„Magyarország elítéli a terroristákat és az áldozatok oldalán áll. A terrorizmus áldozatainak joguk van megvédeni magukat, és megtenni az ahhoz szükséges lépéseket, hogy a támadás ne ismétlődhessen meg. Magyarország elismeri Izrael jogát az önvédelemre. Ugyanakkor el kell kerülni, hogy a terroristák elleni háború államok közötti háborúvá váljon. Az Izrael és az arab országok közötti viszony rendezésében történelmi áttörést jelentő Ábrahám-megállapodásokra épülő békefolyamatot fenn kell tartani.”

A közéleti egyslágeres együttesek hazai slágerlistáját továbbra is a Fidesz vezeti toronymagasan. Az október 7-i, Izraelt ért terrortámadás kapcsán a Parlament által elfogadott politikai állásfoglalás mintegy 1200 izraeli, és – már akkor – több ezer palesztin halálának kapcsán is csak a saját kedvenc politikai kommunikációs potrékájával tudja a közönséget traktálni: migránsok, Brüsszel. Orbán egyenesen a jóistennek adott hálát a gázai támadás után, hogy „2015-ben helyén volt az eszünk”, vagyis megépítették a kerítést. Megírták már sokan, hogy mi a baj ezzel az összemosással, miért aljas menekültek tíz és tízezreit egy lapon emlegetni terroristákkal, és felkelteni a gyanút minden menedékkérővel kapcsolatban.

Ami viszont kevésbé szúr szemet még a rutinosabbaknak is, az a szöveg elköteleződése az ún. „Ábrahám-megállapodások” mellett. Tudniillik a Fidesz kommünikéje szerint azok történelmi áttörést jelentenek, és békefolyamat épül rájuk. Pár szót érdemel, hogy ez a két megállapítás milyen kapitális tévedés.

Se áttörésről, se megbékélésről szó nincsen, mitöbb, itt éppen a békefolyamat ellenkezőjéről beszélhetünk.

Az Ábrahám-megállapodások néven marketingelt egyezmény-sorozat Donald Trump elnökségének utolsó fejezetében indult. Trump politikai tanácsadójának és vejének, Jared Kushnernek a nevével fémjelzett „békefolyamat” 2020-ban indult az Egyesült Arab Emírségek és Izrael közötti diplomáciai, kulturális, kereskedelmi és infrastrukturális kapcsolatok formalizálásával. A megállapodáshoz hamarosan csatlakozott Bahrein, majd Marokkó és Szudán is, rövid idő alatt megháromszorozva az Izraellel normális külkapcsolatokat ápoló muszlim országok számát (korábban csak Egyiptom és Jordánia tartozott ebbe a csoportba). Egészen addig az Arab Liga tagállamainak legkésőbb 1967-ben, Kartúmban formalizált álláspontja volt jellemző az afrikai és közel-keleti muszlim országokra, vagyis a „három nem”: nincs béke Izraellel, nem ismerik el Izraelt, nem tárgyalnak Izraellel.

Érdemes megjegyezni, hogy a megállapodások olyan államok között indítottak el „békefolyamatot”, amelyek nem is álltak hadban egymással, de bizonyára nem ez a legfőbb gond velük. Sokkalta kiábrándítóbb, hogy az Öböl-diktatúrák és a telepes-elnyomást finanszírozó és támogató Izrael egyfajta ellenforradalmi blokkba tömörültek, amit összetart egyrészt a közös ellenségtől, a siíta fundamentalista Irántól való félelem, másrészt az Öböl-államok félelme saját népeiktől. Ez utóbbit enyhítendő, az Emírségek és Bahrein, de Szaúd-Arábia is lelkes vásárlója volt jóval az „Ábrahám-megállapodások” előtt is az izraeli kémtechnológiáknak, hogy csak egy ismerős példát említsük, a hírhedt NSO-féle Pegasusnak.

Bár Izrael saját bevallása szerint a „közös ellenség”, vagyis a teheráni rezsim elleni hatékonyabb harc érdekében engedélyezte a kiberfegyverek eladását, igen naivnak kellene lenni ahhoz, hogy valaki ezt tényleg komolyan is vegye. A technológiákat megszerző kormányok – a bahreini, a szaúdi és az emírségek-beli – lehet, hogy használták ezeket katonai hírszerzésre, de az teljesen biztos, hogy megfigyeltek vele kormánytisztviselőket, újságírókat, üzletembereket, emberi jogi aktivistákat, tudósokat és nagykövetségi dolgozókat, és legalább egy esetben felhasználták egy, a rendszernek kellemetlen újságíró kivégzéséhez is. Az izraeli kormánynak nyilván nem lehetett meglepetés, hogy az emberi jogokat semmibe vevő Öböl-diktatúrák saját népeik elnyomására használják majd ezeket az eszközöket. Csak éppen kevéssé érdekelhette Izraelt ez a körülmény, mivel egyrészt gazdasági, másrészt külpolitikai szempontból bőven megérte nekik az üzlet.

Az Egyesült Államok által összehozott ellenforradalmi társaság új fegyverekhez is hozzájutott a „békemegállapodásoknak” köszönhetően: a megállapodásokat követő egyetlen évben az Öböl-diktatúráknak eladott amerikai fegyverek mennyisége megháromszorozódott, az Emírségek pedig Izrael beleegyezésével hozzájuthat F-35-ösökhöz, tehát a legmodernebb harci gépekhez is immár, egy csillagászati, 23 milliárd dolláros egyezmény keretén belül.

De azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy az Ábrahám-megállapodások értelmében életrehívott Ábrahám Alap (Abraham Fund), vagyis az Emírségek, az USA és Izrael közösen finanszírozott alapítványa olyan projektekbe ölte a pénzt, mint például 700 (!), Ciszjordániába telepített izraeli katonai ellenőrzőpont modernizálása.

Különösen kellemetlen az amerikai külpolitika PR-ja szempontjából az is, hogy Marokkó azért csatlakozott az Ábrahám-megállapodásokhoz, mert cserébe az USA elismerte az 1975 óta megszállva tartott Nyugat-Szaharát az ország részeként. A terület nagy részét Marokkó a spanyol gyarmatosítók kivonulása után vonta katonai megszállás alá, a helyi sahrawi lakosság önrendelkezését félretolva. Hogy ez mennyire illik a területi szuverenitás más helyeken olyan militánsan védett elvéhez? Nem tudjuk.

Azt viszont tudjuk, hogy ez a folyamat sehogyan sem járul hozzá a közel-keleti békéhez, annál inkább a saját népeiket és más népeket (például a palesztinok, siíták) elnyomó országok zsarnoki működésének bebetonozásához.

Az Egyesült Államok számára mindez bőven megéri: egyrészt el tud szakadni „rugalmasan” a Közel-Kelettől, kiszervezve a katonai kapacitásokat a helyi államoknak, másrészt a kínai Selyemút-projekt vitorláiból is ki tudja fogni a szelet, ha Szaúd-Arábia és Izrael között a jövőben létrejön az együttműködés. Az a láncszem hiányzik már csak az India és Európa közötti új kereskedelmi infrastrukturális gigaberuházásból, ami éppen annyira nehezíti meg Kína dolgát a nyugati irányú kereskedelemben, hogy Washingtonnak továbbra se kelljen aggódnia attól, hogy Peking kitör a sok évtizedes ketrecből.

„(…) ubi solitudinem faciunt, pacem appellant” – írja Tacitus. Ahol sivataggá rombolják a tájat, békének nevezik. A birodalmi politika azóta sem változott semmit.

Kérdés, hogy a Fidesz miért ilyen lelkes ezzel kapcsolatban.