Tőke-munka viszony – struktúrák – ágensek c. írásában Szalai Erzsébet az értékkritikai állásponttal vitázva radikális, kifejezetten harcos, ti. osztályharcos álláspontot fogalmaz meg: „A tőke-munka viszony, így ezen belül az elosztási viszonyok mai jelentőségének tagadása oda vezet – írja –, hogy az értékkritikusok többségének elméleteiből jórészt hiányoznak a társadalmi szereplők, az ágensek, csak tőkelogika van, mely önmagát mozgatja, stimulálja. De vajon logikailag lehetséges-e ez a konstelláció?” Nem lehetséges, mondja, hiszen „nem állja meg a helyét, hogy a mai kapitalizmusban az osztályharc megszűnésével, vagy legalábbis lanyhulásával az annak mélyén rejlő tőke-munka viszony antagonisztikus ellentéte és ennek megjelenése, az elosztási harc, elvesztette volna társadalmi-gazdasági jelentőségét”. Ebben igaza lehet, ahogy elfogadható ebben a kontextusban az az állítás is, hogy „az elosztási viszonyok, az elosztási harc a tőkelogika konkrét megjelenései, megtestesülései”.
Ott azonban, ahogy én látom, alapjaiban csúszik félre a dolog, amikor ebből azt a következtetést vonja le, hogy ezek szerint a tőkés termelés folyamatát nem tekinthetjük olyan önreferenciális, zárt rendszernek, mely „kísérteties önmozgásban önállósodott, azaz »automata szubjektumként« működik”.
Miért nem tekinthetjük „automata szubjektumnak” a tőkés termelés folyamatát? Azért, mondja Szalai, mert hiszen itt van a szemünk előtt ennek a folyamatnak az ágense, ti. a munkás, mi több, az osztályharcos munkás. A munkás vagy a proletár „hús-vér” alakjához, továbbá az osztályharchoz kétségkívül máig hozzátapad a tőke „sírásójának” forradalmi szerepe, az értékkritika azonban azt állítja – szerintem joggal –, hogy ez az úgymond hús-vér munkás, éppúgy mint az absztrakt, értéktermelő munka, egy redukció terméke: maga a tőkés termelés hozza létre a környezeteként tapasztalt „társadalmi lények”, fennköltebben szólva az ember komplexitásának redukciója révén, hogy zárt műveleti rendszerébe immár saját elemeként illessze be. Polányi ezzel kapcsolatban beszél „kiágyazásról”, ami a tőke funkcionális logikája által feldolgozhatatlan jelentésekkel és minőségekkel átitatott emberi társadalomra, azaz a természet mellett a tőke másik nagy környezeti egységére irányul, hogy ebből a környezetből, redukciója révén, saját elemeit építse fel.
Mint tudjuk, az árutermelés és az árucsere egyetemessé válása azt jelenti, hogy az eredendően partikuláris közösségek, a különböző helyek különös szükségleteinek kielégítésére irányuló munka termékéből nem marad más, „mint – Marxot idézve – egy és ugyanaz a kísérteties tárgyiasság, puszta megalvadása különbség nélküli emberi munkának.” Az árutermelés magával hozza tehát az árutest kiágyazását használati értékéből éppúgy, mint a munka kiágyazását meghatározott szükségletek kielégítésére irányuló formájából: redukcióját elvont, értéktermelő emberi munkára. Racionális uralom alá vetni a különböző helyek világát akkor tudjuk, ha csereszabatos, „különbség nélküli” egységekre bontjuk – ha a világi formát kalkulálható, végső soron matematikai forma váltja fel. Az a tőkés árutermelés, melynek tulajdonképpeni célja már nem a szükségletek kielégítése, hanem az absztrakt, minden minőségi tartalmától megfosztott értéktöbblet mennyiségének növelése, a piac és a pénz közvetítésével mind a szükségleteket, mind magát a munkát kiszabadítja a különböző tradíciók, lokalitások, vérségi kapcsolatok és kulturális értékek által szabályozott, messzemenően a világi helyek szövetébe ágyazott formájából.
Ennek a folyamatnak a része az absztrakt munkát végző absztrakt munkás, a „szabad munkavállaló” előállítása, aki a tőkés termelés folyamatába illesztve egyrészt a megtermelt értéktöbblet elosztásában érdekelt, másrészt elosztási harcai során fenntartja a tőkés termelés rendszerének két alapvető komponensét, a tőkét és a munkát, valamint kölcsönös dinamikájukat. Ebben az értelemben „az elosztási viszonyok, az elosztási harc valóban a tőkelogika konkrét megjelenései” lehetnek, de amit Szalai önálló ágensnek vél, szerintem a zárt rendszer eleme.
Munka és tőke viszonya kétségkívül feszült, de nem antagonisztikus, hanem homeosztatikus viszony: a belső állapot dinamikus állandóságát biztosítja.
Elismerem, meglehetősen zárt, egyoldalú és nyilván hiányos az érvelésem. De tulajdonképpen nem is ide akartam kilyukadni. Hanem az ágens problémájához. Egy másik ágensre szeretnék rámutatni, akiről egyébként Szalai is beszél Lélek és profitráta c. könyvében: a társadalom, ha tetszik az életvilág, szóval a tőkés termelés környezetének kétségkívül megnyomorított, de talán redukálhatatlan lakójára, akit az ember szóval jelölünk. Radikális, kritikai potenciált, ha valamiben, én ebben látok. Mert amíg a társadalomban dialógusok zajlanak, amíg szólunk és megszólítanak minket, a puszta információáramláson alapuló, önmaga fenntartására irányuló autopoetikus rendszer funkcionális működése nem válhat le végérvényesen a jelentésekről és a magukat cselekvőkként azonosító résztvevőknek a világ értelmére (vagy értelmetlenségére) vonatkozó kérdéseiről, normáiról és értékeiről. Nem függetlenedhet attól a módtól, ahogy az emberi civilizáció megteremti – Max Weberrel szólva – „a világtörténés értelmetlen végtelenségének az ember álláspontjáról értelemmel és jelentőséggel felruházott véges szeletét”. Redukció persze ez is, de egy olyan redukció, mely közös, értelmes és élni érdemes világokat hozott létre.
A tőkés termelés logikája ezzel szemben – legalábbis az ember szempontjából, de ki másnak a nevében beszélhetnénk – maga az irracionalitás, a közös, értelmes és élni érdemes világ tagadása. Az értelmet kereső ember tehát a tőke tagadása.
Hogy ezek csak fennkölt szavak, amiből semmi nem következik, szóval nem hasznosítható? Valószínűleg így van. Különösen napjainkban, amikor a globalizációval a tőke globális szinten látott neki a puszta környezeteként érzékelt társadalmak „adaptálásához”, azaz káoszba döntéséhez. Igen, minden bizonnyal kaotikus idők jönnek. De ha csak a környezeti katasztrófa, netán egy totális háború romba nem dönt mindent, nincsen megírva, hogy a káosz egyúttal a Vég is.
