Talán nem túlzás azt mondani, hogy századunk (ha szerencsénk és leleményességünk engedi: első felének) meghatározó problémája a munkáé. A fogalom és a benne foglalt létmódok problematikussá váltak: a quiet quitting, a bullshit munkák, a kiégés jelensége és a MI-hez fűződő szorongás pusztán néhány példa azokra a közbeszédben is megjelenő és sokakat foglalkoztató témákra, amelyek jelzik számunkra a munkához való viszonyunknak, és talán magának a munkának mint társadalmi formának a megingását – ami persze sokkal mélyebb és súlyosabb válságot jelent, mint amit e témák sugallanak.

Ebből a szempontból értékelhetjük Szalai Erzsébet Mi a munka és mi a kapitalizmus? És mi jöhet utánuk? c. kötetének megjelenését – a témaválasztás aktualitásához nem férhet kétség, ahogy ahhoz sem, hogy egyre többen igyekeznek elméleti fogódzókat találni, segítségül hívni társadalomtudósokat és filozófusokat a munkával kapcsolatos bizonytalanság értelmezéséhez. A szerző esszéjében egyrészt ismeretterjesztési szándékra, másrészt a különböző elméleti eredmények szintetizálásának igényére ismerhetünk, melyek mellett a munkával kapcsolatos eddigi társadalomtudományos és elméleti eredmények továbbgondolására tett kísérleteket is olvashatunk.

A Bevezető szerint „a könyv olyan bonyolult kristályt mintáz, melyet különböző szögekből készített fényképek egymás mellé rakásával konstruálunk.” (8) E kollázsszerű felépítés miatt azonban az említett motivációk megtörnek a kivitelezésen. Noha a könyv bővelkedik gondolatokban és meglátásokban, prognózisokban és kritikákban, egy kíváncsi olvasó könnyen eltévedhet a legtöbbször széttartó gondolatmenetek között. Szalai ugyanitt jelzi, hogy munkája nem a teljesség igényével íródott, „a téma több könyvtárnyi irodalmának csak egy [töredéke]” került feldolgozásra. Azonban nem a feldolgozott anyag mennyisége okoz gondot. Az ismeretterjesztés szándéka sokszor elnagyolt történelmi vázlatokat eredményez, és a szintetizálást nem előzi meg a különböző, „egymás mellé rakott” témák és megközelítések egységes keretrendszerének kidolgozása vagy a különféle regiszterek módszertani-fogalmi egyeztetése (akár elkülönítése).

Jelen kritikában a szerzőnek az értékkritikával folytatott, a szövegen végigvonuló vitája lesz előtérben. Az értékkritikának vitapartnerként való választása azért indokolt, mert az irányzat egyik lényeges mozzanata a munka kritikája.

Az értékkritikusok számára a munka nem a kapitalizmus megszüntetésének kiindulópontja (ahogy a munkásosztály sem az), hanem az értéktöbblet-termelés elengedhetetlen része – a marxi értékelmélet szerint: az érték szubsztanciája. Ezért nem képezheti a kapitalizmus történelmi túlnanjának alapját sem, hiszen épp a kapitalizmust (vagy a modern árutermelő társadalmat) meghatározó fogalmi összefüggés eleme, a tőke önmozgásának – mely az árutermelés során különböző alakváltozásokon megy keresztül, bővített újratermelésének testévé változtatva az empirikus világot – szerves eleme.^[1]

Szalai elsődleges kifogása az, hogy az értékkritikusok aránytalanul nagy súlyt helyeznek elemzéseikben a struktúrára. Ezzel szemben az ágensek (cselekvők) szerepére hívja fel a figyelmet, és az ismert struktúra/ágencia dilemmát – vajon mind személytelen struktúrák szorításában tevékenykedünk, reprodukálva a minket elnyomó rendszereket, vagy ellenkezőleg: cselekvésünkkel aktívan alakíthatjuk e rendszereket, és e képességünk révén felül tudunk emelkedni a strukturális kényszereken? – a két elem közötti kölcsönhatás (egyébként bejáratott) tételezésével oldja fel.

Ebben a kérdésben a Mérce olvasóinak lehetett már szerencséjük Tallár Ferenc vitacikkéhez, amelyben Szalai vonatkozó szövegére reflektálva kifejti az értékkritikának az automata szubjektummal kapcsolatos nézeteit és az elmélet néhány olyan mozzanatát, amelyet Szalai nem vett figyelembe – így erre a kérdésre nem fogok részletesen kitérni. Voltaképpen az, hogy struktúrákat vagy ágenseket helyezünk előtérbe, tekinthető egy filozófiai vitában történő állásfoglalásnak. A probléma az, hogy azáltal, hogy ezen az absztrakciós szinten közelíti meg a kapitalizmust, elsiklik az értékkritika sajátossága fölött. Az értékkritikusok nem struktúrákat részesítenek előnyben cselekvőkkel szemben, hanem mind a struktúrákat, mind a cselekvőket megelőző fogalmi összefüggéseket elemeznek, melyek történetileg specifikusak, s meghatározzák a világtörténelmi korszakként értett kapitalizmust, illetve fennállásának feltételeit.

Milyen elmélet?

Mielőtt tartalmi kérdésekkel foglalkoznék, szükséges az értékkritika elméleti regisztere itt legrelevánsabb aspektusainak vázlatos bemutatása. Az értékkritikai értelmezés egyik alapvető felismerése Marx elméletének azon nóvuma, hogy demonstrálja a kapitalizmus fogalmi jellegét. Alfred Sohn-Rethel nyomán a kapitalizmust meghatározó (annak ismérveiként azonosítható) fogalmakat reális absztrakcióknak tekintik – olyan elvonatkoztatásoknak, amelyek nem intellektuális erőfeszítés eredményei, hanem a társadalmi gyakorlat szintjén jönnek létre és érvényesülnek („abstraction in fact, not in mind”). Sohn-Rethel az árucsere elemzésén keresztül azt demonstrálja, hogy függetlenül a cserélt áruknak tulajdonított használati értékektől, az árukat kicserélő társadalmi szereplők absztrakciókat működtetnek. Tényleges – társadalmi – gyakorlatukban elvonatkoztatnak (pontosabban: el van vonatkoztatva) a kicserélt áruk sajátos (rájuk mint ezeket az árukat használó vagy nem használó egyénekre vonatkoztatott) aspektusaitól.

Az értékkritika számára azonban nem az árucsere mint olyan a meghatározó mozzanat: a modern árutermelő társadalmakban mindig már meghatározóak ezek a reális absztrakciók, függetlenül attól, hogy az árukban megtestesült értéket azután a piac vagy valamely más intézményen keresztül osztják el, vagy hogy a megtermelt árukat sikerül értékesíteni vagy sem. Emiatt képes az értékkritika egységes apparátussal bírálni a kapitalizmusnak mind piaci, mind a – mégoly radikális – állami újraelosztáson alapuló formáit (a 20. századi szocializmusokat). És ezért van az, hogy számukra sem a tulajdonviszonyok, sem a tőke-munka antagonizmus nem meghatározó: az értéktöbblet-termelés fogalmi összefüggései mindkettőhöz képest elsődlegesek. Moishe Postone megfogalmazásában:

„Marx nem csak azt elemzi, hogy milyen hatások érik az elosztást, hanem azt is, mi az, ami elosztás tárgyát képezi. […] bár az érték megjelenése mint a gazdagság formája Marx szerint történetileg összefüggött az elosztás egy sajátos módjának elterjedésével [vö: piac], nem marad ennek a módnak a függvénye. Amint társadalmi kiépülése [established] teljessé válik, az értéket különféle módokon lehet elosztani.”^[2]

Hogyan kapcsolódik ez az elmélet státuszának problémájához? A marxi elméletet mint kritikai elméletet alighanem félreértjük, ha úgy tekintjük, mint a (kétségkívül komplex) modern árutermelő társadalom egy elméleti modelljének megalkotására való törekvést. Ha így teszünk, elmegyünk amellett a meghökkentő és radikális tézis előtt, hogy Marx (és értékkritikus értelmezői) szerint a kapitalizmus eleve fogalmi jellegű. Ennélfogva amikor Marx értékről, absztrakt munkáról, értéktöbblet-termelésről beszél, nem egyszerűen intellektuális erőfeszítést tesz egy komplex összefüggés értelmezhetővé tételéért: az elemzésben szereplő fogalmak közötti összefüggések felfejtése szorosan követi a kapitalizmus belső, ugyancsak fogalmi összefüggéseit. Marx nem úgy alkot fogalmakat, mint a természettudósok, akik a rejtőzködő valóságot magas absztrakciós szinten megalkotott fogalmakkal kísérlik meg leírni. Marx kiválasztja, felismeri a kapitalizmust alkotó fogalmi összefüggések elemeit, a közöttük fennálló viszonyokat és beemeli őket az elméleti megismerés szférájába. (Ez egy egészen különös tudásforma tehát, melynek sajátosságát egyáltalán nem könnyű szem előtt tartani.)

A tőke első részében Marx nem az árutermelés egy konkrét történelmi fázisát írja le, mint azt Engels, és nyomán Szalai állítja – nem az „egyszerű árutermelés” történelmi korszakáról van szó. Szalai a következőt írja:

„Az értékkritikai irányzat képviselőivel szemben úgy vélem, hogy az absztrakt munka nem a kapitalizmussal keletkezik, és nem annak differentia specificája. Eredetét tekintve az egyszerű árutermelés szülötte, melynek kezdete egészen az ókori Egyiptomig nyúlik vissza (Marx– Engels 1974). Korszaka az eredeti tőkefelhalmozás, a tőke és munka elválasztódásának korára véget is ér, vagyis a kapitalizmus kezdetével lezárul. Innentől ugyanis a piac, a kereslet-kínálat-ár mechanizmus működése nyomán nem az érték mint az absztrakt munka megtestesülése, hanem az átlagprofitráta és nyomában a termelési ár kristályosodik ki, ez lesz az egyensúlyi ár.” (88.)

Ezzel teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a politikai gazdaságtan bírálatában elért legjelentősebb felfedezésének Marx épp azt tekinti, hogy a profit forrását az értéktöbbletben találta meg. A profit, az ár, de a kereslet-kínálat is olyan felszíni formák, amelyekben kifejeződnek a kapitalizmus szempontjából alapvető fogalmi összefüggések. Ezt a következő oldalon [89] Szalai is így látszik gondolni, mikor az értéktöbblet felszíni megjelenéseként azonosítja a profitot – ez esetben viszont egészen furcsának hat az értékkritikával szemben megfogalmazott különvélemény. (A könyv egyébként több ponton szenved hasonló önellentmondásoktól.) A tőke első kötete nem filozófiai ujjgyakorlat, melyet a későbbi kötetekben a gazdasági élet komoly elemzése követ (köztudomásúlag a konkrét gazdaságtani fejtegetéseket tartalmazó szövegek korábban íródtak, mint az első kötetet indító, „metafizikainak” bélyegzett elméleti elemzés). Ellenkezőleg: az érték és a munka fogalmi összefüggésének lefektetése a marxi elmélet kritikai jellegének záloga, melyet a közgazdaságtan számára tárgyként megjelenő formák elemzése követ, mely formák azonban már az alapvető fogalmi összefüggések alapján működnek.

Milyen munka?

Mindez a legszorosabban összefügg a kapitalizmus történetiségének és a munka történelmi specifikumának kérdésével. Amikor Szalai azt írja, hogy az absztrakt munka már az ókori Egyiptomban létezett, ezt a fogalmat úgy kezeli, mintha egy merőben intellektuális absztrakció lenne, egy olyan, a komplex társadalmi valósághoz képest külsődleges elméleti modell, amely segíti bizonyos összefüggések tisztázását. Ezt az elmélet-felfogást (mely, mint jeleztem, a marxi elméletre és annak értékkritikai értelmezésére vonatkoztatva téves) tükrözi Szalainak következő kérdése, s rá adott válasza is: „az absztrakt munka felolvadása után melyik munka az, mely szimbolizálhatja a kapitalizmus rendszerét a szabadversenyestől egészen a mai szisztémáig? Nos, úgy vélem, hogy ez a szimbólum a bérmunka.” (91-92)

Csakhogy az absztrakt munka fogalma épp hogy nem „szimbólum”, amellyel reprezentálni kívánjuk a kapitalizmus rendszerét, hanem mindenekelőtt 1) fogalom, amely meghatározott összefüggésben áll a kapitalizmust meghatározó más fogalmakkal (úm. áru, érték), tehát nem a kapitalizmust leírni vágyó elméletalkotó poétikai eszköze, melyen keresztül elmesélheti a fennállót, s mivel 2) reális absztrakció, sajátos fogalmi tartalma meghatározza a társadalmi gyakorlatot és a társadalmi formákat. Ez a meghatározás megelőzi a struktúrákat és a cselekvőket.

Lényeges, hogy a Marx által vizsgált kategóriák egyszerre szubjektívek és objektívek. Vagyis az érték és a munka fogalmai nem megfeleltethetőek a szubjektivitás-objektivitás párosnak (ld. cselekvők-struktúra, munka-tőke), hanem mindkettő egyszersmind a társadalmi szubjektivitás és a társadalmi objektivitás formája, tehát meghatározza (és ezért korlátozza – ezen korlát alól kellene felszabadulni/felszabadítani) mind azt, hogy a velünk szembenálló társadalmi objektivitás milyen alakokat képes felvenni, mind azt, hogy hogyan viszonyulnak a kapitalizmus szubjektumai ehhez a társadalmi objektivitáshoz, illetve egymáshoz.

Az absztrakt munka fogalma természetének félreismerése összefügg azzal, hogyan ad számot Szalai a társadalmi gyakorlatok történelmi változásain, s miben látja a kapitalizmus történeti sajátosságát. A könyv elején olvasható történeti vázlat meglepő könnyedséggel sorolja fel az emberi munkavégzés különböző korszakait. Ez a könnyedség azért kelthet megütközést, mert nem tanúskodik a munka fogalmának történelemfeletti érvényesítésének problematikussága iránti fogékonyságról – holott épp ez lenne az, ami segíthet kiemelni a történelmi változás mélységét. Milyen feltételek/kitételek mellett hárítjuk el a munka fogalma használatának félrevezető jellegét? Amennyiben a munkát úgy tekintjük, mint az emberi tevékenység egy nem-fogalmát (genusát), annyiban világossá kell tennünk, hogy ez a fogalom egy intellektuális absztrakció – vagyis egy elméleti erőfeszítés által megalkotott elvonatkoztatás. Amennyiben ezt a módszertani kitételt megfogalmaztuk, azt is világossá kellene tennünk, hogy hogyan viszonyul a kapitalizmusra jellemző „munka” ehhez a történelemfeletti „munkához”: hogy például pusztán fajfogalma e nemfogalomnak (speciese a genusnak) vagy egy egészen másként értendő fogalom.

Az értékkritikai értelmezés szerint Marx elméletében a munka fogalma – mint fentebb kifejtettem – reális absztrakció, tehát nem az emberi tevékenységek elméleti (tudományos igénnyel megalkotott) vagy hétköznapi-ideologikus (az adott társadalom közgondolkodásában megjelenő) osztályozásának eredménye. Fordítva: olyan különös erővel bíró társadalmi forma, reális és az emberi tudattól függetlenül működő fogalom, amely maga osztályozza a társadalmi gyakorlat különböző elemeit – akárcsak az érték, az áru fogalmai, valamint a közöttük fennálló viszonyok, végső soron pedig az automata szubjektummá növekedett tőke, amely a maga formáira hozza az empirikus társadalmat, a ténykedő embereket, intézményeiket, hagyományaikat, s a természettel és egymással folytatott anyagcseréjüket a saját bővített újratermelésének testévé teszi.

Termelési viszonyok és elosztási harc

A struktúrák és ágensek közötti viszonnyal kapcsolatos probléma szorosan összefügg a termelési viszonyok (struktúrák) és az elosztási harc (az ágensek terepe) problémájával. Míg az értékkritikusok számára az elosztási harc (s ezzel a munkásmozgalmi marxizmus) a kapitalizmus epifenoménje – olyan antagonizmus, amely nem mutat ki a tőke-munka viszonyból –, s ezzel szemben a meghatározó az, amit termelési viszonyoknak nevezhetünk (de az értékkritikai értelmezés szerint ezek nem intézményes, politikai és gazdasági struktúrák összessége, hanem az ennél alapvetőbbnek tekintett fogalmi összefüggések szikár logikája), addig Szalai számára e két vezérfogalom vizsgálata komplementer: „valójában az automata szubjektum, vagy az én megközelítésemben a tőkelogika és az elosztási küzdelmek bonyolult összetartozásáról van itt szó.” (44.) Az értékkritikával szemben Szalai számára az a fontos, hogy az értéktöbblet-termelés képletéből egy elosztási viszony vezethető le, s emiatt – véli – az értékkritikusok tévednek, amikor nem az elosztási harcot tekintik a jelenlegi kapitalizmus döntő tényezőjének, hanem az eleven munka termelésben megrendült szerepe következtében az érték kiürülésében látják a kapitalizmus válságának lényegét, kiváltó okát.

Azonban rögtön ezután a következőket olvashatjuk: „Úgy is mondhatnánk, hogy az elosztási viszonyok, az elosztási harc a tőkelogika konkrét megjelenései, megtestesülései. Az elosztás az immanencia, a tőkelogika a transztendencia. És még egy megközelítés: az elosztási harc konfliktuselméleti, a tőkelogika funkcionalizmus-elméleti kategóriák, és/de a kettő együtt releváns.” (45.) Hogy a helyzetleírás során árnyaltabb képet adhatunk, ha beszélünk az elosztási harcról vagy a tőke-munka antagonizmusról – világos. Azonban amennyiben az elosztási harc pusztán „megjelenése, megtestesülése” a tőkelogikának (hasonlót állít az értékkritika is), továbbá, ha az elosztást a kapitalizmus „belső ügyének” („immanenciájának”) tekintjük, a tőkelogikát pedig a lehetőségeket meghatározó alapvető összefüggésnek („transzcendenciának” – írja Szalai), annyiban kérdés, hogy a két kategória együttes relevanciája voltaképpen mit is jelent.

Amikor Szalai egy lábjegyzetben Marxot kívánja megidézni, hogy alátámassza megközelítését, hasonlóan zavarba ejtő ellentmondásra lehetünk figyelmesek:

„A tőkelogika a később tárgyalandó termelési viszonyok része, mely kölcsönös visszatükröződési viszonyban áll az elosztási viszonyokkal. Marx a következőket írja erről: »De vegyük szemügyre magukat az úgynevezett elosztási viszonyokat. A munkabér feltételezi a bérmunkát, a profit a tőkét. Ezek a meghatározott elosztási formák tehát feltételezik a termelési feltételek meghatározott társadalmi jellegeit és a termelés szereplőinek meghatározott társadalmi viszonyait. A meghatározott elosztási viszony tehát csupán a történelmileg meghatározott termelési viszony kifejezése« (Marx–Engels 1974, 830).” (45.)

Marx egészen világosan azt állítja, hogy a kapitalizmusra jellemző elosztási viszony csupán kifejezése a meghatározott termelési viszonyoknak. De míg Szalai a főszövegben azt írja, hogy „az elosztási viszonyok, az elosztási harc a tőkelogika konkrét megjelenései, megtestesülései” és/tehát hogy a tőkelogika alapvetőbb és meghatározza az elosztást, addig ebben a lábjegyzetben „kölcsönös visszatükröződési viszonyt” tételez a termelési viszonyok és az elosztási viszonyok között – holott Marx sem kölcsönösségről, sem visszatükröződésről nem ír, hanem kifejezésről, feltételezettségről (tehát egészen egyoldalú viszonyokról).

Amint fent jeleztem, az értékkritikában Szalai szerint az hibádzik, hogy elemzéseikből „hiányoznak a társadalmi szereplők, az ágensek, csak tőkelogika van, mely önmagát mozgatja, stimulálja.” Csakhogy, írja Szalai: „Ha előbbi érvelésem helytálló, vagyis az elosztási viszonyok, az elosztási harc és a tőkelogika ugyanannak a jelenségnek az egymásban való tükröződései, akkor be kell látnunk, hogy nem lehetséges: viszonyok és harc ágensek nélkül – nos, ez logikai képtelenség.” (46.) Eltekintve a zavaros megfogalmazástól (hogyan tükröződik ugyanaz a jelenség egymásban?), ha az állítás az, hogy az elosztási harc és a tőkelogika egy harmadik összefüggés származéka, akkor egyrészt kérdés, hogy mi ez a harmadik összefüggés (ezt a kérdést Szalai fel sem teszi), másrészt hogyan értékeljük azt a tézist, hogy az elosztási viszonyok a tőkelogika megtestesülései? Mert, ha ez így van, akkor az elosztási viszonyok nem a tőkelogikával egyenrangú, azzal „visszatükröződési” viszonyban álló származékai valamilyen titokzatos harmadik jelenségnek. Teljes zavar.

Továbbá egészen félrevezető és az értékkritika félreértéséről tanúskodik, hogy Szalai úgy tekinti, mintha az értékkritikusok ágensek nélküli viszonyokról és harcokról beszélnének. A probléma éppen az, hogy a kapitalizmust meghatározó viszonyok szempontjából az „ágensek” mellékesek. Ahogy nem fontos az sem, hogy az érték milyen árukban ölt testet, s az sem, hogy az értéktermelő munka pontosan mit termel, milyen körülmények között zajlik és hogy ki végzi, akarja-e végezni egyáltalán stb. (Ezt Tallár is jelzi fent hivatkozott vitacikkében.) Hogy azok a viszonyok és az a harc, amely „kódolva van” a kapitalizmus társadalmi szintézisének alapvető összefüggéseiben, nem szereplők nélküli viszonyok és harc – világos. A kérdés a szereplők státusza.

Amikor Szalai a „humán erőforrások lepusztulását” az értéktöbblet-termelés válságának okaként azonosítja, s úgy tesz, mintha a dolgozó emberek nyomora kívül esne az értékkritika által értelmezhető problémák körén, egyszerűen annak jele, hogy félreérti az értékkritikai elemzés szintjét. Az, hogy az értékkritikusok az érték összeomlásáról beszélnek, egyáltalán nem zárja ki azt, hogy ennek az összeomlásnak következményei között ott van a munkások romló életszínvonala – bár az tény, hogy nem az összeomlás okaként azonosítják ezt a romló életszínvonalat. Hasonlóképp az elemzés szintjeinek összezavarásáról van szó, amikor Moishe Postone szemére veti, hogy nem foglalkozik azzal, hogy a struktúrák és ágensek a kapitalizmus különböző korszakaiban másként kapcsolódtak egymáshoz, és „fel se veti, hogy eme viszony, eme kölcsönkapcsolat iránya még változhat a kapitalizmuson belül maradva is.” (52)

Postone elemzésének azonban nem ez a tárgya: nem struktúrákról beszél, kihagyva a komplementer ágenseket a képből valamiféle elméleti részrehajlás okán, hanem mind a struktúrákat, mind az ágensek mozgásterét történelmileg meghatározó fogalmi összefüggésről. Azt azonban kétségkívül felveti, hogy ezt a fogalmi összefüggést, miután megképződik lehetséges politikailag közvetíteni – a probléma az, hogy ez a politikai közvetítés (értelmezésében, az értékkritikusokkal összhangban, a XX. századi szocializmus is) ezt az összefüggést közvetíti, röviden a munka társadalmát nem szünteti meg. Mivel azonban Szalai számára nem létezik ez az absztrakciós szint, gondolhatja azt, hogy „a 2008-as világgazdasági válság, majd a koronaválság utáni globális és lokális viszonyokat tekintve [a kölcsönkapcsolat „irányának” változása] nagyon is reális opció: a lokális autoriter fordulatok és velük a globális piacok szűkülése, valamint ezek következményei legalábbis ebbe az irányba látszanak mutatni.” (52.) Így azonban fel sem merül az a kérdés, hogy az autoriter fordulatok, a szélsőjobboldal politikai sikersorozata milyen viszonyban áll a kapitalizmus válságával. Ehelyett az baloldali politikát artikulálni hivatott értelmiség erőtlenségének konstatálását (70), és 1968 örökségével kapcsolatos leegyszerűsítő értelmezéseket olvashatunk. (Szalai szerint ezek a lázadások „a munkásság sajátos értekeit alig-alig artikulálják”, (52.) mintha nem is lett volna operaismo, s mintha a ’68-asoknak nem lett volna meghatározó szerző Marcuse vagy Sartre – hogy történt kooptáció: kétségtelen, de erre redukálni ’68 örökségét egészen félrevezető.)

Az, hogy az értékkritikai elemzésekben háttérbe szorulnak az „ágensek”, pusztán annak folyománya, hogy értelmezésük szerint magában a kapitalizmusban vagyunk háttérbe szorítva, s hogy társadalmiságunk sajátossága épp az, hogy tőlünk minden szempontból idegen formákat vagyunk kénytelenek működtetni.

Az az állítás, hogy az osztályharc elveszítette jelentőségét – pontosabban: hogy sosem volt a kapitalizmuson túlmutató potenciálja – nem arról szól, hogy a kapitalizmusban ne lehetne ezt-azt megváltoztatni. Szalai azt állítja, hogy a tőkelogika egymással szemben álló ágensei közötti antagonizmus „a rendszer leglényegibb mozzanata.” (62.) De a kérdés az, hogy ez az antagonizmus – „leglényegibb” vagy sem – az a mozzanat, amely a kapitalizmus meghaladását lehetővé teszi vagy sem? Az értékkritikai válasz erre a kérdésre az, hogy nem. Osztályharcból nem kommunizmus, hanem másféle kapitalizmus lesz. Ezzel az állítással Szalai nem vitatkozik, tudomásul sem veszi, hogy jelentősége lenne, hanem mindegyre hangsúlyozza, hogy lehetne másféle kapitalizmus, és emiatt az ágensek közötti antagonizmus fontos.

Társadalomelméleti fogalmak redukciója pszichológiai jelenségekre

Noha a struktúrák és az ágensek közötti kölcsönhatást tartja fontosnak, Szalai több ízben pszichológiai magyarázatokat ad a kapitalizmus működésére, melyet szerinte a tőkések és munkások aspirációi „motorizálnak” (77.). Mivel az értékkritikusoknak „személytelen mechanizmusok” előnyben részesítését tulajdonítja, ezeket egy csapásra „személyes mechanizmusokkal” helyettesíti, és a kapitalizmus dinamizmusát végső elemzésben „munkamániával”, „felhalmozási szenvedéllyel”, „profitéhséggel” magyarázza. Holott nem is annyira az értékkritika, mint maga Marx alapvető meglátása, hogy ezek a személyes aspirációk pusztán folyományai a kapitalizmus objektív kényszereinek. Szalai elemzésében teljesen eltűnik az a belátás, hogy a konkrét személyek társadalmi viszonyok karaktermaszkjai csupán. Így aztán a munka kényszere nem kapcsolódik össze a „munkamániával”, ahogy a megtermelt érték értékesülésének szükségessége sem a „fogyasztói szenvedéllyel”, hanem mindkettő a „domináns pozícióban levő tőkések szenvedélyei, vagyis a kontrollálhatatlan profitéhség” által van létrehozva (78). Szalai mind a munka kényszerét, mind az értékesülés szükségességét megemlíti a könyvében – de következetesen elmulasztja ezek fogalmi összekapcsolását (vö.: fentebb a marxi kategóriák szubjektív-objektív vonatkozásáról mondottakat.)

A könyvben másutt is visszaköszön a marxizmus hagyományának legizgalmasabb fogalmainak ilyen redukciója. A marxi árufetisizmus lényege, hogy „kínált termékek megvásárlásával lehetőséget kapunk identitásunk kibontakoztatására és személyes kapcsolataink elmélyítésére”, és a fogalom Szalai-féle kiterjesztése szerint, „nemcsak az tűnik egy tárgy természeti tulajdonságának, hogy piaci cserére termelik, hanem az is, hogy a termék lelki tulajdonságokkal és gondolatokkal van felruházva.” (76.) Hasonlóképp bánik el a szerző Lukács eldologiasodás-fogalmával: „Lukács György szerint viszont a munkamegosztás egymás eldologiasításához vezet: ennek során az emberek az összetett, feldarabolt munkafolyamatban óhatatlanul tárgyként, eszközként tekintenek egymásra.” (114.)

Ezek a jelenségek kétségkívül tekinthetők az árufetisizmus és az eldologiasodás folyományainak. Azonban – mint annyiszor a szövegben – ezek a pszichológiai következmények kitakarják azt, amit ezek a fogalmak a kapitalizmusra jellemző társadalmiságról mondanak nekünk. Nem kívánom az árufetisizmus marxi fogalmának „lényegét” exponálni – egy nagyon sokrétű fogalomról lévén szó –, azonban kétségkívül lényeges, és a tudatos viszonyulásainkat megelőző, a társadalmi gyakorlatban már mindenféle reflexió előtt érvényesülő vonatkozás a következő: a kapitalizmusban az emberek társadalmisága az árutermelésen (tehát értéktöbblet-termeléshez) és az áruk értékesülésén keresztül van közvetítve. Ez így van akkor is, ha felszabadítom elmém, és nem gondolom azt, hogy egy áru boldoggá fog tenni. Az eldologiasodás fogalma pedig ismét az emberek tudatos viszonyulásait megelőző szinten beszél a társadalmi gyakorlatról: az emberek szétdarabolt és egy kvantitatív racionalitás mentén összeillesztett rendszerben végzik tevékenységeiket.

Nem én dologiasítom el a munkatársam, hanem mindketten egy eldologiasító folyamatban veszünk részt, még ha szolidárisan viszonyulunk is egymáshoz.

A munka után

A könyv epilógusában a következő összefoglalót olvashatjuk az értékkritikusokról:

„Uralkodó tézisük a következő: a technológiai fejlődés, és nyomában a termelékenység szakadatlan növekedése következtében csökken a termékek előállításához szükséges munka mennyisége, ugyanakkor a társadalomban minden teljesítmény továbbra is ezzel, vagyis a munkaidővel mérődik. Ez súlyos megaláztatást jelent azoknak a millióknak, akik e folyamat következtében már kiszorultak a munkahelyekről, és számosságuk várhatóan a jövőben még tovább fog növekedni. Ezért el fog érkezni egy pont, amikor az ebből fakadó válság manifesztálódik, és a rendszer összeomlik. Ekkor fogunk túllépni a kapitalizmuson, mellyel megkezdődhet az aranykor, a munka nélküli társadalom kora. Az óbaloldal értelmisége és szervezetei a munka glorifikálásával csak hátráltatni tudják ezt a folyamatot.” (109)

Ez az összefoglaló nem pusztán leegyszerűsítő, hanem alapvetően téves. Az értékkritikusok egyenesen ellenségesek a (nevezzük így) szocializmusba való átmenet automatizmusának tézisével. De vegyük sorra: bár kétségkívül igaz, hogy megaláztatást jelent a kirekesztődés azoknak az embereknek, akik „fölöslegessé” váltak a kapitalizmus szempontjából társadalmi halálra vannak ítélve. Ez a legrettenetesebb következményekkel jár, melyek közül a megaláztatás – mellyel természetesen kötelességünk foglalkozni – sajnos nem a legrosszabb. Az értékkritikusok szerint továbbá (és itt a német értékkritikai iskoláról, elsősorban Robert Kurzról beszélek) az érték összeomlása már megtörtént: a kapitalizmus összeomlása azonban nem eseményszerű történés, hanem hosszabban elnyúló történelmi folyamat. (Szalai később épp azt rója fel az értékkritikának, hogy az az összeomlásból az új társadalom rögtön-következését állítaná – ami pontatlan.) Az, hogy továbbra is fennállnak azok a formák és azok a gyakorlatok, amelyeket kapitalizmusként azonosítunk, nem érinti azt, hogy a kapitalizmus belső összefüggései érvénytelenek és ezért az általuk megalapozott társadalmi szintézis szétesik. (Ez a tétje az elosztási küzdelem kritikájának – egy olyan társadalomért zajlik, amely nem lehetséges többé.) Az átmenet nem automatizmus. A bomlás is önállósulhat – ennek a bomlásnak politikájaként azonosította Tamás Gáspár Miklós a posztfasizmust.

Térjünk most már a munkára. Szalai bírálatában itt is visszaköszön a munka mint reális absztrakció és mint intellektuális absztrakció közötti különbségtétel hiánya. Az értékkritikusok a szerző által „önkiteljesítő munkaként definiált [nevezett!] tevékenységet nem tekintik munkának – hanem éppen a kapitalizmust felváltó rendszer kizárólagos lényegének.” Ámde, Szalai ellentmondást vél felfedezni: a Kiáltvány a munka ellen zárlatának magyar fordítása így hangzik „Világ proletárjai, pihenjétek ki magatokat!”, amiből az következne „hogy munkának tekintenek minden nem pihentető tevékenységet […] melyet ki kell iktatni az emberek életéből.” (110) De ez egyrészt a fordítás sajátossága (angolul: „call it a day”, németül „macht Schluß” stb.), másrészt a Kommunista Kiáltványt záró felhívás humoros eltérítése, amiből nem lehet ilyen következtetéseket levonni. Az értékkritikusok, mint minden ember, tudják, hogy egy szabad világban is kell erőfeszítéseket hozni, ezért sem igaz, hogy „a munka megszűnését valószínűleg a munkának a technológiai fejlődés általi teljes kiváltásától várják.” (111)

A munka megszűnése nem az emberi erőfeszítés, szorgoskodás, törekvés megszűnését jelenti az értékkritika számára. Egy reális absztrakció megszűnéséről van szó, egy olyan társadalmi forma megszűnéséről, mely minden erőfeszítést, szorgoskodást és törekvést kényszerű korlátok közé szorít. És egy olyan társadalom kialakulásáról, amelyben a szabad emberi tevékenység nem szomorú sziget – hanem közös életünk.