Mintegy 1800 munkavállalójától válik meg a Dunaferr utódcége, derült ki a hét folyamán. Látványos képek járták be az internetet, amelyeken látni, hogy a cég nemtörődömségének jelképeként az elbocsátásukra váró dolgozók hosszú sorokban állnak a tűző napon a gyárkapu előtt. A jövő héten pedig újabb elbocsátások várhatók, így összesen uszkve 2800 főt küld el a cég. A Dunai Vasmű egykori dolgozóinak helyzete bizonytalan, a rendszerváltás, sőt, a gyár működése óta nem volt ekkora mértékű elbocsátás – bár az elmúlt években folyamatosan csökkent a dolgozók létszáma. Egyértelműnek tűnik, hogy a megmaradt dolgozói létszám nem elegendő Dunaújváros gazdasági motorjának működtetéséhez, magyarán a tömeges leépítés a magyarországi acélgyártás végét jelentheti. De hogyan jutottunk idáig? Mi lesz a dolgozók sorsa? És mi lesz a városé?

Magyar Zoltánnal, a Dunaferr DV szakszervezet elnökével beszélgettünk.

A Dunai Vasműben a rendszerváltás táján nagyjából 11 ezren dolgoztak. Ez a szám 2019-re kb. 5000 főre csökkent, most pedig két hét alatt 2700 főt, tehát gyakorlatilag mindenkit elküldenek a cég áldatlan helyzete miatt, aminek fényében nem túlzás azt mondani, hogy csak – rövid – idő kérdése, hogy az utolsó lekapcsolja a villanyt. A dolgozókat voltaképp az utcára rakják, a perspektíváik nem túl fényesek.

„A végeredmény a nulla [dolgozó] lesz, most olyan 100-150 fő marad az elbocsátások, tehát a jövő hét keddi turnus után. Ők javarészt bérszámfejtők, HR-es kolléganők, akik elvégzik a kirúgott dolgozóknak a papírmunkáit, illetve a termelőegységekben még mindenhol marad műszakonként két fő, ahol felügyelik még azokat a berendezéseket, amik villany alatt vannak”

– vázolta az áldatlan helyzetet Magyar Zoltán. A szakszervezeti vezető megerősítette lapunknak, hogy ez jelen helyzetben a magyarországi acélgyártás de facto végét jelenti.

Láttunk már ilyet – és nem volt szép

Emlékszik valaki Almási Tamás dokumentumfilm-sorozatára az ózdi nehézipar leépüléséről? Ha nem, akkor most érdemes megnézni.

Mikor arról kérdeztem Magyar Zoltánt, hogy lát-e hasonlóságot, lesújtó képet festett.

„Jelenleg én azt mondanám, hogy a helyzet elég katasztrofális, mert munkahely nem sok van. 2700 fő munkaerőt ráereszteni erre a területre, akikből gyakorlatilag rövid ideig mindenképp munkanélküli lesz, az mindenképp nyomot fog hagyni itt Dunaújvárosban.

Abban azért bízom, hogy nem hosszú ideig, de képtelen itt a munkaerőpiac felszívni azon nyomban ennyi munkaerőt. Arról nem is beszélve, hogy a Dunai Vasmű nehézipar. Itt azért a bérek általában az országos átlagtól magasabbak voltak, volt mit elkölteni. Persze ez már a régmúlt, mert azt kell hogy mondjam, hogy már másfél-két éve az országos átlag alatt keresünk. Ezt már talán kezdi felfogni, realizálni a város és környéke”

– mondta lapunknak a szakszervezeti vezető, kiemelve, hogy a dolgozókat kiszolgáló szolgáltató szektor, az üzletek, egyéni szolgáltatók is megérezték már a leszakadó béreket, a jelenlegi dolgozók elbocsátásával járó sokk pedig még súlyosabban fogja érinteni őket. A vasmű leállása nemcsak a város, de a régió képét is átrajzolja.

Tovább árnyalja a képet, hogy bár a térségben az elmúlt években komoly akkuipari kapacitást épített ki a koreai SK Innovation, többek között az elektromosautó-ipar és úgy általában az európai autópiac 2024-es megtorpanása és a már a gyárak létesítésekor elavuló, ráadásul drága technológia, a túlkapacitások és a kínai gyártók előretörése miatt ezen gyárak kapacitásait végül egyáltalán nem is használták ki. Hovatovább itt is tömeges leépítésekbe kezdtek , aminek könnyen lehet, hogy a korábban a vasműből átigazolt munkások is áldozatául estek.

Almási fent említett dokumentumfilm-sorozata már csak azért is érdekes, mert még közvetlenül a rendszerváltás előtt kezdte el forgatni az ózdi acélműről és dolgozóiról. Így volt alkalma közelről megörökíteni, mi történik a dolgozókkal és a várossal, ha szinte egyik pillanatról a másikra megszűnik a gyár, ami köré nemhogy a település, de az egész régió épült. Tragikus történet tönkrement életekkel, megugró öngyilkossági rátával, generációk kilátástalanságával és elfuserált kármentési kísérletekkel.

Kísérteties a hasonlóság a mostani helyzettel: az új, privát tulajdonos kivette azt, ami kellett neki – akkor a cég piacát –, aztán hagyta az egészet ahogy van. Az észak-keleti országrész jószerével azóta sem tudott talpra állni, vagy legalábbis olyan életszínvonalat biztosítani az ott élőknek, mint 35 éve. Ami persze nemcsak az acélművek megszüntetéséből következett, de ez már egy másik történet.

Ózd az ipar felszámolásából következő társadalmi katasztrófa szimbólumává vált, és félő, hogy bő 30 évvel később Dunaújvárost is ez a sors fenyegeti.

A helyzet tragikus, de nem reménytelen

Magyar Zoltán lapunknak elmondta, jelenleg négy cég áll felszámolás alatt, ezeknek az eszközparkját próbálják értékesíteni a felszámolóbiztosok.

A cégek a következők:

• Dunarolling hengermű: ezért két cég jelentkezett be.

• Duna Furnace, a melegfázis, vagyis maguk a kohók: ezért nem jelentkezett senki, így újra kiírták a részvételi pályázatot július 2-i határidővel.
• Dunaferr Labor, az anyagvizsgáló: úgyszintén két cég jelentkezett be.
• Az ISD Power energiaszolgáltató esetében pedig nem írtak ki eddig pályázatot.

Azt nem tudni, hogy az esetleges felvásárlók milyen szándékokkal pályázzák meg a cégeket. Lehetséges – sőt, a melegfázis esetében gyakorlatilag bizonyos –, hogy a termelést nem indítják újra, legalábbis nem teljes kapacitáson. A szakemberek szerint az egyik kohó újraindítására lehet esély, viszont a melegfázissal ellentétben a többi esetében nagyobb valószínűséggel akadhat olyan vevő, aki lát potenciált a gyártás újraindításában.

„Ennek nagyon-nagyon jó esetben lehet az a vége, hogy az eszközöket megveszik, és aztán bízunk abban, hogy azért veszi meg valaki, hogy termelést is végezzen, és akkor talán az acélgyártásnak nem lenne vége, illetve talán lenne munkahelyünk, de ez egy teljesen bizonytalan állapot most”

– nyilatkozta lapunknak Magyar Zoltán hozzátéve, hogy egyelőre nem ismerik a potenciális befektetők terveit. A legoptimálisabb esetben, tehát amennyiben a leállított kapacitásokat újraindítanák, ahhoz nagyon sok pénzre lenne szükség – de nagyjából annyi munkásra is, amennyit most elbocsátottak.

A kormány persze készül alternatív tervekkel. Elsősorban átképzéseket támogatna, illetve mindenki külön időpontot kap, hogy a munkaügyi központokban személyesen javasoljanak nekik alternatívákat. Ennek a sikere azonban épp a térségbeli munkahelyek szűkössége miatt kérdéses.

Sokévnyi bizonytalanság, bedőlt ígéretek

A Dunai Vasmű kálváriája nem most kezdődött. Évek óta arról számolunk be, hogy a dolgozók bérét késve fizeti ki az aktuális tulajdonos, miközben a dolgozók és a szakszervezet rendszeresen igyekszik fellépni a cég jogsértő működése ellen. 2020-ban a munkajogi szabályozások szigorítására szólították fel a kormányt, miután Jevgenyij Tankiljevics – egyébként akkorra lejárt megbízatású – cégvezető néhány nappal korábban kizárta, majd kirúgta a szakszervezet vezetőit. 2022-ben már álltak a kohók és az acélmű, majd 2023-ban egyet újraindítottak – majd újfent leállították.

Végül kormányzati beavatkozás után az indiai hátterű Liberty Steel vette meg a gyárat, új, elektromos, állítólag „zöld” ívkemencét ígért – majd 2023-ban a megélhetésüket veszélyeztető állásidőre küldött 2000 dolgozót. Az ígéretekből azonban nem lett semmi, a munkások tüntetést is szerveztek a gyár elé. Mindeközben egyre inkább az látszott beigazolódni, hogy a tulajdonos csak az uniós szén-dioxid kvóták bezsebeléséért vásárolta fel a céget. Magyarán azért, mert a vállalat rendelkezik bizonyos mennyiségű szén-dioxid kibocsátására feljogosító kvótával – ezt azonban nem a dunaújvárosi termelés folytatására, hanem máshol végzett gyártási folyamatok során felszabaduló gázok elszámolására fordíthatja az EU-ban több gyárat is üzemeltető cégcsoport.

2024-ben pedig ismét ott tartottunk hogy állt a vasmű, és az államnak kellett közbeavatkoznia, ‘25-re így jutottunk odáig, hogy újfent új tulajdonost kerestek a cégnek.

Akárhogy is legyen, a vasmű egykori dolgozói és Dunaújváros előtt is nehéz évek állnak. Magyar ugyanakkor beszélgetésünk végén újfent felcsillantott némi reményt, ha nem is mindenki, de a régió társadalma, a munkásság és a magyar acélgyártás távolabbi jövőjével kapcsolatban:

„Még nincs feltétlen pont a Dunai Vasmű történetének a végén.

A mi múltunknak mindenféleképpen pont van a végén, de ha sikerül az eszközöket értékesíteni, és ez legyen az elsődleges cél, akkor esély nyílhat arra, hogy munkát kapunk itt több ezren akár újra. És ha sikerül is, ez nyilván egy nagyon-nagyon hosszú folyamat – amilyen hosszú volt ezt tönkretenni, olyan hosszú folyamat lesz föléleszteni is.

A végeredmény viszont lehet az, hogy 5-10 év múlva arról beszélünk, hogy már több ezren dolgoznak itt újra.”