Futni fogok, mert feszít a tehetetlenség, és meg akarok mozdulni – írta szerkesztőségünkhöz is eljuttatott levelében a IX. kerületi Jaschik Álmos Művészeti Szakgimnázium és Technikumban fotográfiát tanító Kóczán Gábor, aki – egyéb eszköz híján – meglehetősen szokatlan módját választotta a méltányos tanári bérekért és munkakörülményekért folyó harcnak: addig rója a köröket iskolája előtt, amíg annyian nem csatlakoznak hozzá, hogy azt az oktatási kormányzat is észrevegye. A tanár ezen a Facebook-felületen minden alkalommal közzéteszi, mikor futja a következő 15-20 környi etapot a Jaschik előtti 150 méteres pályán. Ugyancsak ezen az oldalon publikálja, hogy hol tart az össztávval.

Kóczánt első futása előtt kérdeztük az Illatos úti iskolánál, aki egy vizuális szakember szemével úgy értékelt: korábban a sztrájkot tartotta a tiltakozás leglátványosabb formájának, amelyet azonban azért nem talál már hatékonynak, mert a kormány olyan törvényi szigorításokat eszközölt, amellyel az a társadalom – az intézmény, a szülők, a tanulók – számára szinte teljesen láthatatlanná vált. Hozzátette: ez nem azt jelenti, hogy sztrájkoló kollégáival ne lenne szolidáris. 

„Kit szeretnék példaként állítani a diákjaim elé: Mahatma Gandhit vagy Maruzsa urat?” – tette fel magának a kérdést annak kapcsán, hogy az oktatási kormányzat levélben dorgálta meg a polgári engedetlenség eszközével élő tanárokat, amiért azok szerintük rossz példával járnak diákjaik előtt. Az egyébként miskolci születésű fotográfus-tanár a borsodi megyeszékhelyen található Herman Ottó Gimnázium igazgatóhelyettesének kirúgásáról is nyilatkozott a Mércének: „Nekem az egy nagyon erős rúgás volt”.   

Kóczán Gábor azért kezd futni, mert erről gondolja azt a mostani helyzetben, hogy a társadalom számára igazán láthatóvá teszi a tanárok küzdelmét.

„Minden olyan demonstráció, amely nem jut el a társadalomhoz, ami csak abban jelenik meg, hogy papírokat gyártunk arról, hogy sztrájkoltunk, annak kevésbé látom értelmét”

– indokolta meg a tanár, hogy miért esett a választása a tüntetés e kevésbé hétköznapi módjára. 

Nem véletlenül lett „Maraton életre-halálra” a demonstráció fantázianeve – mondja Kóczán, aki szerint most minden tanár kicsit az azonos című, Dustin Hoffman főszereplésével készült 1976-os film hősének cipőjében jár, azaz: az életéért fut.

A tanárok demonstrációja önmagában kevés mindaddig, amíg a társadalom nem veszi észre, hogy gyerekek oktatáshoz fűződő joga milyen mértékben sérül, és amíg sokan csak azt látják, hogy a tanárok nem akarnak dolgozni. „Addig ez a dolog nem fog tudni megfordulni” – mondja. 

„Ha valaki félti ezt az egzisztenciát – ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni –, mert családja van, akkor én azért nem tudom kárhoztatni” – válaszolta arra, hogy bár sokan hallatják a hangjukat, valójában még többen maradnak csendben. Kóczán négygyermekes apaként maga is azt mondja, nem teheti meg, hogy a polgári engedetlenség eszközével éljen. „Az oktatási kormányzat visszaél erőfölényével, és az elbocsátással való fenyegetése túl magas kockázat számomra” – teszi hozzá.

Kóczán úgy látja, hogy a polgári engedetlenség eszközével azért élnek viszonylag kevesen kollégáik, mert a munkáltatók részéről jó előre megkapták a figyelmeztetést. 

„Mi nem járunk télen síelni, nem tudunk elmenni nyáron a hattagú családdal nyaralni, a non plus ultra a nyaralásban az, ha a tahitótfalui hídnál sátrazunk” – mondja a fotográfus, aki szerint ő és családja nem nagyravágyók, de szeretnének kiszámítható életet élni.