2023. április 24-ére kevesen fognak a pedagógusok országos sztrájknapjaként emlékezni, sokkal többen viszont akként a napként, amikor gimnazistákat fújtak le közelről könnygázzal, amiért közelebb akartak araszolni a miniszterelnök irodájához. Hogy ez a tény a sztrájkjoguktól eleve megfosztott, a státusztörvénnyel most még súlyosabb bürokratikus béklyót kapó, egzisztenciálisan kisemmizett tanárok helyzetét tekintve összességében előbbre vitte-e a közoktatás ügyéért folytatott küzdelmet, azt nehéz megmondani, de a Karmelita előtti tüntetésben tetőző hétfői nap ezzel együtt is tartogatott figyelemre méltó fejleményeket, amelyeket az alábbiakban igyekszünk végigvenni.

A bátor kiállás az iskolákban nem halott műfaj, de a plafont nem tudja áttörni

Azt, hogy egzakt számok alapján értékeljük a pedagógussztrájkokban való részvételt, nagyjából azon a ponton voltunk kénytelenek elengedni, amikor a Fidesz törvénybe véste, hogy sztrájk alatt is dolgozniuk kell a tanároknak. Onnantól ugyanis, hogy az oktatás menete adminisztratív szempontból nem szenved kárt – a gyerekekre felügyelnek, a tényleges tanítás a jelenlegi struktúrában egyébként is másodlagossá vált –, a sztrájk kis túlzással ugyanolyan szimbolikus cselekvéssé degradálódott, mint a körbe írt felkiáltójelek rajzolgatása.

Ezt a problémát próbálta megkerülni a polgári engedetlenség néven a közbeszéd tárgyává váló tiltakozási forma, amely, bár tényleges munkabeszüntetést jelentett, egyéni és kollektív léptékben is fenntarthatatlannak bizonyult, miután annyi tanár nem tudta felvállalni, hogy a kormánnyal szemben alkupozíciót vívjanak ki. Ebből aztán az követketkezett, hogy sok tanár inkább a felmondást választotta. Ezek a bátor pedagógusok, azt látták, hogy hiába tesznek kockára lényegében mindent, amiért az elmúlt években, évtizedekben dolgoztak, miután a minisztérium a füle botját sem mozdította. Pontosabban mozdította, hiszen kirúgással példát statuált a tanárok egy még kisebb, önkényesen kiválasztott csoportján, az ő munkaügyi pereik jelenleg is zajlanak a bíróságokon.

Ami a polgári engedetlenség után maradt, az leginkább az eszköztelenség érzete és az útkeresés mindenféle megoldások felé.

A Mércén számoltunk már be demonstratív futásról, a szülők által a fenntarthatóság jegyében megszervezett – és egyébként igencsak kitartóan életben tartott – „zebraszerdákról”, de a Pedagógusok Szakszervezete népszavazási kérdéseket is adott be nemrég.

Ilyen előzmények után tulajdonképpen várakozáson felüli eredménynek mondható, hogy több mint egy évvel a jelenlegi sztrájkhullám indulását követően a tiltakozásban kezdettől fogva részt vevő iskolák (főleg fővárosi és megyei jogú városi gimnáziumok, általános iskolák) tanárai, valamint azoknak az intézményeknek a pedagógusai, akik az elmúlt hónapokban szervezték meg magukat, hétfőn is nagy számban kiálltak a saját ügyükért, legalábbis a tematikus Facebook-csoportokba és különböző nyilvános felületekre feltöltött posztok tanúsága szerint.

Ennek a típusú tiltakozásnak azonban volt és van egy – legalábbis egyelőre – áttörhetetlennek tűnő plafonja. Ez még akkor is igaz, ha az oktatási rendszer fokozatos összeroskadása miatt az ellenállás elmúlt egy évben szórványosan olyan, a Fidesz által politikailag elvileg kontrollált mikrokörnyezetekben, kistelepüléseken is felütötte a fejét, ahol korábban elképzelhetetlen volt, mint például az ikonikussá vált zalahalápi iskola. Ez a plafon nagyjából úgy írható körül, mint a településmérettel arányosan csökkenő alternatív munkalehetőségek, egzisztenciális szorítás, a helyi hatalommal szembeni kiszolgáltatottság, a megfélemlítettség, valamint az önszerveződés hiányának egyvelege.

A tanárok megszervezésének hiátusairól a Pedagógusok Szakszervezetének januári Tudásmenetén esett sok, meglehetősen önkritikus megjegyzés a szakszervezet részéről. Ők most el is indítottak egy „roadshow-t” ami elvileg ennek az elmulasztott munkának a pótlását szolgálná, ugyanakkor azt is látni kell, hogy az önszerveződés a legjobb feltételek mellett is lassabb folyamat, mint az a tempó, amellyel a rendszer az újabb és újabb szankciókat kirója a pedagógustársadalomra.

Összességében ugyanakkor a látható korlátok ellenére – vagy tán éppen azok miatt – nem szabad lebecsülni a fotóra összeálló, sztrájkoló vagy szolidaritást vállaló tanárok kiállását, hiszen az ő nem kevés elszántságot igénylő magatartásuk minimumfeltétele annak, hogy az elégedetlenség továbbra is látható és tematizálható legyen.

Státusztörvény: még több olaj a tűzre

A kormány „büntetőintézkedései” persze eddig sem egyértelműen úgy működtek, hogy azok „betörték” volna a tiltakozókat,

s ahogyan a polgári engedetlenségért elbocsátott tanárok esetei, úgy most az új jogállási törvény kilátásba helyezése is inkább olaj volt a tűzre, ami a tüntetők dühében újra megnyilvánult hétfőn.

Pedig ahogyan az esős időjárás, úgy az előjelek sem kedveztek 24-ei tüntetésnek, ha azt nézzük, hogy sem a legutóbbi, március 16-ai sztrájk, sem az azt közvetlenül megelőző demonstráció, a március 15-ei „Civil Sugárút” rendezvény nem hordozta magában azt az átütő erőt és lendületet, mint mondjuk a tavaly őszi tiltakozások. S ez még azzal együtt is így volt, hogy a státusztörvény már akkor a közbeszéd tárgya volt.

Ám úgy tűnik, az elmúlt hónapokban széles körben sikerült tudatosítani a pedagógusokban, mit fog majd nekik jelenteni a köznevelési törvény módosítása.

Hogy ezt jobban értsük, érdemes megnézni a Civil Közoktatás Platform térképeit, amelyeken rendre ábrázolják az általuk regisztrált megmozdulások és sztrájkok számát és helyszíneit. Ha először rápillantunk az idén január 30-ai sztrájkok térképére (friss összesítés még nincsen az április sztrájkról), majd utána megnézzük, hogy egy-egy egyszerű aláírással hány köznevelésben dolgozó pedagógus támogatta a státusztörvény elleni tiltakozást, nagyságrendi különbséget látunk az utóbbi ellenállási forma javára. Ez persze nem meglepő, ha hozzávesszük, hogy melyik típusú cselekvés mennyi áldozatot kíván, de azt jól mutatja, hogy a közalkalmazotti jogállás elvesztése, a felmondási idő kitolása, a dolgozók kormányzati megfigyelése, a tantestületek jogának elvétele, az átvezényelhetőség olyan dolgok, amelyek újabb implizust adtak az egyébként is létező általános dühnek.

Az, hogy ezek az indulatok végül érzékelhetően és hatásosan kicsapódtak a hétfő délutáni, Belügyminisztérium előtti tüntetésen is, sokkal inkább köszönhető a tanárokat támogató diákok lelkesedésének és szervezőkészségének, a színvonalas felszólalások tartalmának, mintsem az aznap reggeli, nem túl sokáig tartó és nem is kifejezetten látványos, ellenzéki politikusokkal közösen bonyolított ülősztrájknak.

Ugyancsak sikeresnek tűnt a hónapok óta csak státusztörvénynek hívott jogszabálytervezet „átekeresztelése”: a „bosszútörvény” elnevezést a lelkes skandálások alapján láthatóan magukénak érezték a tüntetők. Ez a címkézés – amely egészen friss, csak a tüntetés két héttel ezelőtti meghirdetése óta keletkezett – vélhetően a 2018-as túlóraszabályozás „rabszolgatörvényre” nevezésére hajaz, amely szintén jól rezonált a a demonstrálók érzéseire, és azóta is a tematizálás jó gyakorlataként szokás rá hivatkozni az ellenzéki térfélen.

Kordonbontás, de ezúttal másképp

A hétfői tüntetés második felvonása, amely a volt Karmelita kolostor előtt, a Miniszterelnöki Kabinetirodánál játszódott, és az elmúlt hónapokból – főleg a Momentum és Hadházy Ákos jóvoltából – már ismert kordonbontás koreográfiáját is tartalmazta, megkapta ugyanazokat a kiritkákat, amelyeket a legutóbbi, ugyanezen kerítés ellen elkövetett akciók is. Még általánosabban véve ezek javarészt ugyanazok a kifogások, amelyekkel az annak idején a túlóratörvény elleni tiltakozásokat az MTVA óbudai székházához irányító ellenzéki politikusokat is illették és illetik ma is, jelesül: a dolgozók küzdelméről elviszi a fókuszt, ha a ellenzéki politikusok a rendszer valamely szimbólumának tekintett tárgyat (kordon), helyszínt (Karmelita), illetve átfogóbban a rendszer megdöntésének gondolatát helyezik a középpontba a tüntetéseken.

Érdekesség, hogy hétfőn a Hadházy Ákossal szemben nemrég épp a pedagógustüntetések vonatkozásában hasonló kritikát megfogalmazó Komjáthi Imre MSZP-társelnök is ott volt a kordonbontók között. Igaz, rövid, megafonba mondott, dolgozói szegénységről szóló beszédének tartalma alapjaiban különbözött a szintén felszólaló, a rendszer megdöntéséről szónokoló Hadházyétól.

A legélesebb kritikai Ungár Pétertől, az LMP társelnökétől érkezett, aki úgy fogalmazott, „semmi köze egyes ellenzéki szereplők vágyának, hogy belekerüljenek az újságba, ahhoz, hogy többet keressenek a pedagógusok”.

Abban teljesen igaza van Ungár Péternek, hogy a látványpolitizálás, a címlapra kerülés igénye a politikai ellenzék képviselői révén jelen volt a hétfői tüntetésen a Várban, ahogyan abban is, hogy nem lehet bűn „egy lapon említeni azt az elképesztő drámát, ami az oktatásban, a pedagógusokkal zajlik azzal, hogy kordonok vannak a Karmelitánál”.

Az öncélú kordonbontás valóban megérdemelné a kritikát, ugyanakkor

az nem helytálló, hogy a tüntetés ezen részének ne lett volna semmi köze a pedagógusokhoz, és ne lett volna öncélon túlmutató üzenete.

A Karmelita előtti – hatalmasnak nem mondható, de az adott tér nagyságához képest jelentős számú és dühös – tömeg viszonya a kordonbontást kezdeményező ellenzéki politikusokhoz nagyjából úgy írható le, hogy beszédeiket meghallgatták, a kerítés odébb helyezésében segítettek nekik (sőt javarészt már ők bontottak a végén) de igazándiból senki nem tekintett rájuk vezetőként vagy olyan figurákként, akik a következő lépést diktálnák – nem úgy az akciókat szervező diákokra.

A spontán vonulásos tüntetések gyakori rákfenéje, hogy a tömeg egy-egy új célhelyszín bejelentésekor inkább szétszakad, hétfőn azonban a Belügyminisztérium elől szinte maradéktalanul megindult minden résztvevő a Karmelita elé, igaz, végül nem mindenki érkezett meg oda. A demonstráció az ellenzéki politikusok várbeli jelenlétével sem kereteződött át érdemben egy percig sem, mindvégig a státusztörvény volt a spontán felszólalások és a skandálások fókuszában, a kezdeti arányok nem tolódtak el.

A Karmelita előtti kordonnak valóban semmi köze a pedagógusok tényleges problémáihoz, ugyanakkor a két könnygázfröccsben, és a fújás közbeni, illetve utáni pillanatokról készült képekben tényleg benne van a pedagógusokkal, és rajtuk keresztül a diákokkal és szülőkkel szembeni szenvtelen bánásmód: az aránytalan megtorlás. Ennek a traumának, valamint a hatalommal szembeni eszköztelenségnek a közös feldolgozása és a közös cselekvésre hívás sokkal inkább dominálta a demonstrációt, mint az, hogy Hadházy, Gelencsér, Komjáthi és mások beszéltek néhány percig egy megafonba.

A tüntetésen már a Belügyminisztérium előtti beszédektől kezdve végig jelen volt azon szolidaritás gondolatisága, amelynek lényege, hogy fogjon össze minden olyan csoport, amely a Fidesz rendszerének, közelebbről is a kormány mostani válságkezelésének vesztese. Naivitás lenne azt gondolni persze, hogy az „általános sztrájk” skandálása, illetve Pankotai Lili bejelentése, miszerint „a köz- és a versenyszféra valamennyi dolgozóját megszólító összefogás szervezésén dolgoznak” a diákok, jelen pillanatban tényleges cselekvésre váltható tartalma lenne. A szituáció azonban abból a szemszögből is nézhető, hogy Karmelita előtti kordonbontás alkalmával még soha nem hangzott el ennyi, egy bizonyos ügy szempontjából hasznos és előremutató gondolat. Ezek a gondolatok az Egységes Diákfront tüntetésein eddig is jelen voltak, most annyi változott, hogy ugyanez az eszmeiség egy kordonbontó akción is meghatározó tudott lenni.

Összességében a Karmelita előtti kerítés hátrébb tolása néhány centivel önmagában nyilván nem segít a pedagógusok ügyén, ám az, hogy a hétfői tüntetés mérlege azonos lenne a korábbi kordonbontó akciókéval, egyszerűen nem igaz. Hétfőn nem a látványcirkusz, hanem elsősorban a diákok, szülők, reményvesztett tanárok dühe tolta odébb a kordont. A tüntetés, annak minden közvetlen eredménytelenségével és előremutató aspektusával, s a jövőbeli közös cselekvés reménysugarával együtt egyértelműen a tüntető tömegé volt, nem pedig az ellenzéki politikusoké.