Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Chomsky: Az USA hozzáállása Ukrajnához és Oroszországhoz „átlépte a racionalitás határát”

Az orosz-ukrán válságról, valamint az Egyesült Államoknak a konfliktusban és annak előidézésében betöltött szerepéről adott interjút a Truthout nevű amerikai lapnak Noam Chomsky, az Arizonai Egyetem díszdoktora és a Massachusetts Institute of Technology (MIT) nyugalmazott professzora. Chomsky mintegy 150 könyv szerzője, elméletei jelentős hatást gyakoroltak számos tudományos területre, többek között a nyelvészetre, a kommunikáció- és médiatudományra, a filozófiára, a matematikára és a politikatudományra.

A Truthouton megjelent interjú a szerzővel való beszélgetés átiratának enyhén szerkesztett változata. A szöveget Piróth Attila fordította magyarra.

C.J. Polychroniou: Tovább fokozódik a feszültség Oroszország és Ukrajna között, és kevés ok marad az optimizmusra. Mivel a feszültség enyhítésére tett amerikai ajánlat teljeséggel figyelmen kívül hagyja Oroszország biztonsági követeléseit. Nem volna pontosabb úgy fogalmazni, hogy az Oroszország és Ukrajna közötti határválság valójában az Ukrajna NATO-tagságával kapcsolatos hajthatatlan amerikai álláspontból fakad? Fordított helyzetben mi lenne Washington reakciója, ha mondjuk Mexikó akarna csatlakozni egy Moszkva által vezetett katonai szövetséghez?

Noam Chomsky: Az utóbbi kérdésre magától értetődő a válasz. Egyetlen ország sem merne ilyen lépést tenni „a mi kis régiónkban errefelé”. Ahogy Franklin Delano Roosevelt elnök háborúügyi minisztere, Henry Stimson nevezte Latin-Amerikát, amikor elítélt minden befolyási övezetet (a sajátunk kivételével – ami valójában aligha korlátozódik a nyugati féltekére). Antony Blinken külügyminiszter ugyanilyen hajthatatlanul ítéli el ma Oroszország „befolyási övezetre” való törekvését. Határozottan elutasítjuk az elképzelést – persze a korábbi fenntartásokkal.

Volt persze egy híres eset, amikor egy ország a mi kis régiónkban kis híján katonai szövetségre lépett Oroszországgal: az 1962-es rakétaválság. A körülmények azonban igencsak mások voltak, mint ma Ukrajna esetében. John F. Kennedy elnök a Kuba ellen indított terrorista háborúját a megszállás fenyegetéséig fokozta; ezzel szemben Ukrajna egy ellenséges katonai szövetséghez való potenciális csatlakozása miatt szembesül az orosz fenyegetésekkel. Nyikita Hruscsov szovjet vezető vakmerő döntése – hogy Kubát rakétákkal lássa el – az USA hatalmas katonai erőfölényét igyekezett kissé ellensúlyozni. Miután JFK Hruscsovnak a támadófegyverek kölcsönös leszerelésére vonatkozó ajánlatára minden idők legnagyobb békeidőszakbeli haderőfejlesztésével válaszolt – noha az USA enélkül is jóval vetélytársa előtt járt. Tudjuk, hogy ez mihez vezetett.

Az ukrajnai feszültség rendkívül súlyos, Oroszország Ukrajna határain vonja össze haderejét. Az orosz álláspont jó ideje egyértelmű. Szergej Lavrov külügyminiszter világosan kijelentette az ENSZ-ben tartott sajtótájékoztatóján: „A lényeg a NATO további keleti terjeszkedésének és az Oroszországi Föderáció területét fenyegetni képes csapásmérő fegyverek telepítésének elfogadhatatlanságára vonatkozó egyértelmű álláspontunk”. Nem sokkal később gyakorlatilag ugyanezt mondta újra Putyin, ahogy már korábban is jó néhány alkalommal.

Van egy egyszerű módja annak, hogy hogyan kezelhető a fegyverek telepítése. Ne telepítsük őket. A telepítésük semmiféle módon nem indokolható. Az USA hangoztathatja azt, hogy ezek védelmi jellegűek, de Oroszország bizonyosan nem így látja – okkal.

A további terjeszkedés kérdése összetettebb. A kérdés harminc évvel ezelőttre, a Szovjetunió összeomlásának idejére nyúlik vissza. Oroszország, az Egyesült Államok és Németország között kiterjedt tárgyalások folytak. (A központi kérdés Németország egyesítése volt.) Két jövőkép merült fel. Mihail Gorbacsov szovjet vezető egy katonai tömbök nélküli eurázsiai védelmi rendszert javasolt Lisszabontól Vlagyivosztokig. Az USA ezt elutasította: a NATO marad, az Oroszország által vezetett Varsói Szerződés megszűnik.

Nyilvánvaló okokból a német újraegyesítés egy ellenséges katonai szövetségen belül nem lényegtelen apróság Oroszország számára. Gorbacsov azonban elfogadta, feltételként viszont azt szabta, hogy nem lesz keleti terjeszkedés. George H.W. Bush elnök és James Baker külügyminiszter beleegyezett, a következő szavakkal: „Nemcsak a Szovjetunió számára, hanem más európai országok számára is fontos, hogy garantált legyen: ha az Egyesült Államok továbbra is jelen lesz Németországban a NATO keretein belül, akkor a NATO jelenlegi katonai fennhatósága egyetlen centimétert sem fog keleti irányba terjeszkedni.”

A „kelet” Kelet-Németországot jelentette. Senki sem gondolt további keleti terjeszkedésre – legalábbis nyilvánosan. Ezzel minden oldal egyetért. A német vezetők még explicitebben fogalmaztak. Nagyon örültek, hogy az oroszok beleegyeztek az egyesítésbe – és a legkevésbé sem akartak újabb problémákat.

A kérdéssel kiterjedt tudományos kutatás foglalkozik: Mary Sarotte, Joshua Shifrinson és mások vitatkoznak arról, hogy pontosan ki mit mondott, mit értett alatta, mi a státusza és így tovább. Sok érdekes és tanulságos munka, de végső soron az a lényeg, amit a feloldott titkosítású jegyzőkönyvből idéztem.

George H.W. Bush elnök be is tartotta ezeket a kötelezettségeket. Ahogy Bill Clinton elnök is kezdetben, egészen 1999-ig, a NATO megalakításának 50. évfordulójáig. Egyesek szerint azért csak addig, mert a lengyelek szavazatára apellált a közelgő választásokon, így aztán beengedte Lengyelországot, Magyarországot és a Cseh Köztársaságot a szövetségbe. George W. Bush – a szeretetreméltó bolondos nagypapa, akit annyira ünnepelt a sajtó Afganisztán általa levezényelt megszállásának 20. évfordulója alkalmából – aztán sarkig tárta a kaput: beléptette a balti államokat és másokat is. 2008-ban Ukrajnát is meghívta, durván megpiszkálva ezzel a medvét. A közeli történelmi kapcsolatokon és az Oroszországot támogató népes lakosságon túlmenően Ukrajna geostratégiai fontosságú terület Oroszország számára. Németország és Franciaország megvétózta Bush meggondolatlan meghívását, de az ajánlat továbbra is él. Egyetlen orosz vezető sem fogadná ezt el – Gorbacsov biztosan nem, ahogy azt többször is világossá tette. 

Ami az orosz határra telepített támadó fegyvereket illeti, létezik egy egyszerű válasz. Ukrajna státusza lehetne ugyanaz, mint ami Ausztriáé, illetve Finnországé és Svédországé volt a hidegháború során: semleges ország, amely azonban szoros kapcsolatban áll a nyugattal, kellően biztonságos helyzetben van, és az európai uniós integráció is nyitva áll előtte.

Az USA mereven elzárkózik ettől a lehetőségtől, és fennkölten hirdeti szenvedélyes elkötelezettségét a nemzetek sérthetetlen szuverenitása mellett: tiszteletben kell tartani Ukrajna jogát, hogy csatlakozzon a NATO-hoz! Ezt az elvhű álláspontot, vannak, akik méltatják az Egyesült Államokban, de a világ nagy részén, így a Kremlben is bizonyosan körberöhögik. A világ előtt aligha ismeretlen a szuverenitás iránti töretlen elkötelezettségünk, mely három esetben különösen feldühítette Oroszországot: Irak, Líbia és Koszovó–Szerbia esetében.

Irakra kár a szót vesztegetni, az amerikai agresszió szinte mindenkit feldühített. A Líbia és Szerbia elleni NATO-támadásokat – amelyek a 90-es évek éles hanyatlása közepette csapták arcul Oroszországot – az amerikai propaganda igazságos humanitárius fellépésként tálalta. Az alaposabb vizsgálat persze gyorsan rácáfol erre, amint az másutt bőségesen dokumentálva lett. Abba pedig, hogy az USA tágabban véve mennyire tiszteli a nemzetek szuverenitását, felesleges belemenni.

Néha azt hangoztatják, hogy a NATO-tagság fokozza Lengyelország és más országok biztonságát. Sokkal erősebb érvek szólnak azonban amellett, hogy a feszültségek kiélezése miatt a NATO-tagság veszélyezteti a biztonságukat. Richard Sakwa, Kelet-Európára specializálódott történész észrevétele szerint „a NATO létezését a bővítése által kiváltott fenyegetések kezelésének szükségessége indokolja”. Ez az álláspont megalapozott.

Persze rengeteg mindent lehetne még mondani Ukrajnáról és arról, hogy hogyan kellene kezelni a rendkívül veszélyes és fokozódó válságot, de talán ennyiből is látszik: nincs szükség arra, hogy a helyzet tovább éleződjön, és vélhetően katasztrofális háborúvá eszkalálódjon.

Egyszerűen megdöbbentő, mennyire elutasítja az USA Ukrajna osztrák stílusú semlegességét. Az amerikai politikai döntéshozók tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy Ukrajna felvétele a NATO-ba nem opció a belátható jövőben. 

A szuverenitás szentségét hangoztató nevetséges képmutatást természetesen nem kell komolyan venni. Az USA tehát egy olyan elv nevében, amelyben egy pillanatig sem hisz, és egy olyan cél érdekében, amelyről tudja, hogy elérhetetlen, egy potenciális katasztrófa előidézését kockáztatja. Ez felületesen szemlélve felfoghatatlannak tűnik, de valójában racionális birodalmi számítás áll mögötte. 

Felmerül a kérdés: miért helyezkedett ennyire harcias álláspontra Putyin? Sokan próbálják megfejteni ezt a rejtélyt. Vajon megőrült? Arra akarja kényszeríteni Európát, hogy Oroszország szatellitrégiójává váljon? Miben sántikál?

A válaszhoz elég, ha meghallgatjuk, hogy mit mond. Putyin évek óta próbálja elérni, hogy az USA figyelmet szenteljen azoknak a kéréseknek, amelyet ő és Lavrov külügyminiszter ismételget – hiába. Az egyik lehetőség az, hogy az erődemonstráció ezt a célkitűzést igyekszik elérni. Ezen a véleményen van néhány jól informált elemző. Ha ez a helyzet, akkor a jelek szerint valamennyire sikerült.

Németország és Franciaország megvétózta az USA korábbi próbálkozásait, hogy NATO-tagságot kínáljon Ukrajnának. Miért erőlteti annyira az USA a NATO keleti terjeszkedését, hogy képes küszöbön állónak nevezni Ukrajna orosz megszállását – miközben a jelek szerint még az ukrán vezetők sem gondolják ezt így? És mióta Ukrajna a demokrácia fáklyája?

Tényleg furcsa nézni, hogy mi zajlik. Az USA tovább élezi a helyzetet, miközben Ukrajna visszafogottabb retorikára int. Sok a találgatás, hogy miért cselekszik úgy a démoni Putyin, ahogy, az USA indítékait viszont ritkán szokás vizsgálni. Ennek oka ismerős: az USA indítékai, mintegy definíciószerűen, nemesek, még akkor is, ha a megvalósításukra tett erőfeszítései talán irányt tévesztenek.

Ugyanakkor a kérdés talán érdemel egy kis figyelmet, legalábbis azok részéről, akiket McGeorge Bundy egykori nemzetbiztonsági tanácsadó „szélekre szorult vadembereknek” nevezett – azokra a javíthatatlan alakokra utalva, akik Washingtont a másutt alkalmazott mércével merészelik mérni.

Az egyik lehetséges válasz a NATO céljáról megfogalmazott híres szlogen: hogy Oroszország (Európán) kívül, Németország háttérbe szorítva, az USA pedig belül maradjon. Oroszország kívül van, messze kívül. Németország háttérbe van szorítva. Már csak az a kérdés, hogy az USA bent marad-e Európában – vagy pontosabban fogalmazva, hogy az USA irányít-e.

Nem mindenki fogadta el a világ működésének ezt az elvét: sem Charles de Gaulle, aki az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa elképzelését támogatta, sem Willy Brandt volt német kancellár, az Ostpolitik szorgalmazója, sem pedig Emmanuel Macron francia elnök, akinek mostani diplomáciai kezdeményezéseit Washington nem nézi jó szemmel.

Ha az ukrán válságot békés úton sikerül megoldani, az európai ügy lesz – szakítva azzal a második világháború utáni „atlantista” elképzeléssel, amely határozottan az USA kezébe adta a kormányrudat. Még precedensként is szolgálhat az európai függetlenség további lépéseihez – sőt, akár Gorbacsov jövőképéhez is közelebb vihet. Kína keletről betolakodó Új Selyemút kezdeményezésével a világrend sokkal nagyobb kérdései merülnek fel.

Ahogy külpolitikai kérdésekben gyakorlatilag mindig, Ukrajna kapcsán is kétpárti őrületet látunk. Míg azonban a republikánus kongresszusi képviselők azt sürgetik, hogy Joe Biden elnök helyezkedjen agresszívebb álláspontra Oroszországgal kapcsolatban, a párt protofasiszta bázisa megkérdőjelezi ezt az irányvonalat. A republikánusok tehát megosztottak Ukrajna ügyében. Mit mond ez arról, ami a Republikánus Pártban zajlik? 

Nem könnyű ma úgy beszélni a Republikánus Pártról, mintha egy működő demokráciában résztvevő, valódi politikai párt volna. A szervezet jobban jellemezhető „radikális lázadás[ként], amely ideológiailag szélsőséges, a tényeket és kompromisszumokat megveti, politikai ellenzékének legitimitását pedig semmibe veszi”. Ezt a jellemzést az American Enterprise két politikai elemzője, Thomas Mann és Norman Ornstein adta egy évtizeddel ezelőtt, vagyis még Donald Trump előtt. Mára teljesen elavult. A GOP rövidítésből (Grand Old Party – Nagy Régi Párt) csak az O, a régi maradt.

Nem tudom, hogy az a bázis, amelyet Trump őt bálványozó szektává delejezett, megkérdőjelezi-e a republikánus vezetők agresszív irányvonalát, vagy hogy érdekli-e egyáltalán őket az egész. Szegényesek a bizonyítékok. A Republikánus Párthoz szorosan kötődő vezető jobboldali személyiségek álláspontja jóval jobbra esik az európai közvéleménytől, illetve azoknak az álláspontjától, akik igyekeznek legalább a demokrácia látszatát fenntartani az USA-ban. Ők még Trumpnál is lelkesebben támogatják Orbán Viktor magyar miniszterelnök „illiberális demokráciáját”, és mint a nyugati civilizáció megmentőjét éltetik. 

Ahogy lelkesen üdvözlik, amint Orbán lebontja a demokráciát, arról Benito Mussolini olasz fasiszta vezető méltatása jut az ember eszébe, amiért „megmentette az európai civilizációt. Az érdem, amit a fasizmus ezzel elnyert magának, örökké élni fog a történelemben” – fogalmazott az elmúlt negyven évet uraló neoliberális mozgalom nagyra becsült alapítója, Ludwig von Mises 1927-es klasszikus művében, a Liberalizmusban.

A lelkes rajongók legerősebb hangja Tucker Carlsoné, a Fox News műsorvezetőjéé. Sok republikánus szenátor vagy beáll Carlson mögé, vagy azt állítja, hogy nem tudja, mit csinál Orbán – ami az írástudatlanság figyelemre méltó beismerése a globális hatalom csúcsán. A nagyra tartott Charles Grassley szenátor azt nyilatkozta, hogy ő csak Carlson tévéprogramjaiból hallott Magyarországról, és helyesli az irányt. Az efféle megszólalások sok mindent elárulnak erről a radikális felkelésről. Ukrajnával kapcsolatban – a Republikánus Párt vezetőivel szembe menve – azt kérdezi Carlson: miért kellene állást foglalnunk egy perpatvarban „két olyan idegen ország között, amelyek számára az Egyesült Államok nem jelent semmit?”

Bármilyen nézeteket vall is az ember a nemzetközi kapcsolatokról, világos, hogy a diskurzus rég átlépte a racionalitás határát, és a riasztó múltat idéző területre tévedt.

Copyright © Truthout. Engedély nélküli újraközlése tilos.

C.J. Polychroniou politikai közgazdász/politológus. Számos egyetemen és kutatóközpontban tanított és dolgozott Európában és az Egyesült Államokban. Jelenlegi fő kutatási területei az európai gazdasági integráció, a globalizáció, a klímaváltozás, az Egyesült Államok politikai gazdaságtana, valamint a neoliberalizmus politikai-gazdasági projektjének dekonstrukciója. Rendszeresen publikál a Truthouton, és tagja a Truthout Közéleti Értelmiségi Projektjének (Public Intellectual Project). Több tucat könyve jelent meg; cikkeit sok folyóirat, magazin, újság és népszerű híroldal közölte. Számos írását több nyelvre is lefordították, egyebek között arabra, franciára, görögre, hollandra, horvátra, olaszra, oroszra, portugálra, spanyolra és törökre. Legújabb könyvei: Optimism Over Despair: Noam Chomsky On Capitalism, Empire, and Social Change – amely az eredetileg a Truthouton közzétett, majd a Haymarket Books által összegyűjtött Chomsky-interjúk gyűjteménye; Climate Crisis and the Global Green New Deal: The Political Economy of Saving the Planet (Noam Chomskyval és Robert Pollinnal mint elsődleges szerzőkkel); valamint The Precipice: Neoliberalism, the Pandemic, and the Urgent Need for Radical Change, amely az eredetileg a Truthouton közzétett, majd a Haymarket Books által összegyűjtött Chomsky-interjúk gyűjteménye.

Kiemelt kép: MTI/EPA/Ronald Wittek