Két évvel az ukrajnai inváziót követően nyilvánvaló, hogy az „orosz összeomlásról” szóló jövendölések nem váltak be. Noha az orosz nemzetgazdaságot mélyen érinti a háború, és egyes ágazatai jelentős átalakulásokon mennek keresztül, a háborús gazdaságnak – pusztán a gazdasági valóságot tekintve – éppúgy vannak nyertesei mint vesztesei. Mit jelent a gazdaság háborús átalakítása, melyek a gazdaságirányítás fő dilemmái, és mely társadalmi csoportok kerülnek előnybe, illetve hátrányba a gazdaság alapvető transzformációja során?

Oroszország Ukrajna elleni, villámháborúnak tervezett agressziója két éve megállás nélkül folyik. 2022. február 24-én sem Putyin, sem az orosz gazdaság nem készülhetett ilyen hosszú háborúra. A NATO-országok és ázsiai szövetségeseik, ha nem is gyorsan, de reagáltak, és fokozatosan egyre több szankciót vezettek be Oroszország ellen. A szankciók orosz gazdaságra gyakorolt hatásáról megoszlanak a vélemények – sőt, általában a szankciók hatásairól sincsen egyetértés. Magyarországon ezt a kérdést különösen nehéz megválaszolni, hála a kormánypárti „sajtó” primitív propagandájának („a szankciók nem működnek”), és a mások oldalon hiányzó szisztematikus hírközlésnek, netán elfogulatlan elemzésnek.

Hogyan sikerült átvészelnie az elmúlt két évet az orosz gazdaságnak, s ami ennél fontosabb, a lakosságnak? Mennyire érezhetőek a szankciók az egyes társadalmi osztályok, csoportok számára? A két évvel ezelőtti inváziót követő napokban a mainstream liberális közgazdászok az orosz gazdaság teljes összeomlását, a rubel elértéktelenedését jövendölték. Sokak számára az 1990-es évek hihetetlen gazdasági összeomlását vagy a késő 80-as évek üres polcait idézte fel az, ahogy 2022 márciusától több európai termék eltűnt a boltok polcairól, külföldi online boltok többé nem fogadták el az orosz bankkártyákat, valamint a légtér lezárása miatt nehezebbé vált az ország elhagyása. Hamarosan a rubel árfolyamát az orosz központi banknak sikerült többé-kevésbé stabilizálnia az alapkamat egekbe emelésével (20% a csúcson), de az újabb és újabb szankciók életbe lépésével a helyzet bizonytalan maradt. A nyugati fősodratú média arról igyekezett meggyőzni a közvéleményt, hogy a szankciók igenis működnek, vagy legalábbis működni fognak. Az orosz média meg ennek ellenkezőjéről.

A várakozásokhoz képest a makroadatok szerint a gazdaság lényegesen jobban teljesített: a GDP 2022-ben mindössze 1,2%-kal csökkent, míg 2023-ban 3,6%-kal nőtt.

Összehasonlításképp: ez összességében nagyobb növekedés, mint amit a német gazdaság produkált ebben a két évben. A rubel-euró árfolyam jórészt stabilizálódott, az ipari termelés a tavalyi évben 3,5 %-kal növekedett. Az orosz statisztikai hivatal adatai szerint október végéig a reálbérek 7,7%-kal emelkedtek. A tavalyi évben a munkanélküliség rekordalacsony, 2,9%-os volt. A szegénységi küszöb alatt élők száma 9,8%-ra csökkent, ez 1992 óta a legalacsonyabb adat^[1]. Magyarországról nézve Oroszország tavalyi 7,42%-os inflációja se tűnik kiemelkedően magasnak.

Közkeletű, a magyar médiában is elhangzó állítás, hogy az orosz gazdaságot csak a tankok hajtják, vagyis „minden kilőtt lőszer növeli az orosz GDP-t”. Az állítás természetesen igaz, csak nem sokat mond. A kereslet állam általi felhajtása magától értetődő stratégia háború idején. Politikai gazdaságtan szempontjából a kérdés az, vannak-e az államnak (pénzügyi) tartalékai a kereslet felhajtására, valamint képes-e a szankciókkal sújtott gazdaság azok kielégítésére. Nézzük sorban e két kérdést.

A háború előtt Oroszországot a fősodratú média úgy mutatta be, mint egy erős, jól képzett, fegyelmezett hadsereggel, ugyanakkor korrupt, inkompetens politikai, gazdasági vezetőkkel rendelkező országot. Anélkül, hogy járatosak lennénk a témában, nyugodtan kijelenthetjük: a háború előtti elképzelések az orosz hadsereg képességeiről erősen túlzóаk voltak. A nemzeti bank, a pénzügyminisztérium és általában a gazdasági kérdésekben döntéshozó vezető politikusok azonban sokkal jobban teljesítettek. Ennek talán legfontosabb oka, hogy az orosz gazdaság vezető döntéshozóinak volt alkalmuk gyakorolni a válságmenedzselést. A 2008-as globális pénzügyi válság megszakította Oroszország közel egy évtizedes dinamikus gazdasági növekedését, ezután a Krím orosz annektálását követő első szankciók kivédésével, majd, ami még rosszabb, a 2014 végén beszakadó olajárak okozta bevételkieséssel kellett megküzdenie a gazdaságnak. A 2010-es években végig stagnáló orosz gazdaságot ezután a Covid általi globális lezárások sújtották.

Az országot mintegy másfél évtizede folyamatosan érő külső sokkokra a politikai vezetésnek a válasza egy – valószínűleg a néhai Wolfgang Schäuble által is irigyelt – rendkívül konzervatív fiskális politika volt. A költségvetési deficit – ha egyáltalán volt – minimális maradt, ennek érdekében a magas olajárak idején feltöltött stabilitási alapot mozgósították. Ennek köszönhetően, az ország eladósodottsága minimális szinten maradt, még a Covid idején sem érte el a GDP 20%-át (ez Magyarországon jelenleg 65%, a konzervatív fiskális politikát alkotmányába emelő Németországban pedig 64%).

Habár a szankciók következtében az orosz költségvetés olajból és gázból származó bevételei 23,8%-kal csökkentek a múlt évben, azok szintje valójában csak visszatért a háború által okozott, abnormálisan magas árak előtti szintre.

Így a költségvetés oldaláról jócskán maradt mozgástere a döntéshozóknak.

Moszkva a meglévő állami tartalékok miatt tehát középtávon biztosan fogja tudni finanszírozni az ukrajnai háborút. Mi a helyzet a kínálati oldallal? Mennyire képes az orosz gazdaság a szankciók közepette kielégíteni a hadsereg és a lakosság keresletét? Egyrészről az orosz gazdaságot nem „csak” a tankok hajtják: az orosz tankokban lévő acélt ugyanis a hazai szénnel fűtött orosz kohókban a belföldön kitermelt vasból állítják elő, így pörgetve a gazdaság különböző szektorait.

A tavalyi gazdasági növekedéséhez ugyanakkor a feldolgozóipar (értsd: elsősorban a hadiipar) mellett a lakosság keresletének megugrása is hozzájárult. Ez egyrészről annak köszönhető, hogy a háború után a lakosság – csakúgy, mint a Covid idején – a válságtól, bizonytalanságtól tartva, visszafogta fogyasztását, amint azonban a háború lett az új modus vivendi, ez az elodázott fogyasztás, jórészt épp a tavalyi évben, realizálódott. Politikai szempontból ennél is fontosabb fejlemény a reálbérek jelentős emelkedése.

Mint ismeretes, a 2022 szeptemberében elrendelt mozgósítás miatt közel egymillió oroszországi férfi hagyta el rövid időn belül az országot. Habár jórészük azóta visszatért, különböző becslések szerint mintegy 300 ezren tartósan emigráltak. Emellett szintén kb. 300 ezer férfit hívtak be a mozgósítás során, akik közül a szerencsésebbek még mindig a fronton vannak, valamint a toborzás is folyamatos az országban. E fejlemények a drasztikusan alacsony születésszám okozta népességfogyás mellett súlyos munkaerőhiányt okoztak Oroszországban. Ennek köszönhetően voltak a vállalatok kénytelenek emelni a béreket ilyen mértékben. A tendencia természetesen a hadiiparban és az azt kiszolgáló iparágakban a leglátványosabb. Ennek ellenére az állam által hajtott hadiipari megrendelések teljesítésének, illetve a fegyvergyártás kapacitás bővítésének egyik legnagyobb akadályát továbbra is a munkaerőhiány jelenti.

Importhelyettesítés

A háború kitörése után nem sokkal Oroszország lett a legtöbb szankció által sújtott ország a világon, megelőzve Észak-Koreát és Iránt is. A közel kéttucatnyi ország által bevezetett szankciókat három kategóriába lehet sorolni. Először, az orosz exportot korlátozni hivatott szankciók, melyek az olaj, gáz vagy legújabban a gyémánt kivitelét igyekeznek korlátozni, vagy akár – mint a gyémánt esetében – tiltani. Másodszor, az Oroszországba tartó exportot érintő szankciók, melyek célja az orosz gazdaság technológiától, illetve egyes alapanyagoktól való megfosztása. Végül harmadszor, azok a szankciók, melyek orosz vállalatok pénzügyi tranzakcióit igyekeznek korlátozni.

A szankciókra válaszul Putyin rögtön importhelyettesítésről, azaz a szankciók által megtiltott termékek hazai gyártásának elősegítéséről kezdett beszéni. Igaz, ezt megtette már 2014-ben, a Krím annektálása utáni szankciók idején is. Tanulságos tehát felidézni, akkor mi történt.

A 2014-es szankciókra válaszul Moszkva „ellenszankciókat” vezetett be: megtiltotta egyes mezőgazdasági és élelmiszeripari készterméket behozatalát. Abban az időben ellenzéki körökben népszerű mémek szerint a putyini Oroszország a nyugati szankciókra válaszul lábon lőtte magát. És valóban, 2014-15-ben volt egy időszak, amikor még Szentpétervár általában kiválóan ellátott belvárosi boltjaiban sem lehetett elfogadható minőségű – vagy akár bármilyen – sajthoz vagy joghurthoz jutni. Egy-két év elteltével azonban minden a régi volt: kiépültek egyrészről azok az oroszországi termelőkapacitások, amelyek korábban éppen az import miatt hiányoztak (hiszen a tiltás után már nem kellett az orosz sajttermelőknek az európai termelőkkel versenyezniük). Kicsit drágább, de a miénk. Másrészről az orosz üzletláncok találtak új, a szankciókhoz nem csatlakozó beszállítókat (a sajtok példájánál maradva – svájci sajtokat). Ugyanakkor, Moszkva deklarált céljai közé tartozott a „digitális szuverenitás” megteremtése, azaz többek között a mindenféle „káros” ellenzéki tartalommal teli médiaplatform, elsősorban a Telegram betiltása, illetve lojális platformokkal való kiszorítása. Ez azonban csúfos kudarcot vallott, a Telegram legutóbbi blokkolási kísérlete során Oroszországban a fél internet lehalt, kivéve magát a Telegramot. Egy másik hétköznapi példa már a mostani szankciós hullám idejéről az Iphone-okkal való telefonos fizetés nehézségei. A szankciók életbe lépése után többé nemcsak lehetetlenné vált az Apple termékeinek közvetlen importja, de a meglévő készülékek szervizelése is nehezebbé vált. Ennek köszönhetően, Iphone-okkal többé nem lehetséges az érintésmentes fizetés. Ezt kiváltandó, az orosz bankok telefonra ragasztható matricát ajánlanak, mellyel áthidalható a probléma.

A tanulság 2022-ben – csakúgy mint 2014-ben – leginkább az efféle szankciós politika korlátossága. A legtöbb hétköznapi fogyasztási cikket középtávon tudja pótolni az orosz gazdaság. A boltok polcairól eltűnő áruk többsége helyettesíthető a hazai termelés felfuttatásával vagy régi-új ellátási láncok (erről lejjebb) kiépítésével. Előbbire találhatunk példát a 2023-as ipari termelési statisztikákban. Rögtön első helyen a hadsereg számára létfontosságú navigációs és helymeghatározáshoz használatos eszközök szerepelnek, melyek termelése a tavalyi évben 175%-kal emelkedett.

Ugyanakkor, a szankciók, valamint az Oroszországot önkéntesen elhagyó vállalatok miatt a gazdaság különbözőféle iparágaiban estek ki termelőkapacitások. Az importhelyettesítés ezeket a lyukakat igyekszik betömni.

Így például a második helyen péktermékek gyártásához szükséges eszközök állnak, melyek gyártása 170%-kal emelkedett. Probléma akkor jelentkezik, amikor olyan magas hozzáadott értékű eszközöket kellene pótolni, melyek belföldi gyártására nincs kellő technológia, és azok behozatalát sem lehet máshonnan megoldani. Így például a félvezetők hiánya komoly problémát okoz úgy a hadiiparnak mint a gépjárműgyártásnak. A Kínából beszerezhető termékek minősége elmarad a korábban használtakétól, így 2022-ben a személyautó gyártás nagyban visszaesett, majd alacsonyabb volumennel és minőséggel kezdett újra felfutni a tavalyi évben.

Az importhelyettesítés politikája egyszerre mutat rá az orosz gazdaság és a szankciós politika (legalábbis azok egyes elemeinek) hibáira. Az importhelyettesítésnek köszönhetően egy átlagos vásárló nem sok változást fog találni a boltok termékkínálatában, főként az a vásárló, aki a háború előtt is az alsópolcos termékeket vásárolta. Az árak azonban jelentősen és tartósan emelkedtek. Az üzletláncok a szankciók következtében elnyújtott beszerzési láncok, valamint a drágább belföldi termékek miatt megnövekedett költségeket természetesen a vásárlókra hárítják át. Vannak azonban termékek, melyek hazai gyártása technológiai okokból nem megoldható Oroszországban, így továbbra is szükséges importálni ezeket. Moszkva a szankciók bevezetése után gyorsan legalizálta a párhuzamos importot, azaz engedélyezte, hogy orosz vállalatok akár az eredeti gyártó engedélye nélkül egy harmadik féltől szerezzék be e szankcionált termékeket. A nyugati sajtóban gyakran elhangzik a vád, miszerint Kína segíti Oroszországot a szankciók kijátszásában. Kína azonban ebben egyáltalán nincs egyedül. Több mint gyanús, hogy a szankciók bevezetése után a legtöbb európai ország kivitele többszörösére ugrott a Moszkvával közeli viszonyt ápoló volt szovjet tagköztársaságok irányába. Például a szankciókat lelkesen támogató Lengyelország Kirgizisztánba irányuló exportja sokéves stagnálást követően 2022 februárja után hirtelen 18-szorosára nőtt. Pontosan ugyan nem tudjuk, mi történik ezekkel az árukkal, de nyilvánvaló, hogy jó részük Oroszországban köt ki.

Emellett világossá vált az is, hogy a korábban csodafegyvernek gondolt pénzügyi szankciók, habár sok fejtörést okoznak az orosz vállalatoknak, nem fogják földbe állítani a gazdaságot. Ezek a szankciók ugyanis jól tudnak működni tartósan folyó fizetési mérleg hiánnyal küzdő országokkal szemben, Oroszországnak energiahordozó exportjának köszönhetően azonban mindig lesz elég dollárja (vagy jüan, rúpia, dirham stb.) hogy fedezni tudja importját. A korábbi pénzesőnek – kiemelkedő folyó fizetési mérleg többletnek – azonban jó időre vége. Egyrészről a szankciók következtében az orosz olajat csak a világpiaci árak alatt lehet értékesíteni (és jelentős többletköltséggel), másrészről az importhelyettesítéshez – rövidtávon – importra van szükség, hiszen a termeléshez szükséges gépeket először be kell szerezni. Moszkva számára a kihívás a következő időszakban az lesz, hogy egyensúlyozzon a hadiipar és a „civil gazdaság” importigényei között.

Nyertesek és vesztesek

A gyakran felmerülő kérdés – működnek-e a szankciók? – megválaszolása helyett inkább azt kérdeznénk, kik a nyertesei, illetve vesztesei az elmúlt két évnek, az orosz gazdaság ugyanis, mint az elmúlt 15 évben szinte folyamatosan, a külső sokkokhoz adaptálódik.

A nyertesek közé tartoznak azok a vállalkozók, akik a belső orosz piacra termeltek és a szankcióknak köszönhetően megszabadultak külföldi konkurenciájuktól. Ilyeneket találunk például az IT-szektorban vagy az építőiparban, ahol a megmaradt orosz vállalkozók növekvő kereslete mellett immár kisebb konkurenciával nézhetnek szembe.

Náluk sokkal szélesebb réteg az ipari munkásság, akik reálbére jelentősen növekedett, és közel sem csak a hadiiparban.

A nehéziparhoz szorosan kapcsolódó szektorokban is hasonló bérnövekedést láthatunk. Az elmúlt 15 évben a reálbérek stagnáltak, így a munkások többségét minden valószínűség szerint váratlanul érhette a szokatlan béremelkedés. Egy másik nyertes társadalmi réteg a jellemzően falusi vagy kisvárosi korábbi munkanélküliek, akik a felpörgő állami megrendelések és az importhelyettesítés által hajtott ipari termelés nyomán juthattak munkához. Kevesebb szó szokott esni a sokgyerekes családokról, akik az elmúlt években szintén komoly és rendszeres állami támogatásban részesülnek. Ez a támogatás a gyorsan növekvő költségvetési kiadások közepette is prioritás marad, és egyelőre nincs szó arról, hogy ilyesmin kéne spórolnia a költségvetésnek.

A veszteseket elsősorban a nagyobb városokban kell keresnünk. Itt a szolgáltatói szektorban dolgozókat érintette legrosszabbul a szankciók következtében átalakuló gazdasági realitás. Egyfelől az ő béreik kevésbé emelkedtek, ugyanakkor a kivonuló nyugati vállalatok elbocsájtási hulláma is őket érintette a leginkább. Itt találjuk azokat is, akik a szankciók következtében elvesztették megtakarításaikat, illetve azokat, akik távmunkában eleve külföldi vállalatoknak dolgoztak, de a szankciók következtében külföldről többé nem tudnak fizetést kapni. A szankciók és az arra adott válaszok következtében tehát, gazdasági értelemben az elmúlt két évben inkább az a társadalmi réteg vesztett a legtöbbet, akik körében a legkevésbé népszerű Putyin rendszere.

Az elmúlt két év folyamatai tovább erősítették azt a már régóta fennálló tendenciát, miszerint az orosz középosztály egyre inkább állami alkalmazottakból, bürokratákból, rendőrökből, katonákból, titkosszolgákból áll. A putyini rendszer gerincét továbbra is ők adják, és az ő fizetésükre a fokozódó nemzetközi helyzetben is meg fogják találni a forrásokat.

A frontvonalak beállása miatt szokás a háborút az első világháborúhoz hasonlítani. Akkor a háborúnak a folyamatos ellátási gondokkal küzdő nagyvárosok mindenre elszánt ipari munkássága vetett véget. Úgy néz ki, Putyin, ha mást nem is, az orosz történelem ezen részét legalább jól érti.