A posztmodern társadalomtudományok egyik uralkodó tézise szerint korunkban a
kizsákmányolás fogalma elvesztette relevanciáját, a tőkések sikeresen pacifikálták a
munkásságot. Ami a helyén maradt, az egy elvont tőkelogika, mely mindazonáltal behatol a társadalmi élet minden szférájába, a maga képére formálva azt. De vajon működhet-e a kapitalizmus struktúrájának legalapvetőbb elemét alkotó tőkelogika kizsákmányolás, pontosabban eme viszony szereplőinek, ágenseinek létezése és egymásra hatása nélkül? Lehetséges-e dinamikus, történeti megközelítése a problematikának? Az összefüggésrendszer megvilágításához az értékkritikai elmélet fő téziseinek bírálatából fogunk kiindulni.

Az értékkritikai elmélet és a hozzá kapcsolódó mozgalom, a Wertkritik, a Krisis és az EXIT! folyóiratok körül született, és tevékenysége a ’80-as évektől szökött szárba. Központi szereplője Robert Kurz, résztvevői többek között Norbert Trenkle, Ernst Lohoff, Roswitha Scholz, Peter Klein (alapító tagok) és Anselm Jappe. Velük párhuzamosan dolgozta ki értékkritikai elméletét a chicagói egyetem professzora, Moishe Postone.

Az elmélet fő téziseit Kurz^[1] egy rövid, de tömör írásának logikája mentén, szövegét döntően szó szerint idézve vázolom. A teória kiindulópontja Marx elméleteinek rendszere, melyet az értékkritikusok nem tekintenek egységes egésznek.

„Marxnak két arca van: két teoretikus egyazon fejben, akik egészen más típusú érvelést szülnek. A széles körben ismert Marx, az »exoterikus«, és pozitivista Marx, a liberalizmus ivadéka és hitehagyottja, korának szocialista politikusa és a munkásmozgalom mentora, aki sosem akart mást, mint állampolgári jogokat és »tisztességes bért a tisztességes munkáért«. Ez a Marx elfogadja a »munka« ontológiai kategóriaként való felfogását, a hozzátartozó protestáns etikával együtt, és a »megfizetetlen értéktöbbletet« követeli, a jogi értelemben felfogott »magántulajdont« pedig állami tulajdonnal akarja helyettesíteni. Ennek megfelelően a cél csupán a meglévő viszonyok felborítása és »a proletáriátus uralkodó osztállyá emelése«, és így »proletáriátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét«. A tőke fogalma itt hirtelen már nem is egy társadalmi viszonyt jelöl, hanem a tárgyi vagyon egy bizonyos mennyiségét, amelyet az egyik osztály elvehet a másiktól, anélkül, hogy annak társadalmi formájára ügyet vetne.”

Ez az olvasat azonban a szerző szerint csak Marx korában volt releváns, vagyis nem sokkal a munkásmozgalom születését és az osztályharc kibontakozását követő időszakban. Elavulásához hozzájárult az is, hogy a „modernizációs szocialista diktatúrák”, a Szovjetunió és a harmadik világ példájában markánsan megmutatkoztak a „munka-utópián alapuló kaszárnyakommunizmus” összes jegyei. A másik Marx a „máig is sötétben rejtőző, és kevéssé ismert »ezoterikus« és negatív Marx, a társadalmi fetisizmus felfedezője, az »absztrakt munka« és a hozzátartozó represszív etika – ahogy azok a modern árutermelő társadalmat meghatározzák – radikális kritikusa.” Aki nem a rendszerimmanens társadalmi érdekeket, hanem a rendszer történelmi alaptermészetét célozza meg.

A probléma itt már nem a „megfizetetlen értéktöbblet”, és azzal összefüggésben a termelési eszközök magántulajdona, hanem maga az érték, mint társadalmi viszony, mely hasonlatossá teszi egymáshoz a szembenálló és egymással harcoló osztályokat azáltal, hogy maga az, ami az egymásnak ellentmondó érdekeket létrehozza. E társadalmi formáció fétisizmusának lényege, hogy

„egyfajta személytelen struktúrát képez az összes érintett »háta mögött«, amelyben mindannyian egy soha meg nem álló kibernetikai folyamatnak vannak alávetve, amely során az emberi energia pénzformába alakul át[…]. A tőke ebben a felfogásban már nem egy dolog, amelyet az ember csak úgy elragadhat az uralkodó osztályoktól, hanem a totálissá vált pénz társadalmi formája, amely a tőke alakjában mintegy önmagára van visszacsatolva, és amely ezáltal egy kísérteties önmozgásban önállósodott, azaz »automata szubjektumként« működik. Ennek az abszurd viszonyrendszernek a megszüntetése és a modern fetisizmus meghaladása ezért nem történhet meg a rendszerimmanens érdekharcok puszta meghosszabbításaként. Ehelyett éppen az »érdekek« általános formájával való tudatos szakítás lenne ahhoz szükséges, hogy az érték őrült mozgásformájától és a hozzá tartozó kategóriáktól (»munka«, áru, pénz, piac, állam) eljuthassunk a »tárgyak igazgatásának« emancipatorikus és közösségi formájához, és hogy a termelőeszközöket az »érzéki értelem« kritériumai alapján tudatosan működtessük, ahelyett hogy a »fetisisztikus« gépezet vak működésére hagynánk.”

A történelemben az osztályharc

„egészen más szerepet játszott, mint amire általában gondolunk a fogalommal kapcsolatban: korántsem a kapitalizmus megbuktatása irányába hatott, hanem sokkal inkább a kapitalista rendszer belső modernizációs hajtómotorjává vált. A fétisisztikus módon felfogott érdekekre korlátozódó munkásmozgalom bizonyos mértékig a kapitalista termelési rendszer újabb és újabb előrelépését reprezentálta a mindenkori elitek reflektálatlan konzervativizmusával szemben. A munkásmozgalom kiharcolta a béremelést, a munkaidő csökkentését, az egyesülési szabadságot, az általános választójogot, az állami beavatkozást, az ipari és munkaerőpiaci szabályozást stb., amelyek az ipari kapitalizmus fejlődésének és kiterjesztésének szükséges feltételei voltak. A »Kommunista Kiáltvány« e fétisisztikus formán belüli fejlődésnek volt a vezérlő csillaga.”

Mostantól azonban

„a kapitalista rendszer előtt nem mutatkozik további fejlődési horizont. Az osztályharc végéhez érkezett[…]. És ütött a másik, az »ezoterikus« Marx órája: az »automata szubjektum« általános viszonyrendszere, amit a történelmi osztályok korszakában mint beazonosítható jelenséget egyáltalán nem észleltek, és ami ezáltal bizonyos mértékig láthatatlan volt, mára égető problémává vált, és globális krízise fogja meghatározni az új évszázadot. Itt az ideje tehát, hogy egy új Kiáltvány szülessen, amelynek szavait eddig még nem találtuk meg.

Az értékkritikai iskola a globális krízis lényegét abban látja, hogy miközben a kapitalizmusban a gazdagság mértékét mind a mai napig a keletkező értékben, a kifejtett munka mennyiségében, az absztrakt munkában mérik, a termelékenység őrült növekedése következtében ezek valójában mindinkább zsugorodnak, hiszen csökken az egy-egy termék előállításához szükséges munka mennyisége (Postone szerint azonban a kifejtett munka mennyisége nem csökken, mert újabb és újabb kielégítendő szükséglet jelenik meg, emellett a kapitalista termelés területileg is szélesedik, újabb és újabb munkaerőt vonva be a termelésbe).^[2] Vagyis a kapitalizmus felzabálja saját gazdagságának forrásait.

Nos, az értékkritikusok helyesen állapítják meg, hogy a kapitalizmus első korszakában az osztályharc sokkal inkább a rendszer belső modernizációs motorja, semmint bomlasztásának, leépítésének hajtóereje volt. (Ez Marxhoz képest nem új gondolat, Engelssel együtt hasonlókat fejteget a Kommunista kiáltványban és  A tőke III. kötetében, vagy a Grundrissében is.)  Az azonban (többek között saját kutatásaim szerint^[3]) nem állja meg a helyét, hogy a mai kapitalizmusban az osztályharc megszűnésével, vagy legalábbis lanyhulásával az annak mélyén rejlő tőke-munka viszony antagonisztikus ellentéte és ennek megjelenése, az elosztási harc, elvesztette volna társadalmi-gazdasági jelentőségét. Az antagonizmus egy kardinális jelentőségű, a társadalom mélyrétegeiben zajló mai folyamatot nagyon is magyaráz. Ez pedig nem más, mint a humán erőforrások lepusztulása.^[4]  Az átlag profitráta csökkenő tendenciája eme süllyedés ellensúlyozásaként felerősíti a kizsákmányolás állandó fokozásának kényszerét, melynek engedelmeskedve a tőke áttöri az őt korábban jótékonyan védő korlátokat és felzabálja a munkát. Amikor tehát arról beszélünk, hogy válság van, akkor nem csupán, és nem is elsősorban arról van szó, hogy az emberi munka technikával való kiváltásával, a tőke szerves összetételének fokozásával csökken a fajlagos munka mennyisége, hanem sokkal inkább arról, hogy az embert többek között azért kell géppel helyettesíteni, mert annak teljesítőképessége folyamatosan csökken. Annak következtében is, hogy, Marx feltevésén túl, a társadalom széles rétegei nem kapják meg a munkaerejük újratermeléséhez szükséges erőforrásokat sem^[5] – és akkor még nem beszéltünk az ezzel kölcsönkapcsolatban lévő, korábban vázolt mentális leépülésükről (Mark Fisher utóbbit mentálpestisnek nevezi).^[6]

Azt látjuk tehát, hogy míg az osztályharcok korában ez a harc a tőkést is védte, olyan értelemben, hogy folyamatos gátat szabott „humán erőforrásai” lepusztításának (ezt már Habermas is felismerte^[7]), addig az osztályharc megszűnésével ez a korlát leomlik. Paradox módon ez hosszabb távon a tőkést is sújtja, még ha kevésbé is, mint a munkást. (A munkást ugyanis, szemben a tőkéssel, elemi létfeltételeiben érinti).  Annyiban mindenképpen, hogy

az utóbbi évtizedekben az értékkritikusok feltevéseivel szemben nemhogy önmagát gerjesztően gyorsult (utóbbit Postone „taposómalom-dinamikának” nevezi^[8]), hanem egyenesen lassult is a munka termelékenységének növekedési üteme.^[9] A kizsákmányolás fokozásának állandó kényszere tehát végül is lerombolja annak feltételrendszerét.

Megközelítésemben ez a, ha úgy tetszik, elosztási harc és nem a munka önmagában vett zsugorodása a döntő tényezője a mai kapitalizmus önemésztő jellegének.

De rögtön pontosítok is: valójában az automata szubjektum, vagy a magam megközelítésében a tőkelogika és az elosztási küzdelmek bonyolult összetartozásáról van itt szó.  Mert mit is jelent a tőkelogika? Nos: pénzből még több, minél több pénzt csinálni. Marx leírásában ennek képlete leegyszerűsítve: P – Á – P’, ahol P = pénz, Á = munkaerő mint áru, P’ = a munkaerő felhasználása utáni pénz.  Ebből pedig az látszik, hogy

a tőkelogika leglényegibb eleme, érvényesülésének legfontosabb feltétele a bérmunkás munkaerejének elsajátítása, mely olyan speciális áru, mely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges értéknél nagyobb értéket képes létrehozni – ez az értéktöbblet.

Ebből pedig egy velejéig tőke-munka viszony, így elosztási viszony vezethető le: az eme értéktöbbletért folyó elosztási küzdelem viszonya. Sietek hozzátenni: a neoliberális újkapitalizmusban – mint azt már érintettem – az elosztási harc széles körben kiterjed a termelésben felhasznált munkaerő értékére is, melynek egy részét így nem a munkás viszi haza, hanem hozzácsapva az értéktöbblethez, immár a tőkés sajátítja el. Az osztozkodás, az elosztási harc tárgya így nem csak az értéktöbblet, hanem az összes új érték, más megfogalmazásban a hozzáadott érték.^[10]

Úgy is mondhatnánk, hogy az elosztási viszonyok és az elosztási harc a tőkelogika konkrét megjelenései, megtestesülései.^[11] Az elosztás az immanencia, a tőkelogika a transztendencia. És még egy megközelítés: az elosztási harc konfliktuselméleti, a tőkelogika funkcionalizmus-elméleti kategóriák, ám a kettő együtt releváns.

A tőke-munka viszony, így ezen belül az elosztási viszonyok mai jelentőségének tagadása oda vezet, hogy az értékkritikusok többségének elméleteiből jórészt hiányoznak a társadalmi szereplők, az ágensek, csak tőkelogika van, mely önmagát mozgatja, stimulálja. De vajon logikailag lehetséges-e ez a konstelláció? Megközelítésem szerint nem: ha előbbi érvelésem helytálló, vagyis az elosztási viszonyok, az elosztási harc és a tőkelogika ugyanannak a jelenségnek egymásban való tükröződései, akkor be kell látnunk, hogy nem lehetséges: viszonyok és harcok ágensek nélkül – nos, ez logikai képtelenség.

Hozzáteszem: Marx tőkekategóriájának többértelműsége is ludas lehet ebben. Nála a tőke háromféle értelmezésben jelenik meg, ráadásul a tartalmak váltakozása nem követ konzekvens logikát. Először is, a tőke egy társadalmi viszony (ezért beszél a kapitalizmusról, mint tőkés termelési módról), másodszor olyan termeléshez használt eszközök, melyek tulajdonosai idegen munkát sajátítanak el: pénz, gépek, anyagok stb., harmadszor pedig mint konkrét társadalmi szereplők, ágensek: tőkések, akik kizsákmányolják a munkásokat. Ez a többértelmű definiálás egyes helyeken tudatosan vállalt is: A tőke III. kötetében például a tőkést a tőke mint társadalmi hatalom funkcionáriusaként nevezi meg.^[12] A máshol többértelmű fogalomhasználat gyökere pedig nem csak egy következetlenség lehet: inkább arról lehet szó, hogy a viszonyokat és azok alanyait Marx olyannyira összetartozónak érzi, hogy időnként nem is illeti külön fogalommal azokat – és az előbb magam is hasonlóképpen gondolkodtam.

Szigeti Attila egy fontos tanulmányában^[13], melyben többek között rámutat az értékkritikai elmélet gyenge pontjaira, így „ágensnélküliségére”, Postone munkásságát ebből a szempontból kétarcúnak láttatja: Postone néhányszor felveti ugyan, hogy az ágensek, az ágensek cselekedetei és a struktúra viszonya körkörös, mindazonáltal dominánsan mégis úgy véli, hogy az ágensek és cselekedeteik végül is feloldódnak a struktúrában,  pontosabban azok csak struktúrák – saját megközelítésemben az automata szubjektum, vagyis a tőkelogika – öntudatlan újratermelésére képesek.

Megközelítésemben ennél többrétegűbb, bonyolultabb a kérdés: az automata szubjektum, a tőkelogika, a továbbiakban a struktúrák és az ágensek viszonya nem egyirányban körkörös, ami azt jelenti, hogy „dolog” sosem kerülhet egyensúlyba, erős hipotézisem szerint dominanciaviszonyaik az egymást követő történelmi korszakokban változást mutatnak.^[14] Vagyis hol a struktúrák erősebbek, meghatározóbbak, hol az ágensek törekvései, cselekedetei azok.

A kapitalizmus „kezdőpontján”, az eredeti tőkefelhalmozás nyomán megszületnek az ágensek, vagyis a tőkések és a munkások, és kezdetét veszi a szabadversenyes kapitalizmus. Utóbbi (némileg leegyszerűsített) modelljében a piac az új szereplők számára nyitott, gazdasági erő szempontjából a tőkések közötti viszonyok kiegyenlítettek, az ágensek között mindkét oldalon verseny folyik, és az árakat a kereslet-kínálat-ár mechanizmus szabályozza. Ezért ekkor az egyes ágensek, az egyes tőkések és egyes munkások alá vannak vetve a struktúráknak, és bár különösen az első ipari forradalom nyomán kialakult egyfelől a burzsoázia, vagyis a tőkésosztály, másfelől a munkásosztály, ezt a korszakot mégis mindkét oldalon az éles verseny jellemzi, így az egyéneket, mint az osztályok tagjait is a struktúráknak való kiszolgáltatottság jellemzi. Azért is, mert a munkásmozgalom a munkásság belső rivalizációja ellenére mégiscsak van annyira erős, hogy meggátolja a burzsoázia olyan mértékű megerősödését, melynek révén az képessé válhatna a struktúrák közvetlen mozgatására.

A 20. század elejére mindezen tényezők megváltoztak és ezért onnantól kezdve egészen a ’70-es évek neoliberális fordulatáig az ágensek képessé váltak a struktúrák direkt alakítására – vagyis azok fölé kerekedtek. Ezen időszak mindazonáltal két szakaszra bontható abból a szempontból, hogy melyek a kölcsönkapcsolat ilyetén alakulásának konkrét tényezői. Az első szakasz kezdetét több egymást erősítő folyamat megindulása jelzi. Egyrészt a tőke koncentrációjának és centralizációjának következtében megváltozott a gazdaság hatalmi szerkezete: monopóliumok, duopóliomok és oligopóliumok emelkedtek ki, amelyek az ekkortól szintén erősödő állam, állami bürokrácia közreműködésével, annak háta mögé bújva felszámolták a „szabad” piacot. Másrészt ezzel szoros összefüggésben, valamint az első világháború folyományaként megerősödtek a nemzetállami keretek, így a korábban megindult globalizációs folyamatok – melyek a piacok, a piaci verseny feltételeinek kiszélesedésével összefüggésben ellene hatottak a monopóliumok megerősödésének – leálltak, sőt ellentétükbe fordultak.^[15]

Végül, de nem utolsósorban berobbant a második ipari forradalom, beköszöntött a fordizmus időszaka, mely a maga munkafolyamatokat szétdaraboló erejével gyengítette a munkásságon belüli kohéziót, gátolva ezzel a munkásmozgalom előrehaladását.  (Utóbbihoz nagy mértékben hozzájárult a munkásmozgalom, pontosabban annak vezetésének kettéhasadása is kommunistákra és szociáldemokratákra). Elmondhatjuk tehát, hogy a monopolburzsoázia mint domináns ágens, lebontva az őt féken tartó felső és alsó, gazdasági és politikai korlátokat, a struktúrák közvetlen alakítójává válhatott.

A globális hatalmi szerkezetet alapjaiban megingató második világháborút követő időszakban a struktúrák és az ágensek közötti dominanciaviszony nem változott, változtak azonban annak konkrét tényezői. A háborútól megrettenő nagyburzsoázia, melynek haladó szellemű képviselői felismerték egyrészt azt, hogy a túlfeszített tőkelogika az őket létfeltételeikben veszélyeztető, pusztító háború egyik legfontosabb hatótényezője volt, másrészt pedig azt, hogy a szovjet birodalom létrejöttével veszélyes riválisuk akadt, hajlandónak mutatkoztak engedményeket tenni a munkásság felé. De rá is kényszerültek erre: a háború utáni korszak a munkásmozgalom erősödésének, a szakszervezeti mozgalom felívelésének időszaka volt.  Így születhetett meg az átmeneti „osztálybéke”, mely folyamatot az is táplálta, hogy a gazdaság a háború utáni helyreállítási periódusban volt, így növekedtek a tőke és munka közötti osztozkodás gazdasági forrásai. Szigeti Péter és Scheiring Gábor kifejezésével élve a burzsoázia és a munkásság között pozitív kimenetelű játszma folytatódhat, amelyben mindkét fél jól jár.^[16] Más oldalról megközelítve: az ágensek együttműködésének eredményeként a struktúrákat alkotó tőkelogika átmenetileg „megszelídül”, az ágensek uralni látszanak azt – így jön létre a jóléti kapitalizmus.

Kibontakozását a ’70-es években a neoliberális fordulat akasztja meg, mely bonyolult módon változtatja meg a struktúrák és ágensek közötti dominanciaviszonyt: a struktúrák válnak meghatározóvá az ágensek felett, de úgy, hogy miközben az egyes burzsoák minden korábbinál erősebben kiszolgáltatottjaivá válnak a struktúrának, a burzsoázia soha nem látott hatalomra tesz szert a munkásság felett. A fordulat tényezőiről és következményeiről részben már volt szó: a helyreállítási periódus kifulladása, az átlagprofitráta süllyedése, melynek okaként a burzsoázia szószólói a jóléti állam növekvő finanszírozási szükségleteit jelölték meg – és mindennek ellensúlyozásaként a munkásság minden korábbinál erősebb kiszolgáltatottá tétele és kizsákmányolása.^[17] E folyamatot technológiai oldalról az informatikai forradalom katalizálta: az egyik oka is, következménye is a másiknak.  Mindezzel összefüggésben a globalizációs folyamatok is felpörögtek ebben az időszakban.

A jóléti államért folytatott harcban osztállyá szerveződő, és bár célja elérése után megszelídülő, mindazonáltal elért vívmányihoz ragaszkodó munkásságot a burzsoáziának le kell törnie. Ez a harc pedig most már szükségképpen nemzetközi, melynek alanya egy globális hatalmi intézmény, a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra, mely megszületése után hamar domináns pozícióra tett szert. A „szuperstruktúra” alkotóelemei: a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi szervezetek, a nemzetközi hitelminősítő intézetek, a multinacionális nagyvállalatok vezető erői, beleértve a nagy nemzetközi bankok vezető elitjét, a globális médiák, és nem utolsó sorban az Egyesült Államok politikai és katonai elitje. Eme „szuperstruktúra” kemény globális redisztribútor, mely működése során erőforrásokat csoportosít át a perifériákról, félperifériákról a centrumok felé. (Mindazonáltal kemény lokális redisztribútor is: mint nemzetállamok hitelezője arra törekszik, hogy az erőforrások a munkásságtól, a dolgozóktól a burzsoázia irányába áramoljanak.) A burzsoázia jóléti kapitalizmus megingatásáért folyó harcának pedig úgy vált legfontosabb szereplőjévé, hogy a hitelezéshez kapcsoló elvárásaival fő katalizátorként funkcionált a kelet-európai létezett szocializmusok meggyengítésében és felbomlásában – mindaddig ugyanis, ameddig ezek, a kollektivitásnak, és az igazságos elosztásnak legalább látszatával felruházott rendszerek léteztek, a centrumok jóléti államaihoz nem lehetett hozzányúlni.^[18]

De a globális burzsoázia előretörésének körülményei között, néhány „nagy halon” kívül, az egyes tőkések miért lesznek mégis a struktúrák korábbiaknál kiszolgáltatottabb ágenseivé? Nos, két okból. Egyrészt a hálózati társadalomban a tulajdonjogok is hálózatosodnak, a kereszttulajdonlások bonyolult szövedéke jön létre, emellett egy-egy termelési vertikum sok esetben több országon is átívelő, több elemből összeálló láncolattá alakul – és ezek a hálózatok az egyes tőkések feje fölé nőve sok esetben erősebbek, mint a lánc egyes elemeit alkotó aktorok.

Másrészt olyan körülmények között, amikor a tőkések növekvő ütemben zabálják fel a munkások munkaerejét, és ezért a profitok átmeneti emelkedés után ismét esnek, valamint lassul a termelékenység növekedési üteme (a legerősebb centrumországban, az Egyesült Államokban mindenképpen),^[19] nos, akkor ennek ellensúlyozásaként a struktúrából adódó tőkelogika által fűtött profitszerzés iránti szenvedély még inkább fellángol, és ismét csak újabb és újabb önemésztő folyamatokat indukál. A tőkés így egyre inkább fogja lesz pusztító szenvedélyének, így a struktúrának.

Mint láttuk, első pillantásra Postone is sok hasonlót mond a neoliberális kapitalizmus struktúra-ágens viszonyáról, vagyis arról, hogy a struktúrák az ágensek fölé kerekednek. Mégis úgy vélem, hogy megállapítása adott formájában egyoldalú és túlabsztrahált. Egyrészt nem tárgyalja, hogy a tőkelogikát éppen az feszíti túl, hogy az folyamatosan pusztítja erőforrásait. Pontosabban, nem a munkát (ahogy más értékkritikusok is állítják), hanem annak alanyát, az embert, a munkást (ahogy neoliberális technokraták mondják, a humán erőforrásokat). Másrészt Postone nemigen tér ki arra, hogy a kapitalizmus neoliberális fordulatot megelőző korszakaiban struktúrák és ágensek, mint azt láttuk, máshogyan kapcsolódtak egymáshoz. Ezért lehet az, hogy fel sem veti, hogy eme viszony, eme kölcsönkapcsolat iránya még változhat – a kapitalizmuson belül maradva is. Márpedig a 2008-as világgazdasági válság, majd a koronaválság utáni globális és lokális viszonyokat tekintve utóbbi nagyon is reális opció: a lokális autoriter fordulatok és velük a globális piacok szűkülése, valamint ezek következményei legalábbis ebbe az irányba látszanak mutatni. (Elsősorban a nemzetállamokon belüli politikai elitek és az általuk reprezentált nemzeti nagyburzsoázia megerősödésére, struktúraformáló erejére kell itt gondolni).

Összefoglalva a struktúrák és ágensek viszonyáról elmondottakat, azt láttuk, hogy kölcsönkapcsolatuk iránya történelmileg változó: váltás ebben akkor történik, amikor egyrészt a termelésben alkalmazott technológiák forradalmi változáson mennek keresztül.

Nagy valószínűség szerint itt arról van szó, hogy a technológiai ugrás termékeit és hozadékát elsőként birtokló, bár kevés számú, de egyenként is nagy hatalommal bíró burzsoá – „nagy hal” –   tovább növekedett ereje bázisán ilyenkor képes kvázi „kiugrani” a struktúrából, és így – legalábbis egy időre – a maga képére tudja formálni azt – melynek mindazonáltal utóbb maga is foglyává válhat.  Másrészt ezzel összefüggésben ezekben a helyzetekben változnak az ágensek viszonyai, így egyfelől a burzsoázián és a munkásságon belüli viszonyok, másfelől azok egymáshoz viszonyított hatalmi helyzete, vagyis módosul a tőke-munka viszony. És változnak az ágensek aspirációi is. (Mindezek nagyságrendje és iránya azután meghatározza azt, hogy a „nagy halak” struktúraformáló ereje tartósnak bizonyul-e, vagy utóbb jórészt ők maguk is a struktúrák foglyává válnak – előbbi volt a helyzet a fordizmus betörésének idején, utóbbi pedig az informatikai robbanás időszakát követően).

Az egyes szakaszokat elválasztó fordulópontok egyben a kapitalizmus történetének más szempontú szakaszolásához is kiinduló bázisként szolgálhatnak. Mindazonáltal elsősorban a struktúrák és ágensek bonyolult – és a korszakonként módosuló konkrét tőke-munka viszonyt nagyban befolyásoló –, történetileg változó összefüggésrendszerének törésszerű változásait jelzik. Ezek létezése pedig azt igazolja, hogy – szemben a társadalomtudományos megközelítések többségével – a struktúra-ágens viszony bizonyosan nem absztrahálható történelem felett lebegő, konstans és elvont viszonyként.