Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Ha a rendszer nem védi meg az áldozatot, akkor nekünk kell” – újságírók a nők elleni erőszakról

„Szerelemféltésből gyilkolt”, „féltékenységből ölt” – olvashatjuk sokszor az újságok címlapjain a gyakran bántalmazót mentegető, áldozatot hibáztató sorokat, melyekkel a média a nők elleni erőszak jelenségéről számol be. Pedig a sajtónak rendkívül nagy felelőssége van abban, hogy a társadalom hogyan ítéli meg a problémát, és abban is, hogy az áldozatok a nyilvánossághoz vagy a hatóságokhoz forduljanak, ha bántalmazás éri őket. Ezt a felelősséget járta körül hat szerkesztőség újságírója egy kerekasztal-beszélgetésen, ahol többek között arról is szó esett, hogy gyakran a tudósítókat is éri erőszak munkájuk során, miközben elképesztő felelősséget hárít rájuk az áldozatokat magára hagyó rendszer.

Mint azt tudjuk, ma Magyarországon rendszeresen gyilkolnak meg nőket és gyermekeket családtagjaik, közeli hozzátartozóik.

A közkeletű adat szerint hetente egy nő életét követeli a családon belüli erőszak, ami évente nagyjából 50 áldozatot jelent, pontos adatokat azonban egyik hivatalos szerv sem ad közre nyilvánosan. Tovább bonyolítja a statisztika értelmezhetőségét, hogy a nők elleni erőszak látenciája igen magas, ugyanis rengeteg áldozat nem mer a hatóságokhoz fordulni – s ebben a nyilvánosságnak is jelentős szerepe van.

A szavaknak ugyanis ereje van – jelenti ki Farkas Lina, az nlc.hu újságírója. Szerinte az, hogy egy újság milyen szavakkal számol be a nők elleni erőszakkal kapcsolatos esetekről, már sokat elárul a problémához való hozzáállásáról. Sokszor azonban nem a médiában kezdődik a káros keretezés. Janecskó Kata a Telextől elmondta, hogy az ügyészség, vagy a rendőrség sajtóközleményeit rendszeresen fogalmazásmódját rendszeresen „javítják ki” cikkeikben  mikor azok „szerelemféltést” emlegetnek beszámolóikban. Ez a nyelvezet ugyanis a nyilvánosságban romanticizálja az erőszakos cselekményeket, és gyakran elfedi a bántalmazó felelősségét, mikor azt állítja, hogy az szerelemféltésből gyilkolt, vagy alkohol befolyása alatt állt. Boros Juli (444.hu) szerint a hatóságok ráadásul aktívan hárítják a felelősséget, mikor szerkesztőségük munkatársai megkeresik őket egy-egy bűncselekménnyel kapcsolatban. A 444 újságírója olyan gyilkosságról is beszámolt, ahol utólag derült fény a rendőrség felelősségére, egy szomszéd ugyanis a tragédiát megelőzően már többször értesítette a hatóságokat a bántalmazóval kapcsolatban, a rendőrök azonban nem reagáltak a bejelentésre. Ez csupán egy a számtalan ilyen eset közül,

azok az áldozatok ugyanis, akik a hatóságokhoz fordulnak, legtöbbször közönnyel és cinizmussal találkoznak, sokszor pedig áldozathibáztatással is akár, így sokan inkább nem is mernek segítséget kérni.

„Miért most jön elő?”

Egy áldozatnak hatalmas kihívás történetével a nyilvánossághoz fordulnia, és mikor megteszi, gyakran ott is csak áldozathibáztatással és relativizálással találja szemben magát. Sokan azért is kérdőre vonják, hogy miért „csak most jött elő” történetével, ám a beszélgetés résztvevői szerint aki csak egy kicsit is ért a trauma feldolgozásának pszichológiájához, az pontosan tudja, hogy

hosszú évekbe telhet, amíg valaki egyáltalán magának is ki meri mondani, hogy bántalmazás áldozata.

Boros szerint éppen ezért ilyen kérdéseket egy etikus, szakmailag elismert újság nem tehet fel senkinek.

A sok negatív példa ellenére ugyanakkor előfordulnak olyan esetek is, mikor a nyilvánosság segíthet egy áldozat ügyén. Renner Erika bántalmazója elleni küzdelmében például komoly szerepet játszott a média presszionálása, a nyilvánosság ugyanis napirenden tartotta az ügyet, még ha a bírósági ítéletek gyakran a bántalmazó férfinak is kedveztek.

A beszélgetés résztvevői a #MeToo mozgalomra is kitértek, ahol, bár nyilvánosságot látott számos zaklatással kapcsolatos hír, a bántalmazókat pedig legtöbbször eltávolították pozíciójukból, bírósági ítélet csupán az esetek elenyésző százalékában született. A #MeToo kudarcához a szolidaritás hiánya is hozzájárult, ami a meghívottak szerint a magyar médiaközegben is jelentős probléma. Az újságok nemhogy egymással nem, de sokszor az áldozattal sem szolidarítanak.

„Ha a rendszer nem védi meg őket, nekünk kell”

Mindezek ellenére bizonyos szerkesztőségek munkatársai erejükön felül teljesítve próbálnak segíteni az őket megkereső áldozatoknak, miközben egyszerre több szerepben is helyt kell állniuk.

„Újságíróként a munkánk része az is, hogy megkérdezzük a másik oldalt. Hiába hiszek az áldozatnak, meg kell kérdeznem a bántalmazót is, aki nyilván tagadni fog. Annyit tehetek, hogy a cikkben igyekszem sugallni a helyzet súlyosságát.”

– fejtette ki Janecskó. Az újságíróknak azonban az áldozatok biztonságát is szem előtt kell tartaniuk egy cikk megírásakor. A Telex újságírója arra is felhívta a figyelmet, hogy gyakran akár egy kérdés is tovább traumatizálhatja az áldozatot, ezért kérdezéskor is rendkívül körültekintőnek kell lenni.

Tovább nehezíti az újságírók munkáját, hogy a hatóságok, az ellátórendszer, vagy a bíróságok sokszor nem foglalkoznak, vagy nem tudnak segítséget nyújtani a bajba jutott áldozatoknak, így előfordul, hogy sajtósok egyszerre aktivistákként, pszichológusokként, és jogi tanácsadóként segítik a hozzájuk forduló nőket. Ilyenkor persze szükséges az áldozat továbbirányítása a megfelelő segélyszervezetekhez, ahol szakértői segítségben részesülhet.

„Ha ott van valaki melletted, aki eddig százszázalékosan megbízott benned, és még rád se számíthat, akkor át kell lépni bizonyos határokat”

– fogalmazott Janecskó.

A nők elleni erőszak médiareprezentciójában szintén komoly probléma, hogy nincsenek olyan egységes irányelvek, amelyek alapján a sajtó etikusan beszámolhat ezekről az esetekről. A Mérce szerkesztősége megosztott néhány ajánlást úságírók számára, hogyan lehet érzékenyen, az áldozat biztonságát szem előtt tartva írni a nők elleni erőszakról. A beszélgetés résztvevői kiemelték, hogy a szakmában végbemenő generációváltással egyre kevésbé kell attól tartani, hogy valaki „szerelemféltésről” ír.

Fontos az is, hogy a sajtó az egyes eseteket nem csupán önmaguk egyediségében mutassa be, de arra is felhívja figyelmet, hogy rendszerszintű problémáról van szó. Farkas szerint éppen ezért

újból és újból le kell írni bizonyos az alapvetéseket, mert csak így meg át az olvasóknak.

Janecskó kiemelte, néha a média felfigyel egy-egy híresebb esetre, amelyek jó alkalmat adhatnak arra, hogy a sajtó felhívja a figyelmet a nők elleni erőszak természetére, illetve a bántalmazó kapcsolatok logikájára. Az ilyen esetek szerinte, mint például Gabby Petito meggyilkolása, arra is rávilágítanak, hogy a hatóságok legtöbbször a bántalmazó oldalán állnak.

A résztvevők szerint a személyes történetek is rendkívül fontosak, ugyanis közelebb hozzák a tragédiákat az olvasókhoz, és napirenden tartják a problémát.

„Igenis tudja meg a világ, hogy ez a nő egy aranyos, kedves ember volt, akit egy vadállat lemészárolt.”

A beszélgetés végére világossá vált, hogy a magyar sajtó még igencsak gyerekcipőben jár az etikus újságírás terén, bár bizonyos médiumok már alapvetésnek tartják a szexista, áldozathibáztató nyelvezet kerülését. Különösen káros azonban a kormánymédia narratívája ezekről az esetekről. Amíg a hatalom maga is szexista és megalázó hangnemben kommunikál a nőkről és a nőkkel, addig  a sajtónak aligha lehet jelentős változás elérni a közbeszédben.

Kiemelt kép: Dián Ákos