Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogyan politizáljunk a mai Magyarországon? 5 tipp Antonio Gramscitól

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 3 éves.

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki nem túl lelkes attól a gondolattól, hogy kevesebb mint egy év múlva el kell döntenie, hogy melyik jelenlegi ellenzéki pártra szavazzon, vagy esetleg csatlakozzon-e a távolmaradók táborához, ami szintén nem a legmotiválóbb gondolat. Nagyon úgy tűnik, hogy egy olyan helyzetben, amiben több millió ember befogott orral vagy egyáltalán nem megy el szavazni, Budapesten kívül már egy ezer fős tüntetés is ritkaságszámba megy, és a legtöbb közéleti kérdés maximum egy szűk réteget tud mobilizálni, szükség lenne a politikai cselekvés újragondolására az alapoktól kezdve. Nem akarom lebecsülni a szerveződésnek azokat a nyilvánvaló korlátait, mint például a Fidesz elképesztő médiafölénye vagy a hozzáférhető anyagi források szűkössége, de azért érdemes azt is átgondolni, hogy stratégiai, gondolati szinten milyen előfeltételei lennének egy kevésbé reménytelen magyar közéletnek. Biztos egy csomó szerzőt érdemes felhasználni ehhez, de én most egy olasz kommunistát, Antonio Gramscit szeretném ajánlani.
gramsci2.jpg

Gramsci az Olaszországi Kommunista Párt alapítótagja, a két világháború közti olasz közélet meghatározó politikusa és gondolkodója volt. Mussolini alatt letartóztatták, élete utolsó 11 évét börtönben töltötte, írásainak jelentős része is itt született. Bár szülőhazájában a mai napig kultusz övezi, és életműve Nyugat-Európában, Indiában és Dél-Amerikában is nagy hatást gyakorolt, Magyarországon még a tudományos életben se ismert széles körben.  A Társadalomelméleti Kollégium (TEK) ezt a hiányt igyekezett pótolni  a Corvinuson Gramsci halálának 80 évfordulójára rendezett konferenciával. (A ‘80-as évekbeli magyar Gramsci-reneszánszról szóló kerekasztal-beszélgetést itt meghallgatható.) Öt pontban szedtem össze, hogy a konferencia előadásainak alapján milyen tanulságok, hasznos szempontok adódhatnak bárki számára, aki közélettel, politikával foglalkozik 2017-ben Magyarországon.

1. Nincs tudományos munka politika nélkül

Ahogy az sok előadásban előkerült, Gramsci tudományos munkásságának egyik legszembetűnőbb vonása, hogy szervesen kapcsolódott nem csak a korabeli társadalmi helyzethez, de a konkrét politikai cselekvéshez is. Írásai a társadalmi valóság sok szintjét érintik, makroszintű elméletalkotást és egészen konkrét, gyakorlati „útmutatókat” is tartalmaznak, de a motiváció minden esetben azonos: a fennálló társadalmi helyzeten való változtatás igénye, egy igazságosabb világért való küzdelem. Hogyan működik a hatalom? Mitől lesz sikeres egy politikai mozgalom? Mit kell tennie egy pártnak, ha elnyomott rétegeket akar képviselni? Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ Gramsci, ami két szempontból is nagyon inspiráló lehet egy értelmiségi számára. Az egyik az, hogy a gyakorlatorientáltság egyáltalán nem von le Gramsci írásainak elméleti értékéből.

Hiába áltatjuk magunkat a politika- és csoportérdekmentes tudományosság felsőbbrendűségével: Gramsci remek elemzései a mai napig hasznos gondolkodási keretet adnak.

A másik ok, amiért társadalomtudományokkal foglalkozóként nagyon lelkesítő ezt a szerzőt olvasni, az a mély morális meggyőződés, ami áthatja a munkáit: az értelmiség nem háríthatja el magától a társadalom alakításának felelősségét. Az elméleti munka sosem lehet öncél, aki mégis így tekint rá, az ezzel a fennálló társadalmi-politikai rendet támogatja.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Gramsci organikus értelmiségnek nevezi azokat az értelmiségieket, akiket  – szemben a fennálló társadalmi rend szolgálatában álló tradicionális értelmiséggel – egy specifikus társadalmi csoport termel ki magából és akik aztán ezt a csoportot képviselik a közéletben. Elmélete szerint egy elnyomott csoport emancipációja akkor tud bekövetkezni, ha kiemelkedik belőle egy organikus értelmiség, amely elkötelezetten küzd csoportjának érdekeiért. Ezért nagyon hasznos minden olyan kezdeményezés, amely elnyomott csoportok tagjainak nyújt képzéseket, társadalomtudományos ismereteket, mint például a Közélet Iskolája, amit Dósa Mariann mutatott be az előadásában (54:50-től). A Közélet Iskolája a többek közt Gramscira alapozó kritikai pedagógia módszerével dolgozik, amiről később lesz még szó. 

2. Beszéljünk a neoliberalizmusról – mi a hegemónia és válságban van-e?

Gramsci egyik központi fogalma a hegemónia, amit leegyszerűsítve így foglalhatunk össze: egy adott gazdasági-társadalmi berendezkedés és az ahhoz kapcsolódó, azt támogató politikai-intézményi és kulturális viszonyok összessége. Bár a hegemónia alapját a termelési viszonyok adják – vagyis a gazdaságot irányító mechanizmusok, elosztási és tulajdonviszonyok – fontos szerepet játszanak benne az intézmények, mozgalmak és egyéb szereplők. Ha a hegemónia válságba kerül, akkor színre léphet egy ellen-hegemonikus blokk, és közreműködhet egy új hegemónia kialakításában. Az új hegemónia nem szükségszerűen „jobb” vagy „rosszabb” emancipatorikus szempontból, mint az előző, tehát ez nem valamiféle folytonos fejlődés.

Ebben az elméletben „a rendszer” kisebb léptékű, mint mondjuk Marxnál, aki alapvetően magát a kapitalizmust tekintette a keretnek, ugyanakkor nagyobb léptékű, mint az általános politikai közbeszéd, amiben általában az előző kormányciklus „a rendszer”, amihez képest forradalmi változást ígér egy párt. Sok neogramsciánus elemzés szerint a neoliberalizmus határozta meg az elmúlt évtizedek globális hegemóniáját, de vannak, akik a liberális demokráciára helyezik a hangsúlyt. Vitás kérdés, hogy Trump győzelme vagy az EU válságtünetei a hegemónia válságát jelzik-e, és ha igen, akkor vajon a liberális demokrácia, vagy a neoliberalizmus válságáról van-e szó?

Miért hasznos egy ilyen elméleti keret a politikai cselekvéshez? Bár a politikai kommunikáció nem pont ezen a szinten zajlik, ami nem is baj (nem fogom felírni egy választási plakátra, hogy „Építsünk együtt új ellen-hegemonikus blokkot!”), de azt gondolom, hogy az ilyen típusú rendszerszintű gondolkodás hasznos lehet mind stratégiai, mind retorikai szempontból. A neoliberalizmussal is foglalkozó előadásokban (Szűcs Anita, Sebők Miklós, Háfra László, Fábry Ádám, Pogátsa Zoltán) sok izgalmas aktuálpolitikai elemzést hallhattunk. Ezekre építve állítom azt, hogy nagyban segítené a legtöbb magyarországi progresszív szerveződést, ha tudatosabban pozicionálnák magukat a jelenlegi hegemónia-viszonyok között, kicsit konkrétabban: valamiféle anti-establishment megközelítés az, ami hiányzik.

A legtöbb balliberális párt és szerveződés megelégszik azzal, hogy saját magát a jobboldallal szemben pozicionálja, amivel könnyen belecsúszik a korábbi hegemóniát védelmező pozícióba, azaz kritikátlan EU-pártiságba, liberalizmusba, szabadpiac-pártiságba stb. Ezáltal sok, elvben baloldali állítást (vagy azoknak a torz karikatúráját) átengednek a populista jobboldalnak, és elveszítik azoknak az embereknek a támogatását, akik a rendszerváltás utáni évtizedek vesztesei vagy kritizálói.

Leginkább az LMP volt az, aki elég következetesen igyekezett kikerülni ezt a jobboldalra reagáló identitásépítést. Most meglepő helyen, az MSZP élén jelent meg hasonló próbálkozás Botka László részéről.

3. Létezhet-e ideológiamentes politikai cselekvés?

Bár gondolom, aki azt gondolja, hogy igen, azt nem ez a cikk fogja meggyőzni az ellenkezőjéről, de azért érdemes átgondolni ezt a kérdést. Kiss Csabának az ideológiáról szóló előadása (1:32:50-től) kapcsán érdemes megvizsgálni, hogy milyen értelemben használják ma az ideológia szót. Pejoratív értelemben az ideológia az, ami elleplezi, meghamisítja a valóságot. Ebben az értelemben lehet a hatalom birtokosának eszköze mások megtévesztésére, de akár az ő gondolkodása is lehet ideologikus, azaz elfogult, elszakadhat a valóságos gyakorlati tapasztalatoktól. Amikor a Momentum ideológiamentes politizálásról beszél, akkor nyilván ebben a pejoratív értelemben használja, ami akár szimpatikus is lehetne.

Gramsci sokat foglalkozott az ideológiának ezzel a vetületével is, de egy másik, semleges, azaz nem pejoratív értelemben is használta a fogalmat. Ez alapján minden politikai gondolkodás és cselekvés ideologikus, amennyiben szükségszerűen áll mögötte valamilyen világkép, emberkép, valóságértelmezés. Kilépett abból a pozícióból, ami a marxista hagyományra jellemző volt: amellett, hogy ellenfelei – negatív értelemben vett – ideologikusságát igyekezett leleplezni, saját gondolkodását is versengő ideológiák erőterében helyezte el, nem próbálta magát úgy beállítani, mint aki minden – semleges értelemben vett – ideológiától független.

Nem a Momentum az első a magyar politikában, aki ideológiamentességet ígér, sőt, tulajdonképpen a rendszerváltástól 2010-ig végig erőteljesen jelen volt ez a retorika, főleg a balliberális kormányok technokrata, szakértőiségre alapozott imázsában, összhangban a nyugati mainstream politikai közbeszéddel (ld. Sebők Miklós előadása 48:59-től). Újra és újra kudarcba fulladnak azok a kísérletek, amelyek úgy próbálják elkerülni a negatív értelemben vett ideológikusságot, elfogultságot, hogy nem vesznek tudomást se arról, hogy milyen világnézeti pozícióból beszélnek, se arról, hogy milyen érdekek és ideológiák határozzák meg azt a politikai teret, amiben mozognak.

A Momentum úgy hivatkozik ideológiamentességre, szakértelemre, objektivitásra, mintha ezek az ő friss találmányaik lennének, nem pedig a rendszerváltás utáni évtizedek és a globális politikát a közelmúltig biztosan meghatározó neoliberális hegemóniájának jelszavai, azaz mintha nem ez lenne maga a hegemón ideológia.

Szóval milyen értelemben lehet ideológiamentes egy párt vagy mozgalom? Gramsci alapján is el kell kerülni az elfogultságot, a dogmatizmust, ebben az értelemben nem szabad ideologikusnak lenni. Hogyan lehet ezt megtenni? Épp úgy, ha felvállaljuk a saját világnézetünket, értékeinket és ezek alapján kijelöljük, hogy milyen ideológiai pozíciót veszünk fel a többi politikai szereplőhöz képest. Ha rámutatunk ellenfeleink elfogultságára, de ugyanakkor nem félünk mondani valamit a világról.

4. Az emberek nem hülyék

Az emberek hülyének nézésének régi hagyománya van a magyar „baloldalon” (és egyébként a mainstream szociológiában is). A Gagyi Ági által antipopulizmusnak nevezett jelenség lényege, hogy a magyar népet fejletlennek, ostobának, szolgalelkűnek stb. állítják be, amit akár akarata ellenére is fel kell zárkóztatni a fejlett, demokratikus Nyugathoz. Ez a hozzáállás legitimálja a felülről vezérelt reformokat, megszorításokat, illetve ebből fakad a szélsőjobb erősödésének szisztematikus félreértése is, miszerint a buta emberek rasszisták, de ha megtanítjuk nekik, hogy a rasszizmus rossz, akkor vissza fognak fordulni a demokratikus értékek felé.

Talán szegény származása miatt is, de Gramsci mélyen hitt az emberek intuitív tudásában és abban, hogy a helyes politika csak a nép minél teljesebb bevonásával  tud megvalósulni. Autoritásellenes meggyőződése két területen nagyon meghatározó. A kritikai pedagógia, amiről Dósa Mariann tartott előadást, jelentős részben Gramscira épít.

A gramsciánus pedagógia abból indul ki, hogy minden ember eredendően birtokában van egy csomó képességnek és tudásnak, csak ezek rendszerezetlenül, „fegyelmezetlenül” vannak az emberek fejében. A tanításra kölcsönhatásként tekintett, amiben a tanító inkább egy kísérő vagy moderátor, és ő is folyamatosan tanul a tanítványtól.

Ugyanez a szellemiség táplálja Gramsci pártfelfogását, amelyet Szigeti Péter előadásából (57:10-től) ismerhettünk meg. E szerint a jól működő párt három részből áll: az egyik a karizmatikus, előrelátó vezetés, a másik a tömeg, a mozgalom, végül pedig a kettő között közvetítő aktivistaréteg. A párt nem csak erejét, energiáját kell, hogy a tömegektől nyerje, de a problémák, igények is alulról kell, hogy jöjjenek. Ezeket aztán a vezetés tudja kifejezni, megformálni, differenciálni.

Egy olyan párt mondhatná magát baloldalinak, ami ehhez a szellemiséghez csatlakozik, és amely hajlandó az emberektől nyert problémafelvetésekből építkezni. Amely komolyan veszi a választókat, akkor is, ha azok nincsenek birtokában azoknak a kulturális kódoknak és annak az iskolázottságnak, amivel az értelmiségi elit nyelvén tudnák kifejezni az igényeiket; és amelynek vezetői nyitottak arra, hogy maguk is tanuljanak a „tanítás” során.

5. Nem kell minden jól hangzó receptet importálni

A huszadik század elején Olaszország még félperifériás ország volt, helyzete sok szempontból hasonlított a mai Magyarországéra. Gramsci az elsők között volt, akik az ország problémáit nem sztereotípiákon és áltudományos fejtegetéseken keresztül próbálták megérteni, mint pl. hogy a déliek lusták és nem dolgoznak, hanem valódi történeti elemzések alapján. Az olasz politikai klímát arra vezette vissza, hogy az egyesítéstől kezdve a nyugati modernizációs mintákat próbálták átültetni Olaszországra, ahol azonban teljesen más gazdasági és társadalmi viszonyok uralkodtak. Gramsci a felülről erőltetett államépítésre vezette vissza az állandó politikai válságot, majd a folyamatos elitharcokat felváltó fasizmust.

Bevezette az elemzésébe azt a szempontot, hogy egy-egy társadalmi, politikai, gazdasági mechanizmus nem automatikusan átültethető bármely más társadalom viszonyai közé, sokszor az importált receptek több kárt okoznak, mint amennyit használnak. (Erről a Helyzet Műhely kerekasztalbeszélgetésén [1:13:10] lehetett bővebben hallani.)

Elmélet és gyakorlat találkozott, amikor ez a felismerés becsatornázódott a Kommunista Párt stratégiájába is: Szabó Tibor előadásában (20:10-től) hallhattunk arról, hogy Gramsci felismerte, hogy nem lehet és nem is lenne érdemes ugyanazt a forradalmat végrehajtani, mint Oroszországban. Sok korabeli marxista stratégiájával – a forradalmi utópiához való dogmatikus ragaszkodás vagy kiábrándult visszavonulás – szemben azt választotta, hogy az olasz társadalmi valóságból kiindulva dolgoz ki saját stratégiát, módszereket. A neogramsciánus elemzések kiegészítik a fenti szempontot a világgazdasági, geopolitikai pozícióból fakadó korlátokkal.

A magyar közélet szereplői közt gyakori, hogy  nemzetközi (jellemzően nyugati) példák reflektálatlan átvételétől várják a megoldást. Gyakran külső nyomás is szerepet játszik ebben (pl. a rendszerváltás utáni megszorítások a Világbank ajánlásai alapján), de valószínűleg sok esetben elkerülhető lenne, ha az ellenzéki pártok, progresszív mozgalmak belátnák, hogy ami Németországban működik, az nem biztos, hogy Magyarországon is fog. Sajnos ehhez a retorika szintjén egyelőre az Orbán-kormány „unortodoxiája” áll a legközelebb, pedig mennyivel jobb lenne, ha inkább egyenlősítő politikák használnák fel ezt a szempontot!

Turai Eszter