Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„A szexualitás belesimul a fogyasztás rendszerébe, hogy ne lehessen elképzelni forradalmat”

Marikovszky Andrea Csányi Gergellyel beszélget a szerző A szex politikai gazdaságtana – Szexuális hegemóniák és ellenhegemóniák a tőkés világrendszerben c. könyvéről (Budapest: Napvilág Kiadó, 2024. 308 oldal).

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Amíg a munkában az egyik ember dolognak tekinti a másikat, addig a szexben is dolognak fogja tekinteni. Hogyan kerülhetünk ki a haszonelvű eldologiasítás és elidegenedés korszakából, ami behatol legintimebb élettereinkbe és kapcsolatainkba is? A szexualitás története egyidős az emberiséggel. Tekinthetünk-e rá a mindenkori hegemóniaharc legszemélyesebb szinteken való megjelenéseként, ahol ennek dacára a hatalom meghatározottságaitól akarunk függetlenedni és a szabadságot keressük?

A Helyzet Műhely tagjaként neked is fő kutatási területed a rendszerelméleti megközelítésből vizsgált hegemóniaharc. Ennek egy sajátos aspektusát választottad: a szexualitást. Miért?

Igen, tíz éve a Helyzet Műhely tagja vagyok, és ez a könyv is a Helyzet Műhely Könyvek nevű sorozat részeként jelent meg. A hegemónia kifejezés – mind a termelési feltételek, mind a világértelemzések, fantáziák, kultúra, tehát mindaz, ahogy el tudjuk képzelni, hogy milyen világok lehetségesek – a kutatási területünk, a legfontosabb témáink. Mindemellett elmondható, hogy a különféle marxista, reform-marxista és posztmarxista elméletek legtöbbjeinek megközelítéséből hiányzik a szexualitásnak a kérdése. Van valamiféle diszciplináris felosztás, amikor arról gondolkodunk, hogyan jutottunk el ahhoz a történelmi helyzethez, amiben most benne vagyunk, és hogyan lehetséges egy jobb állapot felé haladni, akkor jellemzően gazdasági kérdésekről esik szó.

Tehát olyan politikai gazdaságtani megközelítésben gondolkodunk, ahogy azt a klasszikus marxizmusban is találjuk: a kizsákmányolás, a munkások megnyomorítása, gazdasági függőségek. Vannak kivételek, de általánosan az jellemző, hogy a szexualitás kérdésköre ezen a megközelítésen kívülállónak tételeződik, a pszichológia, főleg a pszichoanalízis területére utalják.

Mintha „magánügy”, egyfajta apolitikus kérdéskör lenne? Erre volt már egy reflexió például a feminizmus második hullámában, amikor az „ami személyes, az politikai” gondolata szlogenné vált. Ezt most az abortusszal kapcsolatos viták miatt újra aktuálisabbnak érezzük.

Igen, voltak olyan marxista szerzők is, akik a kérdést középpontba helyezték. Ezek elsősorban olyan freudomarxista szerzők, mint Wilhelm Reich, vagy Herbert Marcuse. De ezek az elméletek, kritikai megközelítések egyre inkább kikoptak mára a marxizmusból.

A könyv megírása során az érdekelt, hogy meg tudjam találni a kapcsokat a nemzetközi kizsákmányoló munkaviszonyok és az ezt kiszolgáló politika, tehát a személytelenebb, absztraktabb ismeretek és a személyesebb tapasztalatok bemutatása között. Hogyan befolyásolnak ezek a globális viszonyok minket az élet legszemélyesebb részében, amit mikroszociológiai vagy pszichológiai jelenségekként szoktunk leírni.

A kapitalizmus meghatározza, hogyan élünk, hogyan gondolkodunk, hogyan érzünk

– ez egy közhely, legalábbis a marxizmusban. De hogy ez hogyan történik a hétköznapokban, mik azok a finom mechanizmusok, milyen közvetítőkön keresztül történik ez, ennek a feltárására remek a szexualitás vizsgálata.

Könyvedben a szexualitást kialakító és meghatározó habitusok, szokások, normák feletti kontroll megszerzésért zajló harcról van szó, ennek a történelmi áttekintését kínálod. Miért akarják a hatalmi harcért folyó harcon belül ezt a kontrollt is megszerezni a hatalmi harc szereplői? Illetve ennek ellentétére példaként eszünkbe juthat a Mátrix című filmtrilógia is, amikor a Mátrixon, a totális kontrollon kívüli világ ábrázolását az alkotók egy tömeges orgiajelenettel ábrázolják. Létezhet egyáltalán a szexualitás kontrollja nélküli társadalom?

A hegemóniaharc a szexualitásért arról szól, hogy ki határozza meg, hogy mi számít normatívnak, vagy nem normatívnak. Mi a szégyellnivaló, mit lehet nyíltan vállalni, mik számítanak szexuálisan aktívnak és mik semlegesnek. Tehát a szexuális praxisok, vágyak és fantáziák fölötti kontrollról szól, mind az uralkodó csoportok, mind az alávetettek részéről.

Ennek a harcnak sok tétje van. Ilyen például a társadalmi reprodukció, tehát az élet és a munkaerő újratermelése feletti kontroll, vagy az élvezetek kisajátításáért vagy visszaszerzéséért vívott harc, de ugyanúgy beletartozik a szexualitás sikeres iparosításáért folytatott harc – vagy éppen az ennek való ellenállás.

De fontos kiemelni, hogy a könyvben amellett érvelek, hogy

nem valami eleve adott szexualitás elnyomásáért vagy felszabadításáért folyik a harc, hanem a szexualitás létrehozásáért.

Ebben az értelemben annyira létezhet szabad szexualitás, amennyire szabad társadalom létezhet, mert végsősoron a szexualitás olyan lesz, amilyenné a társadalomban élő emberek teszik.

A digitális kapitalizmusban ebben nagyon nagy változások vannak, hiszen az internet ezt a társadalmi kontrollt gyakorlatilag megszüntette.  A szexualitás valamelyest tabusított jellege, vagy az intim szférába utalása gyakorlatilag eltűnt. Ma már az Überhez, vagy az Airbnb-hez hasonlóan bárki lehet szolgáltató, a testünkről, mint magántulajdonunkról, a saját tőkénkről gondolkodunk. Akkor hogyan működhet még egy központosított hatalmi kontroll?

Jó kérdés. A szexualitást tulajdonképpen mára egy piacosított racionalitás határozza meg. A szexualitás piacosodása a XX. század második felében indul. De miközben áthatja a gondolkodást a piac racionalitása, közben azt is érdemes látni, hogy ezzel nem azonosulnak az emberek teljesen. Amikor kiderül például egy celebritásról, hogy webkamerás szexszolgáltatásban vesz részt, akkor ez még mindig kivált irányában valamifajta lenézést, megvetést.

Ez nem abból adódik, hogy a kapitalista társadalom alapjait jelentő státuszhierarchia-felfogás a szexualitás területén is érvényesül?

Abszolút, hiszen a hegemóniaharc pont azt jelenti, hogy az aktorok ebben a hierarchiában meghatározó szerepre törnek. Azoknak a piaci szereplőknek, akik a szexualitásból élnek, ebből csinálnak profitot, az az érdekük, hogy ezeket a különböző iparágakat normalizálják. Ezt hívjuk úgy, hogy pornifikáció, amikor a pornó behatol a mindennapi nyilvánosságba.

Erre már a kétezres években láttunk példákat Magyarországon is, amikor a főműsoridőben lévő Való Világ adásba bement egy pornószínésznő. Ezt az adást nagyon sokan nézték, tehát ez a nyilvánosság egyik fő műsorszáma volt. E mögött nyilvánvalóan piaci célirányos racionalitás volt, az volt a cél, hogy minél kevésbé legyen szégyenletes a pornófogyasztás, hiszen annál jobban pörög majd a pornóipar, és ez megnöveli majd a profitot.

Azt gondolom, hogy ez ma már elég nyilvánvaló, akkor is, ha semmit nem teszünk ez ellen. Mi az, amit leleplezel ehhez képest a könyveddel?

Nem tudom, hogy leleplezés-e, de ha történetileg és globálisan nézünk rá a dolgokra, akkor sok minden más színben tűnik fel. A szexiparágak szereplői sokkal szebbnek próbálják beállítani ezt az egészet, mint amilyen valójában. Az OnlyFans olyan webkamera szolgáltató, ahová sokszor sztárok járnak vetkőzni és szexet bemutatni. Erről megy ma valamiféle társadalmi vita, hogy ez oké, vagy nem oké. Van ennek egy olyan narratívája, hogy ez teljesen elfogadott pénzkeresési lehetőség, amely ugyanolyan munka és üzletág, mint bármelyik másik. Ez a gondolat már el van adva.

De azt is tudjuk, hogy a globális szexkameraiparnak ez csak egy kis részlete, sokkal inkább az jellemző, hogy szegénységben élő nők kezdenek így dolgozni. Például olyan délkelet-ázsiai nők, akiknek be kell fektetni a technikába, közben nagyon komoly sápot levesz tőlük a szolgáltató, így nagyon keveset tudnak keresni. Hatalmas versenyben dolgoznak, és jellemzően a globális északról származó férfiak fogyasztják ezeket a tartalmakat. Ennek az iparágnak a legfelsőbb része kerül be a médiába, ahol jellemzően olyan nők kezdenek el dolgozni, akik már eleve híresek voltak, van valamiféle presztízsük. Pedig a szexkameraipar valósága egészen más.

A második hullám feministái még progresszívak voltak azzal, hogy a nők szabad szexhez való jogáról, vagy a női orgazmusról nyíltan beszéltek. Ma már a szexmunkához való jog szabadságáról zajlik a vita, és mintha ennek a diskurzusnak a progresszivitása megkérdőjeleződne a pornifikáció, és a piaci érdekek miatt. Mi az oka annak, hogy ilyen fordulat játszódott le?

Arról is írok, ahogy az úgynevezett szexuális forradalomnak a progresszív eredményeit, ahogy a feminizmust és az ehhez sok szempontból kötődő melegjogi mozgalmakat is egyszerűen felhasználta a piac. Amellett is érvelek, hogy ezeknek a progresszív mozgalmaknak az eredményei azért tudtak stabilizálódni és elterjedni, mert a piac belekapaszkodott ezekbe az eredményekbe.

A Playboy Magazin volt az egyik élharcosa a fogamzásgátlás és a reproduktív jogok népszerűsítésének – természetesen a következmények nélküli szexet propagálták, nem a női testek érdekelték őket. Vagy elég megnéznünk a szexuális szabadságot tematizáló Pride-ot, hogyan kapaszkodnak rá a különböző nagy cégek ma is. A szexuális szabadság-mozgalom felhasználódott a szexiparban.

Emiatt is fontos ismernünk azt az ellenhegemónia-kísérletet, amit részletesen bemutatsz a szocialista mozgalmakkal összefüggésben. A korunkat jellemző, a piac által banálissá tett túlszexualizáltságban különösen fontos lenne Alexandra Kollontaj marxista megközelítéséhez visszatérni, és kilépni a túlburjánzó identitáspolitikai megközelítésből. De lehet ide visszatérni, vagy új programot kell írni?

Az biztos, hogy ami most van, az nagyon sok értelemben rossz helyzet. Egyrészről azért, mert mindent, amit a szexualitásról gondolunk, nagyon nagy mértékben a piac határozza meg. A túlszexualizáltság egy piaci stratégia következménye. A szükségleteknek és vágyaknak az összekapcsolása egy egyszerű technika, amit a húszas évek Amerikájában már használt Edward Bernays.

De arról is írok, hogy amikor nálunk, Magyarországon a kapitalista reintegrációs korszakban megjelennek az első reklámok a hetvenes években, azok is rendkívül túlszexualizáltak. Ráadásul olyan fiatal lányok szerepelnek ezeken, amit valószínűleg még ma sem lehetne átvinni, akkor sem, ha nagyon sok mindent szabad.

Azzal, ami ma történik az LMBTQ+ mozgalmak identitáspolitikai megközelítése által, én nagyon szkeptikus vagyok. Ez arról szól, hogy nekem mi az identitásom másokhoz képest. Ahelyett, hogy arról szólna, hogy egy ideális világban nem külső tőkés szereplők piaci érdekei határozzák meg, hogy milyen a szexuális identitásunk.

Ha ezen a rendszeren belül maradunk, és arra koncentrálunk, hogy egyre specifikusabb identitáscsoportoknak adjunk nevet, arról azt gondolom, hogy tévút. Nem rendszerellenes az, amikor azzal foglalkozunk, hogy miért nem tudjuk megélni a saját potenciáljainkat egymás között.

A politikai összefogás ágenciái kerülnek egymással rivalizáló helyzetbe ezen a felaprózódó csoportharcon keresztül. Mi ezzel a baj?

Persze valahol érthető, hogy a szélsőjobboldali, úgynevezett populista pártok globális reneszánsza közepette sokakban van igény az elismerésre. Nyilván számomra nem kérdés, hogy minden felnőttnek beleegyezéses viszonyban joga kellene, hogy legyen, hogy megélje a saját szexualitását, anélkül, hogy ebből bármi hátránya származna.

De az ezért való harcból most nagyrészt, úgy látom, egy olyan mozgalom nő ki, ami az elismerésre szűkíti a törekvéseit. Ami nem egy rendszerellenes mozgalom része, tehát összességében egy „tüneti kezelésre” szorítkozik. A tőke az érem egyik oldalán – piacosított – szexuális szabadságot hirdet, az érem másik oldalán pedig remekül kihasználja az olyan rendszerszinten LMBTQ+-ellenes rezsimeket, mint az Orbán-rezsim. De ez ugyanaz a tőke.

Baloldali rendszerkritikus szerzőként mennyiben definiáltad a könyvedben egy rendszerellenes mozgalomnak a szexualitáshoz való viszonyát?

Nagyon kis mértékben. Mindig hangsúlyozom, hogy nincs külön szexuális kérdés, amivel rá is mutatok az LMBTQ+ mozgalmak hatékonyság-hiányára. Az nem működik, hogy ki vagyunk zsákmányolva a munkahelyünkön, elpusztul alólunk a környezet, élhetetlenné tesszük a bolygót, van egy globális militarizációs hullám, de a szexuális életünk szuper. Amellett érvelek ebben a könyvben, hogy a szexualitás kérdése nem elválasztható egy tágabb politikai kérdéstől. Nem lehet csak szexuális mozgalmat csinálni. Azt állítom a könyvemben, hogy a szexualitás be van ágyazva az egyéb, emberi, gazdasági, társadalmi, pszichológiai viszonyokba, és ezekről nem leválasztható, a szexualitás kérdése nem független, szemben azzal, ahogy azt néhol az LMBTQ+ mozgalom láttatja.

Nyilvánvaló, hogy az LMBTQ+ mozgalom tagjai a társadalomban megjelenő diszkriminatív viselkedésre hívják fel a figyelmet, és egyfajta toleranciaszint növelésért dolgoznak. Ami aktuális, de ami által nem kérdőjeleződik meg a kapitalista társadalom keretrendszerében az elnyomások újratermelődése. Ezen a ponton lenne érdemes rátérnünk Foucault-ra, mint egyfajta közös nevezőre, hiszen szövegei a rendszerváltó liberálisok által is közkedveltté váltak a kilencvenes években hazánkban. Ekkor jelent meg A szexualitás története című írása magyarul, ami nagyon felszabadítóan hatott, hiszen a szexuális devianciákat és a hatalompolitika kérdéskörét összefüggésbe helyezte. Könyvedben kritikai elméletíróként Foucault álláspontját is kivesézed. Mik a vele kapcsolatos kritikáid főbb pontjai?

Könyvemben egy egész fejezet szól Foucault elméletének kritikájáról, azért, mert egy olyan nagyhatású szerző, akivel érdemes együtt gondolkodni, és ezért érdemes kritizálni is. Foucault provokatív állítása a szexualitással kapcsolatban az, hogy ezt a történelem bizonyos pontján fel kellett találni.

Nagyon fontos Foucault-nál, hogy szerinte az európai történelemben, valahol a 18–19. században van egy pont, amikor a polgár felismeri magát, mint a szexualitás alanya, mint valaki, akinek szexualitása van. Szerintem nem létezik egy ilyen pont, vagy ha létezik is, akkor sokkal korábban.

Bemutatom, hogy a foucault-i értelemben vett szexualitás, tehát amikor valaki felismeri magát, mint a szexualitás alanya, jóval előbb, már a 13. századtól megjelent, amikor az eredeti tőkefelhalmozás megkezdődik. Az sem biztos, hogy egy társadalmi osztályra, a polgárságra jellemző csak, és nem ennyire európai történet, mint ahogy ő állítja.

Csányi Gergely (2024): A szex politikai gazdaságtana: Szexuális hegemóniák és ellenhegemóniák a tőkés világrendszerben. Budapest: Napvilág Kiadó (Helyzet Műhely Könyvek 3. kötet)

Van egy fejezet, ami a karibi gyarmatokról szól, ahol a szexualitás kontrollja már jelen van Európán kívül, és nagy hatással is volt Európára. Foucault állítása, hogy ez Európában van jelen osztály- és földrajzi értelemben is, és onnan terjed el. Én azt állítom, hogy sokkal inkább hálózatosan. A szexualitás foucault-i értelemben a polgárság diskurzusa, önmagaságának, önmagára reflektálásának és ebből saját maga létrehozásának a része. Kissé ironikusan azt mondja, hogy a polgárságnak a nemi szerv lesz az, ami az arisztokráciának a vér, tehát a szexualitásán keresztül válik egységes és kitüntetett osztállyá.

Azzal, hogy a szexualitás társadalmilag van meghatározva, abszolút tudok azonosulni, tehát ez nem valami eleve adott ösztönvilág, ami véletlenszerűen burjánzik. Ahogy a szexuális hegemóniák elmélete is mondja, ez olyan terület, amit folyamatosan formálunk, és ami fölött folyamatosan harc van. Foucault melegtörténeti elképzeléseinek kritikája az, hogy olyan elméleti keretbe ágyazza, ami által a polgársághoz akarja kötni a homoszexualitást.

Felvetem a könyvemben, hogy Foucault nem végzi el azt, amit úgy hívunk, hogy módszertani triunguláció. Ez annyit tesz, hogy a kutató saját feltételezéseinek az ellenőrzését elvégezi. Foucault azt mondja, hogy a szexualitás a polgárság diskurzusa, és megvizsgálja a polgárság diskurzusát, és szexualitást talál, és igazolja saját magát. Tehát nem végzi el azt a munkát, hogy megnézze, voltak-e munkásosztálybeli szexualitások, lehet-e mindez időben előbb és térben máshol, mint Európa.

Amellett érvelek Christopher Chitty melegtörténeti kutató mentén, hogy munkásosztálybeli homoszexuális identitás és kultúra sokkal korábban is létezett.

A kapitalizmussal egyidős, amikor nagy tömegben prekár munkások városokban, kikötőkben összesűrűsödtek, férfiak hosszabb ideig voltak egymással összezárva, elszakítva a földtől, a tradicionális közösségektől, és ekkor jelent meg a homoszexuális identitás. A homoszexuális aktus gyakorlatilag egyidős az emberiséggel, de az identitás és az ebből létrejövő szubkultúra a kapitalizmus korai korszakához köthető.

Foucault állítása az is, hogy a szexualitáshoz nem kötődik osztályharc, a korabeli freudomarxista szerzők állítása viszont az, hogy a szexualitás azért van elnyomva, mert a szexuális energiát a munkára kell felhasználni, azaz a libidó a munkában szublimálódik. Foucault azt mondja, hogy ez történetileg azért nem igaz, mert a burzsoázia saját magát kezdte el kontrollálni, nem a munkásokat. De ha megnézzük ennek a történetét, amit a könyvben a Nagy Francia Forradalom kapcsán bemutatok, akkor azt látjuk, hogy ez nem egészen így van.

Lehet látni, hogy nagyon nyílt szexuális játékokkal szállt be az osztályharcba a munkásosztály.

Foucault nagyon homogenizálja a gender-viszonyokat is, és általában vett szexualitásról ír, azt állítva, hogy mindig változik, ki működteti a hatalmat, a hatalom nála diffúz, képlékeny valami. Miközben látjuk, hogy nem az, az európai történelemben mindig is a férfiaknál volt a hatalom.

Mintha nem politikaiként, hanem egyfajta filozófiaiként tételezné a hatalmat?

Igen, nála nincs az, hogy valaki megragadja a hatalmat, és ezért az sincs számára, hogy egy osztály vagy csoport meg tudná szerezni a hatalmat. Az ő hatalomértelmezésében a hatalom valahogy csordogál, nehéz megfogni. Nem látja be, hogy a heteroszexuális háztartásokon belül a férfiaknál van alapvetően a kontroll, a kapcsolatokban ez jóval erőteljesebben jellemző, mint a férfi szexualitás feletti kontroll.

Van még egy érdekesség Foucault-nál: a piacról semmit nem mond. Pedig amikor kijön a szexualitás történetével, a Playboy magazint már jegyezték a tőzsdén. Foucault-nál semmilyen reflektálást nem találunk erre vonatkozóan.

Freud-kritikád is nagy érdeme könyvednek. Freud is ehhez foghatóan ellentmondásos, de az ő feminista kritikája ismertebb lehet már itthon is, hiszen A kasztrált nő című 1970-es Greer kötetben már ilyet olvashatunk. Olyan emberkép létrehozásához köthetjük Freudot, ami elválaszthatatlanná vált a XX. századi kapitalizmustól. Elég Freud unokaöccsére gondolni, a már emlegetett Edward Barneysra, aki a mai médiaipar megalapozója volt, és először használta a női szexuális vonzerőt árucikkek reklámozására. A politikai propaganda eszközeinek kidolgozását is Freud tanainak megismeréséhez köthetjük, aminek következménye lett a náci uralom elterjedése, éveken át tartó népszerűsége. Mi a lényege a freudomarxizmusnak hegemóniaelméleti szempontból?

Freud is ambivalens figura, akit valóban jogosan ért már sokféle kritika, mindazzal együtt tekinthetjük a kritikai elmélet egyik megalapozójának. Érdemes úgy gondolkodni felőle, hogy részben saját kora gyermekeként újratermelte a patriarchális elképzeléseket, berögződéseket, osztályvakságot, hiszen az emberkép, amit felépített, erőteljesen a polgárságra van alapozva. Másrészről Freudra szokták mondani, hogy szakít a liberális humanista emberképpel, ami arról szól, hogy van valami individuum, és ennek a belső potenciálját ki lehet bontakoztatni oktatással. Ezzel szemben Freud azt mondta, hogy az individuum eleve töredezett, a szexuális hegemóniák elmélete pedig olyan értelemben freudista, hogy azt feltételezi, hogy a szubjektum úgy töredezett, hogy nincs saját magához teljes mértékben hozzáférése.

Azaz van olyan része, ami felett harc tud dúlni, ami kisajátítható, tőkeérdekek, akár a pornóipar által, nem tud magára 100%-ban reflektálni, nem teljesen formálható tudatosan, ezért lehetséges az, hogy van valamiféle harc a tudattalanért is.

Hatalmas szakirodalma van a feminista kritikáknak, de ugyanakkor könyvtárnyi pszichoanalitikus feminizmus is van. Mindkettő élő, és fontos irányzat, ami egyszerre létezik.

A marxizmus vonalán hogyan hasznosulhat a pszichoanalízis?

Ilyen alapon vizsgálható, hogy a munkás kizsákmányolása mennyiben jár együtt szexuális megnyomorítással. A freudi civilizációs elmélet a szexuális forradalommal megkérdőjeleződött. Marcuse a fogyasztói társadalomban lezajló szexuális forradalomról azt mondta, hogy a legrosszabb, és igazat adok neki. Mert a szexualitás belesimul a fogyasztás rendszerébe, ez viszont gyakorlatilag arra szolgál, hogy ne lehessen elképzelni forradalmat. Mert ha mindent szabad, akkor mi ellen lázadunk? Persze ez a szabadság is csak egy piaci szabadság.

A másik, ami fontos a freudomarxista megközelítésben, azt karakterológiának nevezhetjük. Ott az a kérdés, hogy mit csinál a termelési mód a tudattalannal. Marx ideológiakritikája vagy Lukács hamis tudat-elmélete nem nagyon tudta plasztikusan megmagyarázni, hogy miért fasizálódott a harmincas években a munkásosztály. Azt tudjuk, hogy az uralkodó ideológia az uralkodó osztály ideológiája. De arra, hogy miért fasizálódnak a munkások, nem talált magyarázatot a marxizmus.

Erre volt a válasza először Reichnek, majd Erich Frommnak, hogy a kapitalizmusban az adott korban a viszonyok úgy változnak, hogy nukleáris patriarchális családok jönnek létre. A zárt, atomizált családokban leképeződik a patriarchátus, a család feje a patriarcha, a férfi családfő. Ez a belső családi interpszichés dinamika az, ami karizmatikus, fasiszta vezetőkre fogékonnyá és a külsővel, idegennel szembeni ellenségességre fogékonnyá teszi a munkásokat.

Ezt az elméleti hagyományt sok jogos kritika érte, de maga

az, hogy a termelési mód meghatározza az interpszichés dinamikákat és pszichológiai szinten formálja azokat, akik beleszületnek, az ma is élő tapasztalat, azt hiszem mindannyiunk számára.

A realizmusodnak egy pesszimista árnyalatát mindig ki lehet hallani a veled készített interjúkból. Jól gondolom, hogy pesszimista vagy?

Igen, ez így igaz.

Nekem mégis lenne egy olyan szándékom, hogy hangoljuk most pozitívra a befejezést. Ha valaki elolvassa az erőteljesen gondolatébresztő könyvedet, akkor eltűnődhet azon, hogyan találhatná meg azt a következő állomást a szexualitás történelmére vonatkozóan, ami előrevivő. Milyen jövőbemutató lépést lehetne tennie ezen a fronton a baloldali mozgalomnak?

Tényleg nagyon nehéz kérdés, mert nem tudjuk úgy elképzelni a szexualitást, hogy ne legyen muszáj minden mást is elképzelni hozzá. Nem tudjuk megmondani a szexualitás jövőjét anélkül, hogy az emberi viszonyok helyzetének megváltozásáról ne gondolkodnánk.

Létezik egy olyan csomópont, hogy ha az megváltozna, akkor az meg fogja változtatni az összes többit is?

Ilyen kulcs az elidegenedés megszüntetése, ami azt jelenti, hogy a szexualitásnak úgy kell működnie, hogy a másik embert soha nem tekintem a saját szükségleteim kielégítéséhez eszköznek. A másik szubjektivitásának fontosságát folyamatosan szem előtt tartom.

De ahogy mondtam, amíg a munkában az egyik ember dolognak tekinti a másikat, addig a szexben is dolognak fogja tekinteni.

Ez ellentmondásos gondolatokhoz vezethet abból a szempontból, hogy a baloldal a kollektívet a történelem során a szubjektivitás elé helyezte. Gyakorlatilag a liberális identitáspolitika ennek a visszacsapása, ahol a szubjektívnek van elsődleges szerepe a kollektívvel szemben. Hogyan lehet a kettőt, a szubjektum tiszteletét a közösség elsőbbségével összehangolni?

Szerintem abból kell kiindulni, hogy a szabadságvágy, amit most a liberális identitáspolitikához kötünk, abszolút benne van a baloldali gondolkodásban is. Amit a marxizmus utópikus korszakának neveznek a két világháború közötti időszakban, aminek nagy kordokumentuma Lukács Györgynek a Történelem és osztálytudat című írása. Ebben Lukács nem véletlenül a „szabadság birodalmáról” beszél. Amikor baloldali utópiát képzelünk el, akkor mindig a szabadság birodalmát kellene elképzelnünk, csak persze nem a piaci értelemben vett szabadságét, hanem egy olyan kollektív szabadságot, amikor szabad akaratunkból vetjük magunkat alá egy olyan kollektivitásnak, amit mindannyian elfogadunk. Ez a baloldali értelemben vett szabadság, amikor nem dologiasítjuk egymást, és elfogadunk egy ilyen közösséget.

A szexualitáshoz kötött szabadságot ebben az értelemben hogyan értelmezhetjük? A partnerválasztás szabadságaként?

A szabadságot nem korlátoznám a partnerválasztás szabadságára, mert azt a kapcsolati dinamikákra is érthetjük. A különböző polgári szociológusok pont azt hangsúlyozzák, hogy nemcsak azt nem szabályozzák, hogy ki lesz a partnerünk, hanem azt sem, hogy mit csinálunk egymással. A párkapcsolat egyfajta kísérletező, reflektív-önreflektív tereppé válik, ahol nincs megmondva vagy belénk táplálva, hogyan kell éljük a saját életünket, akár a szexuális életünket.

Ma ebbe a szabadnak gondolt térbe azonban folyamatosan betörnek a patriarchális szocializációs normák és a tőkeérdekek, aminek következtében évente több tízezer nő hal meg párkapcsolati erőszak következtében világszerte.

Igen, ez nagyon sok értelemben álszabadság, hiszen a mintákat akkor is átvesszük. A szexualitást a pornóból vesszük, a romantikát a hollywoodi giccsből.

Miközben azt hisszük, hogy itt mindent szabad, egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy a hatalmi rendszer és a tőkeérdekek határozzák meg a társadalmat. Hogyan lehet ebből továbblépni? Az etikai filozófiát – amelynek középpontjában a Másik ember áll – kellene belevinni a szexualitásról való gondolkodásunkba?

Tudok mondani olyan programpontokat, amiket meg lehetne lépni. De ezek egyrészt tűzoltásul szolgálnak, és tüneti kezelések, másrészről meg azt látjuk, hogy hatalmas ellenerők vannak. Nem támogatom a prostitúció semmiféle legalizálást, de látjuk, hogy a magukat progresszívnak hívó liberálisok pont emellett érvelnek. Nagyon támogatnám, hogy iskolai felvilágosító programok legyenek, amik láthatóan megszűntek. Nagyon támogatnék minden olyan kezdeményezést, ami visszaszorítja a pornóipart, de erre semmi akarat nem látszik – a magukat keresztény jobboldalinak mondó kormányok részéről se.

Nincsenek közpolitikai lépések, de még csak igazán közbeszéd sincs erről a problémáról.

A pornóról való igazság kimondása azonban baloldalon sem népszerű. Nekem az az élményem, hogy amikor elmondom, hogy a pornó nem oké, akkor a férfiak ezen mindig kiakadnak.

Mik a fő érveik?

Azt mondják, hogy visszamegyünk a ’89 előtti időszakba, korlátozni akarjuk a szabadságukban őket, pedig ez is csak munka, amiért fizetnek. Én alapvetően nem akarok egy olyan világban élni, ahol van, aki fizet azért, hogy lefeküdjenek vele. Azt gondolom, hogy az elvi lehetősége a pornónak és a prostitúciónak nem csak azokra hat, akik részt vesznek benne, hanem mindannyiunkra. Lehetetlen zárójelbe tenni, hogy valami olyasmit csinálunk egymással, amiért ebben a világban van, akinek egy ár-érték számítás szerint fizetnek.

Az eldologiasodott viszonyok akkor is hatással vannak ránk, mikor mi nem eldologiasodott gyakorlatokban veszünk részt, mert mi is a világ részesei vagyunk.

Kezdd az újévet azzal, hogy csatlakozol egy közösséghez, amely napról napra értéket hoz létre!

💙🙋‍♂️Adományozz figyelmet, történeteket, kiállást! Mi a Mércénél azért dolgozunk, hogy hangot adjunk azoknak, akiket a rendszer elhallgattat, hogy elmondjuk azokat a történeteket, amelyek másutt hiányoznak. 

Kiemelt kép: descopera.ro