Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„A folyosón eltolták mellettem a kislányom, én meg nem ismertem fel”

Tavaly ősz óta több kórházban is petíciót indítottak olyan várandós nők, akik szeretnék, ha az apa mellett egy általuk felfogadott dúla is ott lehetne a szülésüknél. Az immár legalább tíz szülészetet érintő petícióhullám azután indult el, hogy a budapesti Uzsoki kórházban sikerült a kismamáknak elérni a kétkísérős szülések engedélyezését. Jelenleg kórháza válogatja, hol fogadják el a nők alapvető jogaként a két kísérőt, és hol tiltják, vagy korlátozzák úgy, hogy a kísérők csak felváltva lehetnek jelen, helyenként pedig ehhez is külön kérvényt kell beadni.

A kórházak jelentős része annak ellenére szigorú, hogy egyre láthatóbb a társadalmi igény az apa és a dúla (vagy más kísérő) egyidejű jelenlétére. Sőt, január végén némi önellentmondást követően a Belügyminisztérium is elismerte a Másállapotot a szülészetben! mozgalom kérdésére, hogy törvény nem tiltja több kísérő jelenlétét. Ennek ellenére ez rendszeres hivatkozási alap a szülészeteken.

A dúla, vagyis az asszonytársi segítő a szülés során folyamatos, megszakítás nélküli gondoskodást, érzelmi támaszt nyújt; objektív információk átadásával segíti az anyát, illetve a párt az informált döntések meghozatalában, de nem dönt helyettük, és nem végez beavatkozást, nem az egészségügyi személyzet része. Számos nemzetközi kutatás mellett egy 2021-ben készült hazai tanulmány is arról számol be, hogy a dúlák folyamatos támogató jelenlétének pozitív hatása (az úgynevezett „dúla-hatás”) számokban is mérhető, ugyanis nagy részben csökkenti a különféle beavatkozások arányát, képes támogatni a természetes folyamatokat. Sok helyen mégsem értik, mi a szerepük, és az sem ritkaság, hogy kifejezetten ellenségesen bánnak velük.

Az erős ellenszél ellenére, az uzsokis sikeren fellelkesedve újabb várandós nő döntött úgy, hogy petíciót indít az apa és a dúla együttes jelenlétéért, ezúttal a budapesti Szent Margit Kórházban. A második babáját váró Kecser Zsuzsanna küzdelme különleges, ugyanis maga is dúlává képezte magát egy évvel ezelőtt, most pedig ő is szeretne két kísérővel szülni. Zsuzsit saját szülészeti élményeiről, dúlaságról és a szülészeti ellátás helyzetéről kérdeztük.

A kép illusztráció. Fotó: Mojo App / Unsplash

Miért lettél dúla? Milyen formában végzed ezt a tevékenységet? Az első szülésélményed közrejátszott abban, hogy ma dúlaként segíted a nőtársaidat? 

A szülés témaköre nem volt része a mindennapjaimnak, nem gondoltam, hogy én valaha is szülés körüli segítőként fogok tevékenykedni, a kislányom születése után csöppent az életembe. Ebből merítek erőt, ez az élmény léptetett rá erre az útra. Csak egy éve lettem dúla, de nagyon lelkes vagyok. Mikor készültem az első kislányom születésére, azt gondoltam, hogy nagyon tudatos várandós vagyok, de valahogy rengeteg olyan információ elkerült, aminek most már látom, hogy jó lett volna a birtokában lenni. Nem is tudtam, ki az a dúla, nem igazán ismertem a lehetőségeimet,

beletettem az orvosok kezébe az életemet, hogy ők majd biztos tudják, mit kell csinálni. Egy rajtam kívül zajló dologként kezeltem a szülést.

Akkor még lehetett orvost fogadni. Nekem volt is választott orvosom, aki miután beindította a szülést mesterségesen, elment szabadságra, és otthagyott. 24 órát vajúdtam egyedül egy kórházi osztályon. Nagyon egyedül éreztem magamat. Mire sikerült átvergődnöm a szülőszobára, végre bejöhetett a párom is, meg a szintén választott szülésznőm, de ő se adta meg azt a támogatást, amiben bíztam, amire szükségem lett volna. Fáradt és leterhelt volt valószínűleg – ez az első és második covid hullám közötti időszakban történt. A szülésznőm végigtelefonálta magánügyben a vajúdásomat.

Hiába voltak emberek körülöttem a szülőszobán, továbbra is egyedül éreztem magam. Egyik beavatkozás követte a másikat, olyan is volt, amiről nem is tudtam,

például az oxitocint tájékoztatás nélkül kötötték rám. A lavina egy császármetszéssel végződött, így jött világra a kislányom. Mindezek után szeparáltak minket, nem kaptunk lehetőséget arra sem, hogy együtt legyünk. Én az őrzőbe kerültem, a kislányom a csecsemőosztályra, apuka meg mehetett haza. 8 órán át nem is láttam a babámat, annyit tudtam, hogy jól van, és próbáltam felfogni, mi történt.

Örökre megmarad az emlékezetemben, hogy miután fölállítottak az őrzőben, el kellett mennem a lányomért a csecsemőosztályra, és a folyosón eltolták mellettem, én meg nem ismertem fel, szépen elsétáltunk egymás mellett. Eszembe jutott, hogy mi van, ha ő az én kislányom?… és az én kislányom volt.

Az ő születésének élménye fenekestül felforgatta az életemet. Egy idő után elkezdtem ezzel komolyan foglalkozni, több feldolgozó csoportba jártam. Interneten rátaláltam a Császárvonal csapatára, akik széleskörű tájékoztatást adnak a császármetszésről – hogyan készülj rá, és mit tegyél, ha ez lett az utatok. Részt vettem az egyik szülésfeldolgozó csoportjukban is, ezzel ők nyújtották az első segítő kezet nekem a feldolgozás útján. Ezután, ahogy dolgoztam a történetemmel, egyre erősebben éreztem a belső késztetést, hogy ez nekem nem elég, valamit még tennem kell, hogy más anyák ne kerüljenek ilyen helyzetbe, ne érezzék magukat ennyire egyedül, több és teljeskörűbb tájékoztatást kapjanak. Ezért jelentkeztem egy dúlaképzésre. A képzésen megkérdezték tőlünk, hogy hogyan képzeljük el, milyen egy dúla, mire vágynánk, ha lenne dúlánk, milyen dúlák szeretnénk lenni. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy

én az a személy szeretnék lenni, aki letérdel az anya mellé, hogy megfogja a kezét, ott legyen vele, tartsa benne a lelket, hogy ne érezze magát egy percig se egyedül, erősítse őt abban, hogy bízzon a testében, saját magában, hogy képes szülni, és hogy érezze, most itt ő a főszereplő, ez az ő és a babájának a küzdelme, de ebben nincsenek egyedül.

Engem bedarált a rendszer, és ez bárhol megtörténhet tulajdonképpen.

Jelenleg mi a gyakorlat a Szent Margitban?

Megkerestem őket magánúton, hogy szeretném, ha bejöhetne a dúlám a szülésemhez az apával együttesen, amire azt a választ kaptam, hogy cserélhetnek a párommal. De ez számomra nem kielégítő, és nem kaptam indoklást sem. A petíciót egyébként már ezelőtt elindítottam, mert tudtam nagyjából, hogy melyik kórházban engedik a kétkísérős szüléseket, és melyikben nem, de azért kellett a hivatalos válasz.

Azon túl, hogy sok helyen nem hajlandóak beengedni két kísérőt egyszerre, hallani olyat is, hogy már a szülésfelkészítőn kijelentik, hogy »mi itt nem szeretjük a dúlákat«, illetve történtek egészen ellenséges megnyilatkozások a szülész-nőgyógyász szakma részéről is. Szerinted miért nem kedvelik a dúlákat sok szülészeten? Milyen személyes tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatban?

Azt hiszem, nem ismerik eléggé a dúlákat, és az ismeretlentől félünk. Bármiféle fenntartás vagy ellenségesnek érződő viselkedés ebből ered, nem tudják, pontosan kik ők, milyen hatással lehetnek a szülés kimenetelére, és hogy támogató és kiegészítő részét képezhetnék a kórházi személyzetnek is. Szerintem ezen lehetne finomítani, hogyha beszélgetés, ismerkedés indulna. Nem is feltétlenül kell látatlanul beengedni bárkit az adott kórházba, de akkor legyen lehetőség találkozni, beszélni, ismerkedni. A kommunikáció és a nyitottság elsimítaná a fenntartásokat.

Legalább induljon el valami, találjunk egy közös pontot. Szerintem azt lenne fontos felismerni, hogy nem ellenségek vagyunk, nem ütjük ki egymást, egy dúla nem fog soha helyettesíteni egy orvost vagy egy szülésznőt, hanem együttműködve tudnánk támogatni a szülőpárt.

Ha közös cél, hogy a gyermek a lehetőségekhez mérten leginkább olyan körülmények között jöjjön világra, ahogy azt szeretné a család, akkor azért tudunk együtt tenni.

A kép illusztráció. Fotó: Mojo App / Unsplash

Hány várandósságot kísértél eddig, és milyen tapasztalataid vannak? Dúlaként kerültél már olyan helyzetbe, hogy az általad kísért nőnek választania kellett közted és az apa közt, vagy csak felváltva lehettetek jelen?

3-4 édesanyát kísérhettem, és volt köztük olyan, akinek választania kellett, mert a kórház csak egy kísérőt engedélyezett. Ez egy komoly döntés az anyának, és nagy eséllyel az apát választja, de közben telefonon mondjuk folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Nehéz a választás, mert az apa se helyettesíti a dúlát, és én se az apát. Az apa egységet képez az anyával, részese annak a családnak, ami éppen születik, így teljesen más támogatást tud nyújtani. Nem is várható el az apáktól, hogy az élettani szülés folyamatával teljesen tisztában legyenek. A dúla az apát is támogatja, az ő egységüket, nemcsak az anyát.

Az Uzsokiba volt szerencsém bemenni egy édesanyával dúlaként. Nem igazán tudták, hogy mit kezdjenek velem, de ellenségeskedést egyáltalán nem tapasztaltam.

Ott lehettem velük, és aztán amikor az osztályra átkerültek, elkísérhettem őket. Hagytak, de éreztem, hogy ez még nagyon friss és furcsa helyzet. Az egészségügyi személyzet nem is kommunikált velem, én se elegyedtem szóba velük.

Volt arra is példa, amikor az édesanya egy magánkórházban tervezett szülni, ahonnan azt a választ kapta, hogy lehet róla szó, hogy jöjjek, de szeretnének előtte konzultálni velem. Ez üdvözlendő reakció, de az anyának ez már sok volt, mert indítani akarták a szülést, saját felelősségre vállalta azt is, hogy még várjanak vele, ezért úgy érezte, hogy már így is kilóg a sorból, és félt attól, hogy még egy dúlát is megpróbál magával behozni. Ez az anya megélése, nem vitatom el tőle, ő érezte, hogy ebben meddig tud elmenni.

Érdekes, hogy még a magánellátásban is vannak ilyen harcok, nem?

Nagyon érdekes, hogy még magánkórházban sem alapvető, hogy azt hozol magaddal, akit akarsz. Szerintem a magánkórházak sokszor álbiztonságot nyújtanak, mert azt gondolhatod, hogy ha fizetsz érte, akkor majd meg fogod kapni azt a támogató hozzáállást, amiről azt érzed, hogy jár neked, vagy amire vágysz. De ez nem így van sajnos. Az adatok nem azt mutatják, hogy nagyon alacsony lenne például a császármetszések aránya a magánkórházakban.

Mindezt több százezer forintért vagy milliókért.

Inkább milliókért, egy milliónál kezdődik és megy felfelé szépen.

Bár a petíciózás sok esetben elcsépeltnek tűnik manapság, helyi szinten képes hatékony lenni, és azt se feledjük, hogy várandós nőkről van szó, akiknek egy apróságnak tűnő aláírás is nagyobb vállalás lehet, mint ami elvárható lenne ebben az állapotban. Pláne egy olyan rendszerben, amely ennyire kiszolgáltatja őket. Hogy érzel annak kapcsán, hogy várandósan a jogaidért kell harcolnod, a nevedet vállalva petíciót kell írnod? Vacilláltál esetleg, hogy vállald-e ezt a harcot?

Nem vacilláltam egy percig sem. Eddig csendben voltam, de a várandósságom erőt adott, hogy most már ne maradjak csendben, hanem kiálljak magamért is, és a többi anyáért is, aki igényt tartana ilyen jellegű támogatásra. Közben kiállok a dúlákért is: várandósan nem fér bele az számomra, hogy személyesen kísérjek egy anyát, a hivatásomnak most úgy tudok élni, hogy hallatom a hangomat. Egyébként, egy idilli várandósságot nem úgy képzelek, hogy feltűnést próbálok kelteni alatta.

A várandósság természetével jobban összhangban állna az elcsendesedés, befelé fordulás, a külvilágtól való eltávolodás, de most ez a helyzet, és ha tenni szeretnék magunkért, akkor most kell tennem. Úgy érzem, hogy ez erőt ad a felkészüléshez is.

Kikiáltom a világba, hogy igenis merjen kérni a többi édesanya is, hogy megkaphassák azt, amire vágynak, és majd csak meghallják a hangunkat. És én is gyakorlom mindezt.

Meddig mennél el ebben? Van következő lépés? Belenyugodnál, hogyha azt mondaná a kórház, hogy nem?

Én nem. Alapvetően olyan ember vagyok, aki képes a végletekig elmenni. A tervem a kezdetektől fogva az volt, hogy elindítom a petíciót, megpróbálok ehhez támogatókat találni, lehetőséget adni azoknak, akiknek lenne igényük arra, hogy megszólaljanak vagy támogassák ezt az ügyet. Ezután egy kérvénnyel megkeresem a kórházat, amiben szüléstörténeteket, saját megéléseket szeretnék szerepeltetni, hogy elinduljon egy beszélgetés. Ha nem kapok választ, hogy miért csak a csere van biztosítva, akkor újra fogom őket keresni. És ha továbbra se kapok választ, akkor megint. Valószínűleg addig fogom őket keresni, ameddig valaki nem reagál. Érzem az erőt hozzá magamban.

Vannak a láthatáron harcostársak?

Egyelőre édesanyák és hozzám közelebb álló dúlatársak. Vannak édesanyák, akik a Margitban fognak szülni, és vannak olyanok, akiknek nincsen kifejezetten közük ehhez a kórházhoz, de kollektíven támogatják egymást.

Tényleg idő- és energiaigényes küzdelem. Nem illik össze a kettő, a várandósság és a harc, de ez van. Nagyon jó lenne elérni azt, hogy a szülőszobán se ebben a harcos hangulatban kelljen lennünk, hanem lehessünk nyugalomban.

Milyennek látod a szülészeti ellátást? Mik a legsúlyosabb problémák szerinted? A dúlák puszta jelenlétükkel segíthetnek tompítani a rendszerhibákat is, amelyek a szülő nőkön csattannak?

Úgy látom, a forráshiány, a túlterheltség, és az, hogy a szabad orvos-, szülésznő-, és kórházválasztás már nem lehetséges, mind túl sok bizonytalanságot teremtenek a várandós életében. Nem lenne rossz jobban megismerni azt a helyet, azt az orvost, a szülésznőt, akivel szülni fogsz, különben nem tud kialakulni szorosabb kapcsolat a kórházi személyzettel, miközben ez az egyik, ha nem a legfontosabb nap az anya és a család életében.

Az orvosok egy nap nem is csak azzal az egy anyával találkoznak, lehet, hogy ő ott már a tizenvalahanyadik kismama, nem tudnak elég figyelmet szentelni neki.

Ebben a lyukacsos rendszerben a dúla tud habarcsként funkcionálni, ő adja meg azt a személyes figyelmet és támogatást az édesanyának, amit a rendszer jelenlegi helyzete miatt nem tud megkapni.

Elcsúszik a tájékoztatás is, aminek segítségével az anyák igazán kompetens félként döntést tudnának hozni magukról. Ezt tapasztalatból is mondom: ha nekem elmeséli valaki, hogy milyen lehetőségeim vannak – és ehhez nem kell egyik vagy másik oldalon állni, csak tényszerűen elmondani a lehetőségeket –, akkor én ezekkel megismerkedhetek, és kiválogathatom azt, ami hozzám a legközelebb áll.

A dúla sokat tud segíteni az információszerzésben a lehetőségek vázolásával. Amit azokból kiválaszt az édesanya, a dúla azon az úton fogja kísérni. Tegyük fel, valamiért programozott császár az ő útjuk, akkor igyekszik arról a lehető legtöbbet megtudni, és arra felkészíteni a nőt. A szülőszobán a dúla finomíthat a kialakuló rossz helyzeteken is. Ha például egyszerre hatan szülnek, de mondjuk két szülésznő van csak az osztályon, fizikailag kivitelezhetetlen az „egy szülő nő, egy szülésznő” ajánlás. Ilyenkor a dúla olyan személy tud lenni a pár életében, aki nem hagyja el őket, folyamatos jelenlétével nyújt támogatást.

Mivel a dúla általában már a várandósság elejétől kíséri az édesanyát, az anya megbízik benne, valószínűleg megoszt vele fontos lelki dolgokat.

Ha a dúla felhatalmazást kap arra a pártól, megoszthatja a szülésnél releváns múltbeli történéseket a kórházi személyzettel, legyen az korábbi szülésélmény vagy akár egy szexuális abúzus ténye. Nem mondod el a nehéz élményeidet kapásból akárkinek, viszont ezek fontossá válhatnak a szüléskor.

A dúla tehát kommunikációs hídként is szolgálhat.

Vagy, mondjuk császármetszés után sokszor elválasztják az anyát a babától. Ha ez is emberhiány miatt van, mert az anya még órákon át bénultan fekszik, nem mozdulhat, de nem is tud megmozdulni, tehát valóban nem tudja az újszülöttet egyedül ellátni, a dúla erre tökéletes, segítheti az anyát abban, hogy a babája ott maradhasson vele, és elkerülhessék a szeparációt, amit én is átéltem.

Sokunknak az fájt a legjobban, hogy a babánkat elválasztották tőlünk.

Kedves Olvasó, ha idáig eljutottál, akkor hadd kérjük még egy percre a figyelmed! Talán észrevetted, hogy a Mércén nincsenek reklámok, szponzorált cikkek, ahogy bulvár és fizetős kapu mögé rejtett tartalmak sem. Ezt a szabadságot az teszi lehetővé, hogy olvasók ezrei csatlakoztak hozzánk támogatóként.

Ha egy vagy közülük, neked is köszönjük a közös szabadságunkat! Ha pedig még nem vagy támogató, légy te is a szövetségesünk!

Kiemelt kép: Fotó: Mojo App