A háború újabb, minden eddiginél súlyosabb eszkalációja után végre fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért is kockáztatjuk Ukrajnában tulajdonképpen a világ biztonságát? Ukrajna és az ukrán nép felszabadulásáért? Ez cáfolható. Oroszország nagyhatalmi ambícióinak megállításáért? Ettől a céltól 2022 óta mind távolabb kerülünk. Talán még nem késő cselekedni.

Érthető módon komoly rémületet okozott, mikor kiderült, a hivatalából január 20-án távozó Joe Biden múlt hétfőn végül megengedte Ukrajna politikai és katonai vezetésének, hogy használják nagy hatótávolságú rakétáikat Oroszország belső területein található célpontok ellen. Az engedély után Zelenszkij bejelentette, a csapások el is kezdődnek, és pontosan ez történt kedden a kora hajnali órákban és szerdán napközben. Eddig úgynevezett „vörös vonalnak” számított, hogy a NATO által birtokolt komoly fegyvereket, különösen ha azok bevetését NATO-személyzet munkája is támogatja, közvetlenül az orosz – és nem az általuk megszállás alatt tartott ukrajnai – területek ellen használjanak. Maga Biden jelentette ki, egy ilyen lépés „a harmadik világháborúhoz” vinne minket közelebb.

A vesztes elnökválasztás után mintha minden egy csapásra megváltozott volna. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nyíltan és büszkén nyilatkozta, hogy miután Bidentől erre „engedélyt kapott”, bejelentés nélkül fogja használni a nyugati közepes hatótávolságú rakétákat Oroszország területén, mivel „a rakéták magukért beszélnek majd”.

ATACMS! pic.twitter.com/psWsGtsEd3

— Kvist.P 🇩🇰🇺🇦 (@kvistp) November 19, 2024

Putyin politikai ellenfelei és Ukrajna barátai fennhangon, néha ujjongva ünnepelték a híreket a világsajtóban. A rakéták közül a Kurszk régióban lecsapó alig okozott kárt, míg a Brjanszk régiót célzó rakétát lelőtték ugyan, de lángoló törmelékei több embert is meggyilkoltak. A nagy hatótávolságú rakéták közül egyik sem igazán tudott nagy kárt okozni az orosz hadsereg felszerelésében és parancsnoki központjában sem.

November 21-e reggelén Vlagyimir Putyin nem kevésbé félelmetes, eszkalációs választ adott Biden és Zelenszkij döntésére. Az esti órákban a kelet-ukrajnai Dnyipro (Dnyepropetrovszk) városára hat tűzgömb hullott le. Mint ahogy másnap az orosz elnök maga is eldicsekedett ezzel, a hadserege „egy új rakétatípust tesztelt” az ukrajnai város felett, amelyet „Oresnyiknek”, azaz mogyoróbokornak nevezett el (a hat kisebb robbanófej miatt), és figyelmeztetett, mivel országát brit és amerikai rakéták támadták meg, ezért fenntartja az elméleti lehetőségét annak, hogy a fegyvert később azok ellen az országok ellen is használja, akiknek a rakétarendszereit Oroszországban bevetették. Erre feleletként Franciaország új, „szakértői” kormánya pedig közölte, az ő nagy hatótávolságú SCALP rakétarendszereiket is használhatják erre az ukránok.

Holy heck!🤯

That’s not good for anyone. Russia used Oreshnik on Ukraine, a Mach 10 missile 🇺🇸 believed was a rumor because its existence renders all air defense systems useless.

Imagine seeing this thing fly over you & not hearing it for ~20 seconds?

pic.twitter.com/QMqHVtbVjx

— Stephen Punwasi 🏚️📉🐈☃️ (@StephenPunwasi) November 21, 2024

Mi történhetett, hogy ez az eseménysor éppen a „békepárti” Trump megválasztása után indul be? Biden megőrült és úgymond „sarokba akarja szorítani” Trumpot, hogy ne tudjon a háború befejezéséről tárgyalni? Ez az, amit a megválasztott elnök híveinek jó része gondol.

Vagy éppen ellenkezőleg? Beindult a Pompeo-forgatókönyv, és Oroszország elnökének éreznie kell a valódi kockázatokat és hátrányokat ahhoz, hogy tárgyalóasztalhoz kényszeríthesse őt a Trump-kormány? Erre utalhat az, hogy noha támogatói felháborodtak, Trump és kormánya csak nagyon visszafogottan kritizálta Joe Biden rakétákra vonatkozó engedélyét.

Előbbi esetben az eszkaláció Trump jövő januári beiktatása után leállna, addig pedig az orosz kormány kivár, nem lép komolyan. De ha az utóbbi (valószínűbb) forgatókönyv valósul meg – ahogyan azt Jarábik Balázs a 444-nek adott interjújában már megjegyezte -, azt jelenti, hogy 2024 végén, 2025 legelején az 1962. októberi kubai rakétaválsághoz hasonló, súlyos nemzetközi krízis vár ránk „újévi ajándékként” a világ vezetőitől.

A valódi kérdés ezért nem is az, amit az elemzők boncolgatnak jelenleg, hogy a felvetett választási lehetőségek közül melyik a legjobb az ukránoknak, az európaiaknak, az oroszoknak vagy az amerikaiaknak.

Amikor Jarábik és mások arról beszélnek, ebből Kuba 2.0 lehet, nem azt jelenti, hogy jelenleg is ez a helyzet. Putyin új, de atomtöltetek nélküli rakétájának jelentése még mindig „csak” figyelmeztetés arra, mi következhet, ha nem érvényesül eléggé az akarata. A Dnyepropetrovszk feletti „bemutató” tehát arra szolgált, hogy a NATO katonai vezetésének értésére hozza, hajlandó addig elmenni, hogy a stratégiai rakétaarzenált is bevetésre küldje. Ezzel Moszkva a félelem és a jogos elővigyázatosság hangulatát is képes lehet megteremteni a NATO-tagállamok polgáraiban.

A látszat ellenére sem az ukrán-amerikai-brit ATACMS és Storm Shadow rakétacsapások, sem az orosz „Oresnyik” nem arra hivatottak, hogy a konkrét háborúban fordulatot érjenek el.

A héten történt, nagy nyilvánosságot kapó csapások hadászati értelme nulla, az egész inkább arról szól, hogy mielőtt még a régóta lebegtetett fehér asztalnál való tárgyalás elkerülhetetlen lesz, ezt megelőzően megpróbálják akaratukat érvényesíteni a másik fél fölött. Moszkva esetében a cél megpróbálni megszerezni új területeket anélkül, hogy a nyugatiak még jobban beavatkoznának, az ukránok és nyugatiak esetében kiépíteni az orosz hadsereg ellen a működő elrettentés módszerét abból a célból, hogy több területet már ne veszítsenek.

A valódi kérdés az, hogyan jutottunk odáig, hogy ezek az egyaránt borzasztó opciók maradtak az egyetlen választásaink.

Engedni a hódító összes céljának? Vagy „keményebbnek” feltüntetni magunkat nála és globális nukleáris válság szélére sodorni a világot? Ezek közül a lehetőségek közül egyik sem elfogadható.

Számtalanszor halljuk persze, hogy a – számos fronton indított – brutális orosz támadás Ukrajna ellen teljesen jogszerűen önvédelmi, honvédő háborút jelentett az ukránok számára. Ez a honvédelem – először – sikeresnek is bizonyult. Emlékezhetünk rá, 2022 márciusában már az ukrán és az orosz kormány is tárgyalásokat akart folytatni. Moszkva furcsa módon annyira bízott ebben a lehetőségben, hogy súlyos veszteségek után március végén egyszerűen visszavonta Kijev körül, Csernyigovban, később Szumiban február végén kialakított „északi frontját”, úgy, hogy egyes haditudósítók március közepén Kijevben még arról írtak, „megkezdődhet az ostrom”.

De a tűzszünet esélyeit felmérő tapogatózó tárgyalásoknak nem lett érdemi eredménye. Méghozzá részben a nyugati vezetők nyomásgyakorlása miatt. Ez nem elmélet, ezt az értékelést megerősítette David Arahamija, Zelenszkij főtárgyalója, Victoria Nuland, a Külügyminisztérium akkor még hivatalban lévő Eurázsiáért felelős helyettes minisztere és végül – lényegében – Boris Johnson volt brit miniszterelnök is, aki április 9-én Kijevben számos okra hivatkozva az orosz-ukrán tárgyalások leállítása mellett érvelt. Történt mindez úgy, hogy az ukránok többsége még a szörnyűséges bucsai mészárlás napvilágra kerülése után is a megbeszélések folytatását kívánta. Arahamija megfogalmazásában azonban a „nyugati szövetségeseink alapvetően azt tanácsolták, ne menjünk bele tiszavirág-életű biztonsági garanciákba [az oroszokkal], amelyeket abban az időpontban ők még csak megadni sem tudnak”. A következmények igazán 2024 végére látszanak.

Trump közelgő második ciklusa előtt ismét kardjukba dőltek a politikusok és elismerték, máshogyan is meg lehet Moszkvát állítani, mint fegyverekkel. A katonai kényszerítés soha senkinek nem sikerült, a diplomáciai tárgyalás viszont sokszor sokaknak (hogy itt csak az igazán ellenszenves Metternich herceget, Kennedy elnököt és Ronald Reagant említsem). Az amerikai és európai uralkodó osztálynak láthatóan fontosabb volt Oroszország „kifárasztása”, hadserege globális ütőképességének lassú ledarálása. Ehhez járulékosan jött még hozzá Ukrajna erőforrásainak megszerzése azon az áron, hogy Zelenszkij elnök és köre hatalmát is bebiztosítják. Bár megfigyelhetjük az érdekek ütközését is, a nyugati NGO-k és diplomaták, illetve a hadvezetés és a kijevi Bankova politikai üzleti köreinek kapcsolata ma épp nem túl felhőtlen.

Ukrajna „védelme és újjáépítése” lényegében két nyugati óriáscég és az általuk létrehozott befektetési alap kezébe került, a BlackRock és a JPMorgan vállalná az országban keletkezett hadikárok utáni rekonstrukciót, ezért cserébe az ország föld- és ingatlantulajdonának jelentős részét megszerezné.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ukrajnaiakat átverték: 2022 óta nem is önrendelkezésükért, szabadságukért és szuverenitásukért harcoltak és haltak meg száz- és százezrével, nem ezért veszítették el az otthonukat.

Miféle Ukrajna várja a frontról hazatérő katonákat és a hátországban a hátukat tartó civileket a „béke” után? Olyan, amiben szinte semmi sem az övék, de cserébe majdnem ingyen dolgozhatnak.

Amint a fegyverek elhallgatnak, vagy orosz megszállás és a moszkvai oligarchák abszolút uralma alatt találják magukat (van köztük, aki ennek örül, vagy neki ez megfelel persze), vagy kisemmizetten, nagy nyugati tőkealapok fogságában, az ezzel járó növekvő kizsákmányolással és a folytatódó háborús megszorítópolitikával, a munkajogok példátlan leépítésével (és van persze, aki ennek örül, vagy ez felel meg neki legjobban). Zelenszkij úgynevezett „győzelmi tervében” nyíltan is szerepel, az ország „természeti kincseinek és erőforrásainak” a nyugati hatalmak és cégeik részére történő átengedésével „fizetne” a háborús-fegyveres segítségért. Az „üzlet” ugyanis nem áll meg a háborús fegyvergyártásnál, a kapitalista expanziónak létezik „békés” formája is. Olyannyira, hogy pár éve már Csányi Sándor magyar OTP-vezér (és kétségtelenül a nemzetközi tőkés klub teljes jogú tagja) is emlegette, az újjáépítés és annak hitelezése még „jó biznisz” lesz számukra. Ez is ott rejlik tehát az orbáni „békevágy” mögött.

A tűzszünet elérése az orosz-ukrán frontvonalon – akármilyen feltételek mellett – jobb egy orosz sikereket hozó háború folytatásánál. Emlékeznünk kell arra, Észak-Korea és Dél-Korea között sohasem született meg békeszerződés: 1953 óta a két országot tűzszüneti demarkációs vonal választja el. Ez Dél-Koreának például kifejezetten jövedelmező helyzetté vált, sőt a világ egyik vezető gazdaságává is így nőtte ki magát.

Nem is a fegyverszünet elérésének módja itt az egyedüli gond, hanem megint csak az, hogy Ukrajna javaira, az ukrajnai emberek munkaerejére mind keleti, mind nyugati oldalon mohó kezek és szájak lesnek. Dél-Koreában 1953 után az amerikai csapatok konkrét jelenléte és a háborús feszültség ellenére következett be a nagyarányú gazdasági fejlődés, amely során a helyi burzsoázia győzedelmeskedett, alapított nagy cégeket és hajtotta igába a munkásosztályt. Ukrajna helyzete ma rosszabb: itt eredendően a nyugati cégek tennék ezt meg, a nyereséget az országból kihordva. Ez pedig nem nacionalista „német-orosz” vagy „angolszász-orosz” egymásnak feszülés, nem a „civilizációk összecsapása” ahogyan London, Washington vagy a Kreml több propagandistája is állítja – ez a kőkemény tőke-kiterjesztés és rivális tőkés bandák harca az erőforrásokért, amelyekbe az ember is beletartozik.

Ukrajnában eközben a népakarat több felmérés alapján nem a háború folytatása, hanem lezárása. A 2022-es márciusi-májusi adatok szerint az ukránok többsége már a háború tárgyalásos befejezését kívánta volna, a fegyverszüneti tárgyalásokat mégis felfüggesztették. Most ismét ez a helyzet: az amerikai Gallup Ukrajna nem orosz megszállás alatti területein végzett, november 19-én közzétett közvélemény-kutatása szerint a társadalom 52 százaléka újra a „mielőbbi tárgyalásos rendezést” támogatja. Többségük a felmérésben jelezte, ezt még területi veszteségek árán is vállalná. Más felmérések – például a Kijevi Szociológiai Intézetből – másra mutatnak, szerintük a társadalom még mindig folytatná a háborút egy jobb helyzet eléréséig.

Ez utóbbi adatot viszont kétségessé teszi, amiről ugyan a hírportálok keveset írnak, hogy az ukrán társadalom Huszttól Dnyipróig, Vinnyicától Odesszáig 2023 és 2024 folyamán már az ukrán hadsereg toborzótisztjei és a férfiak erőszakos elhurcolásának igazságtalansága ellen szervezkedett nagy arányban, alulról. A különbség a 2022-es februári háborúval szemben világos: kint, a pokrovszki, donyecki fronton csak az értelmetlen halál várna apáikra, férjeikre, fiaikra és élettársukra. A frontról mindeközben egyre több ukrán katona dezertál másik országba, feladva az értelmetlennek tűnő lövészárokharcot és a hadvezetés makacs ragaszkodását védhetetlen hadállások megtartásához. Amiről pedig ugyancsak nem beszélünk: a nyugati székhelyű nemzetközi cégek, szervezetek, think-tankek helyi munkatársai és emberei eközben 2022 február 24. óta fel vannak mentve a kötelező katonai szolgálat alól, jövedelmükkel és kivételezett státuszukkal egyfajta „új nemességet” alkotnak Ukrajna társadalmában, akiket ugyan az átlagemberek egyre nagyobb megvetése sújt, mégis főként ők tájékoztatják a nyugati közvéleményt az eseményekről.

A fegyverszünet helyett az ukrajnaiak – úgy tűnik – mégis rakétaválságot kapnak. Vlagyimir Putyin és udvartartása ugyanis nem csupán agresszív, hanem mohó is, ráadásul a háborút kíméletlenebbül, kegyetlenebbül, saját katonái életét „kicsit jobban” semmibe véve, sikeresebben vívta. És evés közben egyre inkább megjön az étvágyuk, hiszen a moszkvai rezsim úgy érzi, „történelmileg” őket illeti ott minden. De az európai és amerikai politikusok is mintha legfőképp az európai és amerikai nagytőke érdekeit képviselnék: miközben úgy tűnik, hogy az ukrajnai emberek szabadságát és demokráciáját védik, és csupán a kijevi vezetés kérésére küldenek egyre nagyobb fegyvereket, aközben csendben éppen az ukrajnai önrendelkezés általuk hivatkozott szép elvével szemben „vásárolnak be” az országban.

Mindezzel pedig jelenleg már a teljes kontinens, sőt tulajdonképpen a Föld lakosságának túlélését veszélyeztetik.

Könnyű elméletben felvázolni, hogy az atomháborúval fenyegetőző üzengetés hogyan vezet el majd végül a megegyezéshez. Ami nem könnyű, az a válság során fellépő „balesetek” elhárítása és kezelése. Mindezt pedig Putyin bányáiért, a Blackrock és a JPMorgan profitjáért élő ember nem vállalná fel.

Miután az idősödő Joe Biden – és a háta mögül intézkedő emberei – csak a válságot tudták garantálni, Trump európai támogatói most tőle várják a helyzet megoldását. Erre kevés esély látszik: szinte az összes, külügyeken dolgozó embere olyan, akit nem éppen a békekötésekről, fegyverszünetről, vagy diplomáciáról ismert, ellenkezőleg: inkább a háborúk, puccsok, fedett operációk támogatásáról. Előfordulhat az is, hogy szerencsésnek mondhatjuk magukat, ha egyáltalán túléljük ezt a képmutató haláltáncot.

A valódi fegyvernyugvást és Ukrajna valódi szabadságát csak Ukrajna munkásai, harcosai tudják maguknak kikövetelni. A valódi békéhez szükség van az orosz munkások és katonák belátására is: vezetőik a pusztuláson kívül semmit nem tudnak ígérni. Velük kell szolidárisnak lennünk, őket kell támogatnunk, nem cinikus, kegyetlen uralkodóikat.