Fellángolt a vita az anarchisták közt az ukrajnai háborúról. A háborúellenes kiáltványra válaszoló olvasói levél olyan érveket fogalmazott meg, amit gyakran hallani baloldali körökben, nem csak anarchisták közt, ezért a vitát érdemes komolyan venni és folytatni. Cikkemben nem csak vele vitatkozom.

A szerző szerint a „forradalmi defetizmus” gyakorlatiatlan, elvont, hasztalan tanács, amit csak a „nyugati baloldali” fotelforradalmárok gondolhatnak komolyan:

„Azt gondolom, hogy ez a forradalmi defetista kiáltvány egy kapaszkodója tud lenni az önmagukban a konfliktus kapcsán vívódó, leginkább nyugati baloldaliaknak ahhoz, hogy ezzel igazolják a saját semmittevésüket” – írja.

Ezzel egy közkeletű toposzt elevenít fel, a „nyugati baloldal” toposzát, amely – a „keleti baloldal” szemében legalábbis – képtelen komolyan venni a Putyin jelentette fenyegetést, és aránytalanul hibáztatja a NATO-t az ukrajnai és egyéb háborúkért, más szóval westsplainingel. Szigorú értelemben véve persze nem létezik se „nyugati”, se „keleti” álláspont, a NATO-kritikát és háborúellenességet viszont szokás lett tipikus „nyugati baloldali” álláspontként feltüntetni. Plankó Gergő a 444-től például azt írja Borisz Kagarlickij, marxista szociológus letartóztatása kapcsán:

„A cikkben azt kérte a nyugati progresszív közönségtől, hogy ne segítsék Putyint engedékeny nyilatkozatokkal, mert ezektől csak még magabiztosabbak lesznek a rendőrök és politikusok, és ezek újabb letartóztatásokhoz járulnak hozzá Oroszországban. »Akik jót akarnak Oroszországnak és az oroszoknak, nem lehetnek mások, mint engesztelhetetlen ellenségei ennek a hatalomnak« – zárta a cikket [Kagarlickij].

A nyugati baloldali fórumokon gyakori jelenség, hogy az amerikai imperializmussal szemben kritikus alapállás miatt lényegesen megengedőbbek más rendszerek bűneivel szemben – éppen ezért volt jelentősége annak, hogy Kagarlickij ezen a fórumon fogalmazta meg ezt az üzenetet. Kritikusai szerint ugyanakkor 2014-ben, a Krím elfoglalása idején még sokkal engedékenyebb volt az orosz katonai lépésekkel szemben, amivel ő maga is hozzájárult ahhoz, hogy idáig jusson a helyzet.”

Tehát a „keleti baloldali” Kagarlickij a saját fejére is hamut szórt, amiért alábecsülte a putyini Oroszország katonai agresszióját, mert eleve alárendeltnek látta a félperifériára szorult Oroszországot a nyugati terjeszkedéssel szemben.

Kagarlickij tévedése sokat elmond a létező baloldal hibáiról, tévedéseiről. A létező baloldali többség álláspontja azonban határozottan nem forradalmi defetista.

TGM is beszélt a Partizán Podcastnek adott interjújában erről a bizonyos  „nyugati baloldali fórumokon gyakori jelenségről”, amelyet a nyugati humanizmus örökségének tartott, és amelyről úgy fogalmazott, hogy azért tűnhet furcsának, mert ma már nincs forradalmi alanya. Más megfogalmazásban, a Chomsky-féle antiimperialista pacifizmus egy kontextusából kiragadott törekvés, amelynek valódi értelmét és gyakorlatát egykoron a nemzetközi munkásmozgalom és a forradalom adta.

A forradalmi defetista álláspont szerint nincsenek „jó háborúk” és „rossz háborúk”, „jó hatalmak” és „rossz hatalmak”, jogos és jogtalan imperialista törekvések, ezért a háborúnak csak egyetlen jó kimenetele lehet, a társadalmi forradalom. Jóllehet, a NATO tagállamaiban jobban érvényesülnek a polgárjogok, mint a despota Oroszországban, ennek jelentősége a háborúban vajmi kevés.

Igaza lehetett TGM-nek abban, hogy mára azért tűnhet furcsának a NATO-kritika  a démonibbnak tetsző putyinizmussal szemben, mert nincs már, aki az elméletet a gyakorlatban végrehajthatná. Pedig a forradalmi defetizmus épp annyira gyakorlat, mint amennyire erkölcsi imperatívusz. A ‘17-18-as forradalmak gyakorlata, amikor két egymással hadviselő fél, Németország és Oroszország katonái alakítottak tanácsokat, hogy megtagadják a tisztek parancsait és békét követeljenek. Történelmileg rendkívüli távoli, meg nem értett korszak ez, ellentmondásos következményekkel (Oroszországban pár évvel később a sztálinizmus győzelme, Németországban hátba szúrt, bukott forradalom, amely a nácizmus felemelkedéséhez is hozzájárult), amelynek emlékét a sokat szidott „nyugati baloldal” legalább igyekszik nyomokban megőrizni. Sokszor valóban provinciálisan és helytelenül, lásd, amikor a baloldal alábecsüli Aszad kegyetlenségét az „antiimperializmus” kedvéért. Azonban, ha a „keleti baloldal” elméletben se védi meg a forradalmi defetizmus célját, a társadalmi forradalmat, akkor a gyakorlatban se fogja soha.

Vegyük azt a rendkívül jogos kérdést, amit az anarchista olvasó is pedzeget. Miért, Te mit tennél egy ukrán helyében? Vajon akkor is a NATO szerepén morfondíroznál, amikor épp orosz drónok közelednek feléd? Természetesen a válasz: nem. Csakhogy a forradalmi defetizmus ebben az értelemben sose volt „pacifista”.

Tarasz Bilousz, az ukrán baloldali Társadalmi Mozgalom tagja, aki jelenleg is az ukrán hadseregben harcol, egyik cikkében feleleveníti, hogy Trockij szerint akkor is támogatni kell a fegyverszállításokat egy imperialista hatalom által támadott ország számára, ha a fegyvereket egy másik imperialista hatalom küldi. Tehát, ha például a Mussolini-féle Olaszország fegyvereket küld a francia gyarmatosítás ellen lázadó Algéria számára, akkor a forradalmároknak támogatniuk kell Olaszország fegyverszállítását, érvel Trockij.

Trockij valóban nem volt pacifista. Forradalmár volt, aki egyetlen háború, még a II. világháború kezdetén sem gondolta, hogy az osztályharcot fel kell függeszteni a külső ellenség leküzdéséig. Épp ellenkezőleg, Trockij szemében minden háború egyben esély volt a forradalomra, amikor a felfegyverzett munkásosztály a burzsoázia ellen fordulhat. Franciaországban a trockisták még a náci német megszállás alatt is elítélték a sztálinista Kommunista Párt (PCF) németellenes nacionalizmusát, és életüket kockáztatva juttattak el üzeneteket német katonákhoz, hogy fellázítsák őket Hitler ellen, és a nemzetközi munkásosztály egységét hirdessék.

Nem állja meg tehát a helyét az a másik közkeletű érv sem, hogy a mai háború kivételes helyzet, mert „Putyin literálisan Hitler”. Minden háború „kivételes helyzet”, mindig démonizált és valóban bűnösebb az az országvezető, amelyik először támadott.

Utólag persze láthatjuk, hogy ami az I. világháborúban még működött Trockij és követői számára (és ami célként lebegett minden munkásmozgalmi forradalmár, így az anarchisták előtt is), a II. világháborúban már reménytelen próbálkozásnak bizonyult. Ma is történelmietlennek, reménytelennek tűnik a forradalmi defetista álláspont.

Aki viszont beletörődik a forradalmi defetizmus reménytelenségébe, az abba törődik bele, hogy a szocializmus történelmietlen és reménytelen, a béke pedig addig várat magára, amíg az expanzív politikát folytató kormányok jónak látják a háborút.

Mintha a megvédendő Ukrajna egységes lenne. Mintha nem lennének érdekkonfliktusok az országot felvásárló Blackrock és JP Morgan, a korrupt ukrán oligarchák, a kisemmizett munkásosztály és az egyre nagyobb számban dezertáló katonák közt.

A háború ürügyén be kell szüntetni a „baloldaliságot”. Illendőségből el kell hallgatni, amikor Ukrajna kormánya felfüggeszti a szakszervezetek és a munkások jogait, privatizálja a lakáspiacot, és hagyja az egekbe szökni a lakhatás árát, még akkor is, ha az Ukrajnán belüli menekülteknek már alig van hol lakni. Nincs okunk szocialistának lenni egy ilyen helyzetben, a tőke-munka konfliktusokat nyugodtan zárójelbe tehetjük, sőt, erkölcsi kötelességünk támogatni a NATO-kapitalizmust és az ukrán nacionalizmust. Hogy meri ilyenkor pedzegetni egyáltalán a nyugati baloldal a NATO felelősségét? – kérdezi a keleti NATO-baloldal.

Pedig sajnos van bizony felelőssége a NATO-nak a háborúban. Ott van például az az egyszerű tény, hogy a háború előtti évben a kormány szankcionálta a Putyin-közeli Viktor Medvecsuk pártját és médiáját, amikor elkezdte megközelíteni Zelenszkij pártját a közvélemény-kutatásokban. A szankciókat az ukrajnai USA-nagykövetség is támogatta. Medvecsuk pártja később elítélte az orosz inváziót, amit egyes elemzők szerint épp a Medvecsuk-affér váltott ki. Mit gondoljunk erről? Felmenti ez Putyint? Aligha. Félő viszont, hogy ilyenekről beszélni sem illik a NATO-baloldalon.

Eközben a „nyugati baloldal” egy része legalább próbál megfelelni annak a liebknechti elvnek, hogy „a valódi ellenség idehaza van”. A világ legkönnyebb dolga lenne nyugaton csak a „despota keletet” hibáztatni, de nincs is hozzá szükség „nyugati baloldalra”, megteszi helyettük a fennálló hatalom. Persze vannak köztük olyanok is, többségükben idős sztálinisták, akik nem hajlandók elfogadni, hogy vége a Szovjetuniónak és a felszabadító Vörös Hadsereget projektálják az orosz hadseregre. Abban viszont valószínűleg egyetértünk, hogy  ők nem mérvadó és veszélyes vitapartnerek.

Akik szerint az értetlenkedő „nyugati baloldal” cserben hagyja az ukrán katonákat, az nem érti, hogy a forradalmi defetizmust nem a tárgyalóasztaloknál vívják, hanem a fronton. A forradalmi defetizmus nem kormányzati policy, hanem taktikai kérdés, amely az imperialista háborút polgárháborúvá igyekszik átalakítani, amelyben a katonák egymás gyilkolása helyett az uralkodó osztály ellen fordítják a fegyvereiket.

Nem, nem arról szól a forradalmi defetizmus, hogy „békét, bármi áron”. A rossz békeszerződések csak felfüggesztik a konfliktust (lásd Versailles, Minszk). Különben senki nem gondolhatja komolyan, hogy a békesség jegyében hagyni kell az orosz hadsereget lerohanni azt az országot, amelyiket csak akarja. Nem véletlen, hogy a magyarországi forradalom (1918-1919) is a területi integritás álláspontján volt.

A forradalmi defetizmus arról szól, hogy ez a háború nem azoké, akik vívják, hanem azoké, akik irányítják. A támadó és a megtámadott fél oldalán is. Ilyen egyszerű.