1.

Honnan ered a „vidék” problémája Magyarországon?

A kérdést aligha lehet a szűken vett jelen problémáinak szemügyre vételével, társadalmi és politikai megosztottságaival akár csak megfogalmazni is, olyan mély történeti gyökerei vannak.

Legcélszerűbb az ebből a szempontból kétségtelenül korszakfordulónak tekinthető 1945-ös társadalmi szerkezetváltás kísérletéből kiindulni. A második világháború magyarországi lezárulásához kapcsolódó különböző ideológiai és emlékezetpolitikai kisajátítások többnyire elfedik, hogy 1945-ben a magyar paraszttársadalom^[1] szempontjából egy nagyjából négyszáz éves korszak ért véget. Vagy legalábbis kísérlet történt arra, hogy egy négyszáz éves korszaknak véget vessenek – kísérlet, a mai fejlemények felől ugyanis már nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy sikerült véget vetni.

Az is lehet, hogy tágabb történeti perspektívában az államszocialista kísérlet múlékony intermezzónak bizonyul, törékeny történeti kivételnek, amely sikertelenül próbálta megszakítani az évszázados kettős társadalom továbbörökítését.

Az az elemi közöny és negatív elfogultság, amellyel Magyarországon – persze más kelet-európai társadalmakhoz típusában hasonlóan – a „rohadt komcsikra” emlékeznek, igen mély sérelemről árulkodik. Ez szerintem nem magyarázható pusztán azzal, hogy az államszocialista kísérlet, ahogyan vélni szokták, erőszakosan eltérítve a „szerves” polgári-kapitalista modernizációt – ilyen nem nagyon volt! – megtörte a magyarországi uralkodó osztályok történeti folytonosságát. Az államszocialista kísérlet emlékezete ugyanis nem csak az uralkodó osztályok, hanem az alávetett társadalom szempontjából is inkább negatív.

És ez az ellenazonosulás nem egyszerűen abból fakad, hogy az elnyomott társadalom magáévá tette az 1989 után szép lassan újjászerveződő uralkodó társadalom osztályérdekekből fakadó elfogultságát.

Hanem egy történelmi jelentőségű csalódásból is. Abból, hogy a szocialisták valóban megígérték a fölszabadulást az alávetett társadalomnak, hozzá is láttak, és – ígéretüket nem sikerült beteljesíteni

(most nem fontos, hogy miért nem, vagy mennyiben mégis, stb.).

A szocialisták, kommunisták, szociáldemokraták ezért leginkább csalóknak, hazudozóknak, árulóknak, szélhámosoknak tűnnek föl azok szemében, akik tőlük várták, várhatták volna, és esetleg várhatnák a fölszabadulást.

2.

Mi ért véget – vagy minek kellett volna véget érnie – 1945-ben?

A tényt, hogy 1945 előtt Magyarországon két társadalom létezett egyszerre, a magát a reformkori antifeudális ambíciók örökösének tekintő népi szociográfusok mozgalma tárta fel kiváló és kihívó könyvek sorában, akik közül többeket ezért az állításért perbe fogtak és fogházba zártak, könyveiket pedig bezúzták az 1930-as években.

Ők állapították meg, hogy a magyarországi úri osztályokkal szemben áll a másik, nemzetalkotó politikai tényezőként figyelembe nem vett, elkülönült parasztpolgári vagy proletarizálódó, nyomorgó, rendszeresen botozott, lánccal ajtófélfához kötözött, kivándorlásra kényszerített vagy agrármodernizációs reményeket dédelgető falusi, tanyasi, mezővárosi társadalom a maga igen sajátosan bonyolult társadalomtörténetével és társadalmi tagozódásával. S hogy a magyar nemzetet és társadalmat nem csak a lassacskán kapitalizálódó rendi-nemesi társadalom és örökösei, illetve a szűköcske és meglehetősen konzervatív polgári-városi középosztály alkotják, hanem azok is, akik eltartói az úri-nemzeti-polgári osztályoknak, azaz a nép.

Ilyen megállapítások nemzetgyalázási pert vontak maguk után Horthy Magyarországán.

Figyeljük meg, nem egyszerűen a szokásos – az újbaloldal által mostanság is hasonlóan leegyszerűsítő formában fölmelegített – osztályantagonizmus megállapításáról van szó: a tőke és a dolgozók szembenállásáról.

Két társadalom vagy társadalmi logika létezett egymás mellett, nem két társadalmi osztály. Mindkét társadalomnak megvolt a maga sajátos osztályszerkezete.

Röviden szólva ez azt jelentette, hogy a magyar társadalom többsége számára az 1848-as forradalom után is – amely zászlajára tűzte a polgárosodást – fennmaradtak a rendies társadalmi viszonyok egészen 1945-ig. Ezeket a rendies viszonyokat keresztezte a tisztán kapitalista jellegű tőke-munka antagonizmus és osztályszerkezet.

A mezei munkások nagy tömege például két csoportra volt osztható. Az egyik az uradalmi cselédek tömege, akik a földesúr jogara alatt éltek, tulajdonuk nem volt, vagy csak minimális. A cselédsoron istállószerű építményekben laktak, melyek az uradalom tulajdonát képezték. Többnyire nem pénzt, hanem terményt és igen alacsony szintű „ellátást” kaptak fizetségül. S ha elhagyták ezt a rendies köteléket, egyszerűen földönfutóvá váltak.

A másik az úgynevezetten „szabad” munkavállalók, bérmunkások, földmunkások (kubikosok) tömege volt, akik alkalmi szerződések és az állam által biztosított közmunkák révén juthattak munkához. Ez utóbbi tömegre igaz csak teljes egészében, hogy az ipari munkássághoz hasonlóan munkaerejük áru volt, s társadalmi pozíciójukat a tőkéhez való munkaszerződéses viszony, tehát tisztán gazdasági – nem rendies – munkabéruzsora jellegű kényszer fejezte ki. Vagyis csak ők voltak a kapitalizmus tisztán eldologiasított mezőgazdasági bérmunkásai. Idejük nagy részét ők valóban az „emberpiacon” töltötték, öt-tízes csoportokban toprongyos, fáradt, fásult arcú emberek néma kórusai az országban mindenfelé. Helyzetüket tekintve alig különböztek az állatpiaci állatoktól, várták, hogy valamely gazda, aki csakugyan úgy válogatott közöttük, mint az állatok között, leszerződje őket néhány napra, hétre, vagy hónapra, vagy hogy a hivatalok közmunkára felfogadják.

Ugyanez a kettősség, a rendies és a tisztán kapitalisztikus vonások egyidejűsége figyelhető meg a vagyonos, uralkodó társadalom oldalán. Ennek egyik frakcióját a földbirtokos arisztokrácia alkotta, vagy tisztán rendies szokás- és előjogok, jobbágyi jellegű, bár ekként ekkor már nem kodifikált „szolgálatok” szerinti, vagy ritkábban „modernizált” – azaz kapitalizált, gépesített, „okszerűen” racionalizált, bérmunkát és technológiát versenyeztető – uradalmi tulajdonra és gazdálkodásra támaszkodva.

A másik frakció az elszegényedett, tehát „dolgozó” arisztokrata vagy úri középosztály, utódzsentri, aki tudja, hogy csak a politikai szerep és a hivatali pozíciók elfoglalása mentheti meg őt, ezért talpnyalásig hűséges kiszolgálója a mindenkori kormányoknak. Ezek közé vegyül egy szűkebb, tisztán kapitalista jellegű, nem rendies, hanem ipari vagy kereskedelmi tőkével rendelkező modern polgári középosztály és ennek értelmiségi frakciója.

Végül szintén az uralkodó társadalomhoz sorolható a vidéki módos parasztság is, amely egyfelől – mint cselédtartó – a rendies viszonyokat örökíti tovább kicsiben, másfelől – életformájában, kultúrájában – némiképp a városi polgári életvitel utánzója, falusi parasztpolgár. Ő rendies kötelékeket és a proletarizáció nyomását igyekezett kiszervezni a vidék társadalmának nálánál is kedvezőtlenebb, szegényebb rétegei felé. De lehetett éppenséggel az önmagában is karikatúra-szerű arisztokratikus allűrök (rituális vadászat, külföldi utazások, gáláns fürdővárosi kiruccanások vagy gáttalan szexuális dorbézolás „így mulatnak az urak” módi szerint) és önkény, az úgynevezett „uralkodó kultúra” helyi utánzata.

A kettős társadalom első jelentése tehát: rendies és kapitalisztikus egyszerre; a személyes és közösségi viszonyokat is átjáró informális hierarchiák, státusfüggőségek, az évszázados helyi közösségek és hagyományok kötöttségeihez hozzászűkült tudatformák egyfelől, és a személytelenül absztrakt, eldologiasító tőkeviszony és osztálytagozódás, illetve kósza univerzalisztikus, emancipációs eszmeárnyak másfelől.

Ez lenne a polgárinak hazudott, két világháború közti magyar világ árnyképvázlata, amelyet a szocialisták aztán állítólag oly igen elrontottak.

3.

A „vidékiséghez” kapcsolódó előítéletek mögött kitapintható társadalmi tartalom nem egyszerűsíthető a vidéki életformára vagy termelési viszonyra, de egy tisztán kapitalisztikus gazdasági vagy osztályviszonyra sem. A „vidék” legáltalánosabban a konzerválódott rendiesség informális struktúrái által lenyűgözött, és az ezeket a struktúrákat magába felszívó, de el nem tüntető rendiesen kapitalista társadalmat, és a hozzá tartozó társadalmi habitusokat jelentette. Úr és cseléd viszonya, a szolgai viszony átszivárog a munkáltató és munkás, a férfi és a nő, a tanár és a diák, a „szakértő” és a „kisember”, a főváros és a vidék, a hivatal és az ügyfél, a középosztálybeli és a melós viszonyába. Sőt ez a – az alávetettek által is kényszerűen interiorizált – „bántalmazás a bántalmazó érdekében” jellegű abuzív viszony fogja meghatározni a mindenkori hatalmon lévők vagy arra aspirálók és az „aljanép” viszonyát is.

Bármilyen hihetetlennek is tetszhet az „uralkodó rend” és a „nép” közti alapvető antagonizmus eredeteként egy ilyen távoli időpontot kijelölni, igencsak valószínű, hogy ennek a magyar társadalmon belüli, máig meghatározó szembenállásnak a történeti gyökerei a 15-16. században keresendők. Ekkor indul meg ugyanis a magyar paraszttársadalom emancipációja, melynek nagy eseményei előbb a Budai Nagy Antal-féle, majd a Dózsa-féle parasztforradalom, s amelyek során a parasztok mellett papok és diákok sokasága egy alapvetően keresztény alaphangú demokratizmusnak és társadalomkritikának a jegyében szállt síkra a főúri, nemesi és egyházi felsőbbség önkénye és kiváltságai ellenében.

Mint máshol is ekkortájt, ezeket a forradalmakat itt is leverték, de az uralkodó rend itt mintha túlgyőzte volna magát: megtörtént a köznemesség politikai öntudatosodása, melyet a Werbőczi-féle Hármaskönyv kodifikált, s mely hosszú időre a rendi-nemesi nemzeteszme hivatkozási alapja lett.

Ez a politikai öntudatosodás azonban nem a paraszttársadalommal párhuzamos rendi öntudatként, hanem kifejezetten a polgárosodni akaró és arra erőiben akkor készen is álló paraszttársadalommal szemben történt meg: a köznemesek a főnemesekkel, ők pedig a Habsburg-uralommal tekintették magukat egyazon társadalomnak, az öntudatosodó parasztokban és polgárokban pedig kiváltságaikat veszélyeztető ellenséget láttak, s emancipációjukat váltig gátolni igyekeztek.

Vagyis – Bibó és a népi szociográfusok szerint – ekkor történt meg a magyar társadalomfejlődés „zsákutcás” elágazása a nyugat-európai mintától.

Ezért írhatja Bibó István 1947-ben: „Azon a közkeletű azonosításon, hogy a fasizmus és a konzervatív reakció zavartalan érdekközösségben állanak, lehet vitatkozni. Kétségtelen azonban, hogy a társadalmi erőviszonyoknak az a megmerevedése, mely a magyar társadalom alakulását 1514 óta jellemzi, a huszonöt éves ellenforradalmi kormányzás egész ideje alatt, a Szálasi-uralmat is beleértve, tökéletesen változatlan maradt. Sztójay és Szálasi alatt becsukhattak egy csomó régi úri politikust, és kiengedhettek a börtönből egy csomó szélsőjobboldalit, akiket az utóbbiak csuktak be. Ezek a becsukások és kiengedések azonban semmit sem változtattak a magyar társadalom megmerevedett erőviszonyain: paraszt és szolgabíró, szolgabíró és miniszter, úr és proletár gazdasági, társadalmi és emberi viszonylatai lényegükben nem változtak semmit.”^[2]

Mi a föltétele annak, hogy az uralkodó renden belüli különböző politikai színezetű erők közti vesztéseknek vagy nyeréseknek, és egyáltalán: bármiféle, az emberi-társadalmi viszonyokat elemien érintő politikai elveknek lényegében semmi hatása ne legyen a népélettől elkülönült uralkodó rend hatalmának tűréséhez történelmileg hozzászokott, sőt a verbális vagy gazdasági bántalmazással szemben váltig közönyös másik társadalom viszonyaira? Mindenesetre az is, hogy ez az alávetett másik társadalom az uralkodó társadalmat hallgatólagosan egy lényegében tőle független, levált, ténykedéseivel az életviszonyait nem érintő szimbolikus-mitologikus felsőbbségként ismerje el, amelytől a maga konkrét életviszonyait szinte természetileg adott módon elkülönültnek vélheti. S hogy esetenként magát végtelenül elhagyottnak és legyőzöttnek érezve már azt is előnynek tudja be, hogy egyáltalán hatalmaskodik fölötte valaki, amit a törődés jelének vesz, még ha épp fasiszta hóhérokról van is szó.

A kettős társadalom második jelentése tehát: az úri rendek és a paraszttársadalom rétegei közti évszázados elkülönülés, elfojtott és fojtogató szembenállás, a politikai nemzetből kitagadott milliók egyfelől, és a privilégiumokból részesülők, meg a hozzájuk lojális, de legalábbis semleges, szemüket ösztönösen behunyó lekötelezettjeik társadalma másfelől. Ez az ősrégi rendi antagonizmus átszivárog a modern kapitalista viszonyokba, de eredete lényegében kapitalizmus előtti.

Ilyen habituálódott társadalmi viszonyok között beszélt Bibó demokráciáról. Előadta a klasszikus fejlődésörténetet, mely szerint földművelők, polgárok, mesteremberek, írástudók saját életük szabadságának „kis köreit” személyes-rendies kötelmektől és hierarchiáktól nem lenyűgözötten, de műgonddal, elvhűen, az autonóm praxis jegyében előbb maguk kormányozták. Majd ezt a habitust és életvitelt általános társadalmi, jogi, politikai, állami elvvé, életformává és közös politikai kultúrává absztrahálják, hogy társadalmi együttélésüket úgy a katonai, mint a rendies-kasztos, de a tisztán kapitalisztikus gazdasági kényszertől és eldologiasított létezéstől is mentes társadalommá forradalmasítsák.

Hisz valami ilyesmi lenne az európai társadalomfejlődés értelme^[3], már ha van neki. S ha nem pusztán az aktuális „realitást” tekintjük „értelemnek”, mely „realitás” persze nem több, mint a legalpáribban beszűkített élet- és gondolkodásformák objektiválódásának visszaható uralma a társadalmi és a politikai képzeleten.

4.

Demokrácia: ez a szó 1945-ben tehát egész mást jelentett, mint 1989-ben. De a kettő mégis összefüggött. 1945-ben a demokrácia egyrészt a nem rendies, az informális hierarchikus kötődésektől mentes társadalmat, az úrias, nemesi-nemzeti társadalom uralmának végét, a jogegyenlőséget, az urak személyi hatalmával szemben a törvények személytelen uralmát, másrészt az antifasizmust jelentette. S annak a szinte paradicsomi „utópiának” a beteljesítését, amelyet az 1381-es parasztfelkelés után felnégyelt parasztvezér, John Ball dala így összegzett:

„Míg Éva font s Ádám kapált,
urat a földön ki talált?”

A munkálkodó, önmagát kiművelő, észszerűen gyakorlatias, de autonóm és kényszermentesen szabad életre való felszabadulás reménye volt ez tehát, szemben azzal az élettel, amelyre az „urak”, a nemesség, az egyház és az arisztokrácia utóhadának lényegében munkátlan, verekedő, háborúskodó és hivalkodóan üres világa és önkénye tehénkedett reá.

A rendiesen kötött versus demokratikus társadalom közti váltás súlyához és jelentőségéhez képest tulajdonképpen másodlagos volt az a kérdés, hogy ez a demokrácia szocialisztikus vagy tisztán kapitalista jellegű lesz, hiszen a döntő az évszázados rendies-hierarchikus társadalom fölszámolása volt.

„Az 1945. évi magyar változás legdöntőbb, vissza nem csinálható eredménye a földreform, és jelentős dolog a régi közigazgatásnak különösen vidéken való összeomlása vagy átalakulása is. A nagybirtok eltűnésével, a vármegye eljelentéktelenedésével, az urak futásával valami olyan tűnt el a magyar társadalom életéből, amely mind a mai napig a legdöntőbb szabályozó tényező volt mindenben, ami az emberi lehetőségeket és emberi szabadságokat elosztotta. Olyan szabályozó tényező, amelynek a hatalmi helyzete négyszáz esztendős mozdulatlansága folytán tökéletesen örökkévalónak tűnt fel a társadalom összes rétegei előtt, és ennek megfelelően azok társadalmi beidegzéseit teljességgel meghatározta. Nem csoda, hogy ma ez az egész társadalom szélütötten kapkod ebben az új helyzetben, és a szabadsággal való élni nem tudásnak, a régi hatalmaskodási és hatalomgyakorlási formák továbbélésének, a tartós tekintélyek félelemkeltő hiányának, az anarchiában felemelkedett új hatalmi formáktól való félelemnek és a régi, szilárd, kiszámítható és biztonságos elnyomás visszasírásának a leggroteszkebb példáit mutatja.”^[4]

Ami itt nem esett, eshetett még kellő súllyal latba, az az volt, hogy ha a munka és a nép fel is szabadul a rendies szolgálatok, a földbirtokrendszeren alapuló gazdálkodás és társadalmi szerkezet túlsúlya alól, még nem lesz azon nyomban szabad. Ellenkezőleg.

A kényszer a rendies struktúrában még nem a munkában, a termelésben, a tevékenységben magában, hanem a társadalomszerkezetben, a tulajdoni viszonyokban, a vagyoni aszimmetriákban, az előjogokban rejlett, egyszóval az egyenlőtlenségekben. Azaz külsődleges maradt. Az ipari tőkés termelés viszonyai között – még ha a tulajdon és a társadalmi struktúra már nem rendies-arisztokratikus is, és a termelés szocialisztikusan államilag szervezett formát is ölt – most magának az eleven munkának a struktúrájában, a társadalmilag átlagosan szükséges munkaidővel mért teljesítmény kényszerében, a puszta formális racionalizálásnak alávetett termelés, jog, tudomány, az üzemi elv szerint újjászerveződő állam, a bürokratikusan irányított kultúra, illetve a munkatevékenység immanens értelmétől idegen értékforma általános uralmában érvényesül.

Vagyis kényszer továbbra is van, sőt minőségileg egészen új, behatol az élő tevékenységbe, és lényegileg rejtett, mivel nem személyesíthető meg.

Maga Lukács mondja 1971-ben: „A mostani rendszernél a munkások között van egy bizonyos mechanikus elvégzése a munkának, egy bizonyos alkalmazkodás az apparátushoz, amely azután eredményezi azt, hogy az egyik munkásnak több fizetése van, mint a másiknak.

Nem mondom, hogy ezt ma ki lehet küszöbölni, de én illúziónak tartom azt, hogy ez azután valaha a munka szocialistává átalakulásához vezethetne. Úgyhogy mi a sztálini korszak fel nem számolása miatt [Lukács itt a munkateljesítmény pusztán kvantitatív értékelésére utal – B. A.] kényszerültünk arra, hogy nem szocializmushoz vezető, hanem bizonyos kapitalizmusban is létező tendenciákat megerősítsünk a munkások mindennapi életmódjában, mert az, hogy az egyiknek van autója, a másiknak nincs, az egyiknek van villája, a másiknak nincs, és így tovább, ez kétségkívül egy bizonyos hierarchiát teremt, én csak azt állítanám, hogy ez a hierarchia sohasem fog egy szocialista hierarchiába átvezetni. Mert ez egy tisztán külső érvényesülése az embernek, s a szocializmusnak az a kritériuma, hogy a munka életszükségletté váljék, ebben a keretben nem fejlődhet ki, ehhez az kell, hogy előtérbe kerüljön a jó munka s a munkásnak az üzemben való helyzet attól függjön, hogy milyen jó munkát csinál. Mert csak a jó munkából fejlődhetik ki az emberi önérzet…”^[5]

Ami azt is jelenti, hogy az életet – az eleven és autonóm praxist, az önelvű és -értékű szabad élettevékenységet – nem lehet, legalábbis nem könnyű már szembe állítani egy az élettől idegen, elkülönült, kényszerítő hatalmi szerkezettel, hacsak nem a konkrét mindennapi munka és mindennapi élet szerkezetével, amely most már mint a munkás saját tevékenysége áll szemben vele magával. Így a kényszer az életben, az azt bekebelező tőkés termelés társadalmi viszonyain és tudati struktúráin átszűrve és -alakítva, benne magában, a „tisztán külsővé” vált életben is már ott van.

Más szóval, a proletarizált cselédek, parasztok, béresek, kubikosok és mindennemű szolgalegények és -leányok megszabadultak ugyan uraiktól. De az elidegenedett, indusztrializált munka és élet, illetve a bürokratikusan racionalizált államszocializmus társadalmi körülményei között is folytatódott a szenvedéstörténetük, még ha életük gazdagabbá is vált, még ha jelentős társadalmi tulajdon is jött létre, még ha a történelemben először politikai és hatalmi tényezőként is jöttek végre számba – ami a legnagyobb botrány azoknak, akik ma újra visszaríják a kormányzásra szerintük egyedül méltó rendi arisztokráciát.

5.

Mindenesetre 1989-ben a demokráciát már nem lehetett a szocialisták által felszámolt arisztokratikus-rendies hierarchiák meg az uradalmi cselédtartás ellenpólusaként érteni, mint 1945-ben. A hatalmi szerkezet gócpontjának ekkor a központi, a gazdaságot szociális szempontok szerint – a piacfundamentalisták szerint „erőszakosan” és „mesterségesen”, mintha a kapitalista gazdaság maga erőszakmentes és természetes valami lenne vagy lett volna bárhol és bármikor – tervezni próbáló, diktatórikusan egalitárius, szekuláris, felügyeleti államhatalom tűnt. A kapitalizmusnak pedig, amellyel 150-200 éven át folyamatosan hadakoztak ókonzervatív rendpártiak és a legkülönbözőbb típusú antikapitalisták, s amely ekkorra a szocialistáknak köszönhetően úgy tűnt, végleg levetette úrias-rendies álorcáját, hirtelen megbocsájtottak.

A történelem legvulgárisabb félreértése lett ekkortól, hogy a kommunisták, szocialisták és mindenféle baloldaliak a bürokratikus állami hatalom és felügyelet, röviden: a központosított állami erőszak hívei és reprezentánsai lennének, míg a liberális, parlamentáris demokrácia és az úgynevezett „szabadpiac”, a szabad tőkeáramlás, a piaci folyamatok ösztönzésére redukált, depolitizált állam, a négyévenkénti szavazgatás bábjátéka lenne a végső megoldás, miután a „szélsőségesek” (fasiszták és kommunisták) „totalitárius” uralma leáldozott.

Való igaz, a szocialisták tagadták bármiféle rendi hierarchia létjogosultságát, s eszerint erőszakkal kisajátították és fölszámolták a rendies kötelékeken és előjogokon alapuló fölső társadalmat és a hozzákapcsolódó tulajdont, s helyére a szekuláris, az alul lévők felé jól-rosszul, értően vagy értetlenül elkötelezett pártállamot állították, a tőkés-rendies urasági államhatalom ellenpólusát. De ez épp azt jelentette akkor és ott, hogy: demokraták voltak. Hogy a „nép állama” aztán (vagy közben) hogyan idegenült visszasírásra okot igazán nem adó külső kényszerhatalommá, más kérdés.

És a helyzet az, hogy az 1945 előtt évszázadokon át érvényben lévő kettős társadalmi szerkezet mára visszaépült, vagy talán sosem tűnt végleg el.

Történt ez az után, hogy a liberális demokrácia és neoliberális újkapitalizmus újdonsült politikai elitjének az államszocialista vagyon és hatalom felosztásáért, kisajátításáért versengő különböző frakciói az 1990-es évektől egyszerűen megfeledkeztek a rendi társadalom és az elidegenült munka történelmi megaláztatásai alól még csak fel sem szusszant, a politikai hatalomból, de sokakat a foglalkoztatottságból is egyszerre „csak úgy” kiakolbólított néptömegekről.

A népről, amely új „urainak” köszönhetően ma megint egyszerre kénytelen elszenvedni a személytelen gazdasági kényszerek eldologiasító hatalmát és a személyes, meg helyi függőségi viszonyokba foglalt rendies hierarchiát, az újdonsült „urak” megalázó, bénító hatalmi fölényét, alpári primitivizmusát, műveletlenségét, hazugságait és zsarolásait.

A céltalan, pöffeszkedő önkényt. A hatalom érinthetetlenségét.

Hogy megrablóinak és kínzóinak hálát színlelve kell kezet csókolnia.

Hogy valódi és releváns tudáshoz, műveltséghez csak informális csatornákon juthat, aki juthat.

Hogy saját igazságairól, valódi története megismeréséről le lett beszélve, vagy el lett tiltva.

6.

Mi lehetne a demokrácia jelentése ma?

A liberális demokrácia amnéziás ködvárának szétfoszlásával a mostani, új rezsim újra intenzív politikai művelés alá vonta a „vidéket”. Egyfelől megyényi mezőgazdasági területek és más közös társadalmi javak, intézmények koncentrálódtak össze újra tőkés uradalmi jellegű magántulajdonná.

Másfelől a munka – miután a „szabadpiac” bűvöletében két évtizedre depolitizálták, és egyszerűen megfeledkeztek róla, mintha nem is létezne – újra politikai jelentésre kezd szert tenni. Nevezetesen: ahhoz hasonlóan, ahogyan az akadémiai kutatóintézetek, a közoktatás, közművelődés és kultúra intézményeinek vagy a média – ahogy a liberálisok nevezik – „szakmai függetlenségét” fölszámolták, ugyanúgy

a munka ma megint nem semleges, depolitizált, hanem a szolgálat egy formájaként értelmezendő az uralkodó ideológiai rezsim szerint. Szolgálat, mely annak kritériumaként funkcionál, hogy a lakosságot érdemesekre és érdemtelenekre osztva el lehessen dönteni, kik és milyen fokon tekintendők a nemzeti önreprodukció szolgálatában álló olcsó, hasznos, engedelmes „humánerőforrásnak”, s kik azok, akikről le lehet mondani.

Ami a fasizmus.

Az újrapolitizált „munkaszolgálat” egyesíti magában a primér, eldologiasító kapitalista munkakényszert és a rendi-személyes jellegű szolgáló munkaviszonyt.

Az ezt az újrapolitizálást végrehajtó hatalmi gócpontnak nem megfelelő analógiája az államszocialista szekuláris, diktatórikusan egalitárius, újraelosztó és modernizáló-iparosító, bürokratikus, pártos központi hatalom. Ha mégis ezt harsogják, az csupán az általános amnézia okán történik.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerével analóg történelmi képződmény a két világháború közti kettős társadalmi modell „úri társadalma”, amely nem csak az oligarchákat, gazdagokat, politikai és gazdasági tőkével rendelkezőket foglalja magába. Mint annak, ennek is megvan a maga külön osztályszerkezete: lojális középosztály, a „mocskos” politikától magát távol tartó, a maga „szakmai függetlenségét” a szabadság netovábbjának tartó értelmiség, a NER politikai fennmaradásától függő gazdasági hátország, a falvaknak az újmódi úri társadalomhoz lojális helyi kedvezményezettjei, akik az „orbáni modellt” önként példaképnek tekintik a maguk kis territóriumain, a szavazói ágyútöltelékként használt hűséges alattvalók, s. í. t..

Ezzel a szisztémával szemben, úgy gondolom, elégtelen a rendszerkritikus baloldalnak az a kritikája, mely Magyarország globális viszonyokba való félperifériás gazdasági integrációját tekinti a NER hatalmi szerkezetét magyarázó kiindulópontnak. Egy ilyen kritika hasznos, de talán túlságosan madártávlati, és nem fordítható át politikai cselekvéssé. Azon túl, hogy ez a magyarázat a globális túldetermináció elvének érvényesítésével lényegében logikailag kizárja a helyi politikai cselekvőképességet, kezdeményező erőt (aminek eminens ellenpéldája maga a NER), megfeledkezik arról is, hogy a „világrendszer” a helyi társadalom történeti struktúráján, habitusain, beidegzésein keresztül van közvetítve. Ennek a köztes, közvetítő történeti struktúrának a leírása, kritikája és megváltoztatása kulcsfontosságú kulturális, intézményszervezési és politikai feladat. Nagyon leegyszerűsítve: a tőke „szempontját” profin megvilágítják, de szinte semmit nem mondanak a cselekvés szubjektív-társadalmi oldaláról, a leírásuk „tisztán külső”, bizonyos értelemben technikai jellegű.

Ezért nem teljesen igaz az, hogy „nem Orbán személye számít”, mivel ő csak afféle lokális helytartója, őre lenne a globálisan determinált világrendszerbeli pozíciónak. A NER egyik specifikuma éppen a hatalom személyes-rendies, úgyszólván közeli jellege, a személyi lojalitásra támaszkodó politikai viszony az „urasághoz”, aki saját feudumaként gondoskodva uraskodik a jó magyari földeken és annak szolgáló népén. Már ugye csak azokon, akik érdemesnek tartatnak őkegyelmessége jóakaratára, illetve lojálisnak bizonyulnak őhozzá. Máskülönben mehetnek a szemük világába.

Ennek az urasági viszonynak meghaladottnak gondolt, az emlékezetből kihullott, de mélyen gyökerező, s mostanság újra sikeresen fölébresztett, restaurált reflexei és látens (társadalom)szerkezeti maradványai is vannak a magyar társadalom régmúltba nyúló történelméből. Aminek a gravitációs erejét nem kellene alábecsülni.

A restaurált kettős társadalommal szemben ma értelmetlennek látszik az 1989-es liberális és neoliberális államhatalom-kritika alkalmazása is. Itt most nem államszocializmusról van szó, hanem a feudalo-kapitalista uradalmi elv kiterjesztéséről közös erőforrásokra, intézményekre és emberi viszonyokra. Rendies hűségszolgálatokkal és lojalitásokkal egybeszőtt viszonyoknak uralkodó politikai társadalommá instituálásáról, párhuzamos intézmények létrehozásával megtámogatottan, a nép ellenében, de a nép beleegyezését is kicsikarva.

De nem tűnik elégségesnek az osztályszempontú ellenállás sem, mivel az eldologiasító osztályviszonyok és a tőke-munka antagonizmus egész egyszerűen nem fedi, nem magyarázza a rendies kötelmekkel és hierarchiákkal, munkabéruzsorával, olcsósított munkaerőreprodukcióval, nemzeti hűségszolgálattal, kultúrharccal és szisztematikus külső-belső ellenségképzéssel átszőtt, a személyes szintekig átpolitizált viszonyt a hatalmi szerkezethez.

A társadalom felosztása itt nem vezethető vissza a primér gazdasági érdekre, ami valamiféle eredeti, naturális, prepolitikai szubsztrátuma lenne a látszatszerű politikai uralomnak. Maga a felosztás és uralom eredetien és láthatóan egyszerre politikai-gazdasági, s ebben az értelemben a király itt meztelen.

Mivel a NER folyamatosan újradefiniálja és kodifikálja, hogy kik, miért és mennyiben számítanak politikai közössége tagjainak, és kik azok, akik ebből ki vannak zárva, ezzel pedig minden tőle függetlenül tételeződő politikai és társadalmi konszenzust igyekszik átírni, kisajátítani vagy fölszámolni, csak a  politikai közösség újraalapítását lehet szembe szögezni vele.

(Az „osztály” a munkásmozgalomban nem szociológiai, hanem operatív jelentésű politikai kategória volt.)

Ilyen alapítással kellene új értelmet adni a demokráciának, ha még lehet. Mindenesetre a demokrácia mai jelentése az 1945-ös értelméhez van megint közelebb: a restaurált „úri” társadalom neoliberális-rendies-fasiszta konglomerátumát, s az ennek nyomán létrejött új szolgaságot kell demokratizálni.