Mára szinte közhellyé vált, hogy a hagyományos értelemben vett, kapitalizmus-kritikus vagy antikapitalista baloldal az utóbbi évtizedekben súlyos válságba került, és eljelentéktelenedett. A szakszervezetek Nyugat-Európában is jelentősen meggyengültek, és nem hordozzák már a munkás-önrendelkezés igényét és igéretét. Az európai balközép, szocdem pártok előbb neoliberálissá, majd inkább progresszivvé váltak, és/vagy teljesen szétestek, új pártszintű, antikapitalista törekvések pedig már nem szerveződtek meg.

Leggyakoribb magyarázata mindennek az, hogy az antikapitalista törekvések kudarcot vallottak, mert „nem működnek” gazdasági értelemben, a jóléti rendszerek kora pedig lejárt, mert a globális kapitalista versenyben luxusnak minősül fenntartani ezeket.

Kétségtelen tény, hogy az eddigi (nagyrészt autoriter) antikapitalista törekvések kudarccal végződtek, az azonban

mégis elhamarkodott következtetés, hogy a kapitalizmus a „létező világok legjobbika”.

Egyrészt, ez a rendszer még az angolszász országokban is csak kétszáz éves, és ez történelmi léptékben nem nagy idő. Másrészt a kapitalista gazdaság működéséhez elengedhetetlenül szükséges gazdasági növekedés hosszabb távon biztos, hogy nem tartható fenn, hiszen bolygónk csak véges mennyiségű erőforrással rendelkezik.

Abban az érvben viszont van igazság, hogy „a jóléti rendszerek kora lejárt”. Tény, hogy a kapitalisták nem szeretnek befektetni ott, ahol a profitjuk nagyobb részét vonják el, ráadásul tevékenységüket többféle szempontból is korlátozzák és szabályozzák. Korábban azonban még sokkal kevésbé volt lehetőségük arra, hogy megválasszák, hol fektetnek be. Maguk személy szerint is tagjai voltak egy-egy helyi társadalomnak, és (általában) lojális állampolgárai egy-egy nemzetállamnak. A hidegháborút követő második globalizációs hullám során azonban ez gyökeresen megváltozott.

A globalizáció első hulláma és a kapitalizmus fejlődése

Maga a globalizáció már több, mint 500 éves: a nagy földrajzi felfedezéseket követően kialakuló világkereskedelemmel és a gyarmatositással együtt járó fosztogatásokkal egyidős. Az amerikai őslakosbirodalmak meghódítása és kifosztása döntő kezdőlökést adott az eredeti tőkefelhalmozásnak és a kapitalista gazdaság kialakulásának Németalföldön, majd Angliában, a profit jelentős részét pedig visszaforgatták a gyarmatositás finanszírozásába. Ún. kereskedelmi társaságokat alapítottak, tehát magáncégeket, melyek feladatai közt a fegyveres területhóditás is szerepelt. A globalizáció folyamata és a kapitalizmus fejlődése tehát már kezdettől fogva szorosan összefonódott, egyiket a másik nélkül elképzelni sem lehetett, és ma sem lehet. Az európai nemzetállamok kialakulása és a 19. századi nacionalizmusok is jelentős részben ennek az összefonódásnak az eredményei, hiszen a nemzetállamok a korábbiaknál sokkal nagyobb területeket fogták át, jóval nagyobb területen tették egységessé a gazdasági szabályozást, és tették lehetővé az áruk és a tőke szabad áramlását.

A globalizáció első, hosszú szakasza a 20. század közepéig, a gyarmatbirodalmak összeomlásáig tartott. A gyarmatbirodalmak olcsó nyersanyaggal és hatalmas piacokkal látták el az európai és az észak-amerikai ipart, így hatékonyan segítették a Nyugat gazdasági-társadalmi fejlődését. Mindez természetesen csak a gyarmatok népeinek kizsákmányolásával volt lehetséges. Az árutermelés nagy gyárakban és ipari központokban koncentrálódott – ez pedig idővel lehetővé tette a munkások számára a tömeges önszerveződést, és azt, hogy sztrájkokkal és gyárfoglalásokkal bizonyos érdekeiket érvényesíteni tudják.

Ehhez fontos hozzátenni, hogy Európa keleti fele nemigen volt haszonélvezője ennek a rendszernek, sőt. A gyorsan duzzadó nyugati nagyvárosok élelmezéséhez a keletről érkező olcsó élelmiszer (elsősorban gabona) importja jelentősen hozzájárult. Ez a gazdasági kapcsolat megszilárdította a nagybirtok gazdasági helyzetét és hosszú időre bebetonozta politikai hatalmát is, melynek fenntartásában így a polgárosuló Nyugat is érdekelt volt. Mária Terézia 1754-es vámrendelete jól példázza ezt az összefüggést: a birodalom osztrák és magyar része közti vámhatár Ausztriában az ipar fejlődését, míg Magyarországon a gabonaexportra termelő nagybirtokot támogatta. Emellett jelentős volt Magyarországon az osztrák és cseh ipar igényeit kielégítő hamuzsír-termelés is, (ennek exportját egy időre Mária Terézia leállította, de csak egy időre) és amely jelentős részben felelős az erdeink pusztulásáért.

A nyugati kapitalista fejlődés feltétele tehát a gyarmatok kizsákmányolása és a kelet-európai feudalizmus fenntartása volt.

A globalizáció 2. hulláma és a jóléti állam felszámolása

A 2. világháború után néhány évtizedig úgy tűnt, hogy erős kihívót kapott a kapitalista világgazdasági rendszer, ám a Szovjetunió bukása után ismét egypólusúvá vált a világ. Az európai közvélemény-formáló értelmiség szemében a történtek azt bizonyították, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája. Az antikapitalista baloldalra természetesen már ez is súlyos csapást jelentett. De hamar kiderült, hogy leáldozott a szociáldemokrata politikának is. Balközép pártok alkotta kormányok is mind többször alkalmaztak megszorításokat, és kezdtek privatizációs programokba. A költségvetési szigor, és a befektetők érdekeinek mind teljesebb kiszolgálása lett a kormányok gazdaságpolitikájának alapja, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank javaslatai és programjai az objektív szakértelem megkérdőjelezhetetlen tekintélyére tettek szert a nyilvánosságban.

A jóléti rendszerek Nyugat-Európában sem fejlődhettek tovább, igaz, részben fennmaradtak.

Európa keleti felében és a világ más részein viszont szóba sem kerülhetett a nyugat-európaihoz hasonló jóléti társadalom megalapozása, és erről sokszor épp a „nyugati szakértők” (természetesen a neoliberális elveket valló szakértők) tekintélyének érvényesítésével gondoskodtak.

A neoliberális gazdaságpolitika dominanciája persze alapjában nem a sajtómunkások és közvéleményformáló értelmiségiek tevékenységének köszönhető, hanem jóval mélyebb és erősebb gazdasági folyamatoknak.

A Szovjetunió bukását követően ismét egy, az egész glóbuszra kiterjedő, egypólusú világgazdasági rendszer megalapozása kezdődött el, melynek központja ismét Nyugaton (az USÁ-ban és Nyugat-Európában) volt. Nem is lehetett máshol, hisz itt koncentrálódott a fejlett termelési technológia, és a fejlesztésekhez, új beruházásokhoz szükséges tőke is – mindenhol máshol pedig mind a kettő hiányzott. Így a befektethető, „szabad„ tőke tulajdonosai addig példátlan mértékű érdekérvényesítési lehetőséghez jutottak, a neoliberális ideológia pedig azért válhatott dominánssá, mert az ő érdekeiket tükrözi.

Míg a globalizáció első hullámát elsősorban a kereskedelem (és a szabadrablás) kiterjesztésének igénye indította el, és a nyersanyagok importja, továbbá a késztermékek exportja tartotta fenn évszázadokig, addig a globalizáció 2. hullámát a tőkekihelyezés és az ipari termelés kiszervezése indította el, és tartotta fenn. Erre azért is volt szükség, mert a piacok telítődése miatt csökkent a profitráta, és ezt ellensúlyozni lehetett az ipari termelés kiszervezésével oda, ahol olcsó volt a munkaerő. Annak érdekében, hogy ez minél akadálymentesebben valósulhasson meg, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását kellett biztosítani, és azt, hogy a gazdasági élet szabályozása a célországokban, beleértve ebbe az újraelosztási rendszerek szabályozását is, minél inkább megfeleljen a befektető tőketulajdonosok érdekeinek.

Ami a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását illeti, ezt először, még a 19. században, kisebb területen, a kialakuló, nyugati nemzetállamok biztosították. Ezek közül volt a legnagyobb az Amerikai Egyesül Államok, mely épp ezért tehetett szert vezető szerepre a 20. század folyamán. Európában a kisebb nemzetállamokat tömörítő EU szabályozása, az EU fokozatos kiterjesztése, a világ többi részén pedig a WTO (World Trade Organization – Kereskedelmi Világszervezet) szabályrendszere biztosította. Ami a befektetőknek megfelelő gazdasági szabályozást illeti, ezért az IMF (International Monetary Fund – Nemzetközi Valutaalap) és a Világbank felelt. Hatalmuk és hatásuk a tőkehiányosabb, fejletlenebb és főként az eladósodottabb országokban természetesen erősebb volt.

A fejlett centrumországokban a jóléti társadalmak több vívmánya maradhatott fenn, mert (ekkor még) erősebbek voltak a szakszervezetek, a társadalom a már elért magasabb életszínvonalból nehezebben engedett, és az elitek is kiemelt érdeknek tekintették a globális kapitalista rendszer egészének fenntartása szempontjából a nyugati társadalmak békéjét. A világ többi részén viszont a már elért – jóval csekélyebb – jóléti vívmányok is elvesztek. Az alacsony bérszínvonal, a tőkejövedelmekre kivetett sokkal alacsonyabb adók, és a jóval gyengébb környezetvédelmi szabályozás pedig nem csak a befektethető tőkét vonzotta, hanem komplett gyárak áttelepítéséhez, az ipari termelés jelentős részének kiszervezéséhez is vezetett.

Persze tőkekihelyezések és iparilag fejletlen régiókban történő gyáralapítások már a korábbi századokban is történtek, de 1990 után váltak tömegessé és programszerű céllá. A tőketulajdonosok számára ez magasabb profitokat eredményezett, a politikai elit pedig úgy gondolta, hogy a politikai befolyást a nyugati tőkétől való függés biztosítani tudja. A tőkekivonás fenyegető lehetősége pedig a helyi elitek és társadalmak lojalitását biztosíthatta – területek meghódítására és katonai ellenőrzésére úgy tűnt, már nincs akkora szükség, mint amekkora korábban volt. Nem számoltak azonban azzal, hogy ha minden akadály elhárul a tőke szabad mozgása elől, akkor a politikai elit többé már nem tudja eszközként (befolyást érvényesítő eszközként) használni. És azzal sem, hogy a korlátlanul szabadon mozgó tőke végül szinte teljesen elveszti „nemzeti jellegét”, illetve bármilyen területhez vagy közösséghez való kötődését, és így egyre tisztábban csak a profittermelés logikája vezérli. A profittermelést pedig legfeljebb marketingszempontok, vagyis a hosszabb távú profittermelés szempontjai befolyásolhatják.

Ezt a folyamatot jócskán erősítette az új globalizációs hullám egy másik jellemzője, az egyre hosszabb termékláncok, és egyre sűrűbb szövésű terméklánchálózatok létrejötte. Ma már megszokott dolog, hogy egy kicsit is összetettebb (pl.: elektronikai) késztermék minden egyes alkatrészét külön üzemekben, külön országokban vagy kontinenseken gyártják le. Sokszor egy termékláncot lefed egyetlen, gigantikus óriáscég, ezért a világkereskedelem jelentős része, ilyen cégek egyes lerakatai közt futó forgalom. Ez lehetőséget nyújt a cégnek a megfelelő adóoptimalizációra, vagyis arra, hogy a saját profitját ott mutassa fel, ahol a legkevesebbet kell adóznia. Így a cég kibújik a nemzetállamok, vagy akár államszövetségek ellenőrzése alól – minél nagyobb, annál könnyebben. A progresszív adóztatás illúzióvá foszlik, mert épp a legnagyobb jövedelemmel rendelkezőket a legnehezebb megadóztatni.

Egy baloldali, szocdem programmal kormányra kerülő erő lényegében eszköztelen a globális nagytőkével szemben.

A magasabb jövedelmekre kivetett jövedelemadó, vagy a vállalati profitra kivetett magasabb adó a globális nagytőkét így kevéssé zavarja, inkább a helyi, kisebb vállalkozókat és a felső-középosztályt sújtja, e csoportok  így jellemzően az egykulcsos adórendszert ígérő populista jobboldalt támogatják. Márpedig a munkahelyek nagy részét továbbra is a kkv-szektor adja (a mikro-, kis- és középvállalkozások), ezért közvetve az alacsonyabb jövedelmű alkalmazottak (munkásosztály) is az ő sikerükben érdekeltek.

Persze egy adott típusú alkatrészt természetesen nem csak egyetlen üzemben gyártanak. Igy egy-egy üzem sokszor csak egyetlen szem egy hosszú, sok ezer kilométeres termékláncban, könnyen kiiktatható, lecserélhető. Ezzel tovább romlik a helyi közösségek és a munkahelyen szerveződő érdekvédők alkupozíciója a nagytőkével szemben. Ha a sztrájkfenyegetéssel alátámasztott bérkövetelést, vagy a helyi önkormányzat által kivetett adókat túl magasnak, a környezetvédelmi szabályokat túl szigorúnak ítélik a tulajdonosok, könnyen áthelyezhetik a termelést máshová. És ehhez nem is kell feltétlenül gépsorokat átszállítani, sokszor elég máshová küldeniük a megrendelést. Ezért nem csak a szocdem politikai pártok, hanem a szakszervezetek és a munkahelyi önszerveződő közösségek is kiszolgáltatottak a globális nagytőkével szemben. Anyagi természetű igényeikből e közösségek kénytelenek lejjebb adni, arról pedig szinte már szó sem lehet, hogy a termelés megszervezésének kérdéseibe is beleszóljanak. Sőt!

Az korábban is megszokott volt, hogy a munkavállalóknak versenyezniük kell egymással a munkahelyekért – de ma már a városoknak, a nemzetállamoknak, és még az EU-nak is a globális nagytőke kegyeit kell keresniük.

Nem is elsősorban a munkahelyteremtés miatt (mert, mint említettük ebben továbbra is a kkv-szektor szerepe a fontosabb), hanem azért, hogy ne maradjanak le a technológiai fejlődésben.

A munkavállalók egyre bizonytalanabb munkaerőpiaci helyzetükért fogyasztókként kaphatnak kárpótlást. A termelés kiszervezése ugyanis olcsóvá teszi számtalan termék árát. Jóval drágábbak lennének például a ruhák, ha az ázsiai varrónők nem megalázó éhbérért dolgoznának, ha az ottani ruhagyárak nem szennyezhetnék szinte korlátlanul a folyóvizeket vagy ha  az okostelefonokhoz szükséges  kobaltot nem kongói gyerekmunkásokkal bányásztatnák ki – egyszerre zsákmányolva ki fiatalkorúakat, és használva fel az „olcsó természetet”. Ezért az emberek fogyasztókként közvetve érdekeltté váltak a globális kapitalizmus, az azzal járó kizsákmányolás és környezetszennyezés fenntartásában.

A szabadság eszményének degradálódása

A globalizáció második hullámával a politikai szereplők közül a mérsékelt baloldalnál csak a radikális, antikapitalista baloldal járt rosszabbul. Ilyen körülmények között ugyanis a termelőeszközök kisajátításának projektje a korábbiaknál is kockázatosabbnak, kilátástalanabbnak és a munkások egyéni szempontjából értelmetlenebbnek is látszik. Mert ha sikerülne is egy üzem kisajátitása (akár az üzem dolgozói, akár a helyi hatalom, akár az állam kormánya által), általában csak egy alkatrész gyártása felett szerezhetnének ellenőrzést, melyet aztán csak annak a cégnek tudnának eladni, amelynek az üzemet elfoglalták. Közvetlenül a fogyasztóknak egy alkatrészt eladni lehetetlen, másik céget találni is nehéz. Ezzel szemben a terméklánc-tulajdonos könnyedén helyettesíteni tudja az adott üzemet. Ha pedig az adott üzem történetesen a termelési lánc végén lenne található, és készterméket állít elő, akkor a szükséges alkatrészek beszerzése lenne a gond.

Mindez persze nem csak a globalizáció újabb hulláma miatt alakult így, hanem azért is, mert a technológia fejlődése egyre komplexebb, bonyolultabb termelési folyamatokhoz vezetett, és egyre többféle szaktudást vesz igénybe. Emellett a globalizáció az üzletmenet megszervezését is sokkal bonyolultabbá teszi. Ezért

egy üzem dolgozói számára már elképzelni is nehéz, hogy konkrétan mit is jelent egy gyár kisajátitása,

másrészt pedig épp ennek esetleges sikere lehetne az, amely a munkahelyük elvesztéséhez és egzisztenciális ellehetetlenülésükhöz vezethet. Mindez akkor is igaz, ha nem szakmunkásokról, hanem mérnökökről vagy menedzserekről beszélünk, hiszen az ő szaktudásuk is csak egy bonyolult komplexum kis töredékére ad rálátást. Ezért szinte lehetetlennek látszik, hogy a globális kapitalizmus alternatívája a rendszer körülményei közt megszülessen.

Ezzel viszont a baloldali projekt eszmei lényege is elveszik, hisz az ígéret eredetileg nem korlátozódott az életszinvonal általános emelésére, amelyre egyébként az utóbbi évtizedekben, korlátozott mértékben, de autoriter jobboldali rezsimek is képesek voltak (pl.: Oroszországban vagy Kínában).

Az eredeti cél az volt, hogy az elidegenedett munkát felszámoljuk, hogy a munkás megszűnjön alkalmazott bérrabszolga lenni, és egy demokratikus közösség tagjaként beleszólása legyen a termelési folyamatok alakításába, irányuk meghatározásába, saját munkakörülményeinek formálásába. Ez a felfogás az emberi szabadságot elsősorban inkább az alkotás szabadságának a társadalom minden tagjára való kiterjesztéseként értette, hisz a gazdasággal is kapcsolatos döntésekhez való jog és lehetőség a társadalmi valóság megalkotásába vonná be a társadalom minden tagját. Bár a modern társadalmak és a kapitalista rendszer sok szempontból tekinthető előrelépésnek a középkorhoz képest, e tekintetben egyébként visszalépést jelent, hisz

a jobbágyok a munkájuk, a gazdálkodás megszervezése tekintetében nagyobb autonómiát élveztek, mint a kapitalizmusban a munkások, akik munkaidejük nagy részében utasitásokat követnek csupán.

A mai kapitalizmus korában az emberi szabadságon általában csak a választás szabadságát értik, a bérrabszolgaságot pedig szinte eleve elrendelt emberi sorsként állítják be. A fogyasztói társadalom viszonyai közt pedig ez a redukált szabadság késztermékek közti választást jelent. Nem csak a szegényeket is elkápráztató árubőség kínálta lehetőségekről van persze szó, ma már a politikai pártok és a különböző identitások is egyre inkább olyan választható késztermékek, melyek a marketing gépezetének működése (kezdve a piaci igények felmérésétől, folytatva azok tudatos manipulációján át a késztermék promotálási stratégiájáig) nélkül nem is jöhetnének létre az általunk is ismert formában.

A baloldalon a munkás-önigazgatás pótlékaként a részvételi demokrácia eszméje jelent meg, amely elsősorban az állami vagy önkormányzati jövedelmek elosztásába vonja be az állam polgárait. De ez a törekvés is csak időlegesen tudott komoly, egy egész ország életét befolyásoló eredményeket felmutatni. Jó példa erre a Chavez vezette Venezuela, ahol az államositott olajiparból származó többletjövedelmek szétosztását bizták a helyi szinten szervezett közösségekre. Chavez reformjai viszont nem érintették a termelést, olyannyira nem, hogy még az ország élelmiszer-önellátását sem szervezték meg, holott erre a természeti adottságok megfelelőek voltak. Ezért nem meglepő, hogy aztán az első komolyabb gazdasági kihivás (egy olajárcsökkenés) után rögtön megroggyant az új rendszer, és pártja hatalmát Chavez utódja, Maduro már csak erőszakos eszközökkel volt képes fenntartani, s ma már Venezuela sem több, mint egy diktatúra a sok közül, rosszul működő kapitalista rendszerrel.

A politikai mező átrendeződése

Az ún. balközép pártok nagy többsége azonban ilyen kisérletet sem tett, a globalizáció második hullámát elháríthatatlan történelmi szükségszerűségként értékelték, és kritikátlanul alkalmazkodtak hozzá. A radikális baloldal azonban az ezredfordulón, az ún. Seattle-i csata után megpróbált megszervezni egy ellenállási kisérletet, ez volt az ún anti- vagy alterglobalista mozgalom. „Lehet más a világ!„ volt a jelszó, ám a mozgalom inkább megmaradt a negációnál, a tiltakozásnál, és nemigen sikerült egy alternativa, egy jövőkép megfogalmazása a programALKOTÁS a globális kapitalizmus rendszerével szemben. A mozgalom farvizén radikális populista baloldali pártok szerveződtek meg (Syriza, Podemos stb.), melyek a hatalom közelébe kerülve előbb szocdem programra szorítkoztak, hogy aztán hatalomra kerülve maguk is csatlakozzanak a neoliberális konszenzushoz.

Így a globális kapitalista rendszerrel szembeni elégedetlenséget manapság csak a radikális jobboldal képes a maga javára fordítani.

Jól jellemzi ezt az, hogy míg a kétezres évek elején radikális baloldali csoportok számtalan tüntetést szerveztek a WEF (World Economic Forum – Világgazdasági Fórum) ellen, addig a WEF kritikája ma már csak a szélsőjobboldalon jelenik meg konteós formában. A radikális baloldali csoportok pedig inkább a szélsőjobb ellen tüntetnek, és az „antifa” mozgalmi aktivizmus sokkal jellemzőbb rájuk, mint a multinacionális nagyvállalatok vagy a globális intézmények (WEF, IMF, WTO stb.) politikája elleni fellépés.

Ezért a radikális, populista jobboldal könnyen ki tudja sajátitani a globalizációkritikus /antiglobalista álláspontot, és le tudja aratni ennek hasznát. Pedig valójában magát a rendszert nem támadják, csak egy-egy válságtünetre (ez leggyakrabban a menekültkérdés és a migráció) koncentrálnak, a „normalitás védelme” pedig sokszor a fogyasztói társadalom szokásainak védelmét szolgálja, mint például az autósok érdekvédelme Budapesten a Fidesz részéről, ha mondjuk a körúti kerékpársávokról van szó. A rákosrendezői fejlesztés terve pedig minimum furcsa egy olyan kormány részéről, amely a globalisták ellenfeleként pozicionálja magát.

A progresszívek és a populista jobboldal közti politikai rivalizáció mögött a nagytőke különböző csoportjai közti érdekellentétek állnak. A hagyományos iparágak nagyvállalatainak érdekeit inkább a populista jobboldal támogatja (pl. : az olajipart Trump), ahogyan a félperifériás országok nemzeti nagytőkéjét is. Ezzel szemben a progresszívek mögött álltak általában a nagy informatikai és tech-cégek vagy az amerikai szórakoztatóipar.

De ez a helyzet, lehet, módosul Trump győzelme után. A legutóbbi amerikai elnökválasztáson mindkét jelölt hatalmas összegeket gyűjtött össze a kampányára. Biden, majd Harris többet, mint Trump, ám utóbbi győzelme után már felé billent a mérleg nyelve. Beiktatásán ugyanis már a Big Tech számos képviselője is szerepelt a meghivottak közt, a már korábban „átállt” Elon Musk mellett pl.: Marc Zuckerberg (Facebook) Tim Cook (Apple), Sundar Pichai (Google), és Jeff Bezos (Amazon).

Fontos látni azt is, hogy a 21. századi globális kapitalizmus jellemzője, hogy a tőzsdéken és más pénzügyi műveletek, spekulációk során hatalmas mennyiségű olyan pénztőke halmozódott fel, melynek sem áru-, sem készpénzfedezete nincs. Ezt a pénztőkét pedig újra- és újra be kell tudni fektetni, ha el akarjuk kerülni a pénzügyi rendszer összeomlását, ezért aztán lázasan folyik az új és még újabb befektetési lehetőségek keresése is. Így kaphatott néhány éve erős támogatást a mainstream sajtóban és a progresszív politikusok részéről a megújuló energiák vagy az új vakcinafejlesztések ügye a Globális Északon. De új befektetések célpontja lehet a hadiipar is – és ennek szükségességét illetően konszenzus mutatkozik a progresszívek és a konzervatívok  közt, ami nem sok jót ígér.

A rendszerkritikus politika esélyeit az is rontja, hogy világmagyarázata túlzottan is összetett a populistákéhoz képest. A marketing a fogyasztókat egyszerű üzenetek befogadására szocializálta, és ma már a politika is termék, amit el kell tudni adni. Ezért programok, közpolitikai viták, közösségteremtő események helyett szlogenekkel, ellenségképekkel érdemes házalni. Valódi politikai vitákba szellemi energiát fektetni nem érdemes, ezért ez a műfaj eltűnőben van, a helyét médiakampányok foglalják el. Mindez törvényszerűen vezet el az autoritárius tendenciák erősödéséhez, aminek része s a radikális jobboldal erősödése, de az is például, hogy a progresszív oldalon a cenzúra vagy a fegyverkezés és a hidegháborús politika egyre elfogadottabbá válik.

A progresszívek és a populista jobboldal ellentéte elsősorban Észak-Amerika és Európa országaiban jellemző – a geopolitika globális szinpadán egy ezzel az ellentéttel ideológiai szempontból párhuzamos nagyhatalmi rivalizálás kezdődött meg, a Nyugat és az eurázsiai autokráciák között. Ahogyan a nyugati politikán belül a populista jobboldal foglalt el egy látszólag globalizációkritikus álláspontot, úgy a nemzetközi politika szintéren a BRICS-országok vezetői tehették meg ugyanezt. Természetesen ők sem a globális kapitalista rendszert szeretnék leváltani, pusztán az azon belüli nyugati dominanciát akarják megtörni. Kérdés, hogyan lehetséges az, hogy a Szovjetunió bukását követően a Nyugat ismét kihivó(ka)t kap.

Az új kolonizáció kudarca

A globalizáció második hulláma akkor indult meg igazán, amikor a Nyugat újra hatalma tetőpontjára ért, és egypólusúvá vált a világ. Az új globalizációs hullám azonban ahelyett, hogy bebetonozta volna, 30 év alatt aláásta a Nyugat dominanciáját. Egyértelművé vált, hogy a tőkekihelyezés inkább csak ideiglenesen és korlátozottan alakít ki egyoldalú függőséget, és a tőkekivonás fenyegető lehetőségét a Nyugat ma már nem tudja politikai célokra felhasználni. Ezt Oroszország példáján is láthattuk: egyrészt a nagytőke jelentős része nem is vonult ki Oroszországból a háború kezdete után sem, mert a tőkések saját üzleti érdekeiket követték elsősorban. Másrészt a megvalósult tőkekivonás nem vezetett gazdasági válsághoz Oroszországban, ami részben a hadiipar felfuttatásának, de részben az importhelyettesítő hazai ipari termelés növekedése miatt volt lehetséges.

20 évvel ezelőtt mindez még aligha történhetett volna így – akkor a tőkehiány még szinte mindenhol megakadályozta volna, hogy egy ország vezetése ilyen nyíltan és egyben eredményesen is szembe menjen a Nyugattal. Néhány évtized alatt azonban sok helyi elit megtanulta, hogyan fordítsa a maga javára a tőkekihelyezést és általában a globalizáció második hullámát, és most már sok helyen elő tudják teremteni további nyugati tőkebevonás nélkül is a GDP-növekedés beindításához azt, ami szükséges. Kína esetében egyértelmű, hogy további fejlődése már nem függ a nyugati tőke további bevonásától, és más nagy ázsiai országok is ezt a pályát látszanak követni. Függenek viszont a nyugati piacoktól, ahová exportálnak, ezért érdekeltek a globális kapitalizmus fenntartásában. Idővel azonban ez a függőség is leépül, ha az ázsiai országok életszínvonala közelít a nyugatihoz – és ez a folyamat is elindult.

Az eurázsiai autokráciák politikája elsősorban a „nemzeti nagytőke” érdekeit képviselik, de kár letagadni, hogy például Kínában sok százmillió ember lábalt ki a szegénységből vagy hogy Oroszországban jóval magasabb az életszínvonal most, mint volt a ‘90-es években, amikor az IMF diktálta az ottani gazdaságpolitikát. Annak idején az államszocialista rendszerek bukásában fontos szerepet játszott az, hogy a nyugati fogyasztói társadalmakra jellemző árubőség és az ottani jólét ígérete vonzotta a tömegeket. Ez a vonzerő ugyan még nem szűnt meg teljesen, hiszen továbbra is sok hihetetlenül szegény ország van, és továbbra is (még) Nyugaton a legnagyobb a jólét, de azokban az országokban, ahol előreléptek, általában nem a nyugati tanácsokat követve tették ezt. Ezzel párhuzamosan rengeteg negatív tapasztalat halmozódott fel a a ‘90-es években normává tett neoliberális gazdaságpolitikával kapcsolatban.

A világban keringő pénztőke nagyrészt még most is nyugati eredetű, de már régóta felszabadult minden nemzetállami vagy egyéb intézményi ellenőrzés alól. Befektetései és szüntelen vándorlása, keringése a világban egyre tisztábban csak önnön rövid távú profitérdekeit szolgálja, és nem segíti elő más társadalmi célok elérését. A reálbérek és a közszolgáltatások színvonala Nyugaton már nem emelkedik – stagnál vagy csökken. Az ipari kapacitások a kiszervezéseknek köszönhetően jelentősen csökkentek, ez pedig már veszélyezteti a Nyugat dominanciáját a geopolitikai küzdelmekben is. Ennek árulkodó jele, hogy Oroszország több lőszert gyárt, mint Európa és az USA (annak ellenére, hogy csak az utóbbi katonai költségvetése a nyolc-kilencszerese Oroszországénak), és ennek egyenes következménye az orosz fölény Ukrajnában. De ennél is fontosabb jel az, hogy az USA és az EU is védővámokat vet ki mind több kínai termékre, vagy például az, hogy nincsenek európai akkumulátorgyártók – holott az elektromobilitást épp az EU hirdette meg elérendő célként. Érdekes, de szintén nem lényegtelen jelenség, hogy a Nyugat dominanciája a populáris kultúra és a szórakoztatóipar területén is erősen megroggyant. Szappanoperák és popsztárok Ázsiában is bőséggel teremnek, és bár a nyugati minták követése még érzékelhető, ezek „új, helyi termékek” a fogyasztói társadalom mellett a helyi elitek ideológiáját is kiszolgálják.

Egyértelmű, hogy a globalizáció első, hosszú szakaszával szemben a második egyszerre hozta el magával a rendszerkritikus baloldal marginalizációját, az új, nyugati kolonizációs törekvések kudarcait, és az autoritárius tendenciák erősödését szinte mindenhol.

A jövőt illetően csak a sötétben tapogatózunk. Nem tudjuk, hogyan végződnek a szerte a világban dúló fegyveres konfliktusok, kereskedelmi háborúk, és hogy hogyan alakul egyes országok, régiók gazdasági helyzete. Sajnos minél hisztérikusabbak a belpolitikai csaták, és minél élesebbek és véresebbek a nemzetközi konfliktusok, annál kisebb az esélye annak, hogy a globális kapitalista rendszerrel szemben valódi alternatívák szerveződjenek meg. Ezért nem ördögtől való, ha egy rendszeritikus baloldali az értelmes és tárgyszerű politikai-társadalmi vitákra koncentrál, azokat is számonkéri a politikai élet szereplőin. A társadalmi jelenségek radikális kritikája mellett természetesen. És beszél arról is, hogy az összeomlás (pénzügyi-gazdasági és ökológiai okai is lehetnek) egyre fenyegetőbb lehetőség, amire fel kell(ene) készülni.