Slavoj Žižek, szlovén származású filozófus és kultúrakutató a kortárs társadalombölcseleti szcéna egyik legizgalmasabb alakja. 2023-as publicisztikájában, A woke-ság velünk maradban a főként liberális és konzervatív beszédmód által keretezett woke-mozgalom baloldali kritikáját adja.

A szöveg Musa al-Gharbi Woke-ism Is Winding Down című, szintén a Compact Magazine felületén megjelent írására reagál, és annak megvitatásához szól hozzá, hogy vajon tényleg leáldozóban van-e ez a mozgalmi tendencia.

---

 

Egyesek azt állítják, hogy a „woke-ság” hanyatlik. Valójában azonban fokozatosan normalizálódik, megfelelnek neki azok is, akik belülről vonják kétségbe, gyakorolja az akadémiai, vállalati és állami intézmények többsége. Ennek okán jobban megérdemli kritikánkat, mint valaha – ellentétével, az új populizmus és a vallásos fundamentalizmus obszcenitásával együtt.

Kezdjük Skóciával, ahol Nicola Sturgeon kormánya a wokeizmust és az LMBT-ügyeket (csaknem) a falig elvitte. 2022 decemberében kikiáltották az „egyenlőség történelmi napját”, miután a skót törvényhozók jóváhagyták a tervezeteket, amelyekkel megkönnyítik az egyén számára, hogy törvényesen megváltoztathassa nemét kiterjesztve az önmeghatározás új rendszerét a 16 és 17 évesekre is. Alapvetően annak nyilvánítod magad, aminek érzed, és akként vagy bejegyezve, ahogy szeretnéd. Egy várható probléma állt elő, amikor Isla Bryson, egy szexuális erőszakkal megvádolt biológiai férfi egy stirlingi női börtönbe került előzetes letartóztatásba.

Bryson, miután szexuális erőszak vádjával került a bíróság elé, úgy döntött, hogy nem férfi többé. Van tehát egy magát nőként meghatározó személy, aki arra használja a péniszét, hogy két nőt erőszakoljon meg vele. Teljesen logikus: ha a férfiságnak és a nőiségnek nincs semmi köze az egyén testéhez, kizárólag az egyén szubjektív öndefiníciójához, akkor egy pénisszel rendelkező erőszaktevőt egy fogvatartott nőkkel teli börtönben kell elhelyezni. A tiltakozások után Bryson átkerült egy férfi börtönbe. Ez ismét problematikus a skót törvények értelmében, mivel így egy magát nőként identifikáló személy került egy férfi börtönbe.

Sturgeon lemondott, mert elidegenítette a lakosság egy részét, amely nem LMBT-ellenes, csak egyszerűen elutasítja az efféle intézkedéseket. A lényeg, hogy itt nincs egyszerű megoldás, mert a szexuális identitás önmagában nem az identitás egy egyszerű formája, hanem egy komplex dimenzió tele ellentmondásokkal és tudattalan elemekkel – amelyet semmilyen módon nem lehet megalapozni arra való hivatkozással, hogy hogyan érzünk.

A közelmúlt vitái az úgynevezett pubertásblokkolók alkalmazása kapcsán ugyanennek a komplex kérdésnek egy másik aspektusát érintik: a londoni Tavistock klinika hatóságok utasítására korlátozta azoknak a hormonblokkolóknak a használatát, amelyek gátolják (szuppresszálják) a hormonokat, ily módon megállítják a gyerekeknél a másodlagos nemi jegyek – mint például a mellek – kialakulását. A Tavistock olyan 9 és 16 év közötti fiatalokat kezelt ezekkel a szerekkel, akik úgy tűnt, nem tudnak nemi identitást választani. A Tavistock klinikusai azzal érveltek, hogy fennáll a veszélye annak, hogy a nemi identitásukat meghatározni nem képes fiatalok kényszerű döntést fognak hozni a környezetük nyomására, így elnyomják a valódi hajlamaikat (többségében azt, hogy transz neműek). A hormonblokkolókra azért volt szükség, hogy az érintett fiatalok elhalaszthassák a serdülőkorba történő belépésüket, ezáltal több időt biztosítva számukra, hogy gondolkodhassanak nemi identitásukról még mielőtt – érettebb korukban – döntenének arról.

A Tavistockba küldött gyermekek csaknem mindegyikét hormonblokkolókkal kezelték, beleértve az autista és a problémás fiatalokat is, akiket lehet, hogy félrediagnosztizáltak mint nemi identitásukban bizonytalanokat. Más szóval, életet megváltoztató kezelést adtak sérülékeny gyermekeknek, még mielőtt elég idősek lettek volna ahhoz, hogy tudják, akarnak-e orvosi átalakítást. Ahogy az egyik kritikus megjegyezte: „egy gyermeknek, aki nemével kapcsolatos szorongást él meg, időre és segítségre van szüksége – nem pedig arra, hogy olyan kezelési pályára állítsák, amelyet később megbánhat.”

A paradoxon világos: hormonblokkolókkal kezeltek fiatalokat, hogy megállítsák nemi érésüket azért, hogy azok szabadon dönthessenek a szexuális identitásukról, de ezek a szerek számos fizikai és pszichikai tünetet is okozhatnak, és arról senki nem kérdezte meg a fiatalokat, hogy készen állnak-e ilyen következményekkel járó szerek elfogadására. Dr. Hilary Cass, az egyik kritikus írta: „nem tudhatjuk, hogy a hormonblokkolók, ahelyett, hogy időt nyernének egy döntés meghozatalára, nem zavarják-e meg a döntéshozatal folyamatát. Az agyi érés ideiglenes vagy tartós zavart szenvedhet.”

Még egy lépéssel tovább kellene menni ebben a kritikában, és megkérdőjelezni az alapvető állítást, amely szerint a szexuális identitás kialakulása az érett, szabad döntés kérdése. Nincs semmi „abnormális” a szexuális zavarodottságban: amit „szexuális érésnek” nevezünk, az egy hosszú, összetett és főként tudattalan folyamat. Tele van erőszakos feszültségekkel és irányváltásokkal – nem annak folyamata, hogy felfedezzük, kik is vagyunk mi magunk a pszichénk mélyén.

Ahogy azt egy kritikus megjegyezte^[1], rengeteg nyugati gender-klinikán éreznek kényszert arra az orvosok, hogy magukévá tegyenek egy olyan hozzáállást, amely kérdés nélkül megerősíti az előfeltevéseket, kevés figyelmet fordítva a gyermekeket sújtó más, mögöttes mentálhigiénés válságokra. A nyomás tulajdonképpen kettős. Egyrészt az orvosokat megfélemlítette a transzlobbi, amely a hormonblokkolókkal kapcsolatos szkepticizmust konzervatív próbálkozásként értelmezi, amely megnehezíti, hogy transz egyének megvalósítsák szexuális identitásukat. Ezt tetézi egy pénzügyi kényszer: a Tavistock jövedelmének több mint fele például a szexuális problémákkal rendelkező fiatalok kezeléséből származik.

Röviden: amivel itt dolgunk van az a politikai korrektség alkalmatlankodásának és a pénzügyi érdekek brutális számításainak legrosszabb kombinációja. A hormonblokkolók használata a woke kapitalizmus egy újabb esete.

Biztosak lehetünk benne, hogy mindkét probléma legalább részben a woke-ellenes erők győzelmét eredményezte: Sturgeon lemondott és a Tavistock klinika bezárt. De a munkálkodó erők olyan lendülettel bírnak, amely messze meghaladja a politikusok egyéni nézeteit és az egyes intézmények dinamikáját. Az egyének és az intézmények, ha valamihez, akkor folyamatosan a kívülről érkező szigorú bírálatokhoz próbálnak alkalmazkodni, nem pedig ők maguk hatnak rájuk fentről lefelé. Ennek okán bizonyos, hogy a hasonló botrányok tovább fognak szaporodni.

Mintha az érdekcsoportok agitációja és a tőke kényszerítő ereje nem lenne elég, a woke-ság a vallásos erő tartalékaiból is meríthet. A nyilvános ideológiai terünkben természetesen a woke-ság és a vallási fundamentalizmus összeegyeztethetetlen ellentétnek tűnnek – de valóban azok lennének?

Csaknem egy évtizeddel ezelőtt, a volt muzulmán aktivistát, Maryam Namazie-t meghívta a londoni Goldsmiths College, hogy előadást tartson „Aposztázis, blaszfémia és szabad önkifejezés az ISIS korában” címmel. Az előadást, amely az iszlám nők elnyomására fókuszált, ismétlődően és udvariatlanul megszakították a muzulmán hallgatók. Szövetségesekre talált-e Namazie az egyetem Feminista Közösségében? Nem. A feministák a Goldmiths Iszlám Közösségének oldalára álltak.

Ez a váratlan szolidaritás végső fokon a két diskurzus formai hasonlóságában gyökerezik: a woke-ság úgy működik, mint egy szekularizált vallásos dogma, annak minden ellentmondásával együtt. John McWorther, a faji woke-ság egy fekete kritikusa legutóbbi könyvében, a Woke Racism-ben sorolt fel néhányat ezek közül: „Örökké arra kell törekedned, hogy megértsd a feketék tapasztalatait. / Sosem értheted meg milyen feketének lenni, és ha azt hiszed igen, akkor rasszista vagy.”; „Mutass érdeklődést a multikulturalizmus iránt. / Ne sajátítsd ki a másik kultúrát!”

Ez nem túlzás. Bárki, aki kételkedik a mozgalom elnyomóképességében, jól tenné, ha elolvasná az Egy fekete professzor az antirasszista pokol csapdájában című szöveget, Vincent Lloyd Compact-en megjelent beszámolóját a woke-sággal való legszörnyűségesebb találkozásáról. Lloyd bizonyítványai kifogástalanok: a fekete professzor a Villanova Egyetem Politikai Teológia Központjának igazgatója, az egyetem fekete tanulmányok programjának korábbi igazgatója, antirasszista és transzformatív igazságosságműhelyeket vezet, továbbá könyveket ad ki feketeellenes rasszizmusról és a börtönök megszüntetéséről, ideértve a Fekete méltóság: Az uralom elleni harc című mára klasszikussá vált írást.

2022 nyarán, a Telluride Társaság megkereste Lloydot, hogy vezessen egy hathetes szemináriumot „Faj és a jog határai Amerikában” címen, tizenkét gondosan kiválasztott tizenhét évesnek. Négy héttel később két diákot kiszavaztak a társaik, s nem sokkal később Lloydot is kizárták, majd menesztették. Az utolsó óráján

mindegyik hallgató felolvasott egy előkészített nyilatkozatból, amely arról szólt, hogy a szeminárium tartalmában és formájában miként termelte újra a feketék elleni erőszakot, hogy a fekete hallgatók miként sérültek, hogy én miként voltam bűnös számtalan mikroagresszióban, például a testbeszédemen keresztül, és arról, hogy a diákok miként nem érezték magukat biztonságban, amiatt, mert nem korrigáltam azonnal minden olyan nézetet, amely nem a feketeellenességet határozza meg a világ összes gondjának okozójaként.

Lloyd ezeket a tendenciákat ahhoz az 1970-es évekbeli pillanathoz hasonlítja, amikor „a baloldali szervezetek összeomlottak, azon igény, hogy az elvtársak egymás militarizmusát egymáséhoz egyenítsék és fokozzák, egy dogmatizmussal és kiábrándultsággal telített toxikus kultúrához vezetett.” Lloyd kritikusai egy sor dogmára támaszkodtak, többek között: „Az elnyomásoknak nincs hierarchiája – kivéve a feketék elleni elnyomásnak, amely az elnyomás egy különböző osztálya”; „Bízz a fekete nőkben”; „A börtön sohasem válasz”; „Minden nem-fekete ember és sok fekete ember bűnös a feketeellenesség vádjában.”

De a tartalomnál is döntőbb konfliktus állt fent a szeminárium és a műhelymunka formai különbségében. Lloyd próbálta úgy vezetni a szemináriumot, hogy az véleménycsere legyen: egy közbeszólás épít egy másikat, ahogy egy diák észrevesz valamit, ami felett a másiknak átsiklott a figyelme, és a professzor a lényeges kérdések felé tereli a vitát. A szemináriumok általában egy konkrét szövegre fókuszálnak, és a résztvevők türelmesen próbálják megfejteni annak lényegét. Ezzel szemben a Lloyd által kritizált antirasszista műhelyben a dogma egyértelműen meghatározott volt, és az eszmecsere arra összpontosított, hogy azt valaki hogyan sértette meg tudatosan vagy tudattalanul. Ahogy azt Alenka Zupančič megjegyezte, a PC műhelyek univerzuma Bertolt Brecht Aki igent mondjának univerzuma: mindenki újra és újra igent mond, és a fő érv azok ellen, akiket nem fogadtak el őszinte partizánnak az, hogy „sérülést” okoztak. Lloyd szerint így működik a „sérülés”:

A bebörtönzéssel kapcsolatos vitánk során egy ázsiai-amerikai hallgató a szövetségi fogvatartottak demográfiai adataira hivatkozott: a bebörtönzöttek nagyjából hatvan százaléka fehér. A fekete hallgatók azt mondták, hogy megsértették őket. Azt tanulták az egyik műhelyükön, hogy az objektív tények a fehér felsőbbrendűség eszközei. A szemináriumon kívül, mint mondták, a fekete diákoknak sok időt kellett arra fordítaniuk, hogy helyrehozzák a sérülést, amelyet az okozott nekik, hogy olyan börtönstatisztikákról hallottak, amelyek nem a feketékről szóltak. Pár nappal később az ázsiai-amerikai diákot kitiltották a programból.

Két dolognak kellene meglepnie minket ebben. Először, ez az új kultusz a rögzített, objektív dogmákba vetett hitet kombinálja az egyéni érzéssel, amelyben pedig teljes bizalma van (bár csak az elnyomott feketéknek van joguk arra hivatkozni, hogy érzéseik a rasszista bűnösség mércéjét képezik). Az érvek kritikai konfrontációjának nincs semmi szerepe, ebből következik, hogy a „nyílt vita” a rasszista fehér felsőbbrendűség fogalma. „Az objektív tények a fehér felsőbbrendűség eszközei” – igen, szóval ahogy a trumpisták szokták mondani: alternatív tényeket kell létrehoznunk…

Hogy világos legyen: van ebben egy leheletnyi igazság. Akiket brutálisan elnyomnak, azok nem engedhetik meg maguknak a mély elmélkedést és az alaposan kidolgozott vitát, amely szükséges ahhoz, hogy a liberális humanista ideológia hamisságára rávilágítsanak. De ez esetben, ahogy az a legtöbbször lenni szokott, azok, akik a lázadás vezetőinek szerepét magukra veszik épphogy nem a rasszista elnyomás áldozatai. A woke-ok egy kisebbség viszonylag kivételezett kisebbsége, akik részt vehetnek egy elit egyetem magas minőségű műhelymunkájában.

Másrészt, a rejtély a nagy Másik működésében rejlik (jelen esetben a Telluride adminisztratív vezetésének működésében): a felvilágosult fekete elit által fokozatosan mindenkire ráerőltetett nézet egy kisebbség nézete volt (kezdetben még a fekete résztvevők körében is). De mégis hogyan és miért sikerült ezeknek a keveseknek nemcsak terrorizálni a többséget, de még a Telluride Társaságot is meggyőzni arról, hogy az ő oldalukra álljon és visszautasítsa Lloyd védelmét? Miért nem tettek legalább árnyaltabb állásfoglalást? Hogy sikerült a woke-ságnak a kisebbség nézeteként semlegesítenie a nagyobb liberális és baloldali teret, beoltva egy profán félelemmel, amely gátolja, hogy az nyíltan szálljon szembe a woke-al?

A pszichoanalízisnek van egy világos válasza erre a paradoxonra: a felettes én fogalma. A felettes én egy kegyetlen és kielégíthetetlen hatóerő, amely lehetetlen kívánságokkal bombáz, és kigúnyolja a sikertelen próbálkozásaimat, amikor próbálom elérni azokat. Ennek a hatóerőnek a szemében annál inkább bűnös vagyok, minél inkább próbálom elnyomni a „bűnös” törekvéseimet. A felettes én legtisztább formája a régi, cinikus, sztálinista jelmondat a kirakatperek vádlottjairól, akik ártatlannak vallották magukat – „Minél ártatlanabbak, annál inkább megérdemlik, hogy lelőjék őket.”

S McWorther a fent idézett passzusban nem a felettes én pontos szerkezetét reprodukálta? „Örökké arra kell törekedned, hogy megértsd a feketék tapasztalatait. / Sosem értheted meg, milyen feketének lenni, és ha azt hiszed, érted, akkor rasszista vagy.” Röviden: muszáj, de nem lehet, mert nem szabad – a legnagyobb bűn, ha azt teszed, amire törekedned kellene… A felettes én paradoxonát a parancsnak egy olyan szövevényes szerkezete magyarázza, amelyet az elégít ki, ha nem tudunk megfelelni neki. Ahogy azt Freud megjegyezte: minél jobban engedelmeskedünk a felettes én parancsainak, annál inkább bűnösnek érezzük magunkat. A paradoxon a felettes én lacaniánus olvasatában is érvényesül mint az élvezetre való felszólítás: az élvezet egy lehetetlen valós, sose tudjuk elérni, és a bukás miatt bűnösnek érezzük magunkat.

A mai társadalmat jellemző helyzetek sora tökéletesen példázza a felettes én ilyesfajta nyomását, mint például az állandó PC önvizsgálat: Nem volt túl tolakodó vagy szexuálisan sértő a légiutas-kísérőre vetett pillantásom? Használtam olyan szavakat, amelyeknek esetleg szexista felhangja lehetett, amikor megszólítottam? És így tovább, és így tovább. Nyilvánvaló az öröm, sőt az izgalom, amit az efféle önvizsgálat nyújt.

S ugyanez nem igaz-e egyes nyugati liberálisok és baloldaliak beteges félelmére attól, hogy bűnösnek nyilvánítják őket iszlamofóbia vádjával? Ebben az elbeszélésben az iszlám bárminemű kritikája csak a nyugati iszlamofóbia kifejeződése lehet. Salman Rushdie-t elítélik, amiért feleslegesen provokálta a muszlimokat, és ezáltal (legalábbis részben) kiérdemelte az őt halálra ítélő fatvát. A végeredmény kiszámítható: minél jobban vizsgálják a bűnösségüket a nyugati liberálisok és baloldaliak, annál inkább vádolják őket a muszlim fundamentalisták azzal, hogy képmutatók, akik leplezni próbálják az iszlám iránti gyűlöletüket. Ez a konstelláció ismét tökéletesen újratermeli a felettes én paradoxonát: minél jobban engedelmeskedsz a Másik követelésének, annál bűnösebb vagy. Mintha minél megengedőbb lennél az iszlámmal, annál erősebb lesz a rád gyakorolt nyomása…

Ez a felettes én szerkezet tehát magyarázza, hogy a Telluride-esetben miként és miért volt terrorizálva a többség és az intézményes nagy Másik a woke kisebbsége által. Mind ki voltak téve a felettes én nyomásának, amely távol áll az igazságosságra való hiteles felhívástól. A fekete woke elit teljes mértékben tisztában van azzal, hogy nem fogja elérni kitűzött célját: a feketék elnyomásának csökkentését – és nem is akarja elérni azt. Amit akarnak, az az, amit éppen el is érnek: a morális autoritás pozícióját, ahonnan anélkül terrorizálhatnak mindenki mást, hogy ténylegesen változtatnának az uralom társadalmi viszonyain.

A woke elit által terrorizáltak helyzete összetettebb, de szintén világos: engedelmeskednek a woke követeléseknek, mivel többségük ténylegesen bűnös résztvevője a társadalmi elnyomásnak, de a woke követeléseknek való engedelmeskedés egyszerű kiutat kínál nekik – örömmel vállalod a bűnösséged, amennyiben ez lehetővé teszi számodra, hogy továbbra is úgy élj, ahogy eddig. Ez a régi protestáns logika: „Tégy, amit szeretnél, csak érezd magad bűnösnek miatta.”

A „woke-ság” gyakorlatilag az ellentétét jelenti. Az Álomfejtésben Freud beszámol egy álomról, amelyet egy apa álmodott, aki elaludt, miközben fia koporsójánál virrasztott. Ebben az álomban a halott fia jelent meg számára, s kimondta a szörnyű felszólítást: „Apám, nem látod, hogy elégek?” Amikor az apa felébredt, észrevette, hogy a koporsón lévő szövet lángra kapott egy felborult gyertyától.

Miért ébredt fel az apa? Talán amiatt, mert a füst szaga olyan erőssé vált, hogy tovább már nem lehetett meghosszabbítani az alvást azáltal, hogy az beépült egy rögtönzött álomba? Lacan egy sokkal izgalmasabb értelmezést javasol:

„Ha az álom funkciója az alvás meghosszabbítása, ha az álom végül is olyan közel kerülhet az azt kiváltó valósághoz, nem mondhatjuk-e, hogy erre a valóságra az alvás elhagyása nélkül is lehet válaszolni? Hiszen vannak szomnambulikus tevékenységek. A felmerülő kérdés, amely létrehozását Freud minden korábbi útmutatása lehetővé teszi, a következő: Mi az, ami felébreszt? Nem egy másik valóság az álomban? Ezt a valóságot Freud így írja le számunkra: Dass das Kind an seinem Bette steht, ahogy a gyermek ágyánál áll, ihn am Arme fasst, karon ragadja és szemrehányóan súgja neki, und ihm vorwurfsvoll zuraunt: Vater, siehst du denn nicht, Apám, nem látod, dass ich verbrenne? hogy elégek?
Nincs több valóság ebben az üzenetben, mint a zajban, ami által az apa azonosítja a szomszéd szobában történő furcsa valóságot? Nem a gyermek halálát okozó elmulasztott valóság fejeződik ki ezekben a szavakban?”

Tehát nem a külső valóságból érkező jel behatolása ébresztette fel a szerencsétlen apát, hanem az elviselhetetlenül traumatikus jellege annak, amivel az álomban találkozott. Amennyiben az „álmodás” a fantáziálást jelenti annak érdekében, hogy elkerüljük a Valóssal való szembesülést, az apa szó szerint felébredt, hogy tovább álmodhasson. A forgatókönyv a következő volt: amikor az alvást megzavarta a füst, az apa gyorsan épített egy álmot, amely egyesült a zavaró elemmel (füst, tűz), annak érdekében, hogy meghosszabbítsa az alvást; azonban amivel az álomban szembesült, az egy trauma volt (felelőssége fia halálában), amely sokkal erősebb volt a valóságnál, szóval felébredt a valóságba, hogy elkerülje a Valóst…

S pontosan ugyanez a helyzet a jelenlegi „woke” mozgalom nagy részével is: a woke felébresztett minket – ráébresztett a rasszizmusra és a szexizmusra – pontosan azért, hogy tovább tudjunk aludni. Bizonyos valóságokat mutatnak nekünk, hogy továbbra is figyelmen kívül hagyhassuk a faji és szexuális traumáink valódi gyökereit és mélységeit.