Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A neoliberalizmus nemzeti populista mutációja

A neoliberalizmus és a nemzeti populizmus közötti ellentét csak látszólagos. A nemzeti populizmus lehet a neoliberalizmus túlélésének a záloga.

A legtöbb elemző és újságíró a populizmust és a neoliberalizmust összebékíthetetlen ellentétekként kezeli. A populizmus hagyományos megközelítése, amelyet a legtöbb közgazdász és politológus követ, a neoliberális rendet fenyegető veszélyként és a kozmopolita globalizációval szembeni kulturális ellenreakcióként jellemzi a populizmust.[1] A hagyományos megközelítést követő elemzők a populista vezetőket a gazdasági elitekkel és a liberális gazdasági elvekkel szemben állónak írják le.[2]

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

A vállalkozásokról gyakran azt feltételezik, hogy ellenzik a populizmust. Amikor a populistákat megválasztják, gátlástalan politikai kalandorokként írják le őket, akik nyíltan szakítanak a liberális normákkal, és államkapitalizmussal átitatott populista rezsimeket hoznak létre. Röviden:

a populizmus hagyományos megközelítése azt feltételezi, hogy a populista politika a gazdasági elitekkel való összeütközéshez és a liberális kapitalizmustól való eltéréshez vezet.

A populizmus hagyományos megközelítésével ellentétben a neoliberalizmussal foglalkozó tudósok (főként szociológusok, történészek és szociálantropológusok) szkeptikusabbak a jobboldali, nacionalista populizmus és a neoliberalizmus feltételezett szembenállásával kapcsolatban. Alberto Fujimori Peruja már korán megmutatta, hogy a populizmus és a neoliberalizmus kényelmesen együtt tud élni.[3]

A neoliberalizmussal foglalkozó tudósok között kialakulóban lévő konszenzus szerint a jobboldali populizmus sok esetben nem a neoliberalizmus teljes elutasítása, hanem csupán annak egy változata vagy mutációja[4].

A populizmus hagyományos megközelítésével ellentétben a neoliberalizmus e kialakulóban lévő szakirodalma azt is kimutatta, hogy a gazdasági elitek nem kis része támogatja a jobboldali populistákat. Ez a két nézet, két, diszciplináris falakkal is elválasztott tudományos és politikai érv aligha különbözhetne jobban egymástól.

A Socio-Economic Review című folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmányomban a neoliberalizmus nemzeti populista mutációjának elemzésére szolgáló elmélet bemutatásával kapcsolódom be ebbe a vitába.[5] Az elméletet tesztelő folyamatkövető (process tracing) elemzésre építve támasztom alá az elméleti keretet Orbán Viktor vezette Magyarország stratégiai tesztesetének részletes vizsgálatával.

A vállalkozásokra és a politikai döntéshozókra vonatkozó új empirikus anyagot felhasználva

bemutatom, hogy a globalizáció által a tőkésosztályon belül szított feszültségek hogyan járultak hozzá a neoliberalizmus nemzeti populista mutációjához.

A neoliberalizmus egy felhalmozási stratégia

A neoliberalizmusnak három arca van: egy intellektuális projekt, egy közpolitikai vonalvezető és egy politikai stratégia.[6] Politikai stratégiaként a neoliberalizmus a kapitalizmus azon típusai ellen van, amelyek a társadalmi nyomás vagy a nemzeti fejlesztési célok nevében ideiglenes béklyókat szabnak a tőkefelhalmozásnak.

A piaci fundamentalista közpolitikákat vagy nézeteket nem szabad összekeverni Hayek „elő-neoliberalizmusával”, aki kritikusan viszonyult a laissez-faire-hez, és nagy teret látott az intervencionista államnak. A piaci fundamentalizmus különbözik a neoliberalizmus 1990-es és 2000-es évekbeli „kiépítési” szakaszától is, amikor a neoliberalizmus az aktív államépítésre és a szabályozási reformokra támaszkodott a piacok megteremtése és a piacok demokratikus beavatkozástól való védelme érdekében.[7]

Ha a neoliberalizmust a politika egyik formájaként határozzuk meg, akkor egyben felhalmozási stratégiának is tekintjük.[8]

A „felhalmozási stratégia” egy sajátos gazdasági növekedési modellt határoz meg, annak különböző gazdaságon kívüli előfeltételeivel együtt. Az ilyen felhalmozási stratégiák a tőkés körforgás átmenetileg stabil formációit jelentik, ahol az tőkésosztály különböző frakciói egyesülnek, általában egy uralkodó frakció vezetése alatt. A politika központi szerepet játszik az osztályon belüli és osztályok közötti szövetségek a kialakításában.

A neoliberalizmus azonosításához fontos, hogy azonosítsuk alternatíváit. A kapitalista centrumországokban a keynesi szociáldemokrata változat volt a háború utáni korszak felhalmozási stratégiája. Ezzel egy időben a félperifériás országokban az importhelyettesítő iparfejlesztési stratégia – beleértve az államszocializmust is – volt a meghatározó felhalmozási stratégia. A neoliberalizmus e stratégiák alternatívájaként jelent meg. E modellekre válaszul a neoliberalizmus nem lebontja az államot, hanem új állami intézményeket épít ki a tőkefelhalmozás feltételeinek javítása érdekében.

Minden felhalmozási rendszernek vannak alapvető és felszíni jegyei. A felszíni jellemzők anélkül változhatnak, hogy az alapvető jellemzők veszélybe kerülnének.

Ez a megkülönböztetés kulcsfontosságú a „neoliberális ellenállóképesség” szempontjából. A neoliberalizmus ugyanis dinamikusan alkalmazkodik a külső sokkokhoz, hogy biztosítsa túlélését. A neoliberalizmus ellenállóképessége attól függ, hogy az uralkodó társadalmi csoportok képesek-e „megvédeni a neoliberális rendszer azon alapvető aspektusait, amelyek – meglátásuk szerint – jobban szolgálják érdekeiket, miközben szabadságot engednek az általuk kevésbé fontosnak tartott aspektusokban való eltérésre”.[9]

A neoliberalizmus középpontjában olyan intézmények állnak, amelyek három elsődleges célt szolgálnak: 1) hitelesség a pénzügyi piacokon, 2) kereskedelmi és pénzügyi nyitottság, valamint 3) versenyképesség.[10]

A való világban a neoliberalizmus soha nem jelenik meg tiszta ideológiaként vagy ideológiailag koherens szakpolitikák összességeként. A neoliberalizmus mindig az adott társadalmi viszonyokba ágyazódik be. Folyamatosan fejlődik, a helyi szereplők által a hatalmi harcokon és ideológiákon átszűrve juttatják érvényre, különböző eszközökre támaszkodva a társadalmi legitimitás biztosítása érdekében, ami különböző hibridekhez vezet.

Amíg azonban az alapvető karakterjegyek fennálnak, addig a felszíni eltérések dacára a felhalmozási stratégia alapvetően neoliberális marad.

A neoliberalizmusnak úgy kell biztosítania politikai túlélését, hogy olyan társadalmi szövetségeket köt, amelyek keresztülviszik a neoliberalizmus programját a kormányzás mindig kaotikus területén. A neoliberalizmusnak meg kell felelnie e társadalmi szövetségek igényeinek. Ez azt is jelenti, hogy demokratikus társadalmakban a neoliberalizmusnak választási többséget kell biztosítania a túléléshez.

Reagan és Thatcher a neoliberalizmus legitimálása érdekében a hagyományos értékek újjáélesztésére és erkölcsi pánikokra (pl. riogatásra) támaszkodott arra utalva, hogy egyesek állítólag visszaélnek a jóléti ellátásokkal. Blair és Clinton ezzel szemben a globalizmust és a liberális demokrácia terjedését tűzte zászlajára, miközben a neoliberalizmusban rejlő feszültségek elsimítása érdekében bizonyos többletforrásokat szántak az újraelosztásra és a humántőke fejlesztésére.

Mindazonáltal a neoliberalizmus e változatai elkötelezettek maradtak a pénzügyi piacok hitelességének, a kereskedelem és a pénzügyi nyitottság, valamint a nemzetközi versenyképesség biztosítása mellett.

Magyarország: A nemzeti populista neoliberalizmus laboratóriuma

2010 előtt a globalista neoliberalizmus volt az uralkodó felhalmozási rendszer. Ezt a transznacionális vállalatok, a technokraták és a politikusok osztálykompromisszuma tartotta fenn. Ez a késő-Kádár-rendszerben formálódó szövetség intézményesítette a gazdasági nyitottságon és a transznacionális tőke szigorú előnyben részesítésén alapuló iparpolitikát. Az adózás folyamatosan veszített progresszív jellegéből, a társasági adó egyre csökkent („race to the bottom”).

E felhalmozási rendszer legitimálása érdekében a politika a neoliberalizmus áldozatainak megbékítése érdekében stratégiai szociálpolitikára (például a korkedvezményes nyugdíjra) és később az adósságok által táplált fogyasztásra (devizahitelezésre, államadósságra) támaszkodott. Emellett a diskurzus szintjén a globalista neoliberalizmus a gazdasági modernizációt, az emberi jogok kozmopolita ideológiáját, a demokratizálódást és az európai integrációt kínálta legitimáció forrásaként.

E globalista neoliberális felhalmozási stratégia kifulladása a 2000-es években a tőkésosztály polarizációjához és a nacionalista technokraták növekvő befolyásához vezetett.

Súlyos függőségünk a külföldi befektetésektől a nemzeti kapitalistákat és a nacionalista technokratákat a 2000-es években egyre inkább arra ösztönözte, hogy támogassák a Fidesz populista politikai projektjét a globalista neoliberalizmus módosítására. A nemzeti populista politikusok segítségével a nemzeti tőkések új osztálykompromisszumot kötöttek a transznacionális tőkével, megtartva a neoliberalizmus alapvető elemeit.

Túl gyengék voltak azonban ahhoz, hogy szembeszálljanak a gazdaság irányítóposztjait elfoglaló transznacionális tőkések uralmával. Ezért a feldolgozóipari transznacionális tőke a hatalmi blokk központi eleme maradt, Orbán rendszerének máig a legnagyobb nyertesei közé tartoznak. Általánosabban szólva, a gazdasági eliten belüli erőviszonyok határozzák meg a neoliberalizmus válságának lehetséges megoldási irányát.

Ha a nemzeti tőkésosztály elég erős a mozgósításhoz, de gyenge ahhoz, hogy uralma alá hajtsa a transznacionális tőkét, és ha a populisták képesek mozgósítani a neoliberalizmusból való kiábrándulást, akkor a neoliberális felhalmozási stratégia válságának megoldása a neoliberalizmus nemzeti populista mutációja lesz.

Azon országokban, ahol a nemzeti tőkésosztály erősebb, keresztül tudják vinni a teljes szakítást a neoliberalizmussal, intézményesítve a developmentalizmus (fejlesztő állam) valamilyen formáját (a mai Lengyelország vagy Argentína közel áll ehhez). Az 1. ábra összefoglalja ezt a folyamatot.

1. ábra. A neoliberalizmus nemzeti populista mutációja a függő gazdaságokban

Az Orbán-rezsim a neoliberalizmus mutáns folytatása, nem pedig valamiféle áttérés a developmentalista, fejlesztőállami modellre. A gazdasági nacionalizmus jelentős változásokat eredményezett a szolgáltató szektorok tulajdonosi szerkezetében, az infokommunikációban, a bányászatban és a pénzügyekben. A külföldi befektetők azonban megőrizték uralkodó pozíciójukat a technológiaintenzív, exportorientált feldolgozóiparban, és továbbra is meghatározzák Magyarország felhalmozási stratégiáját.

A gazdasági nacionalizmus részleges felkarolása nem kérdőjelezte meg a neoliberalizmus magját.

A fiskális politika, a szociális és a munkaerő-piaci politika még neoliberálisabbá vált. A pénzpiaci hitelesség, a versenyképesség és a gazdasági nyitottság továbbra is alapvető motívumai a magyar gazdaságnak.

A legjelentősebb változás a pénzügyi szektorban következett be. E lépések azonban az „avantgárd” neoliberalizmus radikális túlkapásait orvosolták. Ilyen túlkapás volt például a nyugdíjprivatizáció a 90-es években vagy a devizahitelek a 2000-es években.[11] E területeken Magyarország és más hasonló országok neoliberálisabbak voltak a neoliberálisoknál is.

A pénzügyi szektor más intézkedései nem tértek el jelentősen a 2008-as válságot követő globális elmozdulástól a heterodoxabb monetáris politika felé. A fiskális politika többnyire konzervatív maradt Orbán kormányzása alatt. Csak a 2022-es választások jelentettek kivételt (a járvány, a recesszió, a háború és egy kezdetben versengőnek tűnő választás miatt). A szociálpolitika és munkaerőpolitika kőkemény neoliberalizmust képvisel. De a pénzügyi nacionalizmus mellett a vezetésnek az sem kerülte el a figyelmét, Magyarország nemzetközi pénzügyi hitelességét folyamatosan javítsa.

Összességében a zajos nacionalizmus ellenére e politikai változások a gyakorlatban nem lépték át a neoliberalizmus határát jelentő küszöböt: a gazdasági nacionalizmus céljai beilleszthetők a neoliberális politikai keretek közé.

2. ábra. Neoliberális folyamatosság Magyarországon, változó összetevőkkel, 2010–2021

Heritage Foundation gazdasági szabadság indexe – a neoliberális politikák széles körben elfogadott mérőszáma, amelyet egy vezető neoliberális agytröszt állított össze – alátámasztja a magyarországi neoliberalizmus ellenállóképességét. Orbán Viktor hatalomra kerülésével a Heritage gazdasági szabadság indexe stabil maradt, és a 2010-es érték körül ingadozik, amint azt a 2. ábra mutatja.

Az index 2021-ben 2%-kal magasabb volt, mint 2010-ben. Egyes dimenziók értéke – például a kormányzati kiadásoké, az adózásé vagy a beruházások szabadságáé – neoliberálisabbá vált. Más dimenziók az Orbán-rezsim, különösen az üzleti szabadság terén, kevésbé neoliberális. A tulajdonjogok szabadsága 2016-ig csökkent, de 2021-re visszakapaszkodott a 2010-es értékre.

A neoliberalizmus azonban ma már nem ugyanaz, mint az 1990-es és 2000-es években. Bizonyos periférikus intézményeket el lehetett hagyni; az avantgárd túlkapásokat ki lehetett javítani anélkül, hogy ez a neoliberális stratégia alapjait, magját veszélyeztette volna.

A nemzeti populista neoliberalizmus kompromisszumot jelent a neoliberalizmus magja és a nemzeti érdekek érvényesítésének politikai kényszere között, a populizmus legitimációs stratégiájára támaszkodva.

A nemzeti populizmus ugyanis olyan „legitimációs stratégia”, amely hozzájárul a neoliberalizmus politikai fenntarthatóságához. Legitimációs stratégiaként a tömegekre apellál egy olyan moralizáló logika segítségével, amely az erényes népet állítja szembe a romlott vezetőkkel, a korrupt elitekkel és a hozzájuk tartozó külső csoportokkal.[12]

Míg a gazdasági nacionalizmus a nemzeti kapitalisták megbékítésére és integrálására szolgál, addig a populizmus legitimációs stratégiaként működik, amely a lakosság nagy részét szisztematikusan a kormánypárt körforgásába vonzza. A migránsok és a kozmopolitizmus elleni populista kampányok az elosztási konfliktusokat identitáspolitikai kérdésekké alakítják át. Ennek célja, hogy még azokat is leszerelje, akik relatív értelemben áldozatai Orbán polarizáló politikájának.

Következtetések

A neoliberalizmus mutálódik, nemcsak Magyarországon, hanem több kulcsfontosságú függő gazdaságban. Ilyen volt például a Fülöp-szigeteken Rodrigo Duterte elnök kormányzása vagy Brazília Jair Bolsonaro elnök vezetésével. De mutálódik a neoliberalizmus még a „magországok magjában” is, például az Egyesült Királyságban Boris Johnson, illetve az Egyesült Államokban Donald Trump elnöksége idején.

Kulcsfontosságú gazdasági elitcsoportok azért támogatták a Brexitet, mert felismerték, hogy a visszatérés a brit államhoz, mint legfőbb szabályozóhoz nem a neoliberalizmus elleni kihívás, hanem az európai szabályozástól való védelem és egy új, exportorientált neoliberális pályára lépés lehetősége. Németországban és Ausztriában a jobboldali populizmus a neoliberalizmuson belül alakult ki, nem pedig azzal szemben.[13]

A helyi sajátosságok persze mindig alakítják a neoliberalizmus különböző mutációit, de a kortárs kapitalizmusban vannak közös alaptényezők, amelyek az országokat a nemzeti populista neoliberalizmus felé terelik.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a populizmus beágyazottságát a gazdasági elitbe, valamint összeegyeztethetőségét a neoliberalizmussal, akkor félreértjük a jelenlegi populista hullám gyökereit. Ez a tévedés nem csupán ártatlan elemzői baki, hanem komoly politikai-stratégiai hiba forrása is.

Ideje tehát szembenéznünk azzal, hogy talán a nemzeti populizmus a neoliberalizmus túlélésének a záloga. Ez a felismerés adhatja egy új baloldali politika alapját.

[1] – Norris, Pippa – Inglehart, Ronald (2019): Cultural Backlash: Trump, Brexit, and Authoritarian Populism. Cambridge: Cambridge University Press.

[2] – Dornbusch, Rudiger – Edwards, Sebastian (1990): Macroeconomic Populism. Journal of Development Economics, 32 (2).

[3] – Weyland, Kurt (1999): Neoliberal Populism in Latin America and Eastern Europe. Comparative Politics, 31 (4).

[4] – Callison, William – Manfredi, Zachary (szerk.) (2020): Mutant Neoliberalism: Market Rule and Political Rupture. New York: Fordham University Press.

[5] – Scheiring, Gábor (2022): The National-Populist Mutation of Neoliberalism in Dependent Economies: The Case of Viktor Orbán’s Hungary. Socio-Economic Review, 20 (4).

[6] – Mudge, Stephanie L (2008): What is Neo-liberalism? Socio-Economic Review, 6 (4): 704.

[7] – Peck, Jamie – Tickell, Adam (2002): Neoliberalizing Space. Antipode, 34 (3): 384.

[8] – Jessop, Bob (1991): Accumulation Strategies, State Forms, and Hegemonic Projects. In Clarke, Simon (szerk.): The State Debate. Houndmills, Basingstoke: Palgrave, 161.

[9] – Amable, Bruno – Palombarini, Stefano (2009): A Neorealist Approach to Institutional Change and the Diversity of Capitalism. Socio-Economic Review, 7 (1): 640.

[10] – Ban, Cornel (2016): Ruling Ideas: How Global Neoliberalism Goes Local. Oxford–New York: Oxford University Press, 10.

[11] – Appel, Hilary – Orenstein, Mitchell (2018): From Triumph to Crisis: Neoliberal Economic Reform in Post-Communist Countries. Cambridge: Cambridge University Press.

[12] – Gidron, Noam – Bonikowski, Bart (2013): Varieties of Populism: Literature Review and Research Agenda. Working Paper Series, Weatherhead Center for International Affairs, Cambridge, M.A: Harvard University.

[13] – Slobodian, Quinn (2018): Globalists: The End of Empire and the Birth of Neoliberalism. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Kiemelt kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher