„Az is probléma, hogy itthon az egyik politikai oldal »migránsozik« folyamatosan, a másik oldal meg »vendégmunkásozik« – a politikai tér kifelejti a munkavállalókat magukat.”

A 2023-as évvel kezdődően súlyos belpolitikai kérdéssé vált hazánkban is a tömeges vendégmunka. A kormánypárt idén kénytelen volt engedni a gazdasági kényszereknek, és harmadik országbeli dolgozók előtt is kinyitni az ország kapuit. Az ellenzék kapva kapott az alkalmon, és azóta is igyekszik xenofóbiában előzni a Fideszt. Gyűlöletkampány innen, onnan is: nincs mit tenni, a globális kényszerek egymás ellen fordítják a világ népeit? Hol marad a baloldali alternatíva? Azt Székely Tamás, a Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének (VDSZ) elnöke mutatta meg, amikor a Mi Hazánk megpróbálta a munkahelye előtt mocskolni őt júniusban.

„Az igazi ellenfele a fasizmusnak a szocializmus” – szögezte le Tamás Gáspár Miklós egyik, ha nem a legutolsó nyilvános előadásán 2022 augusztusában. Tömény, jól megfogalmazott állítás, mint oly sok a baloldalon. Valódi jelentése, hiába magyarázta egy órán keresztül a filozófus, azt hiszem, mégis részben elment mellettünk, mellettem.

Egészen 2023 nyaráig. Ha volt idén olyan közéleti pillanat, ami egy baloldali ember számára szórakoztató, megejtő, sőt, inspiráló lehetett, akkor az az volt, amikor Székely Tamás szakszervezeti vezető élő adásban leckéztette a Mi Hazánkos Lantos Jánost, a párt munkaügyi kabinetjének elnökét. A Jobbik-utódcsapat, amely leginkább arról ismeretes, hogy a házmesterkedés hazai hagyományaiból igyekszik szimbolikus politikai tevékenységet faragni, nemzetellenesnek vélt könyveket és múzeumokat mószerolnak be kormánynál, házhoz ment a pofonért:

megpróbálták Székely szakszervezetének székházánál tetemre hívni a munkásszervezőket, mégpedig munkássszervezésért!

Persze a nemzet feljelentőinek nem önmagában azzal van bajuk, hogy a szakszervezet dolgozókat kíván képviselni. Kínosan ügyelnek ugyanis a párt munkásbarát imázsára. Nem véletlenül: elhiszik azt a liberális körökben is közkeletű mendemondát, hogy a munkások, dolgozók, bérből és fizetésből élők immár nem a baloldal, hanem az újjobboldal szavazóbázisa. A pártnak problémája a szervezendő munkások etnikai hovatartozásával van – a VDSZ azon bejelentése ellen keltek ki, miszerint szeretnék támogatni a harmadik országból hazánkba érkező vendégmunkások érdekképviseletét és megszervezését. Így a szakszervezet székháza elé vonultak, ahol Lantos nyilvánosan felszólította Székely Tamást, a VDSZ elnökét, hogy ne „váljanak a magyar dolgozók árulójává”.

Csakhogy a sajtótájékoztatón váratlanul megjelent maga Székely is, hogy elmagyarázza a munkaügyi kabinetvezetőnek, miért munkásellenes a hazai dolgozókat a vendégmunkások ellenségeként beállítani. A VDSZ elnöke elmondta, hogy a magyar munkavállalók előnyére válik az ideérkező vendégmunkások megszervezése: így lehet csak megakadályozni, hogy a munkáltatók, visszaélve a vendégmunkások kiszolgáltatott helyzetével, mindenki bérét lenyomják.

„A VDSZ kezdeményezése pontosan azért született, hogy külföldről érkező dolgozók legalább azonos bérszínvonalat kapjanak, mert ha alacsonyabb bérért foglalkoztatják őket, az fogja lenyomni a fizetéseket.”

– mondta el Székely. Ahogy azt is elmagyarázta, miért nem éri meg a magyar munkavállalóknak az a kormányzati terv, amely a vendégmunkások kizsákmányolását maximalalizálná. Mert ha az ide érkező dolgozó nem élhet itt, nem építhet családot, közösséget, társadalmat, azaz nem lehet itt ember, akkor nem lesz más választása, minthogy gép legyen: a rövid magyarországi átmeneti éveiben (a legutóbbi törvénytervezet három évben maximalizálná az itt töltött időt) csak a munkának fog élni. És épp ez az, ami a legpusztítóbb a magyar munkavállalóra nézve. Hisz ő így hátrányba fog kerülni a munkahelyén, kénytelen lesz szintén gépiesülni. Tartani az iramot. Húzni az igát úgy, ahogy a többiek húzzák. Termelni a profitot.

Másképp megfogalmazva

a magyar munkásságnak a szolidaritás nem szívjóság dolga, hanem érdeke.

Ezt a leckét adta Székely Tamás a zsigerből idegengyűlölettel házaló nemzetieknek. A tanulság azért szép, mert megmutatja, hol található az antikapitalista baloldal elvesztett, és mindenfelé keresett politikai gyakorlata. Az a sok régi gondolat az elidegenedésről, az osztálytudatról meg arról, hogy a munkásosztály a történelmi haladás alanya, erről szól. Hogy csak a munkások egymás iránti szolidaritása képes ellenerőt kifejteni. Hogy a munkásoknak érdekükben áll szolidárisnak, és nem xenofóbnak lenni. Hogy a fasizmus ellenszere a szocializmus.

Az ellenszernek (amely történetileg korábbi, mint a méreg, amely ellen használni szeretnénk) persze van egy humanista, még szorosabban hegeliánus (és marxista) alapvetése: a gondolat, hogy az embert elsősorban a tevékenysége, azaz jelen körülmények között az ún. munkája határozza meg. Hogy mind (ön)teremtő, alkotó lények vagyunk, ez köt össze minket, és nem mondjuk a származásunk vagy a felekezeti, vallási hovatartozásunk. Hogy a világ is eszerint szerveződik, hogy a társadalom alapvető törekvése önmaga újratermelése. Hogy ez az ön-újra-termelés jelöli ki az érdekeket. És az érdekek az osztályokat.

Történet lezárva, az értelem legyőzte a fasisztikus reflexeket? Nem éppen. Székely Tamás igazsága nem vált közös igazsággá. Nem válhatott, ugyanis

a magyarországi politika valósága az, hogy az ellenzéki pártok nem alternatívát kínálnak, hanem a saját játékában próbálják újra és újra megverni a Fideszt.

Mindeddig sikertelenül. Tudja ezt a szakszervezeti vezető is:

„Az is probléma, hogy itthon az egyik politikai oldal »migránsozik« folyamatosan, a másik oldal meg »vendégmunkásozik« – a politikai tér kifelejti a munkavállalókat magukat.”

Épp ezért nyilatkozta lapunknak a vendégmunkások közép-kelet-európai helyzetével is foglalkozó Kiss Tamás erdélyi szociológus, hogy erre a kihívásra csak „világos baloldali” választ lehet adni. Ezt tette Székely Tamás. Csakhogy a kormánypárt által törvényileg is folyamatosan akadályozott magyar szakszervezeti mozgalom szövetségesek nélkül gyenge. De hátha lesznek szövetségeseik egyszer.