„- Lássa, asszonyom, mi párizsiak vagyunk – mondta kedvesen a markotányosnő. 

Az asszony összecsapta a kezét és fölsikoltott: – Istenem, Teremtőm, Jézusom!

– Csak semmi babonáskodás! – kiáltotta az őrmester.”

(Victor Hugo: Kilencvenhárom, 73.)

 

Jean-Clément Martin, a vendée-i felkelés/parasztlázadás/ellenforradalom nagy történésze és demisztifikátora egy francia történészt idéz: „L’histoire, c’est ce que font les historiens.” („A történelmet a történészek csinálják”). Bizony, „Vendée” még a forradalom túlfűtött historiográfiájában is igen forró téma: a jobboldaliak számára „genocídium”, a baloldaliaknak a par excellence bigott, royalista ellenforradalom.

A vendée-i polgárháború kapcsán „népirtásról” először talán a múlt század ötvenes éveiben beszéltek a régióbeli (nyilván elfogult) történészek; majd a hetvenes évek végétől „átállt”, volt kommunista, „új jobboldali” értelmiségiek emlegetik (főleg, ki tudja miért, Pol Pot és Kambodzsa kapcsán) a totalitarizmuselmélet jakobinizmus/kommunizmus vonatkozásának vitathatatlan történelmi bizonyítékaként. A szakmai pecsétet Reynald Secher 1983-ban megjelent  hírhedt (olyannyira, hogy 2023-ban maga a Századvég tartotta fontosnak kiadni magyarul…) könyve kívánta megadni a dolognak, amelyben a történész  „génocide franco-français”-ról beszélt. Az eredeti kiadás előszavát jegyző, a Magyarországon is ismert (bár kevésbé a szélsőjobboldali szimpátiájáról) történész, Pierre Chaunu „Vendée”-t modellnek gondolta az örmény, a náci, a szovjet, a vörös khmer népirtásokhoz.

A francia forradalom historiográfiájának közismert szakértője, Czopf Áron „eszmetörténész” (khm) a sokkal szebb napokat is látott Kommentár című folyóiratban fogalmazott úgy, hogy Secher könyvével „végre olyan részletes és forrásgazdag munkát vehet kézbe a magyar olvasó, amelyben nem a progresszív történetírás az irányú kísérletei köszönnek vissza, hogy igazolják vagy kisebbítsék a forradalmi népirtás jelentőségét”.

Komolyra fordítva a szót: szemben az elnyomottak legendájával, „Vendée-t” nem övezte „elhallgatás” a republikánus történetírásban (bár, kétségtelen nem is gondolta senki a forradalom legfontosabb eseményének, vagy hogy vele a forradalom belső logikája került volna a napvilágra stb.), inkább megfagyott beszédmódok jellemezték. A forradalom oldaláról nemesek és papok által szított ellenforradalmi parasztfelkelésről esett szó, míg a másik olvasat spontán, a hit és a király védelmében vívott szabadságharcról beszélt. Ami változik, az inkább a nagyközönség figyelme: különösen ellenforradalmi korszakokban, „Vendée” rendszerint előkerül mint a nagy francia forradalom, vagy mint minden forradalom eredendő barbárságának bizonyítéka. A már említett J-C. Martin révén az eseményeknek újszerű történelmi olvasatát is megkaphatjuk, míg Claude Langlois révén „Vendée” legendájának és utóéletének problémáját érthetjük meg.

---

A felkelés tényei valóban sokkal prózaiabbak, mint olvasatuk: a Konvent által elhatározott újabb „levée” (a forradalmi hadsereg „feltöltése”) miatt  1793 márciusában számos helyen (a francia-középhegység vidékén, Burgundiában, Toulouse környékén…) törtek ki  lázongások. Ezeket igen gyorsan elnyomták, azonban Vendée-ban hónapokig tartó nyílt fegyveres felkelés robbant ki a forradalom ellenében. A régió igen forró hely volt már 1792-től, gyakoriak voltak a különböző erősségű zendülések, de ekkor sok helyen egyszerre kaptak a parasztok fegyver után. Nyilvánvalóan a katonák „sorozása” volt a szikra, amely meggyújtotta a Vendée puskaporos hordóját.

Az év kora tavaszára megfordult az eddig a köztársaság számára kedvező hadi helyzet is: az 1792 végén meghódított „természetes határok” pár hét alatt elvesztek. A vereségekben komoly szerepet játszott a forradalmi hadsereg szerkezete: az egy kampányra „szerződött” önkéntesek elhagyták a hadsereget, melynek a létszáma 1793 februárjára alig több mint a felére esett vissza. Ezért volt kénytelen a Konvent ismét rekrutálni: az új „levée” keretében február végén 300 ezer ember besorozását irányozták elő egyenletesen szétosztva a behívottak számát a megyék között.

A rendelet a Konvent képviselői számára, akik a párizsi közhangulatnak megfelelően patrióta hevületben izzottak, meglepő következményekkel járt. Mivel a hazafias érzelmekben osztozó, főleg városi népi rétegek már részt vettek az előző toborzási hullámokban, a körzetekre szabott kvótákat ennek figyelembe vételével állították fel, azaz most logikusan a vidékiekre, elsősorban a parasztokra számított a forradalom. Ők azonban már igen kevéssé voltak lelkesek a forradalmi Franciaország fegyverrel való szolgálatában. A helyi hatóságok kénytelenek voltak kényszerítő eszközökhöz folyamodni, azaz vagy sorshúzással, vagy szavazással döntöttek az egyes településeken a besoroltak személyéről.

A behívottak sorshúzással való kijelölése igencsak emlékeztetett az ancien régime ún. milíciáira, melyeket különös gyűlölet övezett a parasztok körében.^[1] A forradalom elkövette azt a hibát, hogy a helyi hatóságok döntésére bízta a toborzás mikéntjét, amely így még élesebb konfliktusok forrásává vált. Súlyosbította a helyzetet, hogy a Konvent a 18 és 40 év közötti egyedülálló férfiak (őket érintette a „sorozás”) közül mentesítette a helyi nemzetőrség tagjait és a választott tisztségviselőket. A rendelkezés érthető volt, hiszen nem kívánták megtizedelni a helyi adminisztrációt, a nemzetőrség pedig komoly szerepet játszott a városok rendfenntartásában, de

a dolog végeredménye mégis az lett, hogy azokat mentesítették a forradalom külső védelemének feladata alól, akik leginkább hittek annak eszméiben.

Mivel a vesztésre álló külső háborúk miatt a régióban a forradalom hadserege lényegében nem volt jelen, ezért a lázadók gyors és könnyű sikereket arattak, a felkelés pedig egyre terjedt és radikalizálódott. A sikereiket segítették a régió természeti viszonyai is, a szétszórt települések, a „bocage” (cserjés vidék), azaz a sövények szegélyezte utak, valamint az úthálózat fejletlensége is. A felkelők számbeli fölényben voltak: miközben több tízezer paraszt állt fegyverben, a köztársaság pár ezer emberből álló kontingenseket volt csak képes a helyszínre küldeni. A győzelmekkel együtt elindultak a patriótákat sújtó vérengzések is: Marechoul vált hírhedté, ahol a felkelők több száz köztárságit mészároltak le, de a lázadás szinte minden településen néhány halálos áldozattal járt.

A felkelés kezdeti, mindazonáltal három-négy hónapon át tartó sikerei természetesen meghozták a kedvet a hozzá való csatlakozásra. Leginkább paraszti jellegű volt a lázadás, de idővel társultak hozzá nemesek is. A talán első számú vezető, Chatelineau („Anjou szentje”) fuvaros volt, a szintén népszerű Charette katona és kisnemes, de Henri de La Rochejaquelein, Lescure, Maurice d’Elbée azonban arisztokrata katonatisztek.

Vendée a kezdetektől nem a kétségbeesés lázadása volt. A felkelők nem mártírokká akartak válni (noha az utókor jobboldali elbeszélésében a felkelés kapott egy ilyen árnyalatot), az ellenállás ugyanis nem tűnt esélytelennek az ezernyi gonddal sújtott forradalommal szemben, sőt, a külső (angol) segítség megérkezése sem volt teljesen illuzórikus.

A kormányzat végül Marcé tábornok pár ezres csapatát küldte a helyszínre La Rochelle-ből (ezek is helyi nemzetőrök voltak, nem valódi katonák), aki meglehetős ügyetlenkedés után csatát veszített, majd a köztársaságiak pánikszerű meneküléssel hagyták el a régiót.  A későbbiek szempontjából még fontosabb, hogy a vereségüket magyarázván alaposan el is túlozták a helyzetet: Vendée a „fegyverben álló parasztok” földje lett, az azonnali represzzió kudarca nyitott új fejezetet a zendülésben, és tette a régiót az „ellenforradalom” földjévé.

A hagyományos jacquerie valódi polgárháborúvá vált.

Áprilisra létrehozták a lázadók a többé-kevésbé szervezett ún. királyi katolikus hadsereget, mely továbbra is kihasználta, hogy a kormányzat nem volt képes egy ütős hadsereget mozgósítani. A köztársaságiaktól arra futotta, hogy a helyi nemzetőrséghez utaltak különféle csapatokat szerte az országból: főleg párizsi sans-culotte önkénteseket néhány hivatásos egységgel kiegészítve, illetve a közeli megyék nemzetőreit. A zendülők augusztusig offenzívában voltak (ez nem volt független attól, hogy a köztársaságnak szembe kellett néznie az ún. „föderális lázadással” is^[2]), a régió nagyobb városai közül Fontenay-le-Comte-ot (a patrióták nyelvén: Fontenay-le-Peuple), Saumurt és Angers-t is bevették. A legfontosabb várost, Nantes-ot azonban a patrióták (a burzsoázia mellett a Michelet által megénekelt „bras nus”, azaz a városi szegények) megvédték. Az ostrom alatt halálos sebet kapott Cathelineau is, a „katolikus királyi hadsereg” legnépszerűbb „tábornoka”.

A felkelés katonai értelemben sokszor megmaradt igazi jacquerie-nak: a bevett városokat napokon belül elhagyták a felkelők, akik időközönként a harcok közben is hazatértek falvaikba – maga a „katolikus királyi hadsereg” sem létezett egyvégtében három-négy napnál tovább, a valamiféle egységes irányítás pedig illúzió volt. Nyilvánvaló, hogy az idő az ilyen mentalitással harcoló „paraszthadsereg” ellen dolgozott: az elhúzódó harcok egyre kényelmetlenebbek voltak a felkelők számára, akik a veszteségeiket sem voltak képesek pótolni, a fellázadt régió izolációja egyre érzékelhetőbbé vált a felkelők számára is.

A forradalomnak végül ősz elejére lett ereje és lehetősége, hogy igazán komolyan vegye a dolgokat:  Kléber tábornok vezetésével a 16 ezer főből álló, harcedzett manzi hadsereg érkezett a régióba, ezzel pedig igen sebesen megváltoztak az erőviszonyok.^[3] Október közepén fontos győzelmet arattak Cholet-nál, majd végeredményben nagyon gyorsan szétverték a lázadókat, akik menekülvén a hadsereg elől átkeltek a Loire-on a normandiai Granville kikötője irányában. Így  keresvén a lehetőséget (a soha meg nem érkező, sőt el sem induló) angol csapatokkal való egyesülésre (és a felkelés eddigi területének számító, a Loire-tól délre eső régió további megkímélésére). Az erődített várost meg sem kísérelték megostromolni, inkább visszafordultak Angers irányába: ez volt a tragikus, rengeteg áldozatot szedő ún. „la virée de Galerne”, azaz 20-30 ezer fegyveres paraszt és nagyjából kétszer-háromszor ennyi nő és gyerek bolyongása a régióban, hátukban a forradalom hadseregével. Ez már inkább vadászat volt a felkelőkre, mint valódi katonai összeütközés.

A felkelés decemberre nagyjából véget ért, a vérengzésnek azonban kevésbé: kemény „rendrakás” kezdődött főleg ott, ahol maga a felkelés is véres volt. 1794 januártól Turreau tábornok vezetésével ún. colonnes infernales, azaz tizenkét ötszáz főből álló mobilegység „szántotta fel a régiót”, melyek szisztematikusan pusztították a lakosságot és a „felégetett föld” taktikájának megfelelően annak településeit, földjeit, házait (a lakosság egy része erdőkbe menekült, ahol a nélkülözés tizedelte őket).^[4] A Konvent is támogatta ezt a stratégiát, a cél a lázadás újrakezdésének megakadályozása volt (ez tulajdonképpen sikerrel járt: a breton huhogók gerillaháborúja idején a népi „Vendée” többé-kevésbé mozdulatlan maradt), de a gyűlölet és bosszú a katonáktól sem állt távol, a véres és tőlük is rengeteg áldozatot követelő háború után: végül a repressziónak 1794 májusában vetett véget a Konvent. Már Thermidor után a régióba küldött Hoche tábornok révén valamiféle megbékélési folyamat vette kezdetét, amnesztiát hirdettek, szabad vallásgyakorlatot – de továbbra is tiltották a papi ruha nyilvános viselését és publikus istentiszteletek tartását is, azaz a templomi harangok némák maradtak Vendée-ban, ebben a megszállt, ellenséges tartományban.

---

Mint említettük, a forradalom ellen lényegében 1790 elejétől számtalan kisebb lázadás tört ki (inkább az „antiforradalom”, mint a valódi „ellenforradalom” jellemzőivel), közvetlenül az eseményekkel egyidőben például délnyugaton szép számú „petites Vendées” jött létre.

Nem véletlen, hogy a nagy kérdés a történészek számára, hogy miért éppen Vendée? Miért éppen itt jött létre a két Franciaországot ilyen élességgel elválasztó határvonal? Hiszen 1789-ben Nyugat-Franciaország, de különösen Bretagne a forradalom egyik avantgárdja volt: inkább az ancien régime-re dühös Franciaország volt, nem az annak alávetett terület.

Az egyik értelmezés szerint a történéseket nem az magyarázza, hogy a nemesség és a papok befolyással voltak a parasztokra. A megoldás inkább a tradicionális szolidaritásra épülő, a paraszti közösségek évszázados város- és burzsoáellenessége (városiak voltak hagyományosan a nagybérlők és persze a gabonakereskedők is), amelyet a forradalom csak erősített. Általános lehetett a nézet a régió lakosainak többségében, hogy a parasztok nem sokat kaptak a forradalomtól (a jobbágyok személyére vonatkozó feudális jogok eltörlése gyorsan elfelejtődött^[5]), éppen ellenkezőleg: a papjaikat egyre agresszívebben meghurcolták, közösségeiket meggyengítették, az egyházi földeket a városiak elrabolták…^[6] Ebben bizonyosan sok igazság van, de a város/vidék ellentét más francia régiókra is igaz volt, de másutt nem alakult ki több hónapig tartó parasztfelkelés, valóban tagadhatatlan urbánus-/burzsoáellenes éllel^[7], sőt délen a város sokszor maga volt az ellenforradalom központja.

Egy másik magyarázat a régió földrajzi-természeti adottságaira koncentrált, szembeállította a síkvidékek „kék” (republikánus) és a cserjés területek „fehér” (royalista) beállítottságát. Kétségtelen, hogy a „bocage” meglehetősen különleges világ volt, ahol a parasztok (tulajdonosok és bérlők) közvetlen vetélytársai voltak a városok és kisvárosok polgárainak. Maguk a parasztok is erős közösségekben éltek, egymáshoz közel eső vagyoni-társadalmi helyzetben, viszonylag tehetősek voltak, értettek a kereskedelemhez is: a városok nem tudták olyan könnyen alávetni őket. „Vendée” sok tekintetben ennek a harcnak a különösen éles formája lett volna. Ez a „két társadalom”-elmélet nem tagadhatóan sokat megmagyaráz, de az is tény, hogy távolról sem mindenben tűnik helyesnek: nem minden cserjés terület lázadt, és nem minden sík vidék maradt köztársasági.

Egy újabb teória inkább a parasztságon belüli differenciálódásban keresi a magyarázatot. Eszerint a földdel rendelkező paraszti birtokosok álltak szemben az ún. métayers-vel, azaz a földnélküli bérlőkkel, akik különösen sérelmezték az elárverezett egyházi javak városi burzsoák általi felvásárlását. Ez logikusnak tűnik, de más régiókban is igen jelentős volt a paraszti bérlők száma, de például Dél-Franciaország egyes vidékein nem ellenforradalmi erő lesz belőlük, hanem éppen ellenkezőleg: egyfajta „paraszti jakobinizmus” bázisai lesznek.

Nyilvánvalóan az egyházi kérdés mindezzel együtt kulcsszerepet játszott a felkelésben. A korabeli breton közösségekben egész kulturális-társadalmi rendszer fejeződött ki az egyházhoz, a valláshoz és a közösség papjához való kötődésben: a forradalom egyházi reformjai (majd ezek gyakorlatba ültetésének türelmetlensége) alapvető szerepet játszottak abban, hogy az 1789-ben még a forradalom zászlóshajójának számító régió az ellenforradalom kitüntetett területe lett. A polgári alkotmány törekedett a a parókiák rendszerének racionalizálására, azaz kisebb parókiákat, szentélyeket és kegyhelyeket szüntetett meg. Ez a forradalmárok számára logikus reform volt, a hagyományokhoz ragaszkodó Vendée népe számára azonban szentségtörés.^[8] Országosan a papok nagyjából fele esküdött fel a papság polgári alkotmányára, Vendée-ben talán ha hatoduk (Mauges régióban, a felkelés talán legforróbb területén, 236 pap mondott nemet, szemben a 21 „alkotmányos” egyházival). Ahogy a forradalom valláspolitikája radikalizálódott, úgy vált ez a probléma Vendée-ban egyre élesebbé: a refrektárius (eskütagadó) papokat próbálták leváltani, de az új, alkotmányos plébánosokat csak erővel lehetett a közösségek nyakába ültetni, ami a végletekig élezte a feszültséget. A felszabadító forradalomból átkozott zsarnokság lett, amely megfosztotta a katolikusokat papjaiktól.^[9]

---

„Vendée” minden magyarázatában van igazság, de egyik sem írja le teljesen ezt a nagyon komplex jelenséget, azaz a társadalmi/gazdasági és a kulturális/vallási elemek kombinációja révén lehet talán megérteni, hogy miért ezen a területen robbant ki a legfontosabb ellenforradalmi felkelés.

Alapvetően igaz a sans-culotte/burzsoá és város vs. parasztság képlet, utóbbiak kezdetben a nemességet inkább maguk után húzták, mintsem azok lázították volna őket^[10] („a vezérünk a jó nemesúr” paternalista mítosza leginkább legitimista, XIX. századi – de erre mindjárt vissza is térünk), hasonló volt a helyzet az eskütagadó papokkal is. Az is egyértelmű, hogy valódi kulturális szakadék tátongott a két tábor között: a monoton, szinte gregorián egyházi énekekkel harcba induló parasztok és a forradalmi dalokra vonuló republikánus városiak valóban két világot testesítettek meg.^[11] Nyilvánvaló mindebben a vallás szerepe, de leginkább a kevésbé ortodox népi vallásosságé. A zendülők megvédték papjaikat mint a közösség vezetőit és gyűlölték az alkotmányos papokat, de például az egyházi vagyont csak akkor követelték vissza, ha az a falu parókiájáé volt eredendően.

A város, a burzsoá, az alkotmányos pap, az állam, az adók, a rekrutálás, a forradalmi törvények… Talán leginkább évszázados gyűlöletről beszélhetünk, amelyet a forradalom csak fokozott, elsősorban azzal, hogy destabilizálta a függőségek meglevő struktúráját (elsősorban az egyházi javak áruba bocsátásával) és az egyházi reformmal a tradicionális, parókiákra épülő paraszti közösségeket, újabb gyűlöletet adva hozzá a régiekhez. Nem csak a parasztok oldaláról egyébiránt: a „paraszti ellenforradalmi veszély” nagy részben a városiak értetlenségét és megvetését is tükrözte ezzel a világgal szemben, az egyházi ügyben tanúsított vakság pedig erősen hozzájárult a „bigott parasztok” kép kialakulásához.^[12] Mindezt betetőzte 1793 tavaszának-nyarának paranoid hangulata, amely mindenhol összeesküvéseket gyanított (gyakran nem is tévesen).

Az sem mellékkörülmény, hogy a XVIII. században még nagyon élők voltak a közösségek közötti szinte elképzelhetetlenül brutális erőszak emlékei (főleg a vallásháborúk vagy a paraszti lázadások), de maga a kor is tele volt a legdurvább fenyegetésekkel emberek vagy egymással antagonisztikusan szemben álló csoportok között.

Ez a kontextus hozta létre tulajdonképpen a „vendée-i háborút” (az engesztelhetetlen küzdelmet forradalom és ellenforradalom között) a kortársak, de az utókor számára is, hiszen tulajdonképpen a „kék” és a „fehér” historiográfia is bizonyos tekintetben ugyanúgy elmaradott, bigott, tradicionális régióról beszélt, csak más-más oldalról.

Pedig a nagy tradíciókon túl is szükség volna belehelyezni az eseményeket 1793 igencsak speciális kontextusába, hogy megértsük, hogyan lett a parasztlázadásból ellenforradalmi háború. A forradalmi kormányzat számára nyilvánvalóan kellemetlen és egyre kínosabb, de mégiscsak lokális jelentőségű (mint láthattuk, a forradalom egyetlen hadserege igen gyorsan felszámolta a ribilliót) zendülése országos jelentőségre, sőt „a nagy ellenség” címére tett szert, minden ellenforradalmi összeesküvés legkézzelfoghatóbb bizonyítékává lett a konvergáló logikák miatt.

A represszió kezdeti kudarca is így kapott nagy jelentőséget, a kiterjedt ellenforradalom jelképévé vált. Az összeesküvésekben való hit széles körű elterjedtsége egy vereségnek tévesen nagy jelentést tulajdonított, miközben a parasztok „patrióta” megvetése megakadályozta a megértésüket. Fontos elem, hogy mindez a Hegypárt/Gironde harc dramatizáló körülményei között is zajlott: előbbiek alig tagadhatóan felhasználták a vendée-i parasztok felkelését (éppúgy egyébiránt, ahogyan a hadsereg külhoni vereségeit) egyrészt  a gironde-i adminisztráció diszkreditálására, másrészt a forradalom radikalizálása érdekében.^[13] Mindenesetre megszületett a forradalom/ellenforradalom duett ebben az ügyben is. „Vendée” az intranzigens, dichotóm képletben az ellenforradalom megtestesítője lett.

Ez egészen bizarr helyzethez vezetett: a rekrutálás és a forradalom egyházpolitikája ellen lázadó parasztok lettek a Konvent magába zárt ideologikus beszéde miatt az ellenforradalmárok 1793 Franciaországában. A régió társadalmi-gazdasági struktúrája, kulturális-vallási jellemzői megmagyarázhatják a felkelést, de az ellenforradalomként való olvasata egyszerűen kívülről jött, a Konvent politikai olvasatából.

Röviden szólva: a Konventnek nem állt más analitikus keret a rendelkezésére, mint az forradalom/ellenforradalom élethalálharcé. Ebben is olvasták. Talán kevéssé volt ez tudatos, noha nem állt éppen távol politikai megfontolásoktól sem. Vendée, mint az eltiprandó ellenforradalom földje a forradalom radikalizálásának ideológiai eszköze, a népi mozgalom-Hegypárt (külső- és belső ellenség elleni) szövetség egyik cementje – és persze szolgált a represszió szörnyűségei alátámasztására is.

Innen a Konvent szintén hírhedt augusztusi rendelete, amely előirányozta Vendée szisztematikus lerombolását. Vendée népének hajthatatlan barbársága magyarázta, hogy ilyen nehézségekbe és áldozatokba került őket legyőzni, azaz ez a terület különbözött az ország többi részétől, ezért le kell rombolni. Turreau büntető hadoszlopai ha népirtást nem is vittek végbe, de háborús bűntettet minden bizonnyal, amelyet Vendée valamiféle eltérő természeti-társadalmi karakterének feltételezése igazolt, sőt tett indokolttá.

Különösen érdekes mindebben, hogy a Konvent eljárása, mellyel a tényeket finoman szólva is deformálta, s így egyenlőnek tételezte a paraszti lázadást és az ellenforradalmat, nem csak (mint említettük) éppúgy megfelelt a „kék”, mint a „fehér” történészeknek, hanem olyan ereje volt, hogy a XIX. században a régió lakosai maguk alkalmazkodtak ehhez a imázshoz! A forradalmi korszak képe (természetesen nem állíthatjuk, hogy függetlenül a Vendée-t érő súlyos repressziótól) ötven-hatvan évvel később vált valósággá: a régió (sőt, egész Bretagne^[14]) „a nemesek és a papok vezette bigott paraszti reakció” földje lett.

---

De népirtás volt-e „Vendée” (a republikánusok oldaláról, noha a felkelők sem bántak kesztyűs kézzel ellenségeikkel)? Sosem elegáns az áldozatokat számolgatni, de annyi bizonyos, hogy a Secher-által emlegetett 150-200 ezer halott csak a „Vendée oldalán” teljesen légből kapott szám.

Erősen megnehezíti a történészek dolgát, hogy a„katolikus hadsereg” még a harcok áldozatairól sem vezetett jegyzéket, a republikánusok pedig (saját szempontjukból érthetően) a „colonnes infernales” tevékenységet nem dokumentálták. A közvetett adatok azt mutatják, hogy az érintett négy megye a lakosságának a negyedét veszítette el 1790 és 1801 között, ez 500-600 ezer lakossal számolva 150 ezer embert jelent. Ez természetesen nem az áldozatok száma, nyilvánvalóan a felégetett falvak, földek, elhurcolt állatok, virágzó vidékek összeomlása jelentős kivándorlást eredményezett, maga a háború alighanem több áldozatot szedett a „kékeknél” (mintegy 30 ezer embert).

Fontos, hogy ha analógiát keresünk Vendeé esetére, akkor inkább a múlt felé kell fordulnunk,  mintsem a XX. század tömegmészárlásai irányába.

Nem nagyon tért el múltbeli más polgárháborúktól és az azokat követő megtorlásoktól: az ancien régime hasonló eszközökkel tett rendet Normandiában (Nu-Pieds, 1639) vagy Bretagne-ban (Bonnets Rouges, 1675), azaz meghódított földként kezelték az adott régiót az elnyomott lázadások után. Ez nem volt genocídium, hanem a korabeli harcászat nyelvén: „dégât”, azaz egy terület „tudatos elpusztítása”. A Pfalz-esetet (a XVII. század végén a francia csapatok súlyos tetteket követtek el ebben a kis német államban) még a Konvent képviselő Barère is felemlegette: „Vendée a Köztársaság Pfalza, a Köztársaságnak nincs kevesebb joga mint a királyságnak volt”, mindezt kiegészítette, hogy a Konvent (szemben az ancien régime-mel) ki is mondta, hogy mi történik, azaz nyilvánosan is használta a terror nyelvezetét.

Kétségtelen, hogy nem vet jó fényt a forradalomra, hogy néha bizony nem volt kegyesebb a barbárnak, tudattalannak tartott parasztokkal, mint az ancien régime; de semmi sem indokolja, hogy a polgárháborút vagy a megtorlást genocídiumnak nevezzük: nem a jövő szótára alkalmas a leírására, hanem a múlté (ez persze a forradalom esetében éppen elég baj önmagában is).

A Konvent súlyos felelőssége aligha  vitatható, de távolról nem akartak minden vendée-i lakost elpusztítani (még szavakban sem). Egy idő után maguk is inkább „áttelepítésről” beszéltek a nem harcolókat illetően, de persze ezt sem ültették át a gyakorlatba. A represszióval nem egy földrajzilag körülhatárolt népességet kívántak kiirtani, hanem az ellenforradalmat.

Az „ellenforradalmat”, melyet sok tekintetben éppen ők kreáltak – talán ebben rejlik a Konvent legsúlyosabb bűne.