöpörték. De hiába jött a forradalom, az felületes maradt. A végén pedig – Iscsenko és Kalb szerint – a mai magyar rendszerre sok elemében hasonlító „illiberális demokrácia” alakult ki Ukrajnában a nacionalista kormányok és Porosenkó elnök idején – amely ugyanúgy küzdelemben állt már a korrupcióellenes szervezetekkel, mint elődei.

Volodimir Zelenszkij 2019-ben éppen ezen a korrupcióellenes és népszerű platformon tűzte ki célul ennek a kormányzási stílusnak a megváltoztatását. 2020 után viszont körülötte is határozott klikk alakult ki, és nyílt színi hatalmi harcok kereszttüzébe került.

A 2013-14-es Euromajdan eseményeit a helyszínen átélő Iscsenkó szerint tehát az illiberális-jobbos oroszokhoz bekötött tábor gyengesége és az orbánizmushoz hasonló szilárd ideológiai talaj hiánya okozta, hogy a multikra, NGO-kra és nacionalista szellemi elitre épülő nyugatos hegemónia Ukrajnában olyan egyértelmű hegemóniára tudott jutni a többi posztszovjet országhoz képest. Ez már valódi, húsba vágó belpolitikai fenyegetést jelentett Vlagyimir Putyinnak és szövetségeseinek, elsősorban Aljakszandr Lukasenka belarusz diktátornak.

Hiszen – bármennyire is autokratikus rendszerek uralkodtak Oroszországban és Belaruszban, a 90-es, 2000-es és 2010-es évek során a globalizációt nem kerülték el. A hagyományos „szovjet” társadalomba a belarusz és orosz nagyvárosokban is beékelődött egy új, a nyugati tőkétől függő, gondolkodásában is nyugatos és egyre tőkeerősebb városi középosztály. Iscsenko leszögezi, ha osztályszempontból elemezzük a helyzetet,

a Majdan, majd a 2020-as belarusz és a 2022. januári kazahsztáni lázadások egyértelmű üzenetet küldtek a keleti „politikai kapitalista” uralkodó osztálynak.

Ha nem tesznek semmit, ha nem érzékeltetik ellentmondást nem tűrően a társadalom felé, hogy a politikai hatalom náluk van, és azon az új középosztállyal nem osztoznak, akkor Janukovics sorsára fognak jutni.

Emlékeznünk kell arra is, hogy a 2022-es háború előtti bő egy évtized hozta a tömegmozgalmak részéről a legnagyobb kihívásokat Putyin uralmára nézve. A helyzet hasonló volt ahhoz, amikor az 1914-ben kirobbanó első világháború előtti éveket Európában, és így Oroszországban is, a zsarnokellenes tömegmozgalmak uralták. Ezek a mozgalmak az 1900-as, 1910-es években a nemzetközi munkásmozgalom hathatós közreműködésével indultak (május elsejék Európában, Vérvörös Csütörtök a királyi Magyarországon vagy az 1905-ös forradalom a cári Oroszországban).

A 2000-es, 2010-es évekre ezeknek a régi forradalmároknak az utódai polgári liberális mozgalmárokká szelídültek: a posztszovjet térségben egymást érték a különböző színes forradalmak. Ezeket egy dolog kötötte össze: motorjuk a gazdasági válságok után kis lélegzethez jutó és nemzetközileg tájékozódó középosztály volt. 2011-12-re érte el legnagyobb sikereit a Navalnij és társai által vezetett moszkvai és orosz nagyvárosokban hatalmas tömegeket vonzó tüntetések. Ezek ellen először Putyin, Lukasenka és közép-ázsiai társaik is „ügynöktörvényekkel” próbálták felvenni a harcot. Majd azonosították velük a relatíven mindig is elutasítottabb LMBTQ-mozgalmakat, és ellenük törvénykeztek. Mindhiába – ahogyan azt a 2020. augusztusi belarusz „forró nyár” mutatta – nem húzták ki a polgári forradalmat kívánók politikai méregfogát. Sőt mi több, a Nyugat által sokszor despotikus tudatlansággal vádolt belaruszok, kazahok a munkások és középosztály egységét is fel tudták ekkorra mutatni mozgalmaikban. 2019 végére pedig az orosz városi tüntetők is közel megismételték a Bolotnaján a 2011-es tömeget.

Ez az elnök számára mindennél veszélyesebb volt.

Kalb és Iscsenkó német munkájukban figyelmeztetnek is: Lengyelország és Magyarország helyzete sokban hasonlít a tragédiába rohanó Ukrajna helyzetéhez, még ha a NATO- és EU-tagság miatt ez a robbanás előtt álló társadalmi konfliktus geopolitikailag különböző helyzetben ér el minket, mint őket. Magyarországot és Lengyelországot mint még a kilencvenes évek végén integrált NATO-tagállamokat sokkal-sokkal nehezebb nyílt háborús konfliktusba sodorni, és az EU fórumai is enyhítenek a rivális politikai hatalomra törők konfliktusán. Ettől még ez utóbbi nagyon is eleven, és ugyanúgy meghatározza a politikatörténetünket, mint az ukrajnaiakét.

A speciális, „illiberális mítoszokat” itt is felhasználták a városi középosztály elleni politikai fegyverként: a vidéki „igazi magyarok”, a „tiszta értékek”, a „színesek”, a „nem őslakosok” és „méltatlanok” ellen fellépő „valódi nemzet”. Sajnálatos, hogy a marginalizáltak ultranacionalista mozgalmai – mint a Jobbik – a 2010-es években nagy mértékben építettek a gyarmatosítás-ellenes 1950-es 1960-as évekbeli mozgalmak őslakos – telepes retorikájára is, annak valós, korabeli tartalmait kiforgatva.

---

Vlagyimir Putyin a Nyugatnak és a hazai társadalomnak is változatos és kevéssé meggyőző magyarázatokkal szolgált már arra, miért volt szükség ukrajnai háborújának brutális kiterjesztésére és milliók halálára. Történelmi magyarázatok, konyhafilozófia, a NATO közelségének stratégiai szerepe. Mindegyik magyarázatban lehet némi igazságtartalom, de a valósághoz hozzátartozik, hogy még az ilyen óriási hatalmú vezetők is alávetettjei is egy adott társadalmi helyzetnek, társadalmi folyamatok és mozgalmak számára helyzetük kiszolgáltatott.

Az ukrajnai háború és békefolyamat osztályelemzése rámutat tehát a konfliktus valódi megoldásának titkára is:

a munkásosztálynak és a marginalizált rétegeknek saját politikára, saját tömegmozgalomra van szükségük: függetlenedniük kell mind az oligarchiától, mind pedig a városi középosztálytól, és így kell fellépniük ismét a történelem színpadára.

Míg ma sok „antiimperialista” baloldali és még magát kommunistának nevező értelmiségi a „putyinizmuson” belül próbálja keresni és megtalálni a nyugati neoliberalizmus egyre agresszívabb fenyegetésére a megoldást, ez nem vezet sehová. Az oligarchia ultranacionalizmusa alól a munkásosztályt ugyanúgy emancipálni kell, mint ahogy a nyugati hálózatok befolyása alól kell és kellett.

Ha ez a kérdés nem oldódik meg, egyetlen tűzszünet vagy béke sem hozhat el Ukrajnában és Oroszországban tartós megoldást. A valódi békéhez ugyanis, paradox módon, csak a kiújult osztályharc vezethet el a teljes térségben.

Ehhez – Liebknechthez hasonlóan – meg kell próbálnunk kilátni az események NATO- avagy Putyin-párti értelmezéséből. A „nagy történelmi birodalmak” és „érdekeik” szempontjából szemlélni a háborús helyzetet nemcsak elvetendő, de mindenekelőtt helytelen, hibás is. Ennek a szemellenzőnek az eltüntetésében segít nekünk Iscsenkó és Kalb új elméleti munkája is.