Játsszunk el a gondolattal, hogy életünknek egy pontján a munka, amit évek, esetleg évtizedek óta végeztünk, egyik napról a másikra feleslegessé válik. A dolog érthetetlennek tűnik, hiszen úgy gondoltuk, munkánk nélkülözhetetlen. Sokéves tapasztalatunk, emberi hozzáállásunk és a munkaadó iránti lojalitásunk elegendő biztosíték a stabil munkahelyre. Azt is tudni véltük, hogy értjük a piac törvényeit. A gazdaságban ugyan vannak válságidőszakok, de emberi munkára mindig szükség lesz valahol. Most mégis azt látjuk, hogy tömegek veszítik el munkájukat, miközben a gazdaság nem áll le, sőt egyre többet és többet termel. Mit értettünk tehát félre a munka természetével kapcsolatban? Lehetséges egyáltalán dolgozó emberek nélkül elképzelni a gazdaságot?

Szalai Erzsébet szociológus és közgazdász eddig megjelent könyveiben mélyreható látletetét adta az elmúlt fél évszázad neoliberális kapitalizmusának. Egyebek mellett új kontextusba helyezte a magyarországi rendszerváltást az azt levezénylő hatalmi elitek bemutatásával. Rámutatott arra, hogy a munkásosztály önszerveződését és érdekeinek hatékonyabb artikulálását miképpen lehetetleníti el az általa finanszírozott kormányok, pártok és egyéb intézmények mögé rejtőzött tőke. Újabban pedig figyelme egyre inkább a kapitalizmus mint külső gazdasági rend és az emberi lélek kölcsönhatásainak vizsgálata felé fordult.

 

Most megjelent kötete, mely a Mi a munka és mi a kapitalizmus? És mi jöhet utánuk? címet viseli, a szerző eddigi munkásságának szintézise, de egyúttal annak elméleti megalapozása is. A kötet egy olyan történelmi pillanatban látott napvilágot, amikor a munka jövője körül egyre több a kérdés, ugyanakkor még égetően kevés a válasz. Egy biztos: ahhoz, hogy a munka jövőjével kapcsolatban tisztábban lássunk, jobban meg kell értenünk, mit jelentett az a múltban, és hogy milyen szerepe van a jelenkor társadalmának és gazdaságának működésében.

 

A történetileg változó munka

A kötet bevezető fejezete beszédes módon A kényszermunkától a munka kényszeréig címet viseli és a munkavégzés kikényszerítésének történelmi vázlatát adja. A szerző ebben alapvető választóvonalnak tekinti a kapitalizmus eredeti tőkefelhalmozással meginduló, XVI. századi kialakulását.

A korai ősközösségek számára a vadászó-gyűjtögető munka a megmaradás záloga volt, melyből többé-kevésbé a csoport minden tagja kivette a részét. Később az úr-szolga viszonyok kialakulásával az emberi közösségek fokozatosan elkülönültek aszerint, hogy kinek volt feladata a termelő munka elvégzése. A történelem során a rabszolgamunkát ugyanúgy, mint később a feudális jobbágymunkát kényszerítő eszközök széles tárháza tartotta működésben. Ezt követően a kapitalizmus a meglévő alá-fölé rendeltségi viszonyokra ráépülve létrehozta a termelőeszközöket birtokló tőkésosztályt és a munkaerejét áruba bocsátani kénytelen munkásosztályt. A munkásosztály munkája, a bérmunka is kényszer szülte, akárcsak a rabszolga- vagy jobbágymunka, azonban – ahogy Szalai Erzsébet bemutatja – másképp és történetileg változó módon.

A kapitalizmus kezdeti időszakában a termelés azokból a kilátástalan helyzetben lévő tömegekből nyerte munkaerő-utánpótlását, akinek létfenntartását az önellátó gazdálkodás a továbbiakban nem tudta biztosítani. Később a fordista tömegtermelés és a második világháborút követő jóléti konszenzus idején a fogyasztás és az életszínvonal emelése révén a munka a társadalmi mobilitás eszköze lett. A kapitalizmus 1970-es évekre kibontakozó profitabilitási válsága ugyanakkor a munkaszervezés új formáit hozta létre. Miközben a hagyományos ipari munkahelyek eltűntek a nyugati világ centrumországaiból, az újonnan felfutó informatikai, pénzügyi, valamint szolgáltató iparágakban általánossá vált a rugalmas munkavégzés.

Az ellenállás letörése ugyanakkor már nem külső kényszer útján, hanem pozitív belső késztetések révén – Byung-Chul Han dél-koreai filozófus fogalmával élve – a neoliberális pszichopolitika eszközrendszerével történik. Így lehetséges, hogy a gyakori munkahelyváltás, a haknimunka vagy a végletekig lazított munkavállalói jogok a szabadság és kreativitás új lehetőségeiként tűnnek fel (a pszichopolitika társadalmi-gazdasági szerepét a szerző 2022-ben Lélek és profitráta címmel megjelent tanulmánykötetében fejtette ki részletesen, ennek kivonata a Mércén itt és itt érhető el).

A könyv első fontos megállapítása így már az első fejezetben kikristályosodik: a munka jelentős részben történelmileg változó produktum, amely formáját tekintve igazodik a társadalom anyagi viszonyaihoz és tükrözi annak hatalmi berendezkedését is.

A munka értelmezésének történetisége

A felszínen hiába változik azonban a munka megjelenési formája, kell lennie valaminek a mélyben, ami a munka immanens, lényegi részét adja, ami korokon átívelően meghatározza ember és erőfeszítései viszonyát.

Ebben a kontextusban a szerző számára a munka mint az örök emberi lényeg elválaszthatatlan része jelenik meg, akárcsak Karl Marxnál, akinek munkafogalmát az elidegenedés elméletén keresztül igyekszik megérteni. Eszerint a munka olyan racionális és szabad társas tevékenység, amely saját vagy más szükségleteinek kielégítésére irányul, és mindenkor a természet elsajátításán keresztül, azzal alkotó kapcsolatba kerülve megy végbe. Szalai Erzsébet azonban, bármennyire is adná magát, nem áll meg ennél a definíciónál. Kritikai kontextusba helyezve, megelőlegezi saját munkafogalmának alapvonalait, amit azonban csak a könyv befejező részében tár egészében az olvasó elé. Ebből a szempontból hittételnek is beillik a szerző részéről az, amit a kortárs norvég szociológus, Emil Øversveen nyomán fogalmaz meg:

„Az erőkifejtés és az akadályokkal való megküzdés tehát az emberi munka nélkülözhetetlen alapeleme, hozzáteszem, az ember emberként való létezésének alapeleme is.”

A szociológia klasszikusai, így Karl Marx, Émile Durkheim vagy Max Weber számára a munka olyan alapkategória, amely kulcs a modern emberi társadalom egészének megértéséhez. Az ilyen átfogó elméletalkotók azonban a kapitalizmus XX. század eleji, a második ipari forradalom fémjelezte átalakulásával együtt fokozatosan eltűntek. A fordista termelés által részekre szaggatott munka és a fogyasztás növekedése megtörte a munkásosztály önszerveződését, sokszor fizikálisan is elválasztva közösségeiket. Ez az a történelmi pont a szerző szerint, amikor távol kerültünk a munka valódi természetének megértésétől, hiszen mind a munkaszociológiai kutatások, mind a munkásmozgalom feladta az osztályérdekeket ütköztető kapitalizmus kritikáját. Előbbi és a munkának a hatékony termelésben játszott szerepére korlátozta magát, míg utóbbi elengedte osztályérdekeinek képviseletét.

A társadalomtudományos kutatás a XX. század elejétől kezdve egészen napjainkig – a társadalomtudósok egy kicsiny és periférikus csoportjától eltekintve – elfeledkezett a munkáról mint a kapitalizmus alapkategóriájáról, ezért mára hiányzik az ehhez kapcsolódó tudás a szélesebb nyilvánosság számára is.

Különösen igaz ez az 1970-es évek neoliberális fordulata után, amikor a fősodratú társadalomtudomány jórészt a centrumországok fehérgalléros dolgozóinak munkájára kezdett koncentrálni. Az új gazdasági berendezkedés veszteseinek munkája és mindennapi tapasztalata eközben láthatatlanná vált a szélesebb nyilvánosság számára. A tömegkultúra tereiben leginkább csak az átalakulás nyertesei jelennek meg, de immáron nem munkásként. E munkakörök legújabb trendjei és az ehhez kapcsolódó válságjelenségek azonban csak az érem egyik oldala.

„Ami a centrumban a kreativitás kihunyása, a kiégés, az a periférián, félperiférián a szalagmunka, vagy ellenkezőleg, a tétlenség unalma és a jelentéktelenség ezekből fakadó érzése.”

Nem lehet ugyanis megérteni a munka korunkban betöltött társadalmi szerepét – világlik ki Szalai Erzsébet gondolataiból – az alsóbb osztályok, perifériák és félperifériák többszörösen kizsákmányolt munkásainak tapasztalatai nélkül.

A munka értelmezése az értékkritika tükrében

Szalai Erzsébet könyvében a munka fogalmának elemzése ezek után azon kevesek kutatásai felé fordul, akik nem engedték el a munkafogalom rendszerkritikai értelmezését. A szerző elsődleges célja ugyanis, hogy megtalálja a kapitalizmus jelen korszakát legpontosabban jellemző munkafogalmat, azt, ami híven tükrözi a társadalom és a gazdaság jelenlegi anyagi és hatalmi viszonyait.

Kiindulópontja az elmúlt évtizedek marxista társadalomtudományának egyik talán legellentmondásosabb elmélete, az értékkritika (ehhez lásd a Mércén megjelent kiváló összefoglalást itt, illetve Szalai Ezsébet könyvéből ugyanitt publikált vonatkozó fejezeteket). Képviselői (többek között Robert Kurz, Norbert Trenkle, Ernst Lohoff vagy Moishe Postone) elutasítják az osztályharcot, mondván a kapitalizmus fejlődése során a kizsákmányolás elleni harc a rendszer stabilizálásának irányában hatott, így valójában képtelen a rendszer meghaladására. Az osztályharcra épülő társadalmi mozgalmak – állítják – csak Marx egyik, sokkal nyilvánvalóbb, a Kommunista kiáltványban is megnyilatkozó arcát képviselik (ún. „exoterikus” Marx), míg a másik, sokkal titokzatosabb és rejtőzködő arca (az ún. „ezoterikus” Marx) csak most mutatja meg magát: a kapitalizmus fejlődésének valódi mozgatórugója ugyanis az érték válsága.

Miután Marx szerint új értéket csakis kizárólag az ember hozhat létre és miután a kapitalizmus fejlődésével a hatékonyság növekedése az emberi munka (Marxnál a változó tőke) rovására történik, az érték fokozatosan eltűnik a gazdaságból. A kapitalista rendszer, ahogy azt Marx is jelezte, folyamatos profitabilitási válsággal küzd. Az érték válsága készteti a rendszert a vég nélküli terjeszkedésre, a termelés bővítésére és az egyre hatékonyabb termelésre, ami végső soron az árufétis forrása. A rendszer meghaladására tett erőfeszítéseknek ezért – állítják – túl kell lépniük a munkás és tőkés közötti ellentéten, ami szerintük mára elvesztette erejét. A társadalmi mozgalmaknak ehelyett az érték válságára kéne építeniük tevékenységüket, elfogadva azt, hogy a munka értéktermelő képességének kiürülésével maga a munka is eltűnik abban a formájában, ahogyan ismerjük.

A rendszerszinten kiüresedő érték és a vele kiüresedő munka azonban Szalai Erzsébet számára elfogadhatatlan. Miközben nem tagadja a rendszer belső strukturális válságát, felhívja a figyelmet arra, hogy az értékkritika az ágensekkel (társadalmi cselekvőkkel) egyáltalán nem számol. Márpedig – érvel a szerző – ha osztályok és osztályharc ma nincs is, számos jel mutatkozik arra, hogy az elosztási viszonyok körül folyamatosak a konfliktusok, melyek az elfojtott osztályharc pislákoló maradékai. A munkaerő kizsákmányolását mindannyian a bőrünkön érezzük. A rugalmas munkavégzés kényszere, az egyre kifinomultabbá váló munkahelyi ellenőrzés és mellette a magánélet válsága, az elmagányosodás pusztítja a munkaerőt, azaz végső soron a munka értéktermelő képességét is.

Szemben tehát az értékkritikusokkal Szalai szerint sokkal inkább a munkaerő, a humán erőforrások rendszerszintű pusztulása, és nem azt absztrakt és személytelen érték válsága az, ami közelebb visz minket a jelenkori munka természetének megértéséhez.

Absztrakt munka vagy bérmunka?

Az érték válsága és a munkaerő válsága ugyanis – ahogy arra a szerző rámutat – eltérő munkafogalmak alapjául szolgál. De mégis hogyan ragadható meg az előbbi, az értékkritikusok számára fontos absztrakt munka, és milyen munkafogalommal lehet helyettesíteni, amely magában foglalja a munkaerő pusztulásáról mondottakat?

Az absztrakt munka nem érthető meg anélkül, hogy tudnánk, mit gondolt Marx az érték természetéről. Eszerint az értéknek két formája létezik. Röviden megfogalmazva, a használati érték minőségi jellegű és mindig valamilyen emberi szükségletet elégít ki. Ezzel szemben a csereérték mennyiségi jellegű, és valamely árunak más árukkal való cseréjét fejezi ki. A csereérték alapja az emberi munka, amit az áru részeinek vagy egészének létrehozásakor mint emberi munkaidő magába zárt. Az absztrakt munka leegyszerűsítve ennek az értéknek a létrehozásához vagy újratermeléséhez szükséges átlagos munkaidőnek felel meg. Ha tehát feltételezzük, hogy a piac alapja a kölcsönösség, akkor a kereslet és a kínálat törvényei szerint, azt is feltételeznünk kell, hogy különféle használati értékű, de azonos csereértékű áruk cserélnek gazdát.

Az absztrakt munka Szalai szerint a tökéletesen működő piac szülötte, ahol az egyszerű árutermelés keretei között emberi szükségleteket elégítenek ki. Az ilyen rendszerben mindenkinek azonos lehetőségei vannak a piacra lépésre; a munkaerő szabadon áramlik oda, ahol a legnagyobb szükség van rá; az árak pedig kizárólag a kereslet és a kínálat törvényei szerint alakulnak. A szerzővel szemben úgy vélem, érdemes hangsúlyozni, hogy ez elméleti konstrukció, ilyen körülmények még a szabadversenyes kapitalizmus XIX. századi időszakában sem álltak fenn.

A kapitalizmus már a kezdetektől eltért a fent vázolt mintázattól, magában foglalta a kizsákmányolást, ahogy ezt a szerző is megállapítja. A kapitalizmus lényegi vonása ugyanis, hogy hajtóereje nem a szükségletek kielégítése, hanem a munkás többletmunkájának kisajátítása révén a pénz megsokszorozása.

Szemben a bérmunkával, az absztrakt munkából nem vezethető le a kizsákmányolás folyamata, ezért Szalai Erzsébet úgy gondolja, az absztrakt munka helyett a bérmunka az, ami a kapitalizmust korszakoktól függetlenül a mai napig a legpontosabban írja le.

A bérmunka kifejezi a munkás kiszolgáltatottságát munkaadója a tőkés felé, tükrözi a kizsákmányolást és megmagyarázza a gazdasági érdekeken alapuló konfliktusokat. A neoliberális újkapitalizmusban ezen ellentétek ugyan rejtve és lefojtva maradnak, azonban munkás és munkaadó kétoldalú konfliktusában továbbra is léteznek.

Létezhet szabad munka?

Miután a szerző a bérmunkában megtalálta a munkának a neoliberális újkapitalizmushoz leginkább illeszkedő fogalmát, felteszi a kérdést: lehetséges-e egyáltalán egy ezzel ellentétes, a szabad emberi önkiteljesítést kifejező munkaforma létezése?

A szerző válasza kettős. Egyfelől némileg szkeptikusan állapítja meg, hogy az emberben ugyan ott van az önkiteljesítő munkára való vágy, sőt az arra való képesség is, az egymást váltó hatalmi rendszerek a történelem során azonban sikerrel törték le és formálták át e késztetéseket. Az elmúlt fél évszázad neoliberalizmusában az elidegenedés és a kizsákmányolás elleni küzdelem nem tudott szárba szökkenni. Tőkés és munkás ellentéte feudális úr-szolga viszonyként tűnik fel, a munkájukban, magánéletükben, világképükben atomizált munkások pedig képtelenek az önszerveződésre. A refeudalizáció korszakában – ahogy a szerző fogalmaz – ráadásul a tőke az állami apparátus mögé bújva, azt saját céljaira felhasználva rejtőzik el a kizsákmányolt tömegek haragja elől (ehhez lásd Szalai Erzsébet 2018-ban Hatalom és értelmiség a globális térben: Tanulmányok és publicisztikai írások 2015–2018 címmel megjelent kötetét).

Másfelől azonban hangsúlyozza azt is, hogy az önkiteljesítő munkára való igény mindenkor megteremti a maga bázisát. Az előbb vázolt, feudális elnyomáshoz hasonló rendszerben is megtalálhatóak a szabadság magvai. E felismerés nyomán a szerző ezen a ponton kiegészíti a bérmunkára épülő munkafogalmát. A bérmunka, ahogy láttuk, a tőkelogika, a kizsákmányolás és az elidegenedett munka világa, amely korunk uralkodó munkafajtája. Ezzel szemben jelen vannak az önkiteljesítő munka terei is, ahol az emberi képességek és késztetések szabad kibontakoztatására nyílik lehetőség, úgy hogy az végső soron átlépi a magánszféra határvonalát. Ez minden olyan munkavégzésre igaz lehet, ami a piaci szempontok nélkül mozgósítja az ember energiáit és kreativitását, legyen szó például művészi tevékenységről vagy a társadalom szempontjából hasznos technológiák kifejlesztéséről.

Ennek másik oldala pedig az a reproduktív munka, ami az emberi élet újratermelésének szolgálatában megmarad a magánélet határain belül, és ami még az elidegenedett társadalmi viszonyok között is az emberi kiteljesedés egyik forrása. A bérmunka dominanciáját mutatja, hogy az igyekszik mindenhova benyomulni és mindenhol a piaci logikát érvényre juttatni. Így jönnek létre a két munkafajta közös metszetén az önkiteljesítő bérmunka és a reproduktív bérmunka kategóriái, egyre kevesebb helyet hagyva a piactól független munka létezésének. Előbbire jó példa lehet a grafikus, aki reklámokhoz készít művészi rajzokat, míg utóbbira a gyerekekkel szívesen foglalkozó babysitter, aki képességeit a munkaerőpiacon kamatoztatja.

Itt a szerző kétségkívül felhasználta Polányi Károlynak, a XX. század egyik legjelentősebb gazdaságtörténészének a gazdaság integrációs formáiról szóló elméletét.

Ez alapján egyetlen munkatípus, így a bérmunka sem lehet adott korszak kizárólagos munkafajtája, hiszen párhuzamosan létezik a munkának olyan formáival, amelyeket vele ellentétben nem a haszonszerzés, hanem a kölcsönösség vagy az önfeláldozás hajt.

A különféle munkafajták némelyike a múltban már volt domináns, és lehetnek olyanok is, amelyek a jövőben lesznek azok. „Ebből a képletből ezért mind az előrehaladás, mind a visszafejlődés lehetősége levezethető” – állapítja meg a szerző.

Mi lehet a munka jövője?

Az előbbiek alapján már megfogalmazhatjuk, mivel egészíti ki, illetve pontosítja a szerző Marx eredeti munkafogalmát. Először is leszögezi, hogy bár a munka mindig társadalmi, azonban nem csak társas tevékenység lehet, hiszen a kapitalizmus legújabb korszakának egyes (válság)termékei éppen az elmagányosodás munkához köthető aspektusai, mint az otthoni munkavégzés, amikor a munkás mintegy „légüres térbe kerül”. A természet leigázásában rejlő ökológiai kockázatok egésze ugyancsak nem volt nyilvánvaló Marx idejében, vagyis – hívja fel rá a figyelmet Szalai – a munka jelenkori fogalma nem épülhet a természet elsajátításának alapelvére, részévé kell tenni a természeti korlátokat is.

Végül – és ennek hosszas magyarázatot szentel a szerző – a munkában benne rejlik az emberi szabadság ígérete, ugyanakkor ennek ellentéte, az alávetés új formáinak kialakulása is. A kapitalista termelés hatékonyságának vég nélküli fokozása, a munkaerő kizsákmányolása és ennek folytán a társadalom súlyosbodó válságjelenségei mindenképpen jelzik, hogy a munka jelenlegi domináns formája lassan kitölti a maga idejét. A jövőre vonatkozólag a szerző nem ad biztos választ. Marxhoz hasonlóan nem tudja munka nélkül elképzelni az emberi létezést, ahogy dolgozó emberek nélkül a gazdaságot sem, ugyanakkor abban sem biztos, hogy az előttünk álló változások az ember emberként való megmaradásának irányában haladnak tovább. Ami bizonyos, hogy a jelen korszakunkban még létezik a bérmunka, így az általa megtestesített kizsákmányolás talaján a kapitalizmus meghaladásának ágensei is léteznek.

Talán nem is az az igazán fontos, hogy milyen lesz a munka jövője, hanem, hogy ki vezényli le az átmenetet.

A vég nélküli felhalmozásban érdekelt piac vagy a munkát végző tömegek, akiknek jogos igénye, a történelem bármely korszakában éljenek is, hogy szükségleteiket kielégíthessék. Ehhez azonban minden bizonnyal a munka szolidáris és önfeláldozó formáinak kell uralkodóvá válniuk, amelyek – ahogy Szalai Erzsébet messzemenőkig bemutatja könyvében – jelenleg még csak a társadalom és a gazdaság peremén léteznek.