Antikapitalizmus kezdőknek. Talán ez is lehetne az alcíme Nancy Fraser amerikai filozófus magyarul az Open Books Bázis Könyvek sorozatában, Bakó Júlia kiváló fordításában idén megjelent könyvének. Bár nem marxista bevezető művet írt, sőt, de annak, aki nem érzi kielégítőnek az antiorbánizmus keretrendszerét, de Marx és Lukács elrettenti vagy valami korszerűbbel indítana, bátran kezdje innen. És egyből mélyebb alapozást kap, ugyanis Fraser a rasszizmus, a gondoskodó munka, az ökológia és a politika kérdéseit is az antikapitalizmus keretében tárgyalja.

Ez az angolul 2022-ben megjelent kötet Fraser korábbi elméleti írásait helyezi egységes keretbe. Fő állítása: csak akkor érthetjük meg pontosan a kapitalizmus működését, ha a termelésnek az előfeltételeit is megvizsgáljuk, amelyeken a gazdasági szféra potyautaskodik. Az előbbiek szükségesek annak működéséhez, de eltagadja jelentőségüket, és egyben alá is ássa a működésüket, ezért a történelemben rendre válságokat produkál.

A négy ilyen, jellemzően gazdaságon kívülinek tartott, de Fraser szerint a gazdaságival mélyen összefonódó szféra a következő. 1. Főként a Globális Délen, (de a centrumországokban, illetve azok centrum régióiban is) rasszista elvekkel legitimált kisajátítás (földek, tulajdonok erőszakos elvétele, munkásoknak még a saját minimális megélhetésükhöz is elégtelen mértékű megfizetése). Ez az előfeltétele, hogy Északon (illetve a centrum periférikus régióiban) éppen csak a munkások megélhetéséhez szükséges bért lehessen fizetni, azáltal, hogy napi fogyasztásuk a sokkal olcsóbban és még mostohább körülmények között dolgozó munkások által előállított termékekből származik. 2. A jellemzően még mindig oroszlánrészt a nők vállát nyomó, családokban vagy a munkaerőpiacon végzett gondoskodó munka, amely előfeltétele a „produktívnak”, „értékteremtőnek” tekintett munkaerő napról napra és generációról generációról való újratermelésének. 3. A Föld természeti erőforrásainak kisajátítása és kiapadhatatlan kútként való kezelése és ezzel a klímaválság előidézése és mélyítése ugyanezen logikát követi. 4. Ahogyan az is, hogy a politikai intézményrendszer biztosítja a piac működését mind nemzeti, mind nemzetek feletti szinten.

A könyvben Fraser részletesen végigveszi, hogy a kapitalizmus négy fázisában, köztük a jelenlegi pénzügyi-globális-neoliberális kapitalizmusban, hogyan néz ki pontosan ennek a négy, valójában a termelést egyáltalán lehetővé tevő területnek a leválasztása a gazdaság szférájáról, és hogy miért elengedhetetlen ezeket annak részének tekinteni. Ha ezt a négy szférát is komolyan vesszük, állítja Fraser, akkor abból szükségszerűen következik, hogy

a kapitalizmus nem pusztán egy tőkés, kizsákmányoló viszonyokon alapuló gazdasági rendszer, hanem egy intézményesített társadalmi rend.

Ebben a rendben a különféle válságok – jelenleg például az elviselhetetlen mértékű gazdasági egyenlőtlenségek, a gondoskodási válság, az imperialista-rasszista globális rend, az ökológiai krízis, sőt a demokráciák válsága – mind egy tőről fakadnak.

A kötet fő erénye a gyengéje

A globális politikai-gazdasági-társadalmi viszonyok megértése érdekében a termelés társadalmi és politikai előfeltételeinek történeti-materialista elemzéséhez nyúl. Tehát totális értelmezést kíván nyújtani. Ez elismerésre méltó, és egy Fraser-formátumú gondolkodótól talán nem is önhitt cél. Pláne lenyűgöző, tekintve a nagy elméletek trónfosztását és a társadalomtudományok és a társadalomelmélet elaprózódását az elmúlt évtizedekben. Ezeknek a jelenségeknek az egyik politikai következménye, hogy a különféle mozgalmak mind egy összkép nélküli puzzle kirakásán fáradoznak. Ki-ki egy-egy problémára fókuszál, azt tartja  legfontosabbnak, a gazdasági kizsákmányolást, a nők elnyomását, a rasszista kirekesztést, az ökológiai krízist, a nyugati demokráciák erodálódását. Ahogyan Bakó Júlia a könyvhöz írt utószavában találóan megfogalmazta:

„Mindenkit egy másik töredék ragad meg, így mindenki a saját érdeklődésének megfelelően kezd el egy részletet kirakni, és sorra találja meg az ahhoz illő darabokat. Párhuzamosan épül a sok kis elem, de hiába bontakoznak ki egyre felismerhetőbb formák, még mindig nem látjuk, mit ábrázol a kép, így nem tudjuk azt sem, hol és hogyan lehetne a saját részleteinket a többiekével összekötni.”

Fraser ezt próbálja áthidalni: nem azt akarja megmutatni, hogy a különféle mozgalmak hogyan léphetnek, divatos szóval, szövetségre, hanem hogy az ügyeik hogyan vannak a közös gyökerüknél fogva összefüggésben a többiekével. Ha ezt megértjük, akkor nem egymás szövetségesei, hanem elvtársai vagyunk, az ő ügyük a mi ügyünk – ahogy Jodi Dean érvel például –, és ez a szolidaritásnak lényegesen ígéretesebb alapja, mint az identitás alapú szeparatizmus –majd a legnagyobb áldozat pózáért/ erőforrásokért való versengés – szövetségkötés.

A különféle terepeket egymással való összefüggésükben megérteni: fontos, Fraser érvelése: jól rendszerezett és közérthető. De ő is belefut abba a hibába, ami minden nagy ívű elmélet kockázata: bizonyos pontokon elnagyolt és nem precíz, és ez néhol aláássa az egész elméleti építmény érvényességének hitelességét.

Például átveszi a posztkolonialista elméletekből a Globális Észak vs. Globális Dél keretrendszerét, amely az 1990-es évektől átvette a helyét a »globális« elgondolásában az első, második és harmadik világ megjelöléseknek; és hangsúlyozza is, hogy a globális hatalmi törésvonal az ún. color line mentén húzódik (vagyis fehér vs. barnább és feketébb bőrszínű emberek). De ezzel például sem a nyugat-európai országok által nem gyarmatosított országok nem kerülnek fel a térképre (azért Kínáról illene ma tudni valamit mondani egy globális ambíciójú kötetnek), sem – ahogyan egyébként a Globális Észak vs. Dél-es keret kritikusai sok éve szajkózzák, például itt – a korábbi második világ, az egész posztszocialista régió. Szembeötlő volt, hogy amikor két évvel ezelőtt Berlinben egy háromrészes, angol nyelvű (YouTube-on elérhető) előadássorozatában rákérdeztek a közönség soraiból, sem Kína, sem Kelet-Európa vonatkozásában nem volt érdemi mondandója. Ami oké, nem lehet mindenhez érteni, csak aki globális elméletet kínál, az nem engedhet meg magának ilyen vakfoltokat a Föld térképén.

A kötet összes szemléltető példája az Egyesült Államokra, Nyugat-Európára, illetve ezeknek a korábban gyarmatosított országokhoz való viszonyára utalt.

Ez nyilván több, mint amit azok a liberális ihletettségű elemzések hoznak, amelyek a nyugati társadalmi-gazdasági modellek értékesebb voltát tételezik (Böröcz Józseffel szólva, a Nyugat „a világtörténelem télosza”), kiszakítva azokat a globális, hatalmi összefüggésrendszerükből, nevezetesen hogy ami az ő fejlettségüket lehetővé teszi, az sok tekintetben függ a más régiók alávetésétől. Ahogy ezt Böröcz megfogalmazta:

„Ha a »fejlett« társadalmi formákra úgy tekintünk, hogy azok esetleg olyan történelmi tettek következményei, amely cselekedetek adott összefüggésben más társadalmak szenvedését okozták, illetve, ha a világ nyomorultjainak gyötrelmeiről belátjuk, hogy ezeket részben a fejlettek »haladása« idézte elő, a »még nem« – »már igen« sémában rejlő teleológiai recept abszurddá, erkölcsileg elfogadhatatlanná válik.”

Ez a meglátása Frasernek is, például többször hangsúlyozza, hogy nem lehet visszatérni az 50-80-as évek nyugati jóléti államaihoz, hiszen azokat jórészt a perifériák kizsákmányolásából finanszírozták, ezért új modellek kellenek, amelyek globális igazságosságra törekszenek.

Mégis, egy kelet-európai olvasónak okozhat némi frusztrációt, hogy sem a kapitalizmus különféle fázisainak történeti rekonstruálásában, sem a ma viszonyainak leírásában nem jelenik meg a régió. Ugyanígy: A Nagy Sztori elmesélését célul kitűző, empíriamentes elemzése előfeltételez egy baloldali értékelkötelezettséget, vagyis adatok híján kétséges, hogy új embereket be tud-e téríteni a táborba. Közérthető és átfogó elemzésre törekszik, vagyis nem elemzi egyenként részletesen a négy, általa előfeltételként azonosított szférát, megtették mások máshol, csak utal rájuk, egy-egy témája egyenként köteteket tenne ki. Mégis, a kötet befogadhatóságát nehezíti, ha valaki egyik-másik témához, korszakhoz, fogalomhoz jobban ért:

felületesnek érződik.

Ugyanakkor pont ez a felületesség is az előnye, ez az, ami behúzhat: ha például én a kötet témái közül még jobban értek a gondoskodási válsághoz, de mondjuk fogalmam sincs, hogyan vágjak bele az ökológiai kérdések megértésébe, csak van egy kusza érzésem, hogy nem „ember okozta klímaváltozás” van (antropocén), hanem kapitalizmus okozta klímaváltozás; ha antirasszistának vallom magam és itthon is többet kívánnék belőle, de idegesítenek a nyugaton megfigyelhető antirasszista aktivizmus bizonyos jelenségei; vagy fordítva: ha antikapitalistának vagy minimum szocdemnek vallom magam és mondjuk a legjobban a rabszolgatörvény elleni tüntetések mozgatták meg az elmúlt években a politikai képzelőerőmet, de hagyjatok a feminizmus, antirasszizmus és ökológia identitáspolitikai maszlagjával (kíváncsibban: ó, miért gondolja egy marxista szerző ezeket az antikapitalista keretbe integrálhatónak): ez a kötet jó kiindulópont.

Fraser is, ahogy sok marxista ihletettségű szerző, termékenyen használja Marx eszközeit, hogy rámutasson Marx vakfoltjaira a termelés előfeltételeivel kapcsolatban. Ugyanígy Fraser elemzése is bővíthető – amennyiben a kimaradó szempontok beemelése nem robbantja szét a teljes elemzést.

Több és kevesebb mint elismerésfókuszú interszekcionalitás

Értelmezésével Fraser szembeszáll az általa ökonomizmusnak nevezett ortodox marxista megközelítéssel, amely a többi felvetett problémát lényegtelennek vagy a termelés és kizsákmányolás logikájából levezethetőnek tartja. Ezen vakfoltok megnevezése és kibontása a fő ügye: a feminizmust, az antirasszizmust, az ökológiát a marxista baloldal számára befogadhatóvá tenni. De alternatívát kíván nyújtani az olyan ökológiai, feminista, antirasszista és antiimperialista, vagy a demokrácia helyreállításáért küzdő mozgalmaknak, amelyek vakok a kapitalizmuskritikára, mint például a nyugaton divatos elismerésfókuszú megközelítések.

A már említett berlini előadássorozatában, a könyve fő elméleti állításaira támaszkodva kifejtette, hogy az interszekcionalista, az ökoszocialista, a társadalmi reprodukciós és számos más elmélet felismeri, hogy integrálni kell a különböző elnyomások és igazságtalanságok megértését és az azok elleni harcot. Azonban elvétik a probléma gyökerét, és ezért nem gyümölcsöző szövetségi (kirakózós, vagy ahogy Csányi Gergellyel egyszer fogalmaztunk, excel-szemléletű) stratégiákat és moralizáló narratívákat kínálnak. Ez természetesen nem új, ő maga is évtizedek óta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, és ebben a kötetben is hosszan sorolja például a fekete marxista szerzőket, akik az 1930-as évektől a 80-as évekig dominálták az antirasszista gondolkodást, a berlini előadásában is W.E.B. Du Bois-ra hivatkozik legtöbbet. Meggyőzően érvel amellett, hogy a mai antirasszista küzdelmekből kivesztek ezek a komplex alapok, és immár liberális és posztstrukturalista paradigmák foglyai. „A több évtizedes társadalmi emlékezetkiesés miatt fiatalabb aktivisták és tudósok egész generációi váltak a diskurzuselemzés kifinomult művelőivé, miközben a Kapitalkritik hagyományai messziről elkerülték őket.” (24-25)

Ez egyike a könyv kevés szarkasztikus állításainak, de megmutatja, mi a célja. Megközelítése egy baloldalon belüli konzervativizmusnak is tekinthető, ugyanis bizonyos szempontból az elismerés-, identitáspolitika- és posztstrukturalizmus előtti világba kínál visszatérést, ezzel az üzenettel: meghaladható az osztálypolitika vs. identitáspolitika fárasztó belharca, és megmenthető a marxista paradigma, ha értelmes módon integráljuk belé az elismerésalapú küzdelmek által jelentett kihívásokat.

Ez az ambíció egyszerre ígéretes és kétséges.

Vegyük példának a gondoskodás témáját. Fraser ezen keresztül integrálja a feminizmust az antikapitalizmus elméletébe. De elegendő-e ez a nemek közötti egyenlőtlenségek leírására? Aligha. Fraser maga is elismeri, hogy amögött, hogy a baloldali viták a gazdasági és az ökológiai válsággal foglalkoznak leginkább és elhanyagolják a gondoskodás területét, a szexizmussal függ össze. Vagyis valami olyannal, ami kívül áll, és nem magyarázható meg a kapitalizmus működésmódjából. Nevezhetnénk patriarchális viszonyoknak, de Fraser feltűnően kerüli ezt a szót, holott amúgy nyilvánvalóan feminista értelmezésben beszél a gondoskodási válságról, nevezetesen , hogy nem véletlen, hogy pont a nők végzik el a társadalmilag alulbecsült gondoskodó munka nagy részét, beleértve nemcsak a gyereknevelést, hanem a beteg- és idősgondozást is, mind otthon, mind a munkaerőpiacon például az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátás területén. A berlini előadásában is a #metoo csak mint a munkahelyi szexuális zaklatással szembeni mozgalom került említésre részéről – ki is mondta, a kapitalizmus előfeltételei a munka (labour) fogalmán keresztül érthetőek meg és kapcsolódnak össze.

Kétségtelen, hogy jót tenne a baloldali mozgalmaknak és pártoknak, ha a nők többségét érintő problémahalmazzal hangsúlyosabban foglalkoznának és ha felismernék bennük a nő-férfi hatalmi dinamika jelentőségét is. Ahogy az is, hogy a prostitúció, a pornóipar, a béranyaság mind-mind szoros összefüggésben állnak a kapitalizmussal, ezért egy marxista feminista értelmezés pontosabb képet tud róluk nyújtani, mint mondjuk egy elismerésalapú-liberális. Azonban a gondoskodási munkára szűkíteni a patriarchális viszonyokat nem tudja teljes körű értelmezését nyújtani a férfi-nő egyenlőtlenségeknek, a heteroszexuális párkapcsolatokban végzett érzelmi munka egyenlőtlen elosztásának, annak, ahogy a nők szükségletei trükkösen alárendelődnek partnerük vagy saját maguk által, a nők elleni erőszak újratermelődésének. A férfi-nő közti hatalmi viszony egyszerre több és kevesebb az antikapitalizmusnál. Ugyanez igaz az antirasszizmusra is.

Inspiráló, ahogyan Fraser a fekete marxista szerzőkből szerez ihletet. Az aktuális antirasszista érvelésekkel szemben, amelyek egy időtlen állandónak tekintik a fehér felsőbbrendűséget, és gyakran a fehér emberek vagy az USA DNS-éről is beszélnek, üdítő, hogy történelmi kontextusba helyezi a kérdést. A kontextualizálással kiszedi az egyik legvirulensebb nyugati vitát a kultúrharcos keretből és felmutatja, hogy a rasszalapú megosztás milyen anyagi érdekeket szolgált és szolgál. Bírálja az identitáspolitikai paradigma leginkább szemmellátható vakfoltját: hogy a reprezentációfókusz rendszerkritika nélkül nem javítja a színesbőrűek helyzetét, csak beteszi párukat a felső 1%-ba, egyben eltéríti a vitákat a lényegi kérdésekről. Bár explicit módon nem polemizál, de az egész megközelítésével bírálja azt az aktivista gyakorlatot, ami az antirasszista küzdelmet a „kinek szabad megszólalnia egy adott témában” kérdésre („öreg fehér férfiak”-ozás) redukálja, aminek Olúfẹ́mi O. Táíwò nigériai származású amerikai baloldali filozófus egy egész kötetet szentel, és ami nézetem szerint a woke-nak az egyik legtoxikusabb eleme. Ezt itthon nehéz látni az antiorbánizmus mindent leuraló keretrendszere miatt („itt más problémáink vannak”). Ez a részben érthető provincializmus vezethet ahhoz, hogy a woke kritikájával kapcsolatban még éles szemű szerzők is olyan bornírtságokra ragadtatják magukat, hogy „érezhetően a jobboldali diskurzus által szivárognak be a baloldali gondolkodásba”).

Fraser értelmezése, ami a rasszizmust történelmi kontextusba helyezi és a tőkeérdekekkel hozza összefüggésbe, kétségtelenül kibővíti az aktuális viták terét. Azonban a rasszizmust a történeti és jelenkori kisajátításra szűkíteni nem biztos, hogy gyümölcsöző. Egyrészt nem pusztán a color line strukturálja azt, hogy mely régiók/ népek húzták és húzzák a rövidebbet (lásd Kelet-Európa félperifériás helyzete a globális rendben), másrészt a fennálló rasszista attitűdök és intézményes gyakorlatok – legyen bár gyökerük a kapitalizmus kialakulásában – mára nem magyarázhatóak teljes körűen a kapitalizmus igényeiből. Vagyis ugyanez, mint a gondoskodó munka esetében: a rasszizmus több is és kevesebb is, mint antikapitalizmus.

A politika tekintetében is fontos hagyományba illeszkedik Fraser könyve: szembeszáll azokkal, akik a politika autonómiáját hirdetik és leválasztják azt a gazdaság szférájáról (ezt politicizmusnak nevezi). Meggyőző példákat sorol arra a baloldalon közhelyszámba menő dologra, hogyan nem függetlenek sem a nemzetállamok, sem a szupranacionális politikai társulások a gazdasági szereplőktől, a kapitalizmus jelenlegi fázisában elsősorban a pénzügyi piacoktól és a transznacionális vállalatoktól, és hogy ez hogyan ássa alá a demokráciát. Azonban – politológusi – nézetem szerint itt is átesik a ló túlsó oldalára.

Nem lehet a gazdasági tényezők és függőségi viszonyok tekintetbe vétele nélkül elgondolni egy demokratikusabb, igazságosabb világot, ez igaz. De nem is lehet a politikai viszonyokat kizárólag a globális kapitalizmusból vagy a gazdasági hegemónok egymással való versengéséből levezetni. Elegendő csak az aktuális Izrael-Palesztina konfliktusra vagy Oroszország Ukrajna elleni háborújára gondolni.

A kapitalizmus fogalmi kitágítása hasznos, hogy jobban értsük, hogy a számos megfigyelhető társadalmi igazságtalanság hogyan függ össze. De a könyvet olvasva néha az az érzésem támadt, hogy a fogalom ilyetén kitágítása ahhoz a baloldalon nem ritka jelenséghez vezet, hogy „a világban való történések összessége” szinonimájává válik.

Egy baloldali politika sorvezetőjének önmagában kevés, de nem is várható el, hogy egyetlen kötet mindent lefedjen a globális elemzéstől a politikai receptkönyvig. Fraser kötete mindenképpen hasznos puzzle ahhoz, hogy a politikai képzelőerő túlmerészkedjen a kirakósozáson és a magyarországi politikai viszonyokon.