„Csapdában van az ellenzék” – halljuk ezredszer is. Akárcsak az állítólagos megoldást: „Le kell menni vidékre!” E csapdából csak a dolgozók és a megélhetés problémáinak komolyan vételével lehet kihátrálni. Nem a nagyvárosokból kell „leutazni”. A megszervezendő többség helyben van: éppen dolgozik.

A NER nem váltható le „felülről”. A Fidesz és az Orbán-rezsim nem billenthető ki a jómódú és képzett (nagy)városiak szavazataival. E viszonylag jómódú és képzett (nagy)városiak ugyanis viszonylag kevesen vannak. Nincsenek elegen ahhoz, hogy a politikai változáshoz kellően széles és mély szavazótábort képezzenek.

Akkor sem lennének elegen, ha minden egyes viszonylag jómódú és képzett (nagy)városi az ellenzékre^[1] szavazna. Erre azonban esély sincsen, hiszen e szegmensek nem jelentéktelen része a kormánypártokra szavaz.

A magyar társadalom osztályszerkezetének e felsőbb régióiban elhelyezkedő csoportok önmagukban nem tudnak kellően nagy erőt felmutatni szavazatszámban mérve. Ezért nem lehet „felülről” nyerni.

Az ellenzéki erők osztálycsapdában vannak. E csapdából csak akkor tudnak kihátrálni, ha nem e viszonylag jómódú és képzett (nagy)városiaknak akarnak politizálni, ha nem (csak) nekik kívánnak a kedvükben járni. Kiutat az mutatna, ha a dolgozók és a megélhetés problémáival foglalkoznának. Ha a magyar társadalom osztályszerkezetének alsóbb régióiban elhelyezkedő csoportokat is emberszámba vennék.

Vizsgáljuk meg először is, hogyan alakult ki ez a helyzet az elmúlt (legalább) huszonöt évben. Hogyan bővítette munkásosztálybeli szavazótáborát a Fidesz? És hogyan veszítette el eközben a mai ellenzék egykori szavazóinak egy részét?

1998–2002 – osztálycsapdában a Fidesz

Huszonöt éve, 1998-ban még az éppen kormányra kerülő Fidesz volt osztálycsapdában. Támogató- és szavazótábora javarészt szintén a viszonylag jómódú és képzett (nagy)városiakból állt. Őket fogták meg a „polgár” eszményével, a „polgári Magyarország”, a „polgári kormányzás”, és általában a „polgárosodás” ígéretével. Támogatóik és szavazóik felvilágosult polgároknak érezhették magukat, mert ezt az önértelmezést kínálták nekik. 2002-re lelkesen vallották: „A jövő elkezdődött!”

Csakhogy e csoportok már akkor is viszonylag kevesen voltak. Számszerűleg nem elegen ahhoz, hogy a Fidesz a választást egyedül, elsősorban rájuk alapozva megnyerhesse. 1998-ban, a Független Kisgazdapárt (FKgP) és a Magyar Demokrata Fórum (MDF) támogatása kellett hozzá. Mindenekelőtt azonban az FKgP szavazótábora, amely markánsan elütött a Fideszétől.

Torgyán Józsefre és politikai alakulatára ugyanis javarészt éppenhogy nem jómódú, nem igazán képzett, nem (nagy)városiak szavaztak.

Huszonöt éve, 1998-ban végül „polgári kormányzat” alakult. A Fidesz fiatal vezérkara jól szabott öltönyökben feszített (ekkoriban a harmincas éveikben járt Orbán, Áder, Kövér, Deutsch, Szájer, Pokorni is), és kormánykoalícióra lépett az elegáns, úrinői kalapjairól ismert Dávid Ibolya vezette MDF-fel. Nem lett volna ugyanis elegendő a támogatottságuk az FKgP népi szavazatai nélkül, amit akkoriban Torgyán József néptribunusi habitusa és hordószónoki orgánuma jelenített meg.

Miután az államhatalmat megszerezte, a Fidesz 2002-ig ledarálta-leszalámizta a kisgazdapártot, egyúttal jelentős erőfeszítéseket tett arra, hogy szavazótáborába integrálja az egykori Torgyán-szavazókat. Megpróbálta tehát az osztályszerkezetben „lefelé” nyitva kibővíteni támogató- és szavazótáborát. E népi bázist főképpen a „magyar gazdákra” összpontosító politikával kívánta megnyerni.

A fiatal Fidesz-vezérkar és az első Orbán-kormány komoly lépéseket tett azon családok és közösségek megnyerésére, amelyek létfeltételeit és világnézetét az alapvetően rurális keretek, a termőföldhöz és a vidékhez kötődő, (utó)paraszti hagyományok határozták meg. És persze az ehhez kötött tradicionális életfelfogás és értékvilág („Isten, haza, család!”).

Orbán és a Fidesz ekkor azonban még nem járt sikerrel: elveszítette a 2002-es választásokat, mert szavazótábora még mindig nem volt elég nagy. Bár megpróbált kitörni az osztálycsapdából, 2002-ben még benne ragadt.

A magyar társadalom osztályszerkezetének felsőbb régióiban összpontosuló szavazóbázisa akkor még nem volt elég mély ahhoz, hogy legyőzze a javarészt munkásokra és dolgozókra építő MSZP-t, valamint a felvilágosult és szekuláris (nagy)városi értelmiségiek, illetve szellemi foglalkoztatottak pártját, a Szabad Demokraták Szövetségét (az SZDSZ-t).

Mai fejjel mindez nehezen elképzelhető. Hogyan volt mégis lehetséges? Úgy, hogy az MSZP-nek ekkor még kifejezetten széles és mély szavazótábora volt. Mindenekelőtt dolgozókra, fizikai és szellemi foglalkoztatottakra számíthatott szavazókként és támogatókként, valamint olyan nyugdíjasokra, akik korábban ilyen munkaköröket töltöttek be. Döntően „kék-” és „fehérgalléros” munkások alkották a bázisát – részben az akkor már nyugállományba vonultak, részben a még aktívak közül.

Az MSZP és miniszterelnök-jelöltje, Medgyessy Péter, 2002-ben jólétet és biztonságot ígért: „Jogbiztonság, létbiztonság, közbiztonság” – ez a felirat volt olvasható a „jóléti rendszerváltást” kínáló program mellett.

Jólét és biztonság – el tudjuk képzelni ma, hogy szavazók milliói a jelenlegi ellenzéki pártokhoz társítsák ezeket? Ma már nagyon nehezen. „Sok munka van benne”, hogy ez mára megfordult. Mindkét politikai oldal sokat dolgozott rajta az elmúlt bő két évtizedben.

2018–2023 – osztálycsapdában az ellenzék

Ugorjunk most át a jelenünkbe! Mit látunk ma? Hogyan viszonyulnak egymáshoz a nagyobb szavazótáborok, ha a magyar társadalom osztályszerkezetének többoldalú terében próbáljuk elhelyezni őket?

A helyzet éppen az ellenkezője annak, mint amit huszonöt éve láthattunk. Akkor a Fidesz, most a Fidesz ellenzéke van osztálycsapdában. Legkésőbb 2018 óta ugyanis mind világosabban kirajzolódik egy markáns tendencia:

Annál nagyobb eséllyel szavaz valaki a Fidesz–KDNP-re, minél kedvezőtlenebb osztályhelyzetben van. És fordítva: annál nagyobb eséllyel választja valaki az ellenzéki pártokat, minél kedvezőbb osztályhelyzetben van.

Azaz: minél „lejjebb” helyezkedik el valaki az osztályszerkezetben, annál nagyobb eséllyel lesz a Fidesz–KDNP szavazója. És minél „feljebb” helyezkedik el valaki, annál nagyobb eséllyel választ ellenzéki pártokat. Erre mutat számos egybehangzó, meglehetősen meggyőző tapasztalat (részletek az irodalomjegyzékben).

Ez természetesen csak egy tényező, a valóság pedig sokkal összetettebb, mint amit ez megmagyaráz. E markáns tényező azonban nemcsak egy a sok közül, hanem talán a legfontosabb, ami a képletben szerepel. Nagy vonalakban, fő tanulságként ezt szűrhetjük le a 2018-as és a 2022-es választások eredményeiből is.

Mármost adódik a kérdés: kik és hogyan fordították a feje tetejére a szavazóbázisok osztálytérképét? Hogyan került a Fidesz-szavazók nagyobbik része alulra és többségbe, és hogyan szorult be a mai ellenzék szavazóbázisa felülre és kisebbségbe?

A Fidesz bázisának nyitása és bővülése 2002 után – polgári körök, magyar gazdák, munkástagozat

A 2002-es választási vereséget követően – emlékezetes módon – a hivatalát elveszítő miniszterelnök „polgári körök” alapítását kérte híveitől. A kisgazdapárt ledarálását és a Fideszbe integrálását a hazai gazdatársadalom, az egykori kisgazdaszavazók integrálása követte a Fidesz szavazótáborába.

A kétezres években a Fidesz néppárttá alakult, „kinyitotta” szavazóbázisát a magyar társadalom jóval szélesebb-népesebb, alsóbb régióiban található csoportjai előtt, hogy a párt soraiba és szavazótáborába vonhassa őket.

Emblematikus volt például a csavarkulccsal, kockás ingben, kék overallban megjelenő Orbán Viktor a Fidesz munkástagozatának bemutatásakor.

Ezek az erőfeszítések természetesen együtt jártak a Fidesz sajtójának és médiabirodalmának kiépítésével. Emlékezetes lehet ebből az időszakból a Magyar Nemzet előfizetésére buzdító politikai vezető szónoklata, mint ahogyan a Hír TV megjelenése és a rádiófrekvenciák újraelosztása is.

Emellett azonban más is történt: a kétezres években a Fidesz és vezetője megállapodásokat, „szövetségeket” kötött a „nemzeti tőke” befolyásos szereplőivel. Gazdasági és politikai támogatásukat kérte, hogy kormányra kerülhessen, egyúttal – kormányra kerülése esetén – gazdasági és politikai támogatásáról biztosította őket.

Ezzel párhuzamosan Orbán Viktor egységbe szervezte pártját. Politikailag és szervezetileg is felkészítette arra, hogy kormányra kerülése esetén kellően teherbíró infrastruktúrával vághasson neki rezsimje kiépítésének. Ami a kétezres években még talán elkerülhette a figyelmünket, ma már, utólag jól kivehető tendencia:

Orbán Viktor és a Fidesz a kétezres években szisztematikusan és szívósan építette jobboldali ellenhegemóniáját a (csaknem) nyolc évig kormányon lévő MSZP (és SZDSZ) baloldalinak nevezett liberális hegemóniájával szemben.

Orbán Viktor és a Fidesz azonban vélhetően nem győzött volna e hegemóniaharcban – vagy legalábbis nem ilyen gyorsan és nem ilyen könnyen –, ha fő ellenfele, az MSZP nem engedte volna át neki szavazóbázisának egy részét. E tekintetben különösen Gyurcsány Ferenc, egykori miniszterelnök tekinthető ama küzdelem hősének, amelyet saját szavazótábora kiábrándításáért és elidegenítéséért folytatott szívósan – és végső soron nagyon is sikeresen.

Gyurcsány Ferenc 2004 és 2009 közti országlása során szemlátomást mindent elkövetett azért, hogy leépítse pártja és önmaga támogatottságát, eltaszítsa magától szavazóit, akik jólétet, biztonságot, megbecsülést és hiteles képviseletet vártak tőle.

Az MSZP bázisának zsugorodása 2006 után – neoliberális reformok, álságos ígéretek, hiteltelenség és gőg

Gyurcsány Ferenc vezetésével az MSZP országos listája 2006-ban valamivel több mint 2 336 705 szavazatot szerzett. Majdnem ugyanannyit, mint 2002-ben Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltsége idején, amikor az MSZP listán 2 361 983 szavazatot kapott. 2010-ben az MSZP-re listán leadott szavazatok száma kevesebb mint a felére(!) esett vissza. Már nem érte el az egymilliót sem (990 428). A különbség jelentős: 1.346.277 szavazó.

Négy év leforgása alatt majdnem másfél millió ember pártolt el az MSZP-től. Mégis hogyan lehetséges ez?

Nehéz röviden összefoglalni a 2004 és 2009, illetve a 2006 és 2010 közötti időszakot. Amilyen következetesen és tervszerűen építette fel Orbán Viktor a Fidesz jobboldali ellenhegemóniáját a kétezres években, éppolyan szívósan és szisztematikusan építette le Gyurcsány Ferenc az MSZP vezette kormánykoalíció hegemóniáját 2006-tól.

A szocialisták szavazótábora 2010-re összeomlott. Az a bázis, amely mindenekelőtt dolgozókra (aktívakra és akkor már nyugdíjasokra), fizikai és szellemi foglalkozásúakra, fehér- és kékgalléros alkalmazottakra épült, összezsugorodott. Egy részük politikailag passzívabbá vált, elfordult a politikától, nem szavazott – vagy a Jobbikhoz, esetleg a Fideszhez pártolt át.

Oda szavaztak, ahonnan védelmet, biztonságot, megélhetést, jólétet, de legalábbis némi megbecsülést remélhettek. Még akkor is, ha ezt történetesen jobboldali köntösben, nemzeti, konzervatív és keresztény ideológiával együtt tálalták a számukra.

A Gyurcsány Ferenc kezdeményezte neoliberális reformok, amelyeket akkor baloldalinak mondtak, és népbarátként tálaltak, ténylegesen azonban sokkal inkább népellenesnek bizonyultak; e reformprogramok állandó változtatásai, ideges rángatása; a sorra lelepleződő, álságos ígéretek; a politikai hiteltelenség egyre-másra előkerülő, megdöbbentő bizonyítékai; a politikai felelősség következetes elhárítása; a szavazók iránti együttérzés hiánya és ennek részeként a felszínre törő mérhetetlen gőg – mindezek csak részben magyarázhatják a 2009-re, majd 2010-re nyilvánvalóvá váló totális kudarcot.

2010–2023: jobboldali hegemóniaépítés és ellenzéki összefogáskényszer

A 2009-re és 2010-re kibontakozó kudarc ténye vitathatatlanná vált. 2010-ben új időszámítás kezdődött: a Fidesz–KDNP megszerezte az államhatalmat, és jobboldali hegemóniaépítésének szolgálatába állította. Annak érdekében pedig, hogy e jobboldali hegemóniaépítés politikai zavartalanságát biztosítsa, a választási szabályok átírásával összefogáskényszert rótt ellenzékére:

„Olyan választási szabályokat hoztak, hogy a rendszert egy igazságosabb társadalom irányába elmozdítani hajlandók együttműködni legyenek kénytelenek azon hitelvesztett, olykor cinikus, olykor romlott, olykor egyszerűen csak alkalmatlan szereplőkkel, akiket Magyarországon tévesen hol »baloldaliaknak«, hol »baloldali liberálisoknak« neveznek” – olvasható az Új Egyenlőség egyik nyitócikkében 2016-ból.

Orbán Viktor és a Fidesz terve sikerrel járt: politikailag zavartalanul folytathatta a hegemóniaépítését (és tőkefelhalmozását), miközben az ellenzéki erők bénult összefogáskényszerben beszorultak a viszonylag jómódú és képzett, (nagy)városi szavazók szűkülő köreibe.

Az igazi tragédia azonban mégsem ez. Az abban áll, hogy az ellenzéken belüli erőviszonyok nem sokat változtak az Orbán-rezsim kialakulása óta. 2023-ban majdhogynem ugyanott tartunk, ahol 2010-ben. Az ellenzéki erők között az elmúlt 13 évben sem történt olyan jelentős átrendeződés, aminek eredményeképpen az ellenzék feltörekvő, friss és hiteles erői a maguk képére alakíthatták volna a küzdelmet, és ezzel kitisztíthatták volna az ellenzéki térfelet.

A jelenlegi ellenzék legerősebb erejének vezetője ma is ugyanaz, aki 2006 után totális kudarcba kormányozta az akkor őt támogató legnagyobb politikai erő szavazóbázisát. Ő és közvetlen politikai szövetségesei azóta is aktívak. Bár úgy gondolják, hogy az Orbán-rezsim leépítésén dolgoznak, tetteikkel valójában éppen az ellenkező hatást érik el. „Hasznos hülyékként” éppenhogy stabilizálják az Orbán-rezsimet.

Tanulságos meghallgatni Orbán Viktor 2022. április 6-i nemzetközi sajtótájékoztatóját, amelynek egy pontján Gyurcsány Ferenc 2006-os politikai manővereire utalt. Orbán Viktor – fel-feltörő nevetésével küzdve – így fogalmazott az újságírói kérdésre válaszul:

„Nézze, én láttam olyat, hogy valaki a választások után megváltoztatta a politikáját, de annak nem lett jó vége. Bizonyos szempontból még mindig abból élünk, hogy egyszer egy ilyen hiba elkövettetett…” (54:15–54:29)

Gyurcsány Ferenc politikai aktivitása az Orbán-rezsim aranytartaléka. Ezt egyelőre éppen csak maga Gyurcsány Ferenc és hívei – a Demokratikus Koalíció vezetői és támogatói – nem képesek belátni.

Sem „felülről”, sem „jobbról” nem váltható le – csak „alulról” és „balról” van rá esély

A 2022-es választások tapasztalata, hogy az Orbán-rezsim nem váltható le „jobbról”, ahogyan az összefogás Márki-Zay Péter vezetésével megkísérelte. Csak „balról” lehet rá esély.

Ha e tapasztalatot egybeolvassuk jelen írás fő állításával – miszerint az Orbán-rezsim nem váltható le „felülről”, csakis „alulról” –, akkor eljutunk egy olyan belátáshoz, amely az ellenzéket is hozzásegítheti ahhoz, hogy kihátráljon az osztálycsapdából.

Csak „alulról” és „balról” maradt esély az Orbán-rezsim leváltására. Ez sem garancia, ez sem a biztos siker receptje. Inkább csak egy esély, egy nyitva maradt lehetőség, amit egy alulról szerveződő és hiteles népi-népszerű baloldali politika megragadhat.

E tekintetben különös jelentőséggel bír a hitelesség, különösen pedig a politikai hitelesség kérdése. Távolról sem mindegy, hogy éppen ki jeleníti meg a baloldalt, a szociáldemokráciát, a népi és népszerű politikát. Távolról sem mindegy, hogy ezek pusztán felöltött jelmezek-e, vagy ellenkezőleg, hitelességüket képviseleti intézmények, politikai garanciák, politikai munka szavatolja-e.

A szavazók igenis jól emlékeznek. A legfiatalabb nemzedékek kivételével személyes tapasztalatokkal rendelkeznek arról, mi vezetett a kétezres évek fordulatához. Egyáltalán nem mindegy számukra, hogy kik kínálnak baloldali, szociáldemokrata és népi-népszerű politikát. Nem fogják bárkinek elhinni. Nem hiszik el akárkiknek.

Megint jönnek – most éppen megint baloldaliak

A független elemzőnek mutatkozó tanácsadó, Böcskei Balázs, nemrég például újra „a baloldal” nevében adott (kéretlen) tanácsokat baloldali politikai szervezeteknek a Mércén megjelent írásában. Beszédpozíciója meglehetősen ellentmondásos. Böcskei Balázs legkésőbb 2019 óta újra a Demokratikus Koalíciónak (DK) dolgozik.

Emlékeztetőül: a kétezres évek utolsó harmadában Gyurcsány Ferenc köreiben jelent meg, majd bő egy évtizeddel később, 2019-től Gy. Németh Erzsébet DK-s főpolgármesterhelyettes főtanácsadója lett a budapesti Városházán. Gy. Németh Erzsébet távozása után, 2022 óta jelenleg is Bősz Anett főpolgármester-helyettes főtanácsadója. Bősz Anett a Magyar Liberális Párt (MLP) elnöke, akit szintén a DK delegált.

Böcskei Balázs egyszemélyes cége további vezető DK-s politikusoknak ad tanácsot:

„Böcskei Balázs politológus, az IDEA Intézet kutatási igazgatója, és az IDEA Intézet mögött álló vállalkozás, a Respublica Kft. egyszemélyi tulajdonosa, aki a DK-s főpolgármester-helyettes [Bősz Anett] társadalmi kapcsolatokért felelős önkormányzati főtanácsadója. Böcskei a fővárosi megbízása ellenére továbbra is szerepel független szakértőként a különböző tévés aktuálpolitikai vitaműsorokban. A tanácsadó cége, a Respublica Kft. egyébként mind a négy DK-s európai parlamenti képviselőnek – Ara-Kovács Attila, Dobrev Klára, Molnár Csaba és Rónai Sándor – nyújt szolgáltatásokat.” (Forrás.)

Ilyen az, amikor liberális főpolgármester-helyettesek főtanácsadója látszólag „a baloldalnak” ad tanácsokat, miközben valójában csak a DK-nak dolgozik. Ilyen az, amikor főtanácsadóként négy éve ellátandó munkáját – hogy ti. a humán területért, ezen belül a kultúráért, a művelődésért felelős liberális főpolgármester-helyettesek munkáját támogassa – azzal egészíti ki, hogy „a baloldalnak” kívánja megmondani, milyen kultúrpolitikát folytasson a hazai (nagy)városokban.

Hogyan lehetséges ez? Mit jelez Böcskei Balázs legújabb színeváltozása? Magyarázattal szolgálhat, hogy a Demokratikus Koalíció újabban állítólag baloldali és szociáldemokrata párt.

Sőt – mint azt Dobrev Klárától megtudhattuk –, a Demokratikus Koalíció mindig is baloldali és szociáldemokrata párt volt. Nos,valahogy így fest a politikai hitelesség abúzusa az ellenzéki politikában.

Szociáldemokrata-e Gyurcsány Ferenc? – kérdezte főszerkesztőnk, Pogátsa Zoltán a volt miniszterelnököt 2017 nyarán, az Új Egyenlőség közbeszélgetésén. Igen is, meg nem is – szólt Gyurcsány válasza. Amikor éppen annak kell tűnni, akkor baloldali és szociáldemokrata. Amikor éppen másnak kell látszania, akkor centrista és liberális. Most válságos idők járnak, most éppen biztos megint baloldali és szociáldemokrata.

Kiút az osztálycsapdából?

Öt éve, a 2018-as választások után az Új Egyenlőségen is megjelentek értelmezések az osztálycsapdáról (több is, szerzőink és szerkesztőink mellett az enyém is). A kiútkeresés jegyében szintén megfogalmazódtak javaslatok (több is, szerzőink és szerkesztőink mellett az enyém is).

Mégis, mintha az ellenzéki erők azóta csak mélyebbre kerültek volna a csapdában. Mintha még jobban belesétáltak volna, mintha még kevésbé látnának ki belőle.

A kiút nem tűnik lehetetlennek, bár radikális irányváltást és stratégiaváltást követel. Ehhez a kulcs a dolgozók, a szellemi és fizikai munkát végző alkalmazottak, a kék és fehérgalléros foglalkoztatottak, a munka és a megélhetés problémáiban van. Nem pedig a keletezés és nyugatozás, balkánozás és európázás, diktatúrázás és demokráciázás, korrupciózás és jogállamozás unalmas identitásnarratíváiban.

Ezek talán csak a viszonylag jómódú, viszonylag képzett (nagy)városi szavazókat érdeklik – de talán már őket sem igazán.

A siker érdekében az ellenzéknek el kell felejtenie néhány ostoba mantráját.

• Például elfelejteni azt, hogy „nincsen már munkásosztály”.

Merthogy állítólag nincsenek már dolgozók, magánalkalmazottak, köztisztviselők, közalkalmazottak. És valóban, micsoda mély igazság rejlik ebben a megfigyelésben! Hiszen nincsenek már autóbuszsofőrök, védőnők, kereskedelmi dolgozók, levélkézbesítők, szociális munkások, pedagógiai asszisztensek, karbantartók, ápolók, futárok, a közoktatásban dolgozók, köztisztasági alkalmazottak, tanítók és tanárok, pultosok és takarítók, útépítő munkások, vasutasok, bolti eladók és pénztárosok, jegykezelők és forgalomirányítók, csomagolók és árufeltöltők, orvosok és programozók, irodai dolgozók és logisztikusok, szalagmunkások és felsőoktatási dolgozók – ők már régen nincsenek!

A buszok és a vonatok bizonyára önmaguktól működnek, a vállalatvezetők bizonyára egymaguk termelik a profitot, a menedzsment egymaga hozza a negyedéves „számokat”, a közterek önmagukat tisztítják, a gyerekek önmagukat tanítják, ahogyan köztudomásúlag a vakbélműtéteket is önmagunkon szokás elvégezni.

• Aztán elfelejteni, hogy „le kell menni vidékre”.

A megszervezendő többség helyben van: éppen dolgozik. Gyermekeiről, idős szüleiről gondoskodik, alkalmazásban áll, bérmunkát végez vagy éppen munkát keres. Nem „vidékre” és nem „le” kell „menni”, hanem egyszerűen csak el kellene jutni a dolgozókhoz, a mindennapjaikat élő emberekhez – munkahelyekre, autóbusz- és vonatállomásokra, helyi piacterekre, munkásszállókra, varrodákba, lakó- és anyaotthonokba – találkozni, beszélgetni, megismerni a helyzetet, meghallgatni az ott élőket, politikai szervezést folytatni, és így tovább.

• Elfelejteni továbbá, hogy „egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá”.

Ezt egyébként is tévesen idézik, arrogáns ostobaságot faragva belőle, ahogyan állítólag „vidékre” is „lemenni” kellene. A morális lealacsonyodás e dölyfös-kivagyi elutasítása a dolgozó emberek, a nép lenézésén kívül mást nem fejez ki. Éppen csak a munkájukból élők megvetését. Egyúttal biztos jelét adja a gőgös és szemellenzős elitizmusnak, az értelmiségi osztályvakságnak. Legfeljebb arra szolgáltat bizonyítékot, hogy a bölcs beszélő nem lát túl az ATV stúdióján, és azt gondolja, Esterházy Pétert kell idézgetnie (rosszul), hogy elég „civilizáltnak” tűnhessen „jó ízlésű” és „kifinomult” ismerősei körében.

• És végül elfelejteni végre „a középosztály” mantrázását is.

Azt, hogy az állítólagos „középosztálynak” akarjanak politizálni, ennek akarjanak megfelelni. Ezt az ideológiai konstrukciót valamiféle középen lévő osztálynak szokás gondolni – tévesen. Nagy kár, hogy a kifejezésbe rejtett két állítás közül egyik sem igaz. Ez a baloldalellenes célra használatos ideológiai gumikategória valójában nincs középen, és nem osztály. A baloldali ellenzék számára e koncepció stratégiai célú használata önmaga lábon lövésével azonos.

„A középosztály” ideálja különösen veszélyes fegyver – ha valamire alkalmas, akkor az pont a baloldali politika semlegesítése. Kerüljük el messziről! Lőtt sebbel még nehezebb lenne kikecmeregni az osztálycsapdából.