Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Eljátszottuk azt a színjátékot, hogy ebben az országban demokrácia van” Körösi Zsuzsával beszélget Marikovszky Andrea

Körösi Zsuzsa 1973-ban az ELTE angol–történelem szakos egyetemistája volt. Amikor társaival megtudták, hogy szigorítani akarják az abortusztörvényt, 17 évvel az 1956-os forradalom fegyveres leverése után, egy csapat kortársával elsőként indított el egy alulról szerveződő nőmozgalmi akciót. Hogyan látja a nők helyzetét és mozgalmát ma? Azt látva 2015-ben, hogy mennyire hiányzik a történelmi emlékezetből a Parlamentbe benyújtott petíció, és mennyire ismeretlen az akkor összegyűjtött több mint 1500 aláírás története, egy Visegrád ösztöndíjjal levéltári kutatást folytatott, és interjúkat készített az akcióban résztvevő 19 emberrel. A szöveget 2020-ban publikálta. Beszélgetésünk apropója, hogy az 50 évvel ezelőtti eseményeket felidéző konferenciára került sor idén februárban Budapesten, a Nőkért Egyesület szervezésében. Marikovszky Andrea: A konferencián Márkus Piroska, a mozgalom egykori aktivistája elmondta, hogy édesapját 1956 után bebörtönözték, így gyakorlatilag apa nélkül volt kénytelen felnőni. Az általa érzett düh miatt tudott nagyon könnyen kapcsolódni a mozgalomhoz. Te milyen családi háttérből érkeztél? Mennyire voltak tudatosak a politikai motivációid? Körösi Zsuzsa: Két kommunista munkás gyereke vagyok. A mamám szakmunkás volt, szűcs, zsidó családból származott. Tagja volt a szakszervezetnek, ami valamennyire még a kommunisták illegalitása idejében is létezett. A náci időszakban ellenálló is volt. Évekkel később, a Kádár-korszakban megkapta a Szocialista hazáért érdemrendet is. A papám raktárvezető volt, 1948-tól a Hungarotextnél dolgozott, három nyelvet beszélt, mert Munkácsról származott, ami többnyelvű település volt. 1938-ban egy cionista szervezet őt és a húgát Palesztinába vitte. Közel tíz évet töltött ott, kibucot építettek, ott vált kommunistává, és lett az ottani Kommunista Párt tagja. Ez meghatározta az ő világképét. Egyik beszélgetésünkkor elmondta, hogy akkor lépett be, amikor a Kommunista Párt egyedüliként állt ki azokért az arabokért, akiket a régi és friss zsidó telepesek elüldöztek a földjeikről, és földönfutóvá tettek. Aztán 1948-ban, amikor a Magyar Kommunista Párt győzött, papám elmondása szerint felhívást tettek közzé, hogy a magyar származású kommunisták jöjjenek haza, és itthon építsék tovább a szocializmust. Nemcsak a papám és a húga jött haza, hanem sokan mások is.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Te mit érzékeltél kisgyerekként a Rákosi-korszakból? Semmi rossz emlékem nincs róla, mert a szüleim rákosisták és aztán kádáristák voltak, mindig az utolsó brossúrával értettek egyet. Az én gyerekkori emlékeim közé tartoznak a május elsejei felvonulások, ahol Rákosi elvtárs üdvözölte a vállalatok, gyárak dolgozóit a tribünről. Emlékszem, hogy a papám rendszeresen elvitt a munkahelyére a párttaggyűlésekre, ami mindig az Internacionálé éneklésével ért véget. A Hungarotex óvodájába jártam, nem maradtak rossz emlékeim. Azért volt valami, amit mégis érzékeltem. A Rajk-per után elindult a tisztogatás. Gyanússá kezdtek válni azok, akik a háború előtt külföldön élt kommunisták voltak. A mamám ekkor egy-két évig a belügyminisztérium könyvtárában dolgozott könyvtárosként, ez a tisztogatás őt is elérte. Az ok az volt, hogy a férje korábban Palesztinában (akkor már Izrael) élt. A mamámat akkor, úgy emlékszem, ez nagyon megrázta. 1956-ban hat éves voltál. Maradtak róla emlékeid? Az egyik szomszédasszony átjött, és mondta, hogy itt jártak a szabadságharcosok, és keresték a mamámat. Akkor összeszedett néhány ruhát, és gyalogosan elindultunk otthonról. A mostani Ferenciék teréről a Szív utcába kellett mennünk rokonokhoz, majd onnan tovább, más rokonokhoz a Váci útra. Mi, gyerekek nagyon jól éreztük egymással magunkat, de persze voltak olyan helyzetek, hogy a mamám lement kenyérért sorba állni, és amikor hazajött, mesélte, hogy a füle mellett süvítettek el a golyók. Pontos emlékem van arról, ahogy néztük az ablakból, amikor bevonultak a szovjet tankok a Váci úton. Arra is emlékszem, mennyire fellélegzett a család, hogy na, megjött végre a szovjet segítség. Mit szóltak az aláírásgyűjtéshez a szüleid? Ezzel tulajdonképpen megkérdőjelezted azt a rendszert, amiben ők hittek. A viták már korábban elkezdődtek közöttünk, gimnazista koromban, 1966–67-ben. Ezek nagyon komoly viták voltak, mivel

a gimnázium utolsó két évében már kapcsolatba kerültem baloldali ellenzékiekkel, mondjuk így, egy mozgalmacskával. Ez akkor például azért kritizálta a kormányt, mert nem támogatta eléggé a vietnámi háborúban az amerikaiakkal szemben a vietnámi népet.

Voltak úgynevezett Vietnámi Vasárnapok, amikor elmentünk dolgozni, kőműves munkát végezni, és a pénzt, amit kerestünk, a csoporttagok elvitték a Vietnámi Követségre, és felajánlottuk a vietnámi harcosok javára. Az 1968-as diákmozgalmak híre eljutott hozzád? 1968-ban Szófiában volt a VIT (Világ Ifjúsági Találkozó). Olvastam róla, hogy a ’68-as nyugati mozgalom tagjai is elmennek oda. Akkor azt mondtam, hogy el kellene mennem nekem is, találkoznom kellene velük. Már túl voltam az érettségin, összehívtam egy kisebb baráti csoportot, és együtt utaztunk el.

Parázs vitákon vettünk részt a nyugati országokból érkező balos fiatalokkal. Ezek az események nagyon sokat formálták a szemléletemet.

Feltűnt, hogy a nyugati fiatalok valahogy egészen máshogy viselkedtek, egészen máshogy mozogtak a térben, egészen másképpen beszéltek. És ez inkább a nagybetűs Nyugat iránti vonzalommá vált benned, vagy egy antikapitalista világmozgalom iránti vonzalommá? Mindkettő. Nagyon sok latin-amerikai is eljött, így tényleg világmozgalmi hangulat volt. Nagy élet volt ott esténként is, tánc, zene, színes kavalkád. Ott már találkoztál azzal a szóval, hogy feminizmus? Nem emlékszem, hogy lettek volna feminista viták, inkább arról volt szó, hogy milyen világban akarunk élni, és hogyan lehet szembeszállni a kapitalizmussal. Antiimperialista harcokról már hallottam a történelem tanulmányaim során is, de ezen ott együtt gondolkodni, vitázni, valahogy egészen más volt. Volt egy olyan élményem, ami jól megmutatja azt, miben éltünk: az egyik szabadtéri vita során egy falnál ültünk, és egyszer csak messziről láttuk, hogy megállás nélkül menetel felénk egy legalább 100 fős öltönyös, piros nyakkendős csoport. A bolgár munkásőrség lehetett. Hamarosan felfogtuk, hogy minket akartak letaposni. Amikor pár méterre voltak, pánikba estünk, kiabálva másztunk fel a falra, és kezdtük felhúzni a többieket is. Három-négy évvel később az a különös eset történt meg velem, hogy az Uránia moziban szokás szerint a nagyfilm előtt levetítettek egy rövidfilmet, méghozzá Szófiáról, a VIT-ről. Ott ülök a moziban, és látom magam, ahogy a falon segítem föl az egyik társamat! Döbbenetes volt.

Körösi Zsuzsa, 1975, Budapest.
Amikor elindítottátok a petíciót, már találkoztál a feminizmussal. Voltak elképzeléseid a nőjogi aktivizmusról, hiszen nyelvszakosként az egyetemi oktatás keretében járhattál Franciaországban és Angliában. Ennek köszönhetően 1971-ben megismerkedhettél a francia Simone de Beauvoir által kezdeményezett 343-ak Kiáltványával. A filozófusnő hazánkban sem volt már ismeretlen ekkorra, hiszen az 1949-ben írt A második nem című fő műve magyarul is megjelent 1969-ben. Feltételezem, hogy ezeknek a szüleidtől független hatásoknak nagyobb lehetett a jelentősége a mozgalmatokban. A szüleid hogyan fogadták, hogy kirúgnak az egyetemről emiatt? A szüleim nagyon felháborodtak, hogy mi az, hogy tiltakozom, mi az, hogy részt veszek egy petíció megírásában, és egyáltalán. A fegyelmi úgy volt kitalálva, mint egy egyetemen belüli per. Én voltam a vádlott, a Belügyminisztérium (BM) képviselője volt az ügyész, a tanárok a bírók. A szabályok megengedték, hogy a vádlott diáknak legyen egy ügyvédje, aki az egyetem diákjai vagy oktatói közül lehetett valaki. Diákot nem akartam kérni, hogy ne kerüljön hozzám hasonlóan bajba, de felkértem egy történész tanáromat, aki el is vállalta. Nem szívesen mondom el, hogy a papám felkereste, és megpróbálta lebeszélni arról, hogy ellássa a védelmemet és a pártomat fogja. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy végül ez a tanár valóban visszalépett. Amikor megírta nekem, hogy miért, arra hivatkozott, hogy beszélt rólam és az egész ügyről a Szabad Európa Rádió, és akkor ez már egy olyan politikai ügy, amibe nem akar belekeveredni. Érthető módon ő is féltette az egyetemi karrierjét, a külföldi utazásait. Akkor ezek szerint magadra hagyott mindenki? Mi lett a társaddal, Veres Julival, aki szintén nagyon aktív volt a petíciózó akcióban? Vádlottként ő melletted volt? Senki nem volt ott. Senki abból a körből, akikkel az aláírásgyűjtést megszerveztük. Férjem, Pór György, és jó barátunk, a szociológus Csalog Zsolt kísért el a tárgyalásra. És a többiek? Féltek? Erre a tárgyalásra egy évvel a petíció átadása után került sor. Akiket a BM meg akart fenyegetni, már megtette. Többen elvesztették az állásukat, kialakult egy félelem és hullámszerűen terjedt. Akikkel megírtuk a petíciót, akik a magja voltunk az akciónak, azok közül senki nem keresett meg. Senki nem mondta, hogy akkor most megyünk mindannyian melletted tanúskodni. Publikáció sem jelent meg róla? Á, semmi nem jelent meg róla. El volt tussolva. Volt bármilyen hatása a petíciónak? Egyáltalán, témává vált-e a Parlamentben, ahová benyújtottátok? Volt egy kis gubanc. Nem néztünk utána annak a dokumentumnak, amely 56-ban, még a forradalom előtt, engedélyezte az abortuszt. Valahogy evidencia volt, hogy ez egy törvény volt, ezért fordultunk a Parlament képviselőihez. Eljátszottuk azt a színjátékot, hogy ebben az országban demokrácia van, a képviselők képviselik a választóikat, és vita van a Parlamentben. Ez persze mind nem volt igaz. Átadtuk a petíciót a Ház elnökének. Mivel tudtuk, hogy melyik kerületből voltak az aláírók, elküldtük a kerülethez tartozó képviselőknek is, azt kérve, hogy szavazzanak a szigorítás ellen. Csakhogy az abortuszról egy minisztertanácsi határozat szólt, nem törvényként szabályozták, így a parlamenti vita szóba se jött. De ezzel együtt sem volt egészen fölösleges bevinni, mert így legalább a Parlament elnöke tudomást szerzett a petícióról. Ő továbbította a BM-nek. Ezek szerint annyi történt, hogy az ÁVO terrorjának emlékével terhelt BM-et rátok uszította? Igen. Az egyetemi tárgyalás után elhagytad az országot. Miért döntöttél így? Lelkileg nagyon nehéz időszak volt számomra. Már a fegyelmi előtt megtudtam, hogy nem államvizsgázhatok, le kellett adnom a leckekönyvemet is. Kaptam ugyan egy igazolást, hogy milyen tárgyakból és mikor tettem le addig vizsgát, de hiányzott a záróvizsgám, és így a diplomám is. Volt egy másik szál is. Utolsó évesként már állást kerestem; Zalaegerszegen találtam is egy angol–történelem szakos tanári állást. Nagyon rokonszenves volt az igazgató. Amikor a fegyelmi ügy elindult, értesítettem róla, hogy nem tehetem le az államvizsgát. Azt jelezte vissza, hogy nem baj, akkor képesítés nélküli tanárként fog alkalmazni. Az iskolakezdési értekezlet előtti napon azonban felhívott, hogy valaki elment hozzá a BM-ből, és azt mondta, hogy diploma nélküli tanárként sem alkalmazhat. Addig jól bírtam a nehézségeket, addig még volt egy magánperspektíva számomra, szeptemberre viszont ez is bedugult. Éreztették ezekben az időkben a társaid a szolidaritásukat, volt valaki, aki a „mozgalmacskából” támogatott? Olyannyira nem volt nyoma a szolidaritásnak, hogy amikor az említett tanár lemondta a tárgyaláson a védelmemet, megkerestem még egy olyan filozófia szakos oktatónőt is, aki az egyik aláírója volt a petíciónak. Hebegett, habogott, láttam, hogy nem akarja magát beleártani. Akkor egy közös filozófus barátunk, aki a demokratikus ellenzéknek később oszlopos tagjává vált, és már akkor is ellenzéki volt, elhívott egy presszóba, és iszonyúan ledorongolt, hogy micsoda dolog az, hogy ezt a közös ismerős tanárnőt erre megkérem, akire ezzel bajt hozhatok, és milyen kellemetlen neki, hogy nemet kell mondania. Jól sejtem, hogy ez a ledorongoló egy férfi volt? Igen. Ekkor jött az összeomlás. Akkor döbbentem rá, hogy te jó isten, milyen országban élek!?

A francia abortuszmozgalomban 343 nő nyíltan felvállalta, hogy volt abortusza, annak ellenére is, hogy ezért nem ritkán a 343 „kurva” jelzővel emlegették őket, és nyolcéves börtön fenyegette őket az illegális abortusz miatt. Fel sem merült, hogy a többiek cserbenhagynák őket.

Sőt, nem sokkal később megszületett a 331 orvos nyilatkozata is, akik orvosként vállalták, hogy ők abortuszt hajtottak végre. Ez így mind eszembe jutott akkor, és csak fogtam a fejem, hogy milyen ország ez? Súlyos depresszióba estem, de néhány hét után jött az a mentőöv, hogy megpróbálok egy másik országban élni. Hogy tudtad elhagyni az országot, ha a BM folyamatosan figyelt? Útlevelet nem kaphattunk, disszidálni nem lehetett. Megnéztük a férjemmel, hogy mire van lehetőség, és úgy döntöttünk, hogy benyújtjuk a kivándorlási kérelmet. Volt egy lista arról, hogy ki kérelmezheti a kivándorlást, és volt egy olyan pont is, hogy „egyéb” – ezt használtuk ki. Írtunk egy kérvényt, és tudtuk, hogy ez egy dupla vagy semmi játék: vagy engedélyezik, vagy lecsuknak. Megindokoltuk nagyon nyíltan, hogy miért nem tudunk, nem akarunk élni ebben az országban. Aztán vártunk, és végül kaptunk egy levelet 1974-ben, hogy engedélyezik. Befogadó országot kellett találni. Mivel angolos voltam, jó lett volna Angliába menni, de oda nem kérhettük a befogadást, mivel éppen sokan telepedtek be az egykori gyarmatosított területekről. Németországba és Franciaországba adtunk be még kérvényt, és végül Franciaországtól kaptuk meg a nyilatkozatot, hogy befogadnak. Így az abortuszpetíció után két évvel kaptuk meg a férjemmel a kivándorlási útlevelet, és hagytuk el végleg az országot. Aztán tíz évig nem jöttem haza, azóta is ott élek. Sokan hazatértek a rendszerváltáskor, de bennem ez a gondolat fel sem merült. Visszajönni Magyarországra nekem egy második emigráció lett volna, egy francia férjjel és két kisgyerekkel. Úgy képzelem, hogy abban az időben egy Simone de Beauvoir vezette feminista mozgalommal találkozhattál Párizsban. Megtaláltad benne a helyed? Igen, a 70-es években erőteljes volt a feminista mozgalom, de nem igazán tudtam bekapcsolódni. Egyrészt azért, mert amikor megérkeztem Franciaországba, még nem tudtam jól franciául. Másrészt pedig mert több csoport volt, és nagyon konfliktusos viták zajlottak köztük, amiken hosszú ideig nem tudtam kiigazodni. Sok gyűlésre és tüntetésre elmentem, sokakkal kapcsolódtam, de nem találtam meg a helyemet. 1984-ben a híres Robin Morgan szerkesztette feminista antológiában van egy szöveg Simone de Beauvoirtól, amiben ír erről az időszakról. A szerkesztő egyébként engem is felkért, hogy írjak a magyar feminizmusról, ami szintén megjelent ebben a kötetben, így társszerzők lettünk. A cikkem címe The Nonexistence of Women’s Emancipation (A nők egyenjogúsága nem létezik), amiben szó van a petícióról is. De visszatérve Simone de Beauvoir szövegére, kb. egy fél éve újra elolvastam, és magyarázatot találtam arra, hogy miért nem tudtam akkor érdemben bekapcsolódni. Eszerint két egymással konfliktusban álló fő irányzat volt a francia feminizmusban a hatvanas évek végétől, amelyekhez több kisebb csoport tartozott. Az egyik a feminizmust pszichológiai irányból közelítette meg, a másik politikailag.

A politikai irányzat képviselői olyan kérdéseket tettek fel, hogy osztályt alkotnak-e a nők, elnyomott osztályként kell-e őket értelmezni, vagy kisebbségnek tekinthetők. A pszichológiai vonal csoportjai arról beszéltek, hogy ahhoz, hogy a nemek közötti viszonyok megváltozzanak, a nőknek egyénileg kell kivívniuk a szabadságukat. Ez a pszichológiai mozgalom rendelkezett pénzzel, voltak köztük gazdagabbak, lett egy kiadójuk, több jól mutató könyvesboltot tudtak fenntartani, sokat foglalkozott velük a média is.

Beauvoir ezt nem szerette, és úgy beszélt róluk, mint akik rátelepedtek a feminista mozgalomra. A politikai irányt marginálisnak tartották, komoly pénzhiányban szenvedtek, emiatt nehezen tudtak nagyobb akciókat szervezni, plakátokat nyomtatni. Tekinthető úgy, hogy a pszichologizáló irány egy individualista, liberális feminista mozgalom része volt, a másik pedig egy inkább osztálytudatra építő baloldali? Lehet így is fogalmazni, igen. A viták mindenesetre sokfélék és élesek voltak közöttük. Hogyan alakult saját szakmai karriered egy félbe maradt egyetemi végzettséggel, bevándorló nőként? Amikor kiértünk Franciaországba, elhatároztam, hogy folytatom a tanulmányaimat. Nem kellett elölről kezdenem mindent, a letett vizsgáimat elfogadták ott is. Mivel ott mindenki egy szakot végzett, ezért elsőként a történelmet választottam. Ösztöndíjat is kaphattam, megszereztem a mester diplomát. Aztán a Columbia Egyetemen tanultam két évig egy ösztöndíjjal, abból megszereztem az M.Phil diplomát. Mielőtt visszatértem Európába, kaptam egy újságírói megbízatást Kölnben, a nemzetközi színházfesztiválon, ami rendkívül felpezsdített. Már csak azért is, mert találkoztam régi barátaimmal, Halász Péter társulatával, akiket akkor már Squatt theaternek hívtak, Eörsi Istvánnal és más magyar barátokkal is. Ennek hatására, Párizsba visszatérve, a színház és filmművészeti szakra is felvételiztem. Ott is szereztem egy mester diplomát. 1983-ban megszületett a fiam, és én még 84-ig diák voltam, harmincnégy éves koromig jártam egyetemre. Állást azonban nehezen találtam. Végül angoltanárként tudtam elhelyezkedni, mert óriási tanárhiány volt. A nyelvtanári diplomát franciául egy meglehetősen nehéz vizsga után sikerült megszereznem, amivel Párizs egyik egyetemén kaptam állást. Nagyon szerettem ezt a munkát. Egyik nagy előnye az volt, hogy nem volt sok órám, így mellette mást is tudtam csinálni: színházat, filmet. Hogy alakult a művészi karriered? Két színházi rendezéssel indult: Vaclav Havel és Samuel Beckett egy-egy rövid darabját rendeztem meg. Sikerük volt, meghívták a darabot egy montreali fesztiválra. Ez nagyon feldobott. Aztán megrendezhettem még néhány darabot, de nagyon nehéz volt így megélni, ezért tettem le ekkor a nyelvtanári vizsgát is. Mivel nem volt sok órám, mást is tudtam mellette csinálni. Ekkor kezdtem el dokumentumfilmeket rendezni. A filmjeidben is megjelenik a társadalomkritikai, feminista hangvétel? Mennyire lettél sikeres velük? Kik látták a filmjeidet? Az első filmem Magyarországról szólt, a címe Keresztezett életutak, Nagy Imre és Kádár János. 1996-ban, a forradalom negyvenedik évfordulójára, az ARTE francia–német közös csatorna rendelte meg tőlem és Olivier Doat-tól. Magyarország történetét dolgoztuk fel 1945 és 1989 között, 47 percben, ez volt a forradalomnak szánt tematikus este bevezető filmje. Korábban volt egy filmtervünk Olivier-val Fejtő Ferenc életútjáról is. Ez nem valósult meg. Ám amikor az ARTE megrendelte tőlünk ezt a filmet, szinte magától értetődő volt, hogy Fejtő Ferenc tudását is felhasználjuk. Az ötlet az volt, hogy a kiválasztott filmarchívumokat levetítjük Fejtőnek, és megkérjük, hogy a kamera előtt improvizálva reagáljon ezekre. Ez nagyon jól működött, így Fejtő elemzései váltak a film vezérfonalává. A forradalom 40. évfordulóján a Francia Intézet és az ARTE bemutatta Budapesten a tematikus este filmjeit, elsőként a Keresztezett életutakat. Hogy fogadta a magyar közönség a dokumentumfilmet? Nagy érdeklődéssel. Annyian voltak, hogy sokan nem tudtak bejutni. Ez volt az első filmem Magyarországon. Aztán még sok filmet csinálhattam, azokat is vetítették sokfelé, bejártam velük Franciaországot. Ismert filmek lettek, de a televízió nem mutatta be őket. A Charta 77 a ti kezdeményezésetekhez hasonló aláírásgyűjtő-akció volt, amit 243 értelmiségi írt alá. Ez nagy hatással volt a magyar ellenzéki mozgalom beindulására. Úgy tűnt, hogy a nők 1500-nál is több aláírással rendelkező petíciója nem volt ekkora társadalmi hatással. Szil Péter az Abortusz 50 konferencián azt mondta, hogy az ébredező protodemokratikus kritikai baloldalon ott volt az önrendelkezés jogának gondolata, de a nők testükkel való önrendelkezési jogának gondolata teljességgel hiányzott a baloldali férfiakból és nőkből is. Mit gondolsz erről? 2015-ben Heller Ágnessel beszélgettünk erről. Ő azt mondta, hogy Magyarországon nem létezett a nők testükkel való önrendelkezését érintő megközelítés. Akkor nem volt aktuális beszélni erről. Ezzel nem értek egyet, mert nekünk, az abortuszpetíció kezdeményezőinek, fontos volt ez a kérdés. Elsősorban olvasmányainknak köszönhetően a feminizmusban már járatosak voltunk. De 2015-ben végzett kutatásom szerint a csatlakozók számára az volt a lényeges, hogy nyíltan szembefordulhassanak a rendszerrel. Ennek ellentmond az, hogy Hodosán Róza e konferencián azt mondta: szerinte nem volt a női gondolkodás olyannyira tudatos, hogy reflektálni tudjon arra az elnyomásra, amiben a nők éltek. Szerintem azért hagyhattuk ki ezt a gondolatot a petíció szövegezésekor, mert féltünk, hogy ez elidegeníthet reménybeli aláírókat. És lehet, hogy igaza van Heller Ágnesnek abban, hogy akkor a nők testükkel való önrendelkezésének gondolata nem mondott volna sokat a legtöbb embernek, vagy akár riasztó is lehetett volna.

Körösi Zsuzsa, 2019.
Visszatérő kritika, hogy az ellenzéknek mai napig sincs komolyan vehető nőpolitikája, a nőjogokat fontosnak tartó értékrendje, és érdemben nőpolitikusai sincsennek. Miért nem tudott ez létrejönni azokon az alapokon, amit ti a petícióírással és aláírásgyűjtéssel leraktatok? Az abortuszkérdésen akkor mi nagyon bepipultunk. És nem is csak mi, hanem a társadalom jelentős része. De azt hiszem nem voltunk eléggé felkészültek és érettek ahhoz, hogy ezt az akciót a feminista társadalmi mozgalom perspektívájába helyezzük. Ha így lett volna, akkor lett volna stratégiánk arra, hogy mi legyen a következő lépés. Arra az esetre is, ha a petíciónk nem jár sikerrel. Irigykedve figyelhettük nemrégiben a mai francia feminista mozgalom nyugdíjreformhoz kötődő, több ezres utcai akcióját. Hazánkban hasonló nehézséggel küzdenek a nők, mégis hallgatnak. Hogyan alakul a francia feminista mozgalom Macron alatt, akinek első menetben egyik fő programja a női egyenjogúság volt? Macron kinevezett ugyan egy miniszternőt, de ő nem volt alkalmas erre a feladatra. A politikai élet morálissá tétele szintén Macron fő programja volt kezdetben. Ehhez képest ma szinte minden miniszterének van valamilyen bírósági ügye. Macron második belügyminiszterének, aki egy szélsőjobboldali politikus, két szexuális abúzus ügye volt, amikor kinevezték. Akkor tiltakozások voltak, petíciót írtak a nők. Az egyik akció során egy koporsót vittek fel a La Madeleine templom lépcsőjére, azzal a jelszóval, hogy ezzel temetik el Macron női egyenjogúsági programját. Rögtön rendőri beavatkozás volt, feloszlatták a tiltakozást. Hogy látod, hogyan alakulnak a reprodukciós jogok ma, amikor a jobboldal világszerte erősödik? Ennek egyik európai arca valóban Macron, aki az év elején bejelentette a demográfiai újrafelfegyverkezés (réarmement démographique) programját. Ezt jókora megdöbbenés övezte. Ebben ugyanis Macron tulajdonképpen Orbán politikáját veszi át.

Macron – különösen újraválasztása óta – állandóan kedvezményeket tesz a szélsőjobboldalnak. Számos tagjuk egyébként Magyarországra jár a családbarát világkonferenciákra, ami köztudottan a nemzetközi abortuszellenes lobbi találkozóhelye. Macron programja, hogy 2027-re a népszaporodásban fordulat álljon be Franciaországban. Ennek a nőjogok vonatkozásában súlyos következményei lehetnek.

Ha a nők „szülési sztrájkba” lépnek, annak okai vannak. Azt ilyen vagy olyan anyagi juttatásokkal, és hitelfelvételi lehetőségekkel még egyetlen országban sem tették rendbe. Erre legjobb példával Orbán intézkedései szolgálnak. Magyarországon száz éve közismert az egykézés. Ezen a két világháború közötti évek abortusztilalma sem tudott változtatni. A Ratkó-korszakban három évig kényszerszülések voltak. Romániában a drákói szigor mellett volt csak látható némi szülésszám-emelkedés, de amint ezek lementek, újra visszaállt a trend. Véleményed szerint mi áll ma a „szüljenek a nők” politikája mögött? A jobboldali és szélsőjobboldali rasszista aggodalmak hátterében Magyarországon a cigányok szaporodásától való félelem, Franciaországban pedig a bevándorlóktól való félelem áll. Ez egy faji alapú, nacionalista program része. A születési arány csökkenése a nők társadalmi helyzetében végbement pozitív folyamatok, elsősorban az iskolázottság növekedésének a következménye.

Ahelyett, hogy a kormányok a jobboldal és szélsőjobboldal előretörésével szemben lépnének fel, átveszik az érveiket: a nőket teszik felelőssé a születési arány csökkenésért, őket akarják hazaküldeni, gyerekszülésre ösztönözni, szélsőséges esetben kényszeríteni. Emiatt tartom nagyon fontosnak, hogy létrejöjjön Európán belül a nők összefogása.

Szerinted hogy kellene viszonyulni a bevándorlás problémájához? Itthon is ezzel riogatják az embereket. Már csak azért is érdekes ezt megkérdezni tőled, hiszen szintén bevándorlóként kerültél Franciaországba. Szerintem a bevándorlás nem probléma! Ismert szociológusok munkái bizonyítják, hogy politikai okokból vagy természeti katasztrófák következtében főként azok hagyják el szülőföldjüket, akik ezt megtehetik. A szegények, aluliskolázottak tömegei otthon maradnak, vagy a szomszéd országokban keresnek menedéket. Akik távoli országokba mennek, képesek tanulni, új munkaerőt jelentenek, adófizetők lesznek. Vannak bevándorlók által elkövetett bűncselekmények, de ezek aránya semmivel sem nagyobb, mint a helyiek által elkövetett bűncselekményeké. Magyarországon a cigányokkal való együttélés több száz éves problémája a megbélyegzésnél kezdődik, nem tekintik magyar állampolgároknak őket, pedig itt élnek évszázadok óta. Ezt egyetlen politikai rendszer sem akarta alapjaiban orvosolni. Itt szükség van változásra. A nőket viszont hagyják békében. Lett eredménye szerinted a francia feminista mozgalom hetvenes évek közepén zajló vitáinak? Letisztultabbá váltak mára a feministák célkitűzései? A femicide, a nők meggyilkolása, a nők, a kiskorú lányok (és fiúk) megerőszakolása, és ezek büntetésének jogi hiánya évek óta a feminista egyesületek tevékenységének középpontjában áll. Az utóbbi években a magánterekben és munkahelyi közegekben a női test megalázására, a nők elleni erőszakra, a férfiaknak való alávetésének problémáira a metoo mozgalom hívta fel újra a figyelmet, és ennek köszönhetően egy új feminista hullám indult el.

Ezeknek a témáknak köszönhetően a feminista mozgalom sokkal egységesebb és aktívabb lett. Azt gondolom, hogy ez az aktivitás nem fog lelohadni: ki fogja csikarni a maga eredményeit.

Más szemszögből mutatjuk meg a világot.
Kritikusan, szolidárisan és alternatívákat kutatva.

Támogatom!