Trump-kormánya „béketervekről” beszél, de amit igazából látunk, az az USA visszalépése a NATO-ból. Az 1949 óta működő Észak-Atlanti Szövetség még nem halott, de jelentősen meglazulhat.

Sokakat megdöbbentett csütörtökön a brüsszeli NATO-központba érkező, új amerikai hadügyminiszter, a Fox News-műsorvezetői és afganisztáni veterán múlttal rendelkező Pete Hegseth Ukrajna-beszéde. Hegseth talán elsőként a Trump-kormányzatban nyomatékosan jelezte: sem Ukrajna, sem az európai államok nem számíthatnak többé olyan hathatós amerikai NATO-szerepvállalásra, mint azt a hidegháború, avagy az elmúlt 36 év alatt megszokhatták.

Ukrajna számára Hegseth azt üzente:

• az 1991-ben megállapított határok közötti, összes terület visszaszerzésére nem lesz lehetőségük,
• és ne is álmodjanak NATO-tagságról.

A maga távirati stílusában eközben Európának is megüzente, ne számítsanak arra, hogy az Egyesült Államok ugyanúgy „védelmezi” majd az európai kontinens NATO-tagállamait, mint eddig. Egyrészt Hegseth – némileg komikus módon –, ezt a mexikói „határválsággal” indokolta, mintha a drogkartellek és elég hétköznapi módon fegyvertelen illegális bevándorlók ugyanolyan fenyegetés lennének, mint egy fegyveres hadsereg. Másrészt hozzátette, Kína „fegyverkezik ellenük”, és az amerikaiaknak most a kínai „fenyegetésre” kell koncentrálniuk (talán éppen ezért, „védelmi okokból” állomásoznak Japánban és Tajvanon, Kínától néhány kilométerre a haditengerészet egységei például?).

A sokkoló bejelentések kontextusa az a telefonbeszélgetés Trump és Putyin között, amellyel 3 év után ismét elnöki szinten állt helyre a kapcsolat Washington és Moszkva között.

Itt az elnök szerint sok minden elhangzott, és azt „hosszadalmasnak és eredményesnek” nevezte. Később Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek is telefonált, és őt is tájékoztatta, mindezek után pedig az amerikai elnök kijelentette,

„a következő lépés a tárgyalások megkezdése lesz” a háborúzó felek között.

J. D. Vance alelnökre hárult ezek után a rosszfiú szerepe is. A pénteken induló müncheni biztonsági konferenciára érkezve, a Wall Street Journalnak azt nyilatkozta, ha Oroszország nem akarna tárgyalásos rendezést, akkor az amerikai katonák Ukrajnába küldése is felmerülhet. Hogy mindezt Trump és a hadügyminiszter szavai után a kevésbé fontos, szimbolikus pozíciót betöltő alelnöktől mennyire kell komolyan vennünk, sejthetjük.

Ukrajnának, a NATO-nak és Európának tehát úgy tűnik, nemigen maradt más lehetősége, mint követni Trump irányvonalát, még akkor is, ha ez 2022, sőt 2014 óta követett stratégiájuk sutba dobásával érhető csak el. Mark Rutte NATO-főtitkár volt a leginkább szorgalmas a 180 fokos fordulat véghez vitelében. Mindjárt leszögezte, hogy ez így teljesen rendben van, hiszen egy amerikai-ukrán-orosz béketárgyalás esetén Ukrajna NATO-tagságára „sohasem vállaltak garanciát”, most pedig kiderült, hogy a dolog valóban ki is van zárva.

Tény, a háborúban álló ország jövőbeni tagságát illető terveket hat észak-atlanti állam – köztük Magyarország, de Szlovákia és Franciaország is – eddig is kizárta. Viszont az éppenséggel nem igaz, hogy Rutte nem ígérte volna meg, homályosan legalább a jövőbeni NATO-tagságot Zelenszkijnek, ahogy így tett elődje, Jens Stoltenberg is. Ukrajnának a hadisegélyek egyre növekvő mértéke mellett csupán annyit üzentek, „amíg szükséges”, küldik a pénzt (ennek viszont csak töredéke ért oda). Cserébe csupán annyit vártak, bármi áron, szakadatlanul folytassák a háborút.

Az esetből az ukrán vezetés is tanulhat: nevezetesen azt, hogy országa érdekében máskor jobban válassza meg, kiknek az ígéreteire hallgat. Mint már annyiszor, Washington és Brüsszel őket is cserben hagyta, miközben Oroszország szinte semmit nem tágított valódi hadicéljától, ami pedig a tőle független Ukrajna mint politikai realitás felszámolása.

Nem arról van szó, hogy Donald Trump vagy emberei ne lennének tisztában azzal, hogy lépéseik miatt Putyin és rezsimje – ha nem is nyer háborút – de jelentős előnyöket fog szerezni. Inkább arról, hogy mindez már nem számít annyira az új amerikai állameszmének, amely elsősorban érdekszférákban gondolkozik, és önkéntesen adja fel egyes globális hídfőállásait azért, hogy hasznot és erőt máshol építsen ki. Mindez – legalább részben – az amerikai szavazók akaratával is egybeesik. Miközben az sem mondható el, hogy az európai és kijevi elit harci lelkesedését akár maguk az átlagos ukránok is osztanák, hiszen ez sem igaz.

Ilyen előzmények után szinte furcsának tűnhet, hogy péntek reggel már arról szóltak a hírek, dróncsapás ütött jókora rést az egykori csernobili atomerőmű 1986-os katasztrófa után épült szarkofágján. A csapás – amely a nemzetközi hírügynökségek szerint is orosz drón műve volt – csak kisebb károkat okozott, és a radioaktivitás mértéke Zelenszkij elnök hivatala szerint nem emelkedett a katasztrófazónában. A rémisztő fordulat ismét a tárgyalásokat megelőző orosz taktika része lehet, amikor is konvencionális nukleáris terrorizmussal emlékeztetik a nyugatiakat arra, mivel jár az, ha Moszkvával tartósan fennmarad az ellenséges viszony.

Hiszen Trump politikája ugyan – úgy tűnik, bizonyos szankciók és energiapolitikai trükkök árán – elfordulhat az oroszok elleni taktikából más irányokba, ez viszont – ahogyan azt előre lehetett sejteni – Európában csak megnövelheti a háborús félelmeket, az Oroszországtól és további katonai akcióitól való tartást, és így további, még nagyobb fegyverkezéshez vezethet a szándék, hogy Amerika esetleg kivont haderejét ezek után európai – német, lengyel, brit – forrásokból pótolják majd.

A nukleáris fenyegetés viszont – sajnos – minden háborús konfliktusban nagyon hatékony.

A hidegháborúban az atomfegyverek, atomarzenál elrettentő szerepe ismert, de 1989-1990-ben a stratégiai nukleáris eszközökkel való fenyegetés nem ért véget. Szavak szintjén már az 1999-es, koszovói és szerbiai NATO-beavatkozás idején elővette ezt az eszközt Borisz Jelcin orosz elnök. Azután pedig Vlagyimir Putyin és a nyugati szövetségesek is újra rakétatelepítésekbe, majd végül a nukleáris szerződések felmondásába kezdtek bele.

A mesterségesen keltett nukleáris veszélyérzet mind az Egyesült Államok, mind pedig Oroszország nemzetközi politikájának szerves része az ötvenes évek óta. Úgy tűnik viszont, hogy hagyományosan az 1961-es kubai rakétaválságot követően mégis a Szovjetunió, majd az oroszok jártak nagyobb sikerrel abban, hogy atomarzenáljukkal megegyezésre késztessék ellenségeiket. Ennek oka egyszerű: míg a diktatórikusan irányított, kortárs Oroszországban a Szovjetuniónál is nagyobb mértékben tekinthet el a vezetés a pillanatnyi közhangulattól, addig az Egyesült Államokban és az Európai Unióban a pillanatnyi félelmek és pánik választásokat és kormányzatok sorsát dönti el – ahogyan így volt ez 1961 októberében is, amikor a világ a globális nukleáris háborúhoz a legközelebb került eddig.

Megfordítva a dolgot: komoly politikai tőkét, népszerűséget lehet kovácsolni abból, ha valaki egy nukleáris konfliktus és rakétaválság elhárítását magáénak vindikálhatja. Érthetetlen módon a demokraták Washingtonban ilyen politikával meg sem próbálkoztak – annak ellenére, hogy John Fitzgerald Kennedy elnök a hatvanas évek elején a nem túl szimpatikus szovjet főtitkárral, Nyikita Hruscsovval is képes volt megegyezni, ezzel megalapozva a demokrata – liberális irányvonal diplomáciai profilját. De ha ők erre nem voltak hajlandóak, hát jött Trump mint békegalamb, és lehajolt a könnyen jött népszerűségért.

Az, hogy a nukleáris pózolás Putyin és a hasonló „vezérek” kezében remek zsarolási és politikai eszköz, még önmagában nem jelenti azt, hogy az orosz stratégiai arzenál több tízezer robbanófeje gumiból való játék lenne, tehát egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a veszély valós méreteket öltött 2022 óta – és korántsem múlt még el.

És noha az enyhülésről szóló hírek üdvözlendőek, a háborút választó globális uralkodó osztály olyan károkat vitt máris véghez Európában az ukrajnai háború elindításával orosz részről, és a végtelenségig való erőltetésével nyugati részről, amelyet mind érezhetünk. 

A 2022 utáni energiaárak az az előttiekkel össze sem mérhetőek. Az átlagos bérek mértéke az EU legtöbb tagállamában szerényen növekedett tovább és messze elmarad a gazdagabb pár nyugat-európai gazdaságtól. A gazdasági növekedés – jórészt a háború hatására – elmaradozik, stagnál. Eközben a háborús, irányított gazdaság Oroszországban és a hadisegélyek nyomán legyártandó lőszerek, fegyverek Észak-Amerikában a gazdaságot legalább a felszín felett tartották. Magyarország és az EU vezetésének nyílt konfliktusa, valamint a Fidesz rendszerének jellege pedig itthon mindezeket a válságjelenségeket még tovább súlyosbították.

Világossá vált: Európa nem engedhet meg magának még egy év ukrajnai háborút. Az európai elit viszont – úgy tűnik – továbbra sem alkalmas arra, hogy elsősorban az állampolgárok és a háború miatt szenvedő ukránok érdekeit saját büszkesége és csőlátású stratégiája elé helyezze. Ha tovább menetelünk ezen az úton, éppen az vezethet el egy kiterjedtebb, európai katonai válsághoz.