Ha van olyan olvasónk, aki egyáltalán nem hallott még arról – és valamiért elmulasztotta elolvasni múlt heti, a témában írt cikkünket –, hogy egy ellenzéki népszavazási kezdeményezés a NER-ben roppant szokatlan módon átverekedte magát minden jogi buktatón, s már „csak” az aláírásokat kell összegyűjteni egy referendum kiírásához, nem magában kell keresnie a hibát. A magánérdekek gátlástalan kiszolgálásának egyik fő szimbólumaként velünk élő „nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások” elleni politikai fellépés lehetősége az asztalon hever. És bár ez a független nyilvánosságban az egyik legtöbbet tárgyalt téma volt az elmúlt években, az LMP kezdeményezését nagy mértékű érdektelenség övezi. Nem csak a sajtó, de a többi párt részéről is, ami utólagosan kérdőjelezheti meg ezeknek a pártoknak a „törvény fölé” emelt beruházások elleni elköteleződését, és teheti semmissé helyi civilek évek alatt elvégzett, lelkiismeretes munkáját. A politikai tájképet elnézve a kezdeményezést jelenleg talán csak a Tisza lenne képes sikerre vinni, de egyelőre nem látszik a mozgás ezügyben. 

Gyengén, szanaszét

Bár Csárdi Antal, az LMP frakcióvezető-helyettese a múlt héten arról beszélt, összefogás kell a referendum kiírásához szükséges 200 ezer aláírás összegyűjtéséhez a következő négy hónapban, a kiemelt beruházásokról szóló törvényrészlet visszavonásáról szóló népszavazás ügyével azóta sem találkozni egyetlen más párthoz köthető platformon sem. Az LMP Facebook-oldalán néhány reakciót számlaló magányos posztok hirdetik, hogy a települések lakói végre visszaszerezhetik a jogot, hogy beleszólhassanak a lakókörnyezetük alakításába. Igaz, Csárdi első szándékból egy szóval sem utalt arra, hogy pártokat keresnének meg az ügyben (civileket ellenben igen), később sajtókérdésre megerősítette, hogy hozzájuk is fordulnak majd, hogy segítsék a gyűjtést. Persze ez az LMP elmúlt két évben mutatott szövetségi politikáját, illetve a júniusi európai parlamenti választási eredményeket elnézve nem is csoda.

A Mérce mindenesetre körkérdést intézett a pártokhoz a témában, ám az EP-választáson önállóan vagy szövetségben listát állító –  pártok közül a mai napig egyedül a Párbeszéd- ZÖLDEK küldött választ. Ez a válasz ugyanakkor önmagában annyira tanulságosra sikerült, hogy érdemes itt szó szerint idéznünk: 

„A Kész Átverés Show június 9-én véget ért, miután mindenki számára világossá vált: az LMP a NER része, a Fidesz szatellitpártja, amelynek férfi társelnöke milliárdos tételekben üzletel a kormányzattal, főpolgármester-jelöltje pedig igazából a Fidesz A-jelölte. Ellenzéki pártként e pillanatban nem látunk okot arra, hogy a Karmelita kolostorból rángatott szervezettel együttműködjünk. A Párbeszéd – ZÖLDEK feladata a progresszív erők újjászervezése.”

Az a látkép, amelyet a Párbeszéd közleménye tükröz, persze súlyosabb annál, mint amennyire meglepő. Egyfelől a „régi” ellenzéki pártok egysége a 2022-es országgyűlés választások után végképp fölbomlott, ráadásul mozgósító-aláírásgyűjtő potenciáljuk még bőven a formális pártszövetség működése alatt csődöt mondott, amikor az álláskeresési járadék meghosszabbításáért és a Fudan Egyetemről szóló törvény visszavonásáért gyűjtöttek a választási kampány alatt, s a hét(!) párt akciója során igencsak borotvaélen táncolt a minimumcél elérése is, egy részben budapesti ügyben, tesszük hozzá. 

Az is nyilvánvaló, hogy az LMP 2022 utáni „mérsékelt ellenzékisége” nem vezetett eredményre: az európai parlamenti választáson elért 0,87 százalékos szavazatarányuk nyomán országos mozgósítóképességről nem érdemes beszélni, tehát egyedül jó eséllyel az aláírásgyűjtés is feladná nekik a leckét. 

Most pedig az is nyilvánvaló kezd lenni, hogy az olyan, ügyek mentén történő együttműködés is ellehetetlenült a többi párttal, amely néhány éve még az evidens pártközi feszültségek és személyi ellentétek ellenére is alapvetés volt. Ám ha létezne is bármifajta kölcsönös bizalom a pártok között, a „régi ellenzék” többi szereplője sem mutatkozott túl vonzónak június 9-én, és közel sem biztos, hogy jelenlétével használni tudna egy népszavazási kampánynak.

Így tehát a júniusra 30 százalékosra duzzadó, jelenleg az egyetlen, érdemi mozgósításra képes ellenzéki formációnak tűnő, ám az együttműködést más pártokkal eddig természetszerűleg kizáró Tisza felelőssége is nagy lehet az ügyben. Bár világos, hogy aligha szeretnének akár csak a közelébe menni bármelyik másik ellenzéki pártnak, az is igaz, hogy

a népszavazás támogatása minden logika szerint illeszkedne a Tisza Magyar Péter által megrajzolt profiljába: az ország „családi részvénytársaságszerű” működésének felszámolásába, a kivételezettek a nép kárára történő terjeszekedésének és gyarapodásának a megállításába.

Hiszen maga a népszavazás erről szólna: annak a törvényszövegrésznek a kiiktatásáról, amely alapján a kormány lényegében önkényesen, feltételek nélkül kiválasztott beruházásokra egyedi szabályokat határoz meg. Ezek az egyedi szabályok teszik lehetővé a külföldi tőke számára elsősorban az akkumulátorgyár-terjeszkedést, a hazai nagytőke számára pedig természetes vizek partjainak lebetonozását és országszerte több száz másik, környezet – és örökségvédelmet, valamint helyi önrendelkezést zárójelbe tevő építkezést. Tehát ez azoknak a törvényeknek az egyike, amelyek vörös szőnyeget gördítenek az „Orbán–Tiborcz–Mészáros-részvénytársaság”elé.

Magyar Péter maga is tett gesztusokat a az akkumulátorgyárak hatásait elszenvedők felé, hogy debreceni nagygyűlésén a helyi akkuüzem ellen tiltakozó Mikepércsi Anyákkal közösen lépett színpadra, nem sokkal később pedig országjárása során a gödi Samsung-gyárat is útba ejtette. S bár ezeken a helyszíneket konkrétan nem beszélt a kiemelt beruházások intézményéről, annyiban utalt rájuk, hogy  a „jogszabályok és az ellenőrzési mechanizmusok szigorítását ígérte”.

Magam is tévesen állítottam Csárdi Antal múlt heti sajtótájékoztatóján feltett kérdésembe fogalmzva, hogy a NER alatt országos népszavazási kezdeményezés eddig még abba a fázisba sem jutott el, ahová most az LMP-é: vagyis, hogy az Alkotmánybíróság mint jogorvoslati fórum nem állta útját. Emlékezetes, hogy bár a Karácsony Gergely által benyújtott kérdések (álláskeresési járadék és Fudan egyetem) sikerrel túlélték az aláírásgyűjtési fázist is, az Ab utólag gáncsolta el azt a kezdeményezést. Azóta azonban módosult a törvény: a népszavazási aláírásgyűjtést csak akkor lehet elkezdeni, ha egy esetleges panasz esetén az Alkotmánybíróság is rábólintott a kérdés(ek)re. Valójában a Jobbik – Konzervatívok kötelező vállalkozói kamarai tagság eltörléséről szóló kérdése is megugrotta már ezt a lécet, ám idén áprilisban ugyanabba az érdektelenségbe fulladt, mint ami most a kiemelt beruházások kérdését is fenyegeti. 

Lenne kikkel, lenne miért

Sok minden utal arra ugyanakkor, hogy egy jól menedzselt kampánnyal legalábbis a népszavazás kiírását el lehetne érni. A kiemelt beruházásokat kísérő felháborodással olyan ügyek törtek be országszerte – főleg az elmúlt hat évben –  a nyilvánosságba, amelyek közös nevezőre tudnak helyezni a – teljesség igénye nélkül – a Fertő tó mellett élőktől a  nagykovácsiakon, a gödieken, a balatonvilágosiakon, sóskútiakon át a debreceniekig rengeteg érintettet. A nagyberuházókkal való kivételezés partikulárisnak, lokálisnak látszó problémák országos olvasztótégelye lett, s nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a Balaton-partikakat érdekli, hogy maradjon-e a Balaton-parton közterület, terjeszkedjenek-e luxusszolgáltatók a helyiek kárára, s nemcsak a gödieket érinti, hogy bővülhetnek-e korlátok nélkül a magzatkárosító oldószerrel a vizeket szennyező gyárak. 

Ha ez a népszavazás érdektelenségbe fullad, akkor az  ellenzék összességének és egyes részeinek szétesettsége és népszerűtlensége árát fizetheti meg a lakosság, velük pedig azok a civilek is, akik helyben rengeteget dolgoztak az elmúlt években a kiemelt beruházások ellen. A Civil Kollégium Alapítvány (CKA) közösségszervező műhelye által kezdeményezett figyelemfelhívó kampány megmutatta: legalább az aláírásgyűjtést sikerre vinni egyáltalán nem irreális.

Ám ahhoz kell valaki, aki a hátára veszi és koordinálja, erőforrásokkal látja el a kezdeményezést, ennek pedig a jelenlegi, töredezett és enervált ellenzéki politikai környezet kifejezetten rosszat tesz. Bár a CKA által indított 2021-es kampány nem mozgatott meg tömegeket, de az látható volt, hogy – például az álláskeresési járadék vagy a Fudan tematikájával ellentétben – országszerte léteznek olyan mozgósítható civil csoportosulások, amelyek elérik a helyieket, és támogatást tudnak szerezni szerezni az ügy mögé. Nehézségként merülhet fel, hogy javarészt a nyári hónapokban kellene gyűjteni az aláírásokat egy – a jogi útvesztők túlélése érdekében – igencsak bikkfanyelven megfogalmazott kérdéshez. Az utóbbi probléma politikai munkával és a megértést segítő keretezéssel orvosolható lenne. A nyárral kapcsolatban pedig érdemes megjegyezni, hogy a vízpartok fenyegetettsége az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó médiatéma szokott lenni ezekben a hónapokban, márpedig a kiemelt beruházások ügyét kevés dologhoz lehet jobban társítani. 

Ez még mindig a NER

Az, hogy az LMP kérdése Lázár Jánosék minden erőfeszítése ellenére átslisszant az alkotmánybírók kalapácsa alatt, meglepő fejlemény volt, amelyre kérdésünk nyomán a sokat látott Csárdi Antal is széttárta a kezét. S persze ezután sem szabad elfelejteni, hogy még mindig abban a NER-ben élünk, ahol egyetlen, nem kormánypárti népszavazás sem valósult meg soha. Most is az a legvalószínűbb, hogy egy esetleges sikeres aláírásgyűjtés esetén a Fidesz maga írná át inkább a törvényt (mint ahogyan lényegében egyszer már megtette, éppen az LMP kérdésétől tartva), de egy népszavazási kampány elbukását nem kockáztatná meg. Ennek okairól sok szó esett már az elmúlt években, a legjobban talán a Választási földrajz kétrészes cikke foglalja össze ezeket, amelyből kiderül, hogyan nyert évekig tartó lendületet a 2008-as szociális népszavazásból az akkor ellenzékben levő Fidesz, s hogyan vette elejét annak, hogy ezt bárki utána csinálja. Nem szól a népszavazási kampány mellett az sem, hogy a jogi érvényességhez szükséges 50 százalékos részvétel a rendszerváltás óta egyedül az 1989-es „négyigenes” és a fent említett 2008-as népszavazás esetében volt meg (még a kormányzó Fidesz sem tudta ezt elérni sem 2016-ban a menekültkvótás szavazáson, sem a 2022-es homofób referendumon). 

Vannak azonban jó példák arra, hogy hogyan lehet a jogi érvényesség nélkül is erős politikai üzenetet küldeni: ide számíthatjuk a 2016-ban, majd 2022-ben a Fidesz uszító kérdéseire leadott rekordmértékű érvénytelen szavazattömeget, de jó példa lehet a 2022-es tatai helyi népszavazás a tóparti szállodaprojekt ellen is, amelyen csak vékonyan maradt el a részvétel az 50 százaléktól, s máig érvényes intő jelként szolgált a KDNP-s városvezetés számára. Egy hasonló üzenet hosszú távon a Tisza érdekeit is szolgálhatja, de a magyar emberekét mindenképpen. 

A cikk elkészítésében közreműködött Tóth Csaba Tibor.