Annak ellenére, hogy nem először foglalkozom Tamás Gáspár Miklós kommunista fordulatának értelmezésével^[1], mégis érdemes rá vissza-visszatérni, mert az utókor számára tanulságokkal járhat, a fiatal generációkat a marxi kommunizmus hagyatékának megértésére és alkalmazására sarkallhatja. Van esélye annak, hogy azok a gondolkodó emberek, akik tovább akarnak látni a holnapi napnál, előbb-utóbb egy jövőre orientált gondolkodás vonzásában szervezik majd meg magukat történelmet formáló társadalmi mozgalommá. Miért gondolom, hogy egy ilyen mozgalom helyi és globális mértékben létrejöhet? Itt természetesen abszolút bizonyíték nem létezhet. De annyit tudunk, hogy a kapitalizmussal szemben az emberiség történetének utolsó másfél évszázadában csak egyetlen tudományosan és erkölcsileg megalapozott antikapitalista alternatíva jött létre: a szocializmus-kommunizmus elmélete.^[2] Hozzátehetjük, itt nemcsak az elméletről van szó: a társadalmi-gazdasági önigazgatás, szövetkezeti gazdálkodás szerte a világon számtalan gyakorlati kísérletet, formát mutatott meg az artyeltől a kibucig, a munkástanácstól a népi bizottságokig, a kurd kísérlettől a mexikói zapatistákig.^[3]

Ugyanakkor manapság úgy tűnhet, hogy nincsen befolyásos társadalmi szerveződés, amely a tőkés magántulajdon, a tőkés piaci gazdálkodás korlátlan uralmán túl kívánna lépni. De vannak más alternatív, tisztán politikai projektek, tapasztalatok, „reformok” a nácizmustól, a fasizmustól egészen a diktatúrák különös formaváltozataiig. Mészáros István ezt úgy fogalmazta meg, utalva a kapitalizmus mai ismert és megoldhatatlan ellentmondásaira, Rosa Luxemburg után szabadon, hogy

ma már nem a szocializmus vagy barbárság a valódi alternatíva, hanem a szocializmus vagy az emberiség elpusztulása.

És TGM mindezt nagyon is komolyan vette, amit a kapitalizmus mai állapotáról szóló írásai gazdagon és szellemesen illusztrálnak. Tehát nem tisztán elméleti rekonstrukcióról van szó az ő esetében sem, mert földi alternatíva keresésére ösztönözte híveit és bírálóit egyaránt. Ennélfogva TGM nem valamiféle messiás-szerepben áll itt előttünk, hanem éppen az alternatíva-keresés, a marxi kommunizmus elméletének újrafogalmazójaként. Ugyanakkor ez a szerep bizonyos korlátozottságot is magában foglalt, ami objektív természetű meghatározottságokból is fakadt. Többes szám első személyben mondhatom: a mi generációnk Magyarországon nem ismerhetett meg vagy csak távoli emlékként mint Történelem élt bennünk a „vágyott” szocialista-antikapitalista tömegmozgalom.^[4] Élő természetét csak ’89 körül a munkástanácsok egyfajta kérészéletű felbukkanásában, a privatizáció következményeivel küzdő önigazgatói-önvédelmi társadalmi próbálkozások során tapasztalhattuk meg a maga korlátozott voltában. Talán e ténnyel is összefügg, hogy TGM megpróbálkozott a lehetetlennel: útkeresései során időről-időre összekapcsolódott nála a radikális antikapitalista kritika a liberális reminiszcenciákkal. Filozófiailag maga is tudatosította, hogy ez az „egyesítés” termékeny módon nem mehet végbe. Ugyanakkor a szocializmus múltbéli történeti formáinak radikális bírálata bizonyos értelemben elvágta őt a gyakorlati cselekvéstől. A gyakorlati cselekvés feltétele, hogy kilépjünk a szocializmus tisztán fogalmi keretei közül és megvizsgáljuk, hogy történhet a konkrét gyakorlati átmenet a szocializmusba, milyen lehetséges utak, előkészítő szakaszok szükségesek ahhoz, hogy a forradalmi hatalom és a tulajdonviszonyok közösségi átformálása megtörténjen. Vitáink az Eszméletben éppen ezeken a területeken bontakoztak ki a leginkább, s váltak, azt gondolom, ösztönzővé mindkét fél számára mind elméleti, mind gyakorlati értelemben.

TGM tisztában volt annak okaival, hogy ’89 után a „kommunizmus” mint megvalósulatlan elmélet szerte Kelet-Európában elkerülhetetlenül az új tekintélyuralmi rezsimek – legyenek nacionalisták vagy liberálisok – ideológiai boncolóasztalán találta magát. Nehogy bárkinek eszébe jusson szocialista alternatíváért kiáltania a kibontakozó oligarchikus kapitalizmussal szemben. Ő, aki kritikusból maga is kritizált lett, fokozatosan tett szert arra a képességre, hogy felfogja és „helyére tegye” annak a sokaságnak a világszemléletét és érzelmi világát, akik szinte a „régi szocializmus” bukásától kezdve nosztalgiával gondol(t)ak a Kádár-rendszerre, az államszocialista rendszerre, amely kétségtelenül sok tekintetben és súlyosan diszkreditálta a kommunizmus marxi eredetű elméletét, amire TGM számos írásában kitért.^[5]

A TGM-mel – főképpen az Eszmélet folyóirat hasábjain – folytatott vitáinkban mindig tisztelettel viszonyultunk munkásságához, mert baloldali fordulata után (1997-98) műfajtól függetlenül úgyszólván minden írása fordulatának komolyságáról tanúskodott. Ez alkalommal három meghatározó mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet.

1.

A rendszerváltás periódusában (1987-1993) az új antikapitalista baloldal megformálódásában alapvetően két irányból verbuválódhattak a mozgalmi aktivisták és az elméleti elemzők. Az egyik forrás az MSZMP baloldali ellenzéke, tekintsük bármiképpen is őket, „antisztálinisták”, a bürokratikus állampárt és rendszer bírálói és meggyőződésüket tekintve antikapitalisták voltak egyidejűleg. A másik csoportosulás a párton kívüli ellenzékiek köréből került ki tulajdonképpen ugyanebben az ideológiai mezőben, de természetesen az utóbbiak többsége mellett, hiszen a párton kívüli antikapitalisták – nem ritkaság a régióban – „feloldódtak” a liberális ellenzékben.

Ez a több száz fős, háttérrel együtt valószínűleg több ezres tudatos társadalmi csoport három síkon szerveződött meg a 80-as évek végétől: elméleti orgánumként az Eszmélet folyóirat jött létre (1989), civil szervezeti háttérként a Baloldali Alternatíva Egyesülés és pártsíkon az MSZP Baloldali Tömörülése, amely kezdetben népi demokratikus platformnak nevezte magát, míg egybe nem olvadt más, a kapitalista restaurációt elutasító csoportokkal. De nem társult a Munkáspárttal, mert az a régi rendszerrel szemben nem rendelkezett semmiféle kritikai koncepcióval, sőt attitűddel sem.  TGM egyik csoporthoz sem tartozott, nem feltétlenül azért, mert Erdélyből települt át, hanem inkább kezdettől olyan ellenzéki értelmiséginek érezte magát, akinek döntő feladata mégiscsak a nyugati „demokratikus értékrend” meghonosítása lenne elmaradott történelmi vidékünkön, és így a 80-as évek második felében őt is elvitte a liberális hév. Más országokban is hasonló felállást tapasztalhattunk.

2.

Az az út, amelyen végigment az Eszmélet folyóirat a maga történetének első fázisában – a kommunizmus (szocializmus) marxi fogalmának rehabilitálása és rekonstrukciója, az államszocializmus bukása történelmi tapasztalatainak elemzése – TGM számára is önálló kihívást jelentett.

Mai szemmel nézve kevés gyakorlati jelentősége van a fogalom körüli ezoterikus elméleti vitáknak, például annak, hogy vajon a kommunizmusban, vagyis az anyagi javakból a képességek és a szükségletek szerint részesülő társult termelők önkéntes közösségeiben megszűnik-e a munka, mint TGM feltételezte, vagy „csak” a munka felszabadításáról, a „szabad munka társadalmáról” van szó a marxi elgondolásban. Ennek a „rekonstrukciónak” az volt az igazi jelentősége, hogy egy szélsőségesen antikommunista korszakban TGM a maga „konzervatív-liberális” hátterével, rendszerváltó tapasztalatával, nemcsak legitim témaként hozta be a publicisztikába a kommunizmus elméletét, hanem olyan társadalmi közeg felé is utat talált ilyen fajta nézetek kimunkálásával, amely felé az Eszméletnek nem voltak, talán nem is lehettek antennái.

Sok fiatalnak TGM volt az első találkozása a marxizmussal.

Olyan Eszmélet-olvasó fiatalokra is emlékszem, akiknek TGM írásai ebben a rendszerváltás óta az egyetlen következetesen rendszerkritikai folyóiratban (is) a heuréka-élményt adták.

Ne feledjük el, a 2000-es évek elején a marxizmus tanulmányozása már régen megszűnt az egyetemeken, a diákság abszolút többsége már nem ismerte a marxizmust, sem mint elméletet, sem mint tudományt, sem mint módszert. Komolynak látszó akadémiai emberek és egyetemi professzorok a marxizmust „lerontották” az 50-es évek színvonalára, vagyis a marxi elméleti és tudományos örökségben puszta legitimációs ideológiát láttak, amelyet a marxista esti egyetemek néhány brosúrája alapján lehet és elegendő rekonstruálni a diákság számára. Marxot bírálta a borkereskedő és a matematikus, az influenszer és a rocksztár. Ez a „neoprimitivizmus” megdöbbentette TGM-t is. Ebben a közegben, ebben a korszellemben a maga intellektuális bátorságával és a „kiképzett” marxistákat is lenyűgöző olvasottságával, magával ragadó stílusával megváltoztatta a „játékszabályokat”. Ezt még azok is érzékelték, akik vad gyűlölettel viszonyultak hozzá.

TGM-nek nem volt cikke, tanulmánya, amelyet a folyóiratban ne közöltünk volna, angol nyelvű tanulmányát is fordítottunk magyarra, ami nem jelentette azt, hogy vele polemizáló, kritikai írások ne jelentek volna meg. Mondjuk ki: TGM rendszerváltó múltja olyan „belépőjegynek” bizonyult az új korszakba, amely a marxizmus művelésének lehetőségét, legalább is a szellemi élet perifériáján megerősítette, teljes ellehetetlenítését feltartóztatta. Rá nem mondhatták: „régi kommunista”, vagy „állampárti kommunista”.

Önmagában is izgalmas téma TGM-nek a „reális szocializmushoz” való viszonya. Kevés olyan problémakör volt, ha volt, amely nagyobb vitát váltott volna ki „balos” körökben az anarchistáktól a régi kommunistákig, mint éppen ez a kérdéskör. TGM a 2000-es évek elején a régi rendszer elméleti leírását a Brit Szocialista Munkáspárt hivatalos teóriájában (eredetileg Tony Cliff hipotézise) találta meg, amely a „reális szocializmust”, mindenekelőtt a Szovjetunióban honos rendszert az „államkapitalizmus” fogalmával írta le: e szerint csak annyi történt a hagyományos kapitalizmushoz képest, hogy a szovjet típusú társadalomban a bürokrácia foglalta el a burzsoázia helyét és alapjában megmaradtak a kapitalista munkamegosztási viszonyok.

Ez látszólag pusztán az elnevezés körüli vita, aminek semmilyen komolyabb jelentősége nincsen, de a valóságban, ahogyan az a fogalmi vitáknál gyakran megesik, nagyon más mozzanatokról is szó van.^[6] Ezt azért említem, mert TGM többször is hivatkozott a kötetre mint egy másfajta értelmezésre. Akkor talán csak fogalmi síkon polemizáltunk, mondván, hogyan is lehetne egy rendszert leírni a tőke hagyományos fogalmaival, amelyben nincsen tőkés termelés, amelyben nem a piac spontán erői és a profit szempontjai, hanem a politikailag és szociálisan motivált tervszámok (állami tervgazdaság) az uralkodók, nincsen tőkés tulajdon, nincsen tőkés osztály, nincsen tőkepiac, nincsen börze… Nincsen olyan társadalmi csoport, amely az állami tulajdont mint tulajdont megörökölhetné. Ugyanis elvben az állami tulajdon, amely a bürokrácia ellenőrzése alatt állt, az alkotmány szerint a dolgozó osztályokat illette.

Ezzel a „brit” elmélettel helyettesíteni a társadalmi formák marxi elméletét, szabadjon egyszerűen tévedésnek nevezni.

De magával az elmélettel nem ez volt a fő probléma, hanem a gyakorlati-politikai funkciója. Ez az elmélet alkalmas volt arra, hogy a kapitalista restaurációt, amely a rendszerváltás során végbement, igazolja: mondván, csupán a kapitalizmus egyik formájából egy másikba való átmenetről van szó. Az „államszocializmus” elmélete viszont arra a végkonklúzióra futott ki, hogy a sztálini eredetű államszocialista rendszerek számos fejlődési szakasz után váltak kapitalistává a régi bürokrácia felső rétegeinek vezetésével, amelyek a kapitalizmus restaurációja útján akarták megőrizni régi privilégiumaikat, nem kívántak a társadalmi önkormányzás irányába tájékozódni. Az átalakulás, a peresztrojka, a rendszerváltás ugyan több politikai szabadságot hozott a régió lakossága számára, de kulturális, szociális és gazdasági téren a társadalom dolgozó osztályai sok tekintetben hátrányosabb helyzetbe kerültek az oligarchikus kapitalizmus körülményei között.

3.

Ha mindez igaz, akkor a régi rendszerrel szemben álló ellenzékiek 80-as évekbeli küzdelmei, finoman szólva, nem azt az eredményt hozták, amivel a lakosságot az ideológia és a propaganda síkján a ma már jól ismert módon „kábították” a párt(ok) hivatalos ideológusai is (a Nyugat utolérése, a társadalmi-gazdasági szféra demokratizálása stb., stb.). TGM a maga  etikai alapállásából – igen helyesen – lesújtó véleménnyel volt a kommunista elit e késői „elvtelen-karrierista” csoportosulásairól. Utolsó műve, az Antitézis, amely számos tanulmány egybefoglalása, abszolút legitim műfaj a tudományban is, szomorú mű.^[7] Szomorú abban az értelemben, hogy nagyon csalódott.

Fogalmilag is rendkívül tisztán látta, hogy a kapitalizmus döbbenetesen impresszív technikai-technológiai fejlődése az emberi viszonyok terén nemhogy nem humanizálta a nyugati társadalmakat, hanem inkább elmélyítette az „elidegenedést”: a „demokratikus” kapitalizmus minden elemét átjárta a manipuláció, a képmutatás, az erőszak, az elnyomás, a kizsákmányolás – legyen szó a gazdálkodásról, a környezetvédelemről vagy a férfi-nő viszonyról.

Persze nagyon is érthető csalódásának az az alapja, hogy a szocializmus mint új társadalmi forma megvalósulatlan-megvalósítatlan maradt, és nem „támadt fel”… Innen eredeztetem azt az érzelmi túlfűtöttséget, ami a régi „baloldalakkal”, főleg a régi kommunistákkal szemben vezeti TGM tollát, és olyan forradalmárokkal is „leszámol”, akik esetleg enyhébb elbírálásban részesülhetnének. Ám az erkölcsi tisztaság mint a megítélés abszolút mértéke ellentmondásba került azokkal a történelmi körülményekkel, amelyek között a forradalmárok Marx nagy elméletét a gyakorlati cselekvés alapvető kritériumaként határozták meg. Hiszen a szocializmust nem lehet „bevezetni”, számos átmeneti, előkészítő szakaszra, a „vegyes gazdaságok” egész sorára lesz ahhoz szükség, hogy az emberiség az állam és a piac nélkül képes legyen társadalmi, önvédelmi-gazdasági szervezeteinek „működtetésére”. A „félperiférián” a formációelméleti értelemben vett feladatok többsége a 20. századi forradalmárokat megoldhatatlan problémák elé állította.

TGM magasan szárnyaló erkölcsi elveinek és egyáltalán etikai szocializmusának a hatalomra került forradalmárok nem felelhettek meg. Olykor még Carl Schmittről vagy Heideggerről is visszafogottabban nyilatkozik, mint a bolsevikokról vagy Fidel Castróról, hogy Chavezt vagy Madurót ne is említsem. Az államkapitalizmus-elmélet fényében a forradalmárok szocialista küldetése valóban totális kudarcként értékelhető: ugyanis ez az elmélet az objektív történelmi okok és a szubjektív tévedések „dialektikáját” nem képes megragadni, olyan egydimenziós tézis, amelyben „minden mindennel” azonossá válik, módszertani értelemben a totalitarizmus-elmélet ikertestvére.

TGM-nek az államszocializmus múltjára vonatkozó egyre differenciálódó nézeteit nagy mértékben a kialakult új kapitalizmus rémisztő valósága „alapozta meg”. A „posztfasizmus” és a piacgazdaság szerves kapcsolatát felismerte, a modern szélsőjobboldal „üzleti” karakterét is felvázolta.^[8] Pesszimisztikus világnézetét a modern történelem igazolta.

Mit is állíthatna ezzel szembe az emberiség, ha volna „esze”, ha a történelem teleologikus folyamat lenne: csakis egy olyan reményről lehet szó, amely Marx óta folyamatosan jelen van, bár egyre szűkebb rétegek fejében, a kommunizmus. Mint Ernst Bloch remény-elve, TGM-nél is a kommunizmus tiszta elméletként jelenik meg, mint az emberiség reménye az Internacionáléban.

Oly korban élünk, amikor ez a remény az utolsó szalmaszál, amibe belekapaszkodhatunk, s Tamás Gáspár Miklós, Gazsi ezt sokak számára intellektuális élménnyé, egyfajta reményfilozófiává emelte, formálta. Hívei és vitapartnerei egyként tisztelettel őrizhetik marxista örökségét, amely az új generációk számára fontos kritikai, útkereső eszközt ad.

Fontos, történelmi érdem ez.