„A nők elleni erőszak Brüsszel és a baloldal bevándorláspárti politikája miatt nő Európa számos országában. Ha a Gyurcsány vezette baloldalon múlna, már Magyarországon is tömegesen itt lennének a migránsok, és a magyar nők már nem lennének biztonságban Budapest utcáin és tömegközlekedési eszközein.”

Mindössze ennyit bírt kiizzadni magából a Kormányzati Tájékoztatási Központ november 25-én, a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján. Ezt is csak arra reagálva, hogy a Momentum aznap a Karmelita kolostor előtt emlékezett meg az áldozatokról, és követelte a kormánytól a távolságtartási szabályozás szigorítását.

Persze eddig sem erőltette meg magát különösebben a magát családbarátnak nevező kormány: miközben hetente újabb és újabb súlyos bántalmazási ügyekkel és nőgyilkosságokkal van tele a sajtó, felmerül a kérdés, mire elegendők a kormány intézkedései. Látszólag ugyanis pontosan ugyanott tartunk, mint amikor 3 évvel ezelőtt az apjuk által meggyilkolt két győri gyermek tragédiája kapcsán Varga Judit egykori igazságügyi miniszter drámai Facebook-videóban jelentette be: 2020. az áldozatsegítés éve lesz, és a kormány lépéseket tesz a nők és gyermekek védelmében.

Az áldozatsegítő központok létrehozását egyedüli – és nőjogi szervezetek szerint jócskán túlértékelt – eredményként felmutató minisztert idén augusztusban Tuzson Bence váltotta posztján, aki hónapokig meg sem szólalt az elődje által – a kommunikáció szintjén legalábbis – korábban kiemelten fontosnak tartott témában. Tuzson végül december elején egy minisztériumi konferencián szólalt fel először a nőket érintő erőszak megfékezésének fontossága kapcsán, azonban elődjéhez hasonlóan ő sem volt képes a kormány dicsérete helyett az áldozatok valódi helyzetéről és a rendszer általi kiszolgáltatottságáról, a tennivalókról beszélni. A miniszter akarva-akaratlan rávilágított, mennyire igyekszik úgy tenni a kormány, mintha a nők bántalmazása egy tőle teljesen független, külső tényezőkön múló jelenség lenne, aminek legfeljebb az ártalmait lehet csökkenteni, de megakadályozni nem.

Tuzson széleskörű társadalmi, intézményi, civil, állami összefogást szorgalmazott a bántalmazott nőkért, arról azonban nem beszélt, hogy mindez egészen addig borzasztó nehéz, ameddig épp a kormány akadályozza az áldozatsegítést és az áldozattá válás megelőzését. A Tuzson által vizionált rendszerhez az idei évben egy lépéssel sem kerültünk közelebb.

Bár a kormányzat által emlegetett utcai zaklatást szinte minden nő átél élete során, senki sem gondolhatja komolyan, hogy a beszólogatás, a dörgölőzés és fogdosás a tömegközlekedésben vagy szórakozóhelyeken, vagy épp a nyilvános péniszmutogatás vagy maszturbálás „a migránsok” sajátja. Persze egyszerűbb ebben az illúzióban élni a kormánynak, melynek tagjai se nem nők, se nem járnak-kelnek az utcákon, és amikor véletlenül el is éri őket a nők elleni erőszak létezésének híre, az csak egy újabb lehetőség, hogy kijátsszák a migránskártyát olcsó politikai haszonszerzés céljából.

De ami ennél is fontosabb: a nők számára korántsem az utca és a tömegközlekedés a legveszélyesebb. Sokan sokkal nagyobb biztonságban vannak odakint, mint a négy fal között. A tapasztalatok ugyanis nem azt mutatják, hogy Gyurcsány Ferenc és „a migránsok” lennének az első számú veszélyforrás hazánkban a nők számára, akik közül több mint 200 ezren élnek bántalmazó kapcsolatban.

Nem külföldiek, hanem rég itt élő férjeik, élettársaik, exeik bántalmazzák őket, az erőszak pedig saját otthonaikban éri őket, ami ellen jelenleg nagyon keveset tesznek az állami szervek.

Mint arra idén is számos – jó eséllyel megelőzhető – tragédia rámutatott, ma Magyarországon a véletlenen múlik, hogy egy nő még időben el tud-e menekülni bántalmazója elől; hogy láthatást biztosítanak-e bántalmazó apáknak, hogy a hatóságok komolyan veszik-e a tőlük segítséget kérő áldozatokat, vagy inkább beléjük rúgnak-e még jó párszor.

A Mércén külön aloldalon emlékezünk meg a nők és gyermekek elleni erőszak áldozatairól. Ez csak két eset a közelmúltban történt gyilkosságok közül:

Erzsébet elköltözött barátjától, mert az rendszeresen bántalmazta. A férfi egyik éjszaka késsel tört rá a várandós nőre új lakhelyén, majd a faluhatárban megölte őt és öthónapos magzatát. Nem tudjuk, hogy a tragédia előtt a rendőrség látóterében volt-e az erőszakos férfi, de még ha nem is volt, akkor sem gondolhatjuk, hogy egyedi és megelőzhetetlen, előre nem látható esetről volt szó. Általános jelenség, hogy az áldozatok félnek, hogy ha feljelentést tesznek, azt százszorosan megtorolja a bántalmazójuk, ha pedig kihívják a rendőrséget ők vagy a szomszédok bántalmazás esetén, nem történik érdemi intézkedés vagy nem képes a hatóság hosszú távon megvédeni a potenciális nőgyilkosságok célpontjait. Sem az illetékes intézmények, sem a társadalom nem aktív résztvevője a jelenleg aligha működő jelzőrendszernek, melynek egyik végpontja a rendőrség. „Azzal fenyegetett bennünket, hogy ha nem engedjük el Erzsikének a kezét, akkor minket szurkál meg” – mondta a nyírkátai gyilkosság után az áldozatot befogadó barátnő. Könnyen lehet, hogy sokan tudtak a férfi erőszakosságáról. Az is lehet, hogy a nő egészen addig nem mert senkinek sem mesélni róla. Nem tudhatjuk. Nem lehet senkinek sem az egyéni felelőssége, hogy félt a férfitól, hogy nem tudta, kihez fordulhat segítségért, vagy épp fel sem ismerte az erőszak jeleit. Mégis, könnyen lehet, hogy Erzsébet és magzata tragédiája megelőzhető lett volna. A megelőzés, az áldozatvédelem, a társadalom edukálása, a naprakész tudással rendelkező szakemberek kiképzése és egységes hatósági protokollok bevezetése a kormány feladata.

Hogy mennyire nem elvégzett feladatról van szó, arra a júliusban történt albertirsai kettős gyilkosság is szomorú bizonyítékként szolgál, melyhez nem csupán hasonló, de sok ponton egyező gyilkosságok történnek minden egyes évben Magyarországon. Férje megölte Andreát és két és féléves közös lányukat, Zsófit. Az egykori katona régóta bántalmazta a családját, ezt tudták a szomszédok, tudták a rokonok, de még a helyi polgárőrök is, akiktől segítséget kért a nő. A válni próbáló anya távoltartási kérelmét rendszeresen elutasították – nehéz lenne tehát kijelenteni, hogy a hatóságok kifogástalanul végezték a munkájukat, ennek ellenére mindig ezt mondja ki végül a bíróság.

A kormány, amelynek volt képe november 25-én a nők megmentőjének szerepében tetszelegni, valójában nem képes megvédeni a kapcsolati és családon belüli erőszak áldozatait. Ennél talán az is jobb lett volna, ha egyáltalán nem nyilvánulnak meg a témában. Ilyen förtelmes propagandát gyártani nők szenvedéséből és halálából ugyanis végtelenül méltatlan.