Ez a cikk a Fordulat folyóirattal közös cikksorozatunk harmadik része, amely sorozatban Kína globális szerepét szeretnénk több oldalról megvilágítani. Ezekben a hetekben több szöveget közlünk a Chuang kollektívától, akik rendszerkritikus szemszögből elemzik Kína helyzetét és társadalmi folyamatait, olyan kérdéseket körbejárva, hogy mit gondolnak a kínai munkások a Kommunista Pártról, illetve hogy vajon szocialista vagy kapitalista ország-e Kína. A minisorozat a Fordulat folyóirat „Kína 1. – A polgárháborútól a világgazdaság műhelyéig” című, novemberi lapszámához kapcsolódik, amelynek bemutatójára november 28-án került sor a Gólyában.

Szocializmus

A „szocializmus” mint fogalom mindig is homályos volt. A múltban egyaránt használták forradalmárok, és azok, akik a fennálló rendet meg akarták reformálni, hogy emberségesebbé tegyék. Mindkét esetben a szocializmus általában a magántulajdonon alapuló rendszer felszámolására utalt^[1], és – legalábbis a 18. és 19. századi korai használatában – végcélját tekintve jóformán a „kommunizmus”, a „társadalmi forradalom” és az „anarchizmus” szinonimája volt. A forradalmi és reformista álláspontok közötti különbséget csupán az jelentette, hogy hogyan érhetik el mindezt. A 20. század folyamán a szocializmus a kommunizmust megelőző „alacsonyabb” társadalmi szintet jelölte, amelyen belül a tulajdon uralma leépülőben volt, de még nem szűnt meg teljesen.

Mára azonban úgy tűnik, hogy a „szocializmus” szó nem jelent mást, mint a „kapitalizmust emberi arccal” – mondhatni minden kapcsolatát elvesztette a kapitalista társadalom szétzúzásával.

A különböző politikát jelölő kifejezések ugyanis értelmüket nem a történelemből nyerik, hanem aktuálisan elterjedt használatuk határozza meg őket. Különösen igaz ez az adott politikai közeg támogatói körében, legalábbis amennyiben ők valódi társadalmi erőként lépnek fel. Ahelyett, hogy a fogalom valamilyen hiteles definícióját keresnénk a történelmi szövegekben, azt a kérdést kell feltennünk: mit ért a fogalom alatt az a sok százezer ember világszerte, aki „szocialistának” nevezi magát?

Az Egyesült Államokban például a „demokratikus szocializmus” a progresszívek egyre növekvő számára utal (jelenleg valószínűleg több tízezer emberre), akik az észak-európai országok politikáját akarják utánozni és/vagy újra bevezetnék az Egyesült Államok II. világháború utáni kormányzásának bizonyos jellemzőit – például a gazdagok magas adóztatását. Közülük egy kisebbség ezt szükséges első lépésnek tekinti a „vegyes gazdaság” fokozatos újjáépítése felé vezető úton, ahol az állami tulajdonú, szövetkezeti és demokratikus intézmények egyre nagyobb arányban vonják a termelést ellenőrzésük alá, akár a korábbi tulajdonviszonyok megőrzése mellett is.

Történelmi példákra hivatkozva sokan vitatják, hogy ez „szocializmus” lenne. Valójában a 20. század derekán Európában és az Egyesült Államokban a liberálisok sokkal átfogóbb állami programokat valósítottak meg, mint amilyeneket ma az olyan „szocialisták” javasolnak, mint Bernie Sanders.

Még Latin-Amerika esetében – ahol a megválasztott szocialisták mögött társadalmi mozgalmak állnak –, és Kínában – melynek sajátos, felülről kikiáltott szocializmusa teljes mértékben a kapitalizmusra hasonlít –, sem próbálta egyetlen „szocialista” vagy „kommunista” párt sem a gyakorlatban megkérdőjelezni a tulajdonviszonyokat, inkább megszilárdították azokat.

A legjobb esetben is csak „állami” tulajdonként álcázzák, vagy a legszegényebb területeknek bizonyos fokú „autonómiát” biztosítanak saját ügyeik intézésében, mivel az autonómia források nélkül továbbra is csak kiszolgáltatottságot jelent.

Végső soron mindez a „szocializmus” kifejezés történelmi csődjét szemlélteti. Bár elképzelhető, hogy egy napon visszanyeri forradalmi jelentőségét, ez a közeljövőben nem tűnik valószínűnek. A kapitalista társadalom forradalmi eltörlését szorgalmazók egyre gyakrabban különböztetik meg magukat azoktól, akik szocialistának nevezik magukat. Az utóbbi években, a Marx iránti érdeklődés (2008-as gazdasági világválságot követő) újraéledésével párhuzamosan, újra népszerűvé vált egy politikailag aktív kisebbség körében a kommunista kifejezés. A magukat kommunistának nevezők közül sokan vettek részt a közelmúlt politikai felfordulásaiban, a múlt századdal ellentétben azonban ma a kommunizmus nem népszerű a világban.

Fejlődés

Kínában még nagyobb a zűrzavar, mivel az államot egy olyan párt irányítja, amely önmagát „kommunistának” nevezi, noha teljes egészében tőkések irányítják,  miközben a fejlesztések előnyeiből valóban kínai emberek milliói részesülnek. A fejlődés itt kulcsfontosságú, mivel a kommunista pártot irányító tőkések azzal érvelnek, hogy a piaci növekedés ellenére az ország szocialista jellege abban nyilvánul meg, hogy a lakosságot felemelik a szegénységből.

Ennek az érvelésnek van egy fontos történelmi vetülete is: a 20. század során a „szocializmus” jelentése szorosan összekapcsolódott a szegény országok alternatív fejlődési modelljének gondolatával, amely elkerülte a korai kapitalista fejlődés káoszát. A század sikeres szocialista forradalmai rendkívül szegény, többnyire mezőgazdasági régiókban valósultak meg, például Oroszországban és Kínában. Ezeken a helyeken a győztes forradalmároknak az alapvető fejlesztési programokat kellett prioritásként kezelniük. Ezt egyszerre tekintették azonnali szükségletnek és hosszú távú szükségszerűségnek, melyet mind a tömeges éhínség veszélye, mind a forradalmak leverésén dolgozó globális tőkésosztály által finanszírozott külföldi invázió veszélye indokolt. Felismerték azt is, hogy a kapitalista fejlődés bizonyos mellékhatásai, mint például az alapfokú oktatás és az egészségügyi ellátás, szükségesek a jobb társadalom felépítéséhez. A „szocializmus” így gyakorlatilag a gazdagabb országokban már végbement fejlődés lekövetésére tett minden olyan kísérletet jelentett, amely közben nem váltotta ki a kapitalizmusba való nyílt átmenetet. Ez azt is jelentette, hogy

a „szocializmus” sikerét olyan fejlesztési eredményekkel kezdték mérni, mint az oktatás és az egészségügy kiterjesztése vagy az egy főre jutó élelmiszerfogyasztás növekedése – ezeket mind a növekvő mezőgazdasági és ipari termelés alapozta meg.

A szocialista kísérletnek bizonyos helyeken – például a Szovjetunióban és Jugoszláviában – határozottan vége szakadt, amit politikai összeomlás, széttöredezettség és a régi szocialista vállalati rendszerből előlépő új kapitalista oligarchák megjelenése kísért. Kubában és Észak-Koreában a Szovjetunió bukásával az elszigetelt túlélés új formái alakultak ki, gyakran elmélyítve a helyi válságokat és ösztönözve a fejlődés logikájának átalakulását. Eközben Kínában és Vietnámban a hidegháborút követő politikai fejlődés a régi szocialista bürokráciát az új kapitalista osztály táptalajává változtatta.

Kína végül a politikai vezetői által „reform és nyitás” -nak nevezett folyamat eredményeképp integrálódott a világgazdaságba. Bár ez azt jelentette, hogy a termelés és a mindennapi élet egyre nagyobb része lett a piacnak alárendelve, a folyamatot mégis „szocialistának” tekintették, mivel az ipari termelés gyors növekedése fejlődést hozott, habár közben a korábbi szocialista korszak néhány vívmányát feláldozta (például az egészségügyben), bizonyos régiók (például az északkeleti régió) széles körű hanyatlásnak indultak, és erős társadalmi egyenlőtlenség alakult ki.

A párt retorikája minden szakaszban azt hangsúlyozta, hogy a piac kiterjedésétől függetlenül szocialista a rendszer, ha biztosítja a növekedést és fejlődést, legalábbis addig, amíg a kommunista párt irányít.

Mindez szintén a „szocializmus” szó csődjét jelzi. De míg nyugaton ez a csőd az előző generáció forradalmi mozgalmainak vereségében gyökerezett, addig a kínai esetben annak az eredménye, hogy a párt sikeresen túlélte a hidegháborút és a globális vereség alatt is nemzeti fejlődést produkált. Ez a szocializmus sokkal tartósabb kizsigerelését jelenti, mivel a szocializmus mint „alternatív” fejlődési mód éppen azzal a fejlődési móddal olvadt össze, amellyel szemben kellett volna állnia – látszólag megkérdőjelezve minden „alternatíva” létezését.

Kommunizmus

A valódi kérdés nem az, hogy Kína „szocialista”-e vagy sem, hanem az, hogy a „szocializmus” – bárhogyan is határozzuk meg – ma valóban kapcsolatban áll-e a kommunizmussal. Egyelőre kerüljük a technikai részleteket, és szűkítsük le a kommunizmus jelentését arra, ami megközelíti a régebbi „szocialista” ideált: azaz a magántulajdonon alapuló rendszer megdöntése és a pénz (tulajdonképpen „érték”) eltörlése az osztálytársadalom megsemmisítésére való törekvés érdekében.

A kérdés tehát a következő: ha elfogadjuk a kínai vezető kapitalisták (a pártot irányítók) által terjesztett narratívát, akkor mi az a mechanizmus, amelyen keresztül a ma ténylegesen létező kínai szocializmus lehetővé teszi vagy előkészíti a kapitalista társadalom magját alkotó tulajdonviszonyok globális felszámolását?

A fejlődés önmagában már nem elég indok, mivel Kína ma már rendelkezik a szükséges termelőerővel és anyagi javakkal ahhoz, hogy könnyedén minden kínai ember számára kényelmes életet biztosítson, sőt, ahhoz is, hogy a világ legszegényebb helyein is fejlesztési projekteket hajtson végre együttműködés keretében. Mindez lehetséges lenne a vagyon (beleértve a magántulajdon azon formáit is, amelyeket „állami” erőforrásoknak neveznek) újraelosztásával és kollektív ellenőrzés alá vonásával.

Gyakran hiba a jólétet a hagyományos üzleti statisztikákkal mérni, amelyek nem képesek megragadni az emberek megélhetésének mélységeit és összetettségét. Ennek ellenére mégis jelentőséggel bír, hogy az egy főre jutó kínai GDP ma megegyezik Nyugat-Európa 1960-as évekbeli (inflációval kiigazított) egy főre jutó GDP-jével. Abban az évizedben mért értékekkel, amikor Európában sok kommunista kezdett azzal érvelni, hogy minden lehetséges forradalom középpontjában a gazdag országok (például a sajátjuk) gazdasági tevékenységének csökkentése kell álljon, mivel a termelés bőven elegendő mindenki szükségleteinek kielégítésére. A tömeges kihalás és az ökológiai válságok korában ez a hangsúly csak még fontosabbá vált a jelenlegi világ kommunista kritikájában.

Ez megkérdőjelezi a Párt azon állításait, miszerint az általuk „szocialista modernizációnak” nevezett, a „szocializmus elsődleges szakaszának” fő feladataként értelmezett fejlődési folyamat szükségszerűen egy évszázadig kell, hogy tartson.^[2] Mi akkor a kommunizmushoz szükséges fejlődési szint? Hogyan lehet elkerülni a jelenlegi tulajdoni rendszer eltörlésének örök halogatását? Ezekre az alapvető kérdésekre a kínai párttisztviselők nem adtak egyértelmű választ.

Sőt, a pártvezetésből egyre többen váltak kapitalistákká, akik szintén hajlamosak voltak a szocializmus „fejlettebb” szakaszainak ütemezését egyre messzebbre tolni a jövőbe. A kommunizmus eltűnt a horizont mögött.

Mindez mutatja, hogy a szocializmus és a kommunizmus közötti szakadék egyre nő, legyen szó elméletről vagy az állítólagos gyakorlatról. Bizonyos helyeken a szocializmus de facto egyenesen a kommunista mozgalom kialakulását akadályozó legerősebb erők közé tartozik.

Európában a „szocialista” kormányok megszorításokat vezetnek be, a rendőrséget vetik be a lázadások leverésére, és a potenciálisan forradalmi társadalmi mozgalmak erejét az állandóan kudarcba fulladó választási rendszerekbe csatornázzák be. Az Egyesült Államokban a „szocializmus” mára nem jelent mást, mint a status quo liberálisabb igazgatását. A mai „demokratikus szocialisták” minden egyes politikai javaslata csupán a nacionalizmust tagadja meg, amely az amerikai ipar valamiféle mitikus újjáélesztéséből táplálkozik – az új ipar névleg „zöld” lesz, de az újjáélesztés vérvörös imperialista erőszakot követel meg.

Ehhez hasonlóan Kína „szocialista” kormánya volt a legaktívabb és legsikeresebb erő, amely elnyomta a független proletárszervezetek megjelenését a világ legfontosabb iparágaiban, betiltotta a kommunista irodalomhoz való hozzáférést a lakosság széles körében, és a marxista tudományos csoportok szisztematikus felszámolását kezdte meg országszerte. A párt lép a proletárszervezet helyébe, és a sztrájkoló munkásokat arra biztatják, hogy a nemzeti megfiatalodás érdekében viseljék szenvedéseiket.

Marx műveinek olvasásától eltántorítanak, és a Tőke: A politikai gazdaságtan bírálatához hasonló műveket kötelező kurzusokkal helyettesítik a „szocialista politikai gazdaságtanról” szóló hivatalos cikkekről, amelyeket gazdálkodás és menedzsment tanszékek professzorai írtak.

Mindeközben a „szocialista modernizáció” a valóságban a magántulajdon rendszerének megerősödéséhez vezetett.

A párt végignézte az összes föld- és vállalatirányításban megmaradt kommunális vagy félközösségi kezdeményezés felszámolását, a szocialista jólét minden formájával együtt, és szisztematikusan a magántulajdon formáival helyettesítette őket, a kapitalista nemzetek jogrendszereinek mintájára. Úgy tűnik, hogy a proletáremancipáció helyett az áruvá válás (kommodifikáció) elősegítése és a kommunista szerveződések elfojtása jelenti a kínai „szocializmust”. Globális kontextusba helyezve nem túlzás azt állítani, hogy a szocializmus mai tényleges formája nagyrészt antikommunista.

Tehát ha „szocialistának” lenni azt jelenti, hogy minden sztrájkot, lázadást és felkelést megakadályoztunk, mind a kapitalista ipari termelés szívében (olyan helyeken, mint Kína és Vietnám), mind a világ csaknem összes legszegényebb országában (az ilyen eseményeket a CIA által támogatott „színes forradalmaknak” állítva be), akkor a „szocializmus” ezen formája egyértelműen szembemegy a kapitalizmus forradalmi megdöntésével.

Deus ex Hszi Csin-ping

Még ha el is utasítjuk azt a cinikus nézetet, hogy a „szocializmus” nem más, mint a kapitalista oligarchiát leplező ideológia, és komolyan hiszünk a mai kínai szocialisták önmeghatározásainak; a valóság az, hogy láthatóan minden cselekedetük célja a kapitalizmus megőrzése és a kommunizmus kialakulásának megakadályozása, legalábbis a nép szintjén. Az egyetlen lehetséges következtetés, hogy van ugyan stratégiájuk a kommunizmus építésére, de a párt hatalmán keresztül, és ez egy jövőbeni jelentős politikai változáson múlik. Ekkor a „szocialista modernizáció” alatt felépített magántulajdon-rendszer, amely a „szocializmus elsődleges szakaszát” jelzi, elkezd feloldódni valamilyen „magasabb szocialista szakaszban”, amely előrevetíti a kommunizmust, de most még ismeretlen előttünk.

Ha így nézzük, akkor a mindennapi emberek tevékenységében gyökerező kommunizmus helyébe egy olyan kommunizmus lép, amely a tiltott kastélyok mélyén és az olyan vezetők szívében rejtőzik, mint Hszi Csin-ping.

A legrosszabb fogadással ér fel, ha abban hiszünk, hogy a világ legbefolyásosabb tőkései – akik a pártvezetést alkotják – valamilyen mély, erkölcsi szinten még mindig kommunisták, és képesek megdönteni a világ összes kapitalista hatalmának uralmát. Egy ilyen szerencsejáték lényegében feladja a kommunizmusba mint a proletariátus küzdelmeiből kibontakozó politikába vetett minden reményt, és a kommunizmus egyetlen lehetőségét a kapitalisták lázadó frakciójában látja.

Nem lenne szükség a kapitalista világ elleni forradalomra sem, hiszen az már több mint fél évszázaddal ezelőtt lezajlott Kínában.

Nincs értelme fejtegetni, hogy a kommunista hatalom kínai felfogása meglehetősen távol áll Marx elképzeléseitől, és azoktól, akik az ő forradalmi projektjét követték.

Az biztos, hogy Hszi Csin-ping (a párt számos más fontos vezetőjével együtt) szocialistának tartja magát, és az is biztos, hogy kormánya a következő évtizedben látszólag „szocialista” politikát fog folytatni az állami infrastruktúra kiépítésével, a gazdagok megadóztatásával, a szociális jóléti programok bővítésével és az egyenlőtlenségek csökkentésével. De

ha egyenlőségjelet teszünk a fenti minimális programok és a „szocializmus” közé, ismét csak a fogalom teljes csődjét húzzuk alá.

Ha esetleg mégis hiszünk a rendkívül gazdag tőkés bürokratáknak álcázott ezoterikus kommunista élcsapat létezésében, nem egészen világos, hogy ezek az egyének hogyan tudnának megszabadulni a párton belüli, csupán a hatalomért csatlakozott tőkésektől, és ha ezek után is képesek megtartani a párt irányítását, hogyan tudnák a magántulajdon rendszerét felszámolni és a vagyont újraelosztani.

Elvégre a kínai termelőerő erősen függ a globális kapitalizmustól.^[3] Ha ezek a titkos kommunisták végre levetnék álarcukat és cselekednének, a globális tőkés osztály a hatalmas katonai erővel rendelkező államokat maga mellé állítva nem nézné tétlenül vagyonuk elkobzását.

Miután teljesen lemondtak a világ proletárszervezetein alapuló nemzetközi kommunista mozgalomról, nem maradt bázisa egy valóban osztályalapú forradalmi háborúnak a globális kapitalizmus birodalmi erői ellen.

Ehelyett az államok hadseregei között alakulna ki brutális konfliktus, a veszélyes és idegengyűlölő nacionalizmus felvirágzásával.

Összefoglalás

Összegzésképp tekintsük át az alapvető állításokat: Kína annyiban „szocialista” ország, amennyiben a „szocializmus” kifejezés teljesen kiüresedett, és a „fejlődéssel” vált egyenértékűvé. Míg a fejlesztési programok egykor indokoltak lehettek, amennyiben a kommunizmushoz szükséges alapfeltételeket teremtették meg, ma már ez a gyenge érv nem állja meg a helyét. Kína fejlettségi szintje minden szempontból több mint elegendő ahhoz, hogy hozzálásson a kapitalista társadalom felszámolásához. A fejlődést önmagában nem szabad összemosni a szocializmussal. A világ számos más részén is hasonlóan gyors fejlődés ment végbe, gyakran nyíltan kapitalista vagy akár diktatórikus rendszerek alatt, amelyeket a nagy imperialista hatalmak támogattak. Ezek a kormányok is azt hangsúlyozták, hogy kiutat biztosítottak az embereknek a szegénységből.

Mindez gyanússá teszi az állítást, hogy a Kína pártvezetését alkotó befolyásos tőkések titokban még mindig kommunisták lennének. Bármilyen forradalmi stratégiát erre a kilátásra alapozni helytelennek tűnik. Függetlenül a valódi meggyőződésüktől, biztos, hogy e vezetők tettei csak még jobban megszilárdították a tulajdonviszonyokat Kínában, és megerősítették a globális kapitalizmus hatalmát, amennyiben folyamatos felléptek a kommunista szerveződések ellen a kapitalizmus globális termelési hálózatának magjában, korlátozták a kommunista elmélethez való hozzáférést, és feloszlatták a Marx Tőkéjével foglalkozó egyetemi tanulmányi csoportokat is. Mindez nem arra utal, hogy a párt továbbra is emancipációs erő marad. De még nagyobb bizonyíték az, hogy a párt asszisztált a kínai termelés világpiacba való integrációjához, és felszámolt minden megmaradt kommunális vagy félközösségi intézményt, hogy magántulajdonná alakíthassa a kapitalista nemzetek tulajdonjogának mintájára.