Dunaújváros és a Dunai Vasmű a héten újra válságba került, ezúttal az új tulajdonos, a Liberty Steel mondott csődöt. De mi történt? Hová tűnhetett a pénz? Egyáltalán eltűnt? Utánajártunk.
Október 1-jén jött a hír, a Dunai Vasmű utódcégei felszámolás alá kerültek. A Portfolio gazdasági portál szerint a vasműt energiával ellátó ISD Power cég felmondta a Liberty Steel cégeivel kötött szerződését, mivel azok immár közel 1 éve nem rendezték számláikat velük. Nem sokkal ezután a Nemzetgazdasági Minisztérium is közleményt adott ki, amelyben világossá tette, a kormány álláspontja szerint a Liberty Steel, amely 2023-ban vásárolta meg a gyárat, nem teljesítette vállalásait.
A Liberty a portálnak később úgy indokolta a felszámolást és a súlyos helyzetet, hogy álláspontjuk szerint „a piac hanyatlása és az európai acélipar bizonytalansága miatt a vállalatnak nem sikerült új működőtőkét szereznie a magyar bankoktól.”
Még ugyanezen a napon, rendkívüli sajtótájékoztatón Czomba Sándor foglalkoztatáspolitikáért felelős államtitkár ígéretet tett arra, bármi történik is az indiai-brit befektetővel, a Nemzetgazdasági Minisztérium „minden eszközzel” kész beavatkozni a Dunaferr helyzetébe és „segítik” majd a munkavállalókat.
A Liberty Steel röpke egy év alatt a reményteli megmentőből magává a problémává vált Dunaújvárosban. Éppen ezért érdemes felidézni azt, mit is csinált a nagybefektető Európában az elmúlt egy évtizedben – azaz saját szavaik szerint – miért nem sikerült „új működőtőkét” szerezni a magyar bankoktól.
A Liberty Steelt és excentrikus, milliárdos tulajdonosát, Szandzsív Guptát egykor mint „bátor újítót” és kemény, de sikeres üzletembert mutatta be még a BBC is. Azután minden trükk kiderült, amikor részük volt 2021 egyik legnagyobb brit gazdasági összeomlásában. Szandzsív Gupta 2013 táján jelent meg az európai acélipar területén, módszere a nagy újraiparosítási ígéreteket követő brutális mértékű tőkekivonás volt. Cégét, a Gupta Family Group Alliance (GFG)-t jelenleg feltételezett pénzpiaci bűncselekmények ügyében vizsgálják a hatóságok.
Ráadásul
a cégóriás Nyugat-Európában hiába bukott meg, a súlyos gazdasági helyzetben csődközelbe kerülő acélipar megmentését még Kelet-Európában is újra el lehetett játszani.
Ennek a csehországi Ostrava és a magyarországi Dunaújváros acélipara – és a gyárak dolgozói itták meg a levét.
Az eddigi történetek gyanúsan sok eleme egyezik meg azzal, amit jelenleg Dunaújvárosban látunk ismét megtörténni.
A hősies megmentők
A tízes évek elején mindenkinek úgy tűnt, Port Talbotban vége az acélgyártásnak. Az, ami évtizedekig a kis wales-i város megélhetésének magját alkotta, végleg eltűnhetett volna 2016-ra. Még akkor is ez volt a kisvárosban élők legfontosabb megélhetési forrása, amikor az acélgyártás klasszikus folyamata fenntarthatatlanná kezdett válni nyugat-európai körülmények között. Egyrészt az olcsó, sokkal kevesebb munkaerőköltséggel és szabályozások nélkül gyártott kínai importacél elárasztotta az EU (és így az akkor Nagy-Britannia) piacát is. Másrészt az 1947 és 1977 között virágzó brit acélipar energiaköltsége óriásira növekedett. Piaci szempontból tehát egyre kevésbé érte meg a dolog.
A teljesen hagyományos vasműként dolgozó Port Talbotot először az indiai Tata Steel vásárolta meg, 2016-ban azonban a médiában kezdtek el arról beszélni a cég vezetői: nincs tovább; vagy segít nekik a kormány fenntartani az acélművet, vagy – több ezer ember elbocsátásával – be kell zárniuk az egészet. Az ügyet nagy felháborodás kísérte, a konzervatív kormány kicsivel a közelgő brexit-népszavazás előtt nehéz helyzetbe került. Dönteniük kellett: vagy, még több olajat öntve a tűzre, élő egyenesben bizonyítják, hogy az épp akkor dühöngő kilépés-kampánynak igaza van, tényleg tönkreteszik a brit ipart, vagy pedig mélyen a zsebükbe nyúlnak, hogy állami pénzen megmentsék az üzemet. Ez utóbbi megoldást az akkori újdonsült ellenzéki vezető, Jeremy Corbyn javasolta, és igen sokan egyetértettek vele.
Végül egyik sem történt meg. Szandzsív Gupta és addig jóformán ismeretlen üzleti csoportja, a Gupta Family Group Alliance (GFG Alliance) jelentkezett be az üzemért, és a cégcsoport része, a Liberty Steel komoly kormányzati hátszéllel meg is vásárolta a brit anyacéget, a Tata Steelt, az üzem „megmentését” ígérve.
Gupta a Tata Steel csődközeli helyzetét kihasználva exkluzív interjús médiaszereplést is vállalt még akkoriban. Önmagát pénzügyi zseninek eladva azt állította, úgy segít Port Talbot 4000 acélmunkásán, hogy nekik még csak „be sem kell járniuk közben, és fizetést kapnak.”
Az évtized svindlije
Az ígéretek azonban 2021-re szertefoszlottak. A Financial Times által akkor közölt adatok szerint azért, mert az ígéretek ellenére a Liberty Steel a felvásárlási ajánlat után egyszerűen nem tudta fizetni a Tata Steelnek az ígért működési költségeket, mindez pedig úgy derült ki, hogy a Tata perre ment Londonban Guptáék ellen.
Az ok nagyon egyszerű:
a Szandzsív Gupta körüli óriási hírverés ellenére a pénzpiacon elvben létező óriási tőkéről (a nagyvállalat fedezetéről) kiderült, hogy nem létezik.
A GFG Alliance ugyanis a legtöbb felvásárlást egy ausztrál bankár által alapított befektetési bank, a Greensill Capital nekik nyújtotta hiteleiből tették.
A Greensill 2011-ben egy ügyes ötletből született. Lex Greensill ausztrál farmerből lett pénzember azt a problémát kívánta megoldani, hogy az iparban és a mezőgazdaságban a megrendelők addig tologatták a nagyobb megrendelések kifizetését a termelőknek, amíg csak tudták. Ezért a termelők hiába teljesítettek elvileg igen nagy megbízásokat, az értük járó fizetséget csak sokkal később kapták meg közvetlenül a megrendelőktől, addig pedig likviditási problémákkal küzdöttek, sőt néha nélkülözniük is kellett.
Lex Greensill a Greensill Capitalen keresztül ezt a problémát éppen azokkal a módszerekkel próbálta kezelni, amelyek annak idején a 2008-as pénzügyi válsághoz vezettek. A tartozásokat az igazoló beszállítói számlák alapján ugyanis a Greensill a nemzetközi pénzpiacra vitte, itt pedig megengedte, hogy úgynevezett „spekulatív derivatívába” tegyék át.
Ennek következményeként különböző tőzsdei szereplők fogadhattak a befektetési elem sikerére, vagy éppen az ellen. Először ez mindenkinek előnyös helyzetet teremtett, hiszen a Greensill látszólag megoldotta a kései fizetés problémáját. A megoldás egyszerűnek tűnt: olyan pénzpiaci szereplők, mint az azóta ugyancsak súlyos pénzügyi botrányokon átesett, és versenytársa által végül felvásárolt Credit Suisse ugyanis a Gupta-csoport által birtokolt acélgyárak értéke ellenében hitelezett a Greensillnek is.
Mi az a derivatíva?
A pénzügyi kereskedés világában, részben szándékosan, bonyolultabb kifejezéseket használnak, hogy a tőzsdén járatlan emberek elől a valódi ügyleteket tudományosnak hangzó nyelvbe csomagolják.
A 2008-as pénzügyi válságot okozó származtatott ügyletek, azaz „derivatívák” valójában szerződések, amelyek kikötik, hogy a befektetési elem a befektetett pénzösszeg hozamához, tehát teljesítménye alapján szerez értéket. Létezhet egy úgynevezett „hedge”, ami biztosításként a szerződés megkötésekor létező hozamot rögzíti egy befektetésként („hedge fund”). Ha a befektetés hozama csökken, a „hedge”-derivatívát megkötő vásárló a hozam csökkenése és a befektetés elértéktelenedése esetén követelheti a korábbi, előnyös árfolyamú befektetésére kötött biztosítását. Aki hedge-szerződéseket köt, az ezeket használhatja például egy előre látható módon bebukó befektetés vagy spekuláció elleni shortolásra, ami a megkötött biztosítási kifizetésekből szerez tőkét, a befektetés elbukása, fizetésképtelenné válása esetén.
Van ezen kívül olyan derivatíva is, ami mindig éppen az adott hozamhoz kötötten ígér befektetést. Ez viszont spekulatív befektetéseknek adhat táptalajt úgy, hogy túl sok megkötött ügylettel jóval a reális érték felett értékelt befektetési elemet hoz létre. Az így létrehozott, felülértékelt befektetési elem terhére azután hitelt vehet fel az ügylet megkötője, később azonban kiderül, hogy a befektetés alapjául szolgáló tőkeelemek messze nem annyira értékesek, mint az tőzsdei értékükből következne.
2008-ban az amerikai ingatlanpiaci hiteleknél éppen abból alakult ki világválság, hogy kiderült, a derivatív szerződéseket komplex csomagokba szervezték, amelyek között a befektetőknek a rossz és jó hozamú csomagokat kombináltan kínálták. A rossz, szándékosan felülértékelt lakáshitel-csomagok egyfajta fertőzésként a teljes nemzetközi hitelpiacon elterjedtek, így a shortolókon kívül végül mindenki megbukott, és súlyos vagyonokat veszített el, számos átlagos lakáshitelest kisemmizve ezzel.
A Credit Suisse, amelynek tavalyi igen nagy részvényeséséről mi is írtunk, tehát hitelezett a Gupta-csoportnak hitelező Greensillnek, csakhogy mindezt egy egyre növekvő, spekulatív pénzügyi buborék segítségével tették. A bomba robbanása várható volt. Akkor történt meg, amikor ezek a Greensill-kifizetések is csúszni kezdtek, likviditás hiányában. A New York Times 2021 márciusi riportja szerint először egy ausztráliai, sydney-i bíróság mondta ki, nem mentik ki határidő-hosszabbítással a Greensillt, amelynek pénzügyi operációi így elkezdtek gyorsan összeomlani, felfedve: szinte az összes befektetési elemük értéktelen, kifizetetlen számlakövetelésekből áll.
Mivel Szandzsív Gupta és a Liberty Steelt is tulajdonló GFG csoport pedig főként Greensill-hitelekből működött, a Greensill összeomlása a GFG által világszerte foglalkoztatott 50 000 dolgozó állását is veszélybe sodorta, példátlan összeomlást előidézve Angliától Csehországig, ahol az ostravai acélművet még a buborék segítségével biztosított hitelekkel vették meg.
Mint kiderült, a mesés hitelekből és likviditásból semmi nem volt igaz, a tőzsdei árakat mesterségesen, könyvelési trükkök és politikai kapcsolatok révén fújhatták óriásira, valódi termelt érték, pénz pedig nem állt az ügylet mögött.
Az alapprobléma tehát úgy nézett ki, hogy amire a Greensill a New York Times szerint banki hiteleket vett fel, és amire biztosításokat kötött, lényegében egy sor számlatartozás volt. De a jó ideig remekül mutató kártyavár összedőlt, mert, amint kiderült, a tőzsdére vitt, kombinált számlatartozások nagy része behajthatatlan követelést takart.
A Greensill tehát egy spekulatív pénzügyi manőver volt, ami esetünkben nehézipari- és agrárberuházónak tüntette fel magát.
Spekulánsok aranykora
Gupta fényűző életmódja ismert volt: privát repülők, jacht, magánszigeten tartott exkluzív partk, villa a dubaji „Palm-Dzsumeira-szigeten”. Így jó ideig senki sem sejtette, hogy mindez a Greensill hiteleiből valósult meg. Arról pedig, hogy a Greensill miért nem bukott hamarabb, sokat elárul, kik ültek a bank tanácsadói testületében. Kiderült ugyanis, hogy David Cameron, Nagy-Britannia volt miniszterelnöke egy „részmunkaidós” tanácsadói állással összesen több mint 10 millió angol fontot keresett két és fél év alatt. Cserébe Cameron kijárta a főbb politikai és gazdasági döntéshozóknál Londonban, hogy engedélyezzék a felvásárlásokat. A munkakapcsolat eredete pedig az, hogy Lex Greensill a saját bankja és cége megalapítása előtt éppen David Cameron miniszterelnöki hivatalában dolgozott.
Annak ellenére tehát, hogy Gupta acélmilliárdosnak, nagyiparosnak adta el magát a világ előtt, 2021-ben a Greensill összeomlásánál kiderült, a Liberty valójában nem ebből élt. A Liberty Steel nagyrészt a spekulatív pénzpiaci forrásokból és Gupta politikai kapcsolataiból, valamint a brit hatóságok által vizsgált feltételezett visszaélésekből (amelyet Adam Leaver „kreatív könyvelésnek” nevez) maradt fenn – tehát abból, hogy a Greensill kiemelt partnereként jutott a küszködő acélgyárak felvásárlásához elegendő hitelhez, és így nagytőkésnek tudta feltüntetni magát.
Az acélgyártást szinte sehol nem lendítette föl, mégis el tudta hitetni a cég különböző kormányokkal azt, hogy hanyatló iparuknak mentőövet dob.
A baj a csehországi Ostravában ezév elején vált nyilvánvalóvá. Kiderült ugyanis, hogy a GFG Csoport és a Liberty Steel a 2019-es felvásárlás után nemhogy nem fektetett be az üzem átalakításába, de 2021-ben a Greensill összeomlásával a bank nagy hitelezői a Gupta-csoport ajtaján is kopogtattak: a cégcsoport továbbra is a teljes hitelállománnyal, összesen 587 millió dollárral tartozik a banknak, ráadásul a gyors kifizetéseket garantáló óriáshitelek fedezetéül sok esetben éppen a Kelet-Európában megvásárolt acélüzemek szolgálhattak.
A Greensill Capital számos helyen – így Ausztrálián kívül Londonban és az amerikai Nyugat-Virginiában – ellene indult végrehajtási perek nyomán kellett nagy összegeket fizessen. A Liberty Steelt tulajdonló GFG Alliance viszont az összeomlás után éppen a saját beszállítóinak tartozik: a botrányban több milliárd dollárjuk ragadt benne, hiszen szállítmányaik kifizetését épp a Greensillen keresztül intézték.
Noha Guptáék 2022 júniusában a tartozásaik végrehajtásának befagyasztásában egyeztek meg a Greensillel, ez a problémáikat még nem oldotta meg. 2021-ben ugyanis a brit Főbenjáró Csalások Hivatala (Serious Fraud Office / SFO) már a GFG Alliance ellen is vizsgálatot indított, a könyvvizsgálatuk és nyilvántartásuk tüzetes átnézését kezdeményezve. Legalábbis brit hatósági részről felmerült már, hogy a Greensill ügyleteit Gupta cégei is segítették. Hivatalosan a GFG Alliance az ügyet nem kommentálta, a Reuters viszont hozzájutott bizalmas reakciójukhoz, amit az SFO-nak küldtek át. Ennek alapján a GFG Alliance ártatlannak vallotta magát a spekulációs csalás vádjában és „teljes együttműködést” ígért a hatóságnak. Az SFO azóta az ügyet büntetőeljárásban vizsgálja, és a cég alkalmazottait is kihallgatta már.
Ahhoz, hogy a Liberty Steel ezt az adósságát törleszteni tudja, 2021 után elkezdte a felvásárolt acélművek minden értékesíthető tulajdonelemét pénzzé tenni, és az így szerzett tőkét kivonni az üzemekből. A helyzet a januárban tönkrement, még az áramszámláit kifizetni sem tudó ostravai üzemnél vált a leginkább látványossá.
„Zöld” kvótatőzsde: mentőöv a spekulánsoknak, fityisz a dolgozóknak
Ha viszont a helyzet már 2021-ben ilyen tragikus volt, a Gupta-féle Liberty Steel pedig úgy tűnik, problematikus céggé vált a tőzsdén és a nemzetközi iparban is, hogyan tudtak mégis megjelenni Magyarországon, és újabb acélművet, ráadásul éppen a nagy múltú Dunaferrt megvásárolni maguknak?
A válasz bonyolult. Egyrészt, ahogyan azt júniusban már a magyar sajtó is megírta, a 2020–tól fogva, 3 éven át az orosz és ukrán tulajdonosok huzakodása miatt sínylődő vasmű a csőd szélére került. Mentőövet a kormány dobott. A Nemzetgazdasági Minisztériumból Fábián Gergely és Nagy Márton, de Szijjártó Péter (és végső soron Orbán Viktor) nagyon megörültek a Liberty Steelnek 2023-ban, hiszen az új vevő jelentkezése előtt 6 hónapon keresztül már az államnak kellett kifizetni a béreket és védelem alá venni az üzemet. Ahogyan most is ez történhet.
A Liberty Steel pedig – ahogy annak idején Port Talbot esetében – most is az acélmű megmentését ígérgette. A felvásárlás már csak azért is sikeres lehetett, mert az előző, ukrajnai tulajdonos ISD Dunaferr acélgyártási eszközeit két új cégbe, a Dunarollingba és a Dunafurnace-be szervezték ki, a felszámolóbiztos pedig eleve a Libertyvel szerződött. Miután pedig a Liberty „kapun belülről” megismerte a termelőeszközöket, és így azok értékét, megírhatta a felvásárlási pályázatát is. Ez legalábbis erős „hátszélnek” minősült.
Egyvalami biztos: Szandzsív Gupta a magyarországi üzlettel nagyon is jól járt. Ennek egyetlen oka pedig az Európai Unió széndioxid-kvótatőzsdéje. A kvótatőzsde igazi szörnyszülött megoldás a klímaváltozás kezelésére, amelyet az 1992-es Kiotói klímakonferencia záróokmánya engedélyezett először, és amit az EU majdnem összes tagállama együtt, egységesen szabályozott rendszerben használ 2005 óta. Ez az Európai Unió kibocsátás-kereskedelmi rendszere (EU-ETS). Az ETS egyfajta „piaci alternatívaként” született, válaszul az amúgy jóval hatékonyabb széndioxid-adókra Ezeket az adókat egyébként az Orbán-kormány sokáig ellenezte, 2023-ban viszont mégis kivetette. Alapvető működési elve, hogy a nagy kibocsátók (így például a nehézipar cégei) kibocsátási határértékig kapnak úgynevezett szabadon felhasználható széndioxid-kvótát, amelyeket egységenként egy tonna széndioxid-egyenértékű szennyezésre osztanak ki. A kibocsátási egységekkel pedig árveréseken lehet kereskedni. A klímaváltozást az eredeti tervek szerint ez a rendszer úgy mérsékelné, hogy az Európai Bizottság által meghatározott kibocsátási céloknak megfelelően a cégeknek kiosztott kvótákat is évente újra csökkentik. A cégek viszont egyrészt erre válaszul elkezdtek korábbi évekből felhasználatlan – átvihető – kvótákat felhalmozni, másrészt elkezdtek az átvihető kvótákkal való kereskedésből gazdálkodni, ezzel pedig társadalmi károkat okozni.
Ugyanis amennyiben egy nagy cég – mint esetünkben a Liberty Steel – egy általa az EU területén tulajdonolt vasműben teljesen leállítja a termelést, úgy az összes, a gyár után kapott széndioxid-egységét értékesítheti a világpiacon olyan cégeknek, akik aztán ennyivel több szén-dioxidot pöföghetnek el a levegőbe.
Az EU-ETS hivatalos honlapja még ma is lelkesen dicsekszik el azzal, hogy „2023-ra az EU ETS hozzávetőlegesen 47%-kal csökkentette az európai erőművek és ipari létesítmények kibocsátását a 2005-ös szinthez képest.” Igen ám, csakhogy a Friends of the Earth szaktanulmánya már 2012-ben kimutatta, hogy a kvótarendszer, kereskedés és felhalmozás miatt mindig kénytelen volt az EU rendre magasabb, az ENSZ kibocsátási célokat meghaladó határértékeket meghatározni. A csökkenés tehát a párizsi klímamegállapodásban kitűzött másfélfokos, évszázad végi átlaghőmérséklet-emelkedéshez nem segít hozzá.
A kvótarendszer Magyarországhoz hasonlóan más EU-s tagállamokban is ezzel szemben ahhoz vezetett, hogy a gyárakat bezárás helyett leállítják, a munkások egyfajta „se kint, se bent” helyzetben ragadnak: a tulajdonos és a kormányok örülnek, hiszen a kibocsátás csökken, a hasznot pedig kitermeli az árveréses tőzsde.
A „biznisz” különösen felpörgött a Covid-járványt követően: míg korábban egy tonna széndioxid kibocsátásának jogáért nagyjából 20-30 forintot fizettek, addig 2020 után volt, hogy egy tonna széndoxid kibocsátására szóló jogosultság 100 forintot is ért, és jelenleg is 60-70 forint körül mozog. 2021-ben egy „zöld szabályozás” az EU-ban ugyan a kereskedelmi határértéket a tőzsdézésnél is megállapította a kibocsátásban, de a szabályozás ellenére az EU-ETS továbbra is pörög a nagy cégek körében, miközben a nagy cégeknek egyre kevesebbe kerül a szennyezés.
A teljes leállás után, 2024 januárja óta a kvótatőzsdén a Liberty Steel csak a dunaújvárosi leálláson több tízmilliárd forintot kereshetett. A HVG Online számításai szerint ez a haszon év végéig olyan 40 milliárd forintnyi lehet, amennyiben a cég ugyanilyen szinten tartja a gyár működését.
A Liberty Steel a Greensill-botrány után még most is fűnek-fának tartozik vagyonokkal. Pénzt viszont továbbra is akkor keres, ha áll a dunaújvárosi vasmű,
s ez az üzem rengeteg munkásának jelent csökkentett bér- és állásidőt. Az így szerzett nyereség viszont több mint elég lenne a Dunaferr-cégek dolgozóinak tisztességes kifizetésére is.
Eddig viszont a helyzet ugyanaz, mint Csehországban: a 2021-ben összeomlott, ostravai erőműberuházás után a helyiek pénz nélkül maradtak, a Liberty Steel és kormányzati kapcsolataik viszont egész jól kijöttek a dologból, hiszen további felvásárlást eszközöltek. Az „ipari megmentők” pénzügyi manővereit most megpróbálják az adófizetőkkel és a dolgozókkal megfizettetni – ezúttal pedig az áldozat Magyarország és Dunaújváros.
A Liberty európai képviselői a legutóbbi egyeztetésen azt ígérték, ez nem így lesz. A Vasas dunaújvárosi dolgozókat képviselő alapszervezete szeptember 20-án egyeztetésen találkozott ugyanis Thomas Gangl-lel, a cég európai vezérigazgatójával, aki azt mondta, „a törvényeknek megfelelően megtörténik a bérek és az egyszeri bónusz kifizetése”, hozzátéve: novemberi indulásban gondolkodnak, „amit elősegíthetne a szakszervezetek együttműködése”.
A dunaújvárosi vasasok szerint ígéretekkel tele a padlás, az újraindulásnak viszont semmilyen jelét nem látják. Továbbra is az Ostrava sorsától félnek tehát.
💚🎄Idén ajándékozz szolidaritást karácsonyra! 💙🙋♂️Ajándékozz figyelmet, történeteket, kiállást! Mi a Mércénél azért dolgozunk, hogy hangot adjunk azoknak, akiket a rendszer elhallgattat, hogy elmondjuk azokat a történeteket, amelyek másutt hiányoznak.
