Amikor a rendszerváltás előtt egy Bródy János koncerten elhangzott a Ha én rózsa volnék, a közönség suttogva javította ki a dal utolsó sorát, a lobogó zászló metaforájában a „mindenféle szelet” „a keleti szél”-re pontosították. Ez a gesztus méltán vívta ki a demokratikus ellenzék megvetését – azok, akik nyíltan harcba szálltak a rendszer ellen, nem kívántak összekacsintani, meghatódni, feloldódni a közösségi gyengeségben.

A keleti szél mormolásához hasonló érzés a moziban ülni és végignézni a Fekete pont című filmet, cinkossá válni a hazugságban, cinizmusban, szépelgésben. Szimler Bálint általános iskolai viszonyokat dramatizáló filmje sértő a Wesley-iskolák tanulóira, a roma gyerekekre – akiket a magyar oktatási rendszer története során még sosem kezelt nem-romákkal egyenrangúként –, a kirúgott tanárokra és a művészekre nézve is, akik számára jelent valamit az ellenállás gondolata.

Ez persze egyáltalán nem új jelenség a magyar filmben, amely állásfoglalás, a filmforma újragondolása, a gyártási körülmények megújítása, a társadalmi ok-okozatok feltárása helyett egy népszerű újságírásból és pletykaműsorokból ismerős élményvilágra apellál. Számára az euforikus és katasztrofális rendszerváltás a Kacsamesék megszakított sugárzásában merül ki.

A Fekete pont lenyűgöző közhelyparádéval indít már a főcím alatt, légiutaskísérő mondja be, hogy megérkezünk Magyarországra, a bunkó magyar utas türelmetlenül bömböl, hogy ki kéne nyitni az ajtót, nem sokkal később pedig felhangzik a Szózat, és napsütésben ájuldoznak gyerekek az évnyitón. A Fekete pont egy Berlinből hazaérkező kisfiú, Palkó történetét meséli el, aki sokkal szabadabb pedagógiában nevelődött, és értelemszerűen fojtogatónak találja a hangsúlyozottan lakótelepi általános iskola dohos légkörét. Vele együtt a túlrúzsozott matrónákból és kockás inges zakkantakból álló tanári karba is új, fiatal tanítónő érkezik, Juci néni, aki kicsit bizonytalanul, de a megfélemlítés és a terror bevett eszközeit mellőzve próbálja felkelteni a rosszindulatú tanári karban „problémásként” emlegetett osztály érdeklődését az irodalom iránt.

A gyerekek már az ötödik évet gyűrik ebben az embertelen világban, ahol a legfőbb érték a fegyelem, ahol a fekete pontokat és a késve érkezők listáját is diák-besúgók írják, ahol a bajtársiasságot és az egyéniséget úgy irtják, mint a legyet. Az osztálytársak mégis kedvesek egymáshoz, érdeklődéssel fogadják az új fiút, hiába az elmúlt tizennégy év egyik nyilvánvaló tanulsága, hogy az elnyomás senkinek a lelkét nem hagyja érintetlenül.

Bár a film az összes bántó közhelyet felsorakoztatja a nárcisztikus tanárokról, a fontoskodó portásról, a fogalmatlan szülőkről, sem a tanári karban, sem a gyerekek között nincs cigányozás, buzizás, zsidózás – ahogyan a Larry című film bulijelenetében is csak az egyetlen fehér fiút vegzálják a rendőrök. Épp csak a legsúlyosabb jegy, a társadalom egyik alappillére marad ki a viselkedéstípusok közül: a rasszizmus. Fajgyűlölő szereplőktől a Fekete pont felskiccelt társadalomképe nem lenne lényeglátóbb,

a hiány csupán kihangsúlyozza, hogy mi az, amiről a film hallgat.

A film további társadalomkritikus mozzanatai a legelnézőbben is csak langyosnak mondhatók: a jóságos Kornél bácsit a kollégái szerint azért rúgják ki, mert egy civil szervezet tagja, Palkót azért büntetik meg, mert a sorversenyen a barátaival heccből azt találták adni csapatnévnek, hogy Faszállítók. Senki nem követ el olyasmit, ami valóban megosztja a társadalmat, nincs történelemtanár, aki nyíltan fölvállalná a politikai véleményét a tanórán, vagy diák, aki tényleg kárt tenne, mondjuk a társa mobiltelefonjában, vagy ne adj’ Isten ceruzát szúrna a szemébe. A gonosz testneveléstanár viszont zsigerileg ellenszenvezik Palkóval, keresztbe tesz neki, ahol csak tud, izzad, vörösödik, dühöng. Az ártatlanok hősök, megátalkodottak a bűnösök.

A legmegrázóbb Juci néni karaktere, a fiatal, figyelmes, új hullámos tanító néni, aki amikor a gyerekek azt mondják, utálják a magyar órát, visszakérdez, hogy mit utálnak még. Nem sokra jutnak.

Juci néni szép, bájos, visszahúzódó. Juci néni elsétál, amikor látja, hogy a testneveléstanár veri a tanítványát, és magába roskad, hogy mégis mi tévő lehetne. Juci néni akkor is csak a kollégájának sugdos, amikor a diák ellen fegyelmi eljárást indítanak, de akkor sem merészkedik túl messzire, amikor betelik nála a pohár: elhajít néhány füzetet, elcsukló hangon felszólal, aztán kimegy a folyosóra és lefekszik egy liftajtó előtt – az automatikusan, oda-vissza nyílik és csukódik a tanárnő mögött. A jelenet együttérzést hivatott kiváltani, a rendező a totális tehetetlenség képében szimbólummá merevíti az önmegadás gesztusát.

A földön elterülő testek látványa a Reisz Gábor-művekből már ismerős jel, a szorongó, belül őrlődő, cselekvésképtelen, tesze-tosza alakok sajátja. Elődjéhez hasonlóan Szimler nem egyszerűen megmutatja ezt a tehetetlenséget, hanem ünnepli is azt.

Megszilárdulni látszik az évek óta épülő fiatal magyar filmes trend: vétkesek közt szimpatikus, aki „béna”.

Juci néni végül bátortalan kísérletet tesz arra, hogy felnyomja a tesitanárt az igazgatónál, félénken beszél és zavarban van, a férfi pedig nem hallgatja meg. Ez a hatalomkép lecsorgó rosszindulatot sejtet, a meg nem nevezett hatalmasoktól a kisembereken át a legkisebbekig terjed. A Fekete pont megszemélyesíti a rendszerszintű problémákat, az ábrázolás elvéti a téteket, rossz helyen azonosítja a probléma gyökerét. Hasonló tévedés Reisz Gábor tavalyi, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon adott nyilatkozata is: „Azt szeretném, ha elkezdenénk beszélgetni. Addig, amíg van kivel.”

Ennek a mondatnak a cinizmusa azóta is kísérti a magyar kultúrát. A rendező – a nyilatkozatában és Magyarázat mindenre című filmjében is – az egyénre hárítja a felelősséget, felszólítja, hogy bár pofon vágták és elhallgattatták, igyekezzen megérteni elnyomóját. Azzal, hogy párbeszédet kezdeményez, látszatmegoldások felé terel – végső soron pedig a tehetetlenség felvállalására sarkall.

A Magyarázat… végén a főszereplő, Ábel önfeledten a Balatonba rohan, így bújik ki a rá nehezedő szülői és társadalmi nyomás alól. Az utóbbi évek magyar filmjében láttunk már néhány hasonló fölszabadulás-jelenetet, a Veszélyes lehet a fagyi végén a bántalmazott feleség például egy óriási kivágott fával díszíti fel a családi fészket. Szimler filmje is illeszkedik ebbe a tendenciába, a realizmus feloldódik az álomszerűségben – Palkó a mérgező környezet zsivaja elől fölmászik egy fa csöndes lombkoronájába. Miután lemenekítik a gyereket, a fát kivágják, amíg pörög a stáblista. Egy barátom szórakozottan megjegyezte a sajtóvetítés után: „ez a rendszer kivágja és feldarabolja az egyéniséget, természetesen ez a liberális filmrendező tanulsága.” Nemcsak Palkó menekül, de Juci néni is távozik az iskolából.

„Milyen jó lenne, ha a magyar filmekben nem az lenne a hősök válasza a társadalmi nyomásra, hogy megpróbálnak kilépni a saját életükből”

– mondta egy másik mellettem álló.

A Fekete pont utolsó jelenetének elemeltségét megelőlegzi a film háromnegyedénél egy különálló szekvencia, amelyben a gyerekek szürreálisan profi színházi előadással lepik meg a mozinézőt. Cervantes Numantia ostroma című tragédiáját adaptálják, a hatásos díszletben ügyesen lavírozó gyerekek védik a városukat a rómaiaktól.

De a hétköznapi totálokat az üres termekről, konyhásnénikről és takarítónőkről – ők díszletként kerültek a filmbe – készült vágóképeket is harmonikus zongoraszó kíséri. Csak a film legvégén derül ki, mit jelent ez a hang: a történet mellékszálán hóbortos technikatanár bíbelődik egy látványos totálban lezuhanó ablaküveg helyreállításán. Az üveges munkáját a tankerületnek kellene finanszírozni, ezért a tanár hosszas intézkedésbe bonyolódik. Pályázata elbírálásáról az érdeklődését hanyag arroganciával fogadják a telefon másik végén, amíg az ügyintéző feletteséhez kapcsolja, hívásvárakoztatóként halljuk viszont az ismerős dallamot.

A magyar film hívásvárakoztatóra kapcsolta a társadalmat, amelyet ábrázolni kíván: napfényes képein a legrosszabb emlék is mosolyra fakaszt, a frappáns vágások és gegek megnevettetnek, a kellemes-jellegtelen zene elbódít.

Szimler akár a kritikáját is adhatná a filmben fölmerülő viselkedéstípusoknak, például Juci néni karakterének. De az angyali teremtés aligha válhat kritika tárgyává – hiszen őt is sakkban tartják. Amikor a gyerekekkel kiabálós-felszabadító játékot játszanak, egyből az orrára koppint a szomszédos teremből egy morcos tanárnő: ilyesmit nem csinálunk az órán. Juci néni elhallgat, összenevet a gyerekekkel, megteszi, ami tőle telik és csöndben továbbáll, mert valamiből meg kell élni. A Fekete pont nem társadalomkritikaként, de a 2020-as évek középosztályának állapotáról árulkodó lenyomatként tanulságos film.

„El pálinka es el elixir de la vida para los húngaros”, a pálinka életelixír a magyarok számára – ezt a mondatot hallottam a British Council Madách téri épülete előtt egy spanyol turistavezetőtől, ahogy a vetítésről hazafelé sétáltam. Reisz, Szimler és a rokonszellemű filmesek, írók, dalszerzők műveit az ilyen fordulatok táplálják, karaktereik kizárólag ezekben a frazémákban nyilvánulnak meg – „Azér’ ezt a kevertet még nem tudták elrontani, mi?” –, mintha az efféle beszéd, magatartás lényeg és nem látszat volna, a művésznek pedig nem azzal volna dolga, hogy átvilágítsa azokat a hatásokat, motívumokat, amelyek miatt a nyelv, a személyiség alakul, roncsolódik.

Ok és okozat felcserélése akadály bármely logikus következtetés, revelatív forma előtt. A látszat lényegként való ábrázolása olyan tévedésekhez vezet, minthogy a hivalkodó nők természetüknél fogva kurválkodnak, a mosdatlan hajléktalanoknak hajlama van az alantasságra, a kétségbeesett romák etnikai jellegzetessége, hogy lopnak.

Egy függetlenségére büszke, az oktatási rendszer kritikáját célzó film nem hagyatkozhat közérthetőségre, mert ezzel ártalmas társadalmi reflexeket konzervál. Innen indulva képtelenség felvállalni a konszenzustörés örömét és terhét.