A természeti és a társadalmi erőforrások kizsákmányolása elválaszthatatlanul összefügg egymással. Az ökológiai krízis és a klímaválság megfékezéséhez antikapitalizmusra van szükség. A kapitalizmus aláásására és lebontására, pontosabban „meghaladására” – hogy túllépjünk a tőke globális rendszerén.

Kik a „rendszerkritikusok”?

A rendszerkritika szó nagyon sok mindent jelenthet, attól függően, hogy ki mit ért „a rendszer” alatt. A „rendszerkritikusok” is nagyon sokfélék lehetnek. Attól függ, hogy pontosan minek a kritikusai.

Aki „a rendszert” például az Orbán-rezsimmel, a NER-rel azonosítja, nagyon másképpen lesz „rendszerkritikus”, mint az, aki „a rendszerként” mondjuk az Egyesült Államok vagy az Európai Unió központú világrendre gondol.

Ezutóbbit ugyanis – e felfogás szerint – az amerikai demokraták, Joe Biden kormánya, illetve „Brüsszel” és a „brüsszeli bürokraták” irányítják. Az Orbán-rezsim bírálói jobbára egy másik tábort alkotnak és egy másik „rendszerkritikát” képviselnek, mint az USÁ-t és az EU-t bíráló „rendszerkritikusok”.

Megint mást gondol, aki „a rendszert” a neoliberalizmussal, a neoliberális szakpolitikák összeségével azonosítja, és más lesz az a „rendszerkritika” is, amelyik az egészségügyi, a szociális, az oktatási vagy a gyermekvédelmi „rendszert” bírálja. A neoliberalizmus „rendszerkritikusai” például szemben találják magukat az állami ellátórendszerek „rendszerkritikusaival”, akik esetleg fel is számolnák ezeket a közszolgáltatásokat.

Ezek tehát nagyon különböző halmazok. Márpedig, legalább az egyikbe mindenki beletartozik. Legalább egy értelemben mindenki „rendszerkritikus”. Ezért aztán

egyáltalán nem mindegy, hogy a különböző „rendszerkritikusok” pontosan mit bírálnak és pontosan miért.

Gondoljunk csak bele! Ha egyszerre nevezhető valahogyan „rendszerkritikusnak” Dúró Dóra és Dobrev Klára is, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc is, Budaházy György és Magyar Bálint is, Donáth Anna és Schiffer András is, Szijjártó Péter és Cseh Katalin is, Varga Judit és Ungár Péter is, de közben „rendszerkritikus” Pottyondy Edina és Magyar Péter is, Puzsér Róbert és Fancsikai Eszter is, Lányi András és volt Tamás Gáspár Miklós is, Deák Dániel és Pankotai Lili is, Krausz Tamás és Király Júlia is, Baukó Attila (Azahriah) és Majoros Péter (Majka) is, Pogátsa Zoltán és Bokros Lajos is, akkor már egészen biztosak lehetünk benne, hogy fogalmunk sincs, kik „a rendszerkritikusok”. És pontosan mi ellen emelnek szót.

Ha mindenki „rendszerkritikus”, akkor senki sem az – akkor ez a kifejezés végleg elveszítette a jelentését.

A rendszerkritikát ráadásul nem minden esetben követi rendszerellenes cselekvés. A rendszerellenes gyakorlat csak rendszerkritikából fakadhat – ez eddig egészen biztos. Valamely rendszer kritikája azonban önmagában még nem rendszerellenes tett. Egy rendszer (valamelyik rendszer) bírálata még nem rendszerellenes gyakorlat.

Tegyünk rendet ebben a kérdésben! Javaslatom is van: „a rendszert” innentől fogva értsük úgy, hogy az a kapitalizmusra és csakis a kapitalizmusra vonatkozzon: a tőke uralmára, a tőke rendszerére. A rendszerellenesség vagy antikapitalizmus ez esetben tőkerendszer-ellenes gyakorlat lesz. Célja a tőkés (azaz kapitalista) rendszer aláásása, lebontása és „meghaladása” – hogy túllépjünk életünk újratermelésének ezen a módján.

De miért akarná bárki is lebontani a kapitalizmust? Mi oka lehet erre?

Kapitalizmus – és „olcsó természet”

A kapitalizmus szervezőelve a profitszerzés, a tőke szüntelen, vég nélküli felhalmozása. Legfőbb célja nem az emberi szükségletek kielégítése, hanem valami más: eleve azért termel szükségleteket, vágyakat, javakat és szolgáltatásokat (árukat), hogy ez által a tőkével rendelkező szereplők profitot tudjanak kinyerni, illetve tőkét tudjanak felhalmozni.

Logikája az eladásra és megvételre szánt javak és szolgáltatások (áruk) termelésén és elcserélésén keresztül nem az emberi szükségletek kielégítése körül forog. A szükségletkielégítés a legjobb esetben is csak melléktermék. Valójában a szükségleteket, vágyakat és fantáziákat is maga termeli (formálja-alakítja szükségleteinket is), hogy ezzel keresletet, igényt generáljon eladásra és megvételre szánt javai és szolgáltatásai (árui) iránt.

A profitkinyerés és a tőkefelhalmozás e logikája minden szereplőt arra ösztönöz, hogy kalkulálható haszonra (profitra) tegyen szert. Hogy olcsón vásároljon (szerezzen, termeljen), majd drágábban adjon el. A termelési feltételeket, a javak előállításához szükséges összetevőket a lehető legolcsóbban szerezze meg (lehetőleg ingyen), miközben az előállított terméket vagy szolgáltatást a lehető legdrágábban adja el.

A profitszerzéshez és a tőkefelhalmozáshoz olcsón szerzett termelési tényezőkre, termelési feltételekre van szükség: olcsó energiára, olcsó élelmiszerre, olcsó nyersanyagokra és olcsó munkaerőre (Moore [2014] 2019, 2015). A tőkefelhalmozás e logikája az ökológiai rendszereket „olcsó természetként”, a társadalmat pedig „olcsó munkaerőként” adható és vehető árukká alakítja (kommodifikálja) – tudhatjuk ezt már Polányi Károlytól is ([1944] 2004).

A profitszerzésre és a tőkefelhalmozásra épülő kapitalista rendszer a természeti és társadalmi erőforrások túlhasználatából és átalakításából, természet és társadalom, ember és élővilág kizsákmányolásából állít elő hasznot.

Kizsákmányolásról van szó a profitkinyerés és a tőkefelhalmozás érdekében: olcsóvá (vagy egyenesen ingyenessé) tett termelési tényezők (munkaerő, élelem, nyersanyagok, energia) felhasználásából és átalakításából fakadó érték elsajátításáról. Kevesek előnye, haszna és jóléte érdekében sokak számára hátrányos, káros és romboló ügyletek nyélbe ütéséről. A tőke annak érdekében, hogy még több profittá és még több tőkévé alakíthassa, előbb leértékeli a természeti és társadalmi erőforrásokat, majd részben kimeríti, részben hulladékká alakítja, részben pedig egészségtelenül túlhasználja azokat.

Olcsón vásárolni (vagy ha csak lehet, ingyenesen szerezni) és drágábban eladni annyi, mint a hasznokat maximalizálni, a költségeket pedig minimalizálni. Ez összességében a költségek „externalizálását”, külsővé tételét, meg nem fizetését, másokra hárítását jelenti. Az ember és a földi élővilág leértékelését, felhasználását, átalakítását, a belőlük kipréselhető érték kinyerését (Moore 2016, 2019).

A siker szabálya a kapitalizmusban: a hasznot maximalizáld és vond magadhoz – privatizáld! A költségeket ezzel szemben minimalizáld, vagy inkább externalizáld: hárítsd másokra – társadalmasítsd!

A szabadpiac hazugság

A szabadpiac vagy szabadversenyes piac egy fikció. Nem létezik sem szabadpiac, sem szabadversenyes (világ)piac, sem pedig egyedül az árain keresztül önmagát szabályozó világpiac – mert nem is létezhet. Ha ez a (neo)liberális eszmény egyszer megvalósulna, felszámolná a profitszerzés esélyét – és megfojtaná a kapitalizmust is (Polányi [1944] 2004).

Ha a kapitalista világrendszer valóban kizárólag egymással versengő eladók és vevők érintkezéseinek szabad játéktere volna, amelyet az önszabályozó piaci mechanizmusok „láthatatlan keze” pusztán az árakon keresztül igazít el és hoz egyensúlyba, a profitszerzés esélyei villámgyorsan elolvadnának. Ha döntéseit minden szereplő valóban tökéletesen informáltan hozná meg, és ha valamennyi további tiszta, a piac tankönyvi meghatározásaiban szereplő peremfeltétel egyszerre érvényesülne, megszűnnének a profitszerzés lehetőségei. A kapitalizmus ellehetetlenülne.

„A mai világrendszer távolról sem »szabadversenyes piac«: lényegét tekintve nem más, mint egy gazdasági, politikai és kulturális eszközökkel működtetett, monopóliumok és »tisztességtelen« előnyök darabkáiból összeálló, hierarchikusan tagolt uralmi rendszer.” (Böröcz 1989: 74.).

Utópiaként, azaz jelszóként természetesen sok szó esik a szabadpiacról, illetve a szabadversenyes (világ)piacról – ezek helyesléseként, illetve követeléseként. Ez azonban nem a valóság leírására szolgál, hanem egészen konkrét szándékokat fejez ki. Jellemzően ezt azon szereplők (és szövetségeseik) szokták követelni, akik be kívánnak lépni (törni) egy piacra, esetleg ott versenyelőnyre kívánnak szert tenni az által, hogy a maguk számára ki kívánják nyit(tat)ni ezt a piacot. (A szabályozás olyan megváltoztatását követelik, amely számukra versenyelőnyt biztosít.)

Ideológiaként is lehet beszélni szabadpiacról, illetve a szabadversenyes (világ)piacról, ez esetben azonban megintcsak nem a valóság leírásáról van szó, hanem a valóság elfedéséről és megszépítő ábrázolásáról. Ebben a megközelítésben a szabadpiac tulajdonképpen „egy gazdasági, politikai és kulturális eszközökkel működtetett, monopóliumok és »tisztességtelen« előnyök darabkáiból összeálló, hierarchikusan tagolt uralmi rendszer”.

A terhek áthárításának irányai

A kapitalista világrendszer a hosszú tizenhatodik században alakult ki és bővült fokról-fokra világszintűvé (Wallerstein [1974] 1983; [2004] 2010). E több évszázados, „hosszú időtartamot” (longue durée) és a teljes glóbuszt szem előtt tartva a tőkefelhalmozás hullámai és a globális hegemóniák felemelkedésének, hanyatlásának és leáldozásának ciklusai egyaránt jól megfigyelhetők (Arrighi [1994] 2010).

A hátrányok, költségek és terhek áthárítása az osztályszerkezetben felülről lefelé, a tőkés világrendszerben pedig a központ(ok)ból a perem(ek) felé irányul (centrifugálisan). Eközben az előnyök, hasznok és eredmények elsajátítása ezzel éppen ellentétes: a tőke–munka-antagonizmus terében alulról felfelé, a perifériák felől a centrum felé áramlik (centripetálisan).

E folyamatok és mechanizmusok tendenciaszerűen érvényesülnek – függetlenül attól, hogy milyen térbeli-földrajzi és milyen időbeli-történeti léptékeken vizsgáljuk. Szűkebben meghatározott metszetekben – például csak az elmúlt két-három évszázad Nyugat-Európáját és Észak-Amerikáját szem előtt tartva – találunk olyan periódusokat is, amelyek nem mutatják meg a kapitalizmus ilyetén természetét (az egyenlőtlen fejlődést, az egyenlőtlenségeket növelő, polarizáló tendenciát).

A „nyugati modellen” túl

Ha például csak a centrumtérségeket (Nyugat-Európát és Észak-Amerikát) vizsgáljuk a második világháború utáni harminc „dicsőséges esztendőre” összpontosítva (körülbelül 1945 és 1975 között), akkor azt gondolhatjuk, hogy a kapitalizmus lényegében a (nép)jóléti állam különböző modelljeivel, annak „három világával” azonos. Ezt teszi Gøsta Esping-Andersen (1990) és a nyomában számos más szociáldemokrata elemző is.

Ha csak az elmúlt száz-százötven év centrumtérségeire vonatkozóan elemzünk – máskülönben hatalmas munkával előállított – jövedelmi adatokat, akkor meglepő újdonságként hathat ránk Thomas Piketty ([2013] 2015) A tőke a 21. században című kötetében kifejtett tézise, ami szerint

a huszadik század hetvenes-nyolcvanas évei óta a kapitalizmus a centrumban ismét kimutatja a foga fehérjét: radikálisan növeli az egyenlőtlenségeket.

Ez azonban csak a nyugati centrum története. A tapasztalatok szerint az egyenlőtlenségek csökkenése vagy stagnálása inkább kivételes. (Háborúk, pusztító járványok, mélyebb állami beavatkozások: államosítások vagy jóléti újraelosztás eredményei.) A kapitalizmus „normális” működését az egyenlőtlenségek fokozódása jellemzi (Piketty [2013] 2015; Milanović 2005, 2011, 2016; Therborn 2013, 2017).

Ezt az alapösszefüggést, ezt a „nagy képet”, „történeti totalitást” akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha csak a globális kapitalizmus egyes részösszefüggéseit vizsgáljuk: például

• a gyarmatosítást,
• az imperializmust,
• a geopolitikai manővereket,
• az államszocialista rendszereket,
• az egykori államszocializmus után kialakult, kelet-közép-európai, félperifériás kapitalista rezsimeket,
• az azokat jellemző Kelet–Nyugat-beszédmódot (Melegh 2006) vagy
• az Európai Unió létrejöttét és működését (Böröcz [2009] 2018, 2017, 2021).

Ennek oka régről tudható: a kapitalizmus természete szerint egyenlőtlenül fejlődik. Helyben elsősorban a tőke–munka-viszony, globálisan mindenekelőtt a centrum–periféria-ellentét feszíti szét a társadalmakat. E kettő ténylegesen egyszerre hat.

A kapitalizmus rendszerigazoló, apologetikus leírásai csak e kettős és ellentmondásos folyamat napos oldalára összpontosítanak: a gazdagodásra, a modernizálódásra, a fejlődésre, a haladásra, a polgárosodásra, a civilizálódásra, a jólétre, a felszabadulásra. Eközben rendre figyelmen kívül hagyják az ezzel szervesen összefüggő, de ezzel homlokegyenest ellentétes folyamatokat, az átalakulás árnyoldalát: az elszegényedést és az elnyomorodást, az elmaradottságot és az alulfejlettséget, a barbarizálódást és az elvadulást, a proletarizálódást és a pauperizálódást, a függőséget és a kiszolgáltatottságot, a kizsákmányolást és az elnyomást, a biztonsághiányt és a bizonytalanságot. Ezek az ellentmondások elválaszthatatlanok egymástól. Egyazon érem két oldalát alkotják.

A kapitalizmus egyszerre feszíti szét (polarizálja) az osztályszerkezetet és a világrendszert, miközben túlhasználja, átalakítja és kizsigereli a természetet (az élőlények alkotta ökoszisztémákat) – ezen belül pedig az emberi társadalmakat (az emberi együttélés formáit).

Antropocén helyett kapitalocén

A természeti környezet radikális átalakítását, túlhasználatát és elfogyasztását az „antropocén” értelmezése az emberiség földfelszínt átalakító tevékenységével hozza összefüggésbe: az emberrel, illetve az emberi természettel magyarázza a földi éghajlat szélsőséges kilengéseit és növekvő átlaghőmérsékleteit. Az antropocén ennyiben azt jelenti: az emberiség által meghatározott földtörténeti korszak.

Az emberiség valóban kulcsszereplő, de csak közvetítőként. A klímaváltozásért és válságért közvetlenül valóban az emberi tevékenység felel. Az oksági láncban az ember inkább közbülső elem, az ok közvetetten hat és valami más. Nem az emberi természet szükségszerűnek és megváltoztathatatlannak mutatkozó sajátosságaiban van a hiba, hanem abban a módban, ahogyan az emberiség az élete újratermelését tőkés keretek között megszervezi.

Ez a mód, az élet újratermelésének sajátos, de másként is lehetséges és ezért megváltoztatható módja, a tőke szüntelen felhalmozásának igénye köré épült fel – mert az emberiség így építette fel. Nem elsősorban az emberiség, hanem a kapitalizmus a kulcs a legújabb földtörténeti korszak megértéséhez. Nem az antropocén a pontos megnevezés, hanem a „kapitalocén” (Malm–Hornborg [2014] 2019).

A természeti környezet romboló átalakításáért a kapitalizmus a felelős.

Az a történetileg globálissá bővült, személytelen rendszer, amely az emberiség által és az emberiségen keresztül, de az emberiség nagyobb része ellen, az emberiség kisebb része érdekében használja fel és pusztítja el a bolygó természeti és társadalmi erőforrásait (Moore [2014] 2019, 2015, 2016, 2019).

Antikapitalizmus és radikális egyenlősítés

Az emberiség e kisebb része – a centrumok és a (fél)perifériák uralkodó osztályai – egyszerre rendelkeznek az emberiség közös kincsének, természeti és társadalmi erőforrásainak jelentős része felett, és felelnek egyúttal e javak pusztító túlhasználatáért is. Uralmuk megtörése, a kezükben összpontosuló tőke és hatalom globális társadalmi ellenőrzése nélkül az emberiség nagyobb részének, valamint a földi élővilágnak olyan szenvedéssel és pusztulással kell szembenéznie a következő évtizedekben, amely máskülönben elkerülhető, de legalábbis csillapítható lenne.

Az emberiség és a földi élővilág, a társadalom és a természet nem szükségszerű szenvedésének (máskülönben elkerülhető pusztulásának) megakadályozása érdekében az egyenlőtlenségeket radikálisan vissza kell szorítanunk. E küzdelemben ember és lénytársai állnak egy személytelen rendszerrel szemben, amely életük újratermelésének, szükségleteik kielégítésének logikája fölé a tőke felhalmozásának logikáját állította. Ezt kell megváltoztatnunk, ez pedig meg is változtatható.

Az antropocén értelmezés óhatatlanul pesszimizmust sugall: „lám, ilyen az ember, tönkreteszi az őt körülölelő természeti környezetet, és ezzel lénytársaival együtt elpusztítja önmagát is”. „Nincs mit tenni, ilyen az emberi természet, mi magunk ássuk meg a saját sírunkat.” A kapitalocén értelmezés ezzel szemben optimizmust, az élet újratermelési módjának megváltoztathatóságát hirdeti.

Az emberiség, az emberi civilizáció legalább tízezer éves, a kapitalizmus ezzel szemben legfeljebb ötszáz esztendős. Az emberiség életútjának legfeljebb csak az utolsó huszadát éli kapitalizmusban. Ez a természetrombolás nem az emberi természetből fakad, nem az emberi természet szükségszerű és megváltoztathatatlan alkotórésze.

Amit ma emberi természetnek gondolunk, valójában a kapitalizmusban élő, a folyamatok által átalakított ember önképe. A kapitalizmus egyszer kialakult és egyszer meg is fog szűnni. A kapitalizmus is felszámolható. Természeti környezetünk meggyógyítható – és benne mi magunk is meggyógyíthatóak vagyunk.

A természetpusztítás felelőse nem általában az emberiség, hanem a kapitalizmus (az a mód, ahogyan az emberiség megszervezi élete újratermelését). És persze a kapitalizmus által átformált ember.

Mindenekelőtt centrumok és a (fél)perifériák tőkés-uralkodó osztályai, amelyek a tőkefelhalmozást, valamint a profitkinyerést és -kivonást helyezték az élet társadalmi újratermelésének elve fölé.

„Rendszerkritika” és antikapitalizmus

Azzal kezdtem, hogy a „rendszerkritika” kifejezés nagyon sokféle jelentésben használatos, majd azzal folytattam, hogy a magukat valamilyen értelemben „rendszerkritikusnak” gondolók körei ténylegesen nagyon sokban különböznek egymástól. Kifejezetten szemben is állhatnak egymással – attól függően, hogy mit tekintenek annak „a rendszernek”, amit bírálnak és amivel szemben határozzák meg magukat.

Az antikapitalizmus ehhez képest sokkal konkrétabb rendszerfelfogással rendelkezik, globális tőkerendszer-ellenes gyakorlatként azonban talán még kevésbé kézzelfogható, mit tesznek az antikapitalisták, amikor a globális tőkerendszer kritikáján túl a gyakorlatban is a globális tőkerendszer-ellen lépnek fel. Az alábbiakban a különféle „rendszerkritikák” és az antikapitalizmus viszonyának rövid bemutatásán keresztül érthetőbbé válhat, milyen utak vezethetnek az előbbiektől az utóbbi felé.

Az antikapitalizmusnak része az Orbán-rezsim kritikája, a szembenállás a NER-rel, mégsem nem merül ki ennyiben. Az antikapitalisták az Orbán-rezsimmel mint a globális kapitalizmus egyik jellegzetes termékével állnak szemben. Az antikapitalizmusnak része a neoliberalizmus bírálata és része az Egyesült Államok, illetve az Európai Unió-központú világrend kritikája is, de nem merül ki ezekben. Az antikapitalisták a neoliberalizmus, az USA- és az EU-központú világrenddel mint a globális kapitalizmus egy másik jellegzetes termékével állnak szemben.

Jogos és érthető az egészségügyi, a szociális, az oktatási vagy a gyermekvédelmi „rendszerek” bírálata, természetesen ez is része az antikapitalizmusnak, ám a legkevésbé sem merül ki ebben. Nem e „rendszerek” ellen, hanem jó minőségű, mindenki számára hozzáférhető közegészségügyért, közoktatásért, közösségi szociális ellátásért, közösségileg ellenőrzött gyermekvédelemért lép fel. A kritika itt „e rendszerek” rosszul finanszírozottságát és elhanyagoltságát éri. Nem eltörlésük, hanem megjavításuk a cél.

Az antikapitalizmus a problémák forrását mindazonáltal egy ennél tágabb és alapvetőbb szinten ragadja meg. A rendszerellenes gyakorlat kiindulópontja az, hogy a természeti és a társadalmi erőforrások kizsákmányolása elválaszthatatlanul összefügg egymással. Az ökológiai krízis és a klímaválság megfékezéséhez (ami növekvő átlaghőmérsékletekkel és mind szélsőségesebb időjárási kilengésekkel fenyeget) radikálisabb és átfogóbb megoldásokra van szükség.

Mit jelent ma rendszerellenesnek lenni?

Az antikapitalizmus több, mint a NER, a neoliberalizmus, és az USA-, illetve az EU-központú világrend kritikája. De több a kapitalizmus puszta kritikájánál is. Az antikapitalizmus számára „a rendszer” a globális kapitalizmus, e rendszer kritikája pedig szükséges, de önmagában még nem elégséges.

Az antikapitalizmus globális tőkerendszer-ellenes gyakorlatot jelent. Célja aláásni és lebontani kapitalizmust, illetve radikálisan visszaszorítani az egyenlőtlenségeket, amelyeket e globális kapitalizmus termel.

Az előttünk álló dilemma ugyanis nagyon egyszerű: vagy mi lépünk túl a kapitalizmuson vagy a kapitalizmus lép túl rajtunk. Ennek belátása segíthet átalakulni „rendszerkritikusból” antikapitalistává.

Ez az írás szerkesztett és rövidített újraközlése egy korábban megjelent tanulmánynak: Éber Márk Áron (2022): Mit kezdjünk az egyenlőtlenségekkel? In Földes György – Antal Attila (szerk.): Igazságosság, demokrácia, fenntarthatóság: Társadalomelméleti esszék. Budapest: Napvilág Kiadó, 140–157.

Irodalom

Arrighi, Giovanni ([1994] 2010): The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London–New York: Verso Press.

Böröcz József (1989): Két szék között: Motívumok egy társadalomképhez. Valóság, 32 (11): 72–82.

Böröcz József ([2009] 2018): Az EU és a világ: Kritikai elemzés. (Ford.: Berényi Gábor.) Budapest: Kalligram Kiadó.

Böröcz József (2017): Hasított fa: A világrendszer-elmélettől a globális struktúraváltásokig. (Ford.: Laszkács Ágnes.) Budapest: L’Harmattan Kiadó–Eszmélet Alapítvány.

Böröcz József (2021): „Ott kívül a magyarázat…”: Társadalomkritikai beszélgetések Böröcz Józseffel. Budapest: Eszmélet Alapítvány.

Esping-Andersen, Gøsta (1990): The Three Worlds of Welfare Capitalism. Princeton: Princeton University Press.

Malm, Andreas – Hornborg, Alf ([2014] 2019): Emberi tényező? Az antropocén-narratíva kritikája. (Ford.: Csorba Géza–Nagy Klára.) Fordulat, 12 (25): 5–16.

Melegh, Attila (2006): On the East–West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Central and Eastern Europe. Budapest–New York: Central European University Press.

Milanović, Branko (2005): Worlds Apart: Measuring International and Global Inequality. Princeton: Princeton University Press, 2005.

Milanović, Branko (2011): The Haves and the Have Nots: A Brief and Idiosyncratic History of Global Inequality. New York: Basic Books.

Milanović, Branko (2016): Global Inequality: A New Approach for the Age of Globalization. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Moore, Jason W. ([2014] 2019): Az olcsó természet vége, avagy rájöttem, hogy nem kell félteni „a” természetet, meg is lehet szeretni a kapitalizmus válságát. (Ford.: Tillmann Ármin.) Fordulat, 12 (25): 17–52.

Moore, Jason W. (2015): Capitalism in the Web of Life: Ecology and the Accumulation of Capital. London–New York: Verso Press.

Moore, Jason W. (2016): Introduction: Anthropocene or Capitalocene? Nature, History, and the Crisis of Capitalism. In Moore, Jason W. (ed.): Anthropocene or Capitalocene? Nature, History, and the Crisis of Capitalism. Oakland: PM Press, 1–11.

Moore, Jason W. (2019): Capitalocene and Planetary Justice: Who is Responsible for the Climate Crisis? Maize, (6): 49–54.

Piketty, Thomas ([2013] 2015): A tőke a 21. században. (Ford.: Balogh-Sárközy Zsuzsanna.) Budapest: Kossuth Kiadó.

Polányi Károly ([1944] 2004): A nagy átalakulás: Korunk gazdasági és politikai gyökerei. (Ford.: Pap Mária.) Budapest: Napvilág Kiadó.

Therborn, Göran (2013): The Killing Fields of Inequality. Cambridge: Polity Press.

Therborn, Göran (2017): Az egyenlőtlenség dinamikája. (Ford.: Éber Márk Áron.) Eszmélet, 29 (116): 101–124.

Wallerstein, Immanuel ([1974] 1983): A modern világgazdasági rendszer kialakulása: A tőkés mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században. (Ford.: Bittera Dóra–Forgács Péter–Gőri Bella–Hernádi Krisztina–Miszlivetz Ferenc–Várnai Gábor–Völgyi Zsuzsanna.) Budapest: Gondolat Könyvkiadó.

Wallerstein, Immanuel ([2004] 2010): Bevezetés a világrendszer-elméletbe. (Ford.: Koltai Mihály Bence.) Budapest: L’Harmattan Kiadó–Eszmélet Alapítvány.